Az alábbi kerékpártúrára egy hetes Dolomitokban töltött nyaralásunk alatt került sor. Ami a fogalmazást illeti, a 20 éves fejjel írt túrabeszámolót csak néhol javítottam, így megmaradt olyasfélének, ahogy akkor "papírra" vetettem.

Péntek reggel ismét szép reggelre ébredtünk: alig volt felhő az égen. Az erkélyünkről szépen látszott a szembülső Zehnenspitze, valamint a völgy végén a hágúutak által körülvett hófoltos, 3152m magas Sella. Miután apu napokkal ezelőtt ajánlatot tett nekem, hogy fizet egy egész napos bringakölcsönzést a számomra, rajtam állt a sor. Én pedig elvetve a szintén vonzó gyalogtúrát, éltem a lehetőséggel.
Reggeli után 10 óra tájban a Hotel Ladinia portájára mentem bringát kölcsönözni. Angolul beszéltem a portással és már az útlevelem is odaadtam, barátságosan mosolygott, minden rendben volt, mígnem... telefonon beszélve megtudta, hogy éppen most vették ki az utolsó bringát is. Sajnálkozva elnézést kért - talán majd holnap, bíztatott - én pedig elkullogtam és szomorúan léptem be anyuékhoz ideiglenes "lakásunkba". Anyu azonban szóvá tette, amit én nem mertem: a szomszéd faluban próbáljuk meg; ott, ahol az elmúlt nap, a kirándulásból hazatérve is láttuk a bringákat. A szendvicseket már reggel elkészítettük, már csak bepakoltuk a kormánytáskát, valamint anyuék a nekik szükséges cuccokat és legvégül még nekem is valami rendes öltözetet, hátha nem járnánk sikerrel. San Cassiano, a szomszéd falucska központjában próbálkoztunk. Az első szálloda, ami előtt bringákat láttunk továbbküldött minket a Tofana Hotelbe, ahol szintén angolul váltottam szót a portással. Az egész napos kölcsönzés 9 órát foglalt magában, sikerült elintézni az előre fizetést, a 35.000 lírát, és még kulacsot is kaptam az útra, amit egy utcai csobogónál tölthettem meg. Felraktam a kormánytáskát a drótszamárra, felhúztam az ölést és a Pinarello montival nekivágtam a tervezett hágóútnak/hágóutaknak.
Az órám 11:28-t mutatott. Kényelmesen gurultam a falunk felé, jobbára próbáltam szokni a bringát: egyrészt a fékeket, gumikat, másrészt, hogy - mivel nem versenybringa - csak egyféleképpen markolhattam a kormányt és kiemelkedve tekerni sem volt nagyon könnyű. Kellemes érzés volt a falunkon bringa nyergében végighaladni és gyönyörködni az alpesi összhatásban. Az első hágóra való kapaszkodást tulajdonképpen már a falunkban, La Villában, 1450m-en megkezdtem. Innen 15km emelkedő állt előttem az első hágóig, a Sellától északra fekvő 2121m magas Grödner Jochig. Alig hagytam el a falucskánkat, egy versenyző szegődött a nyomomban, akit jó tempómmal egy ideig tudtam tartani, majd miután megelőzött, én követtem Corvaráig. Lankás völgyben érkeztünk a laszakadó Sassongher alatt megbúvó olasz település központjába, ahol ellentétes irányba folytattuk utunkat. Halvány napsütésben vágtam neki a már igazi hágóútnak a Sella tömbje és a Cirspitze sziklacsúcsok közt. A völgyben végignézve csak az egyre fogyó fenyők közt magasabbra kanyargó kocsiutat láttam, amin jó pár hajtűkanyart kellett leküzdenem. A szomszéd falu felé eleinte egyenesen, majd három hirtelen hajtűkanyarral tornáztam fel magam, még fenyőerdőben. A faluban - Kolfuschgban, amit csodás templomáról jegyeztem meg, nem is álltam meg, viszont két montis bringást magam mögé utasítottam. A házakat elhagyva egyre szebb, teljesebb körpanoráma nyílt ki előttem, így nemsokára kitört rajtam a fotómánia, és így a fiatal pár elém került. Nem sokáig, mert jelentős sebességkülönbségemmel a következő egyenesben már eléjük is kerültem, majd a fogyatkozó fenyők és hajtűkanyarok közül újabb fotó következett. A kocsiút szerencsére jó minőségű volt és egyenletes, kb. 6%-os meredekséggel kanyargott fölfelé, így a közepes 38*21-24-es áttételekkel hajtottam. Perceket tekertem a hosszú, nyílt egyenesekben és miközben körbe-körbe csodálkoztam mélyeket szippantottam a friss hegyi levegőből. A hajtűkanyarokat követően már örömmel néztem vissza előzőleg alhagyott utamra és másik irányban gyönyörködhettem. Az út szépen vezetett a hegyoldalban: hol hosszú egyenesben hajtottam, máshol pár rövig kanyar folytán jutottam magasabbra. Miközben perceken át egyenletesen tekertem, az előttem a kormánytáskában fekvő, rajzolt légitérképet tanulmányoztam, melyik kanyaran járhatok. Minden kanyarból máshogy láttam Corvara környékét. Végre 1/2 1 tájban előre tekintve előbukkant a hágó mögül és a felhők közül a túlsó völgyet záró sziklakolosszus, a 3181m-es Sassolungo. 12:40-kor pedig már a Grödner hágón álltam meg. A hőmérő, amin pár napja a hóviharban még csak 3 fokot láthattam, most 17 fokot mutatott: a rövid Banesto mezemben nem fáztam, bár a gyenge szélben kiizzadva elkelt a pulcsi. Körbefotózás után egy német férfivel magam is megörökíttettem, majd gyönyörködés közepette megettem az első zsömlémet és egy kis szendvicset. Nem sokat pihentem, mert mielőbb folytatni akartam az élvezetes bringázást. Nekivágtam a lejtőnek. Mezőn, legelőkön kanyargott lefelé az út, majd elsuhantam egy másik szálló mellett. Támfalakkal támasztott domboldalban kacskaringóztam tovább, szemben bringások küszködtek, háttérben a Sassolungo: megálltam fotózni. Az első kanyarok után már nagyon élveztem a gurulást. Mivel a terepgumik jól tapadtak - sebességmérőm ugyan nem volt, de szerintem nem mentem 50-55km/ó fölé - a kanyarokban jól bedőlhettem. A bedőlést, száguldást, "motorozást" élvezve egyszer a levegőbe is üvöltöttem örömöm. Az első kilométereken lefelé, majd síkon hajtottam és néztem vissza a magam mögött hagyott Grödner-hágóra. A völgyből egyre inkább kigurultam: körülöttem mező, elszórtan fenyők és fenn a magasban sziklák és gyakori ártalmatlan felhők. Bő tíz percnyi gurulás után kb. 1800m magasan már be is csatlakoztam a Wolkensteintől a Sella hágóra vezető útba.

Újabb 6 km emelkedő! A láncot elöl még mindig a középső tárcsán tartva nekivágtam a nem túl meredek kaptatónak. Egy ismerős kőbánya mellől most is szép kilátás nyílt. Egyre jobban láttam vissza a Grödner-hágó völgyére és a Sella csoportra, valamint kezdtek előbújni a Sassolungo sziklatüskéi. Reggel még a sok napsütésben bízva úgy vártam, hogy ilyen magashegyi túra után erősen lebarnulva érkezem haza, de a felhők nem sok Napot engedtek. Amint nem túl nagy erőlködéssel haladtam a max. 6%-os meredekségű kaptatón, lefelé száguldó bringásokkal is találkoztam. Egyik fotózás után pedig egy versenyzővel tartottam a tempót; így 13:45-kor értem Trento megyébe, a Sella hágó 2240m magas tetejére.
Bár úgy jöttem el otthonról, hogy otthagytam az esti túrára szánt 3 szendvicset, ám ehelyett magammal vittem három zsömlét és két kis szendvicset, úgy éreztem mégsem lesz elég. Szerencsére még keksz is lapult a kormánytáskában. A hágón alig néhány autó tartózkodott. Míg fotozáshoz megfelelő emberre vártam, egy újabb szendvicset ettem meg. Alig kezdtem neki a Sella tömb oldalában vezető lejtőnek, alig helyezkedtem el a bringán, már meg is álltam: a hágóról látható Marmolada havas gleccsere pazarul mutatta magát. Meg kellett örökítenem. Gyorsan fogytak a fényképek: reggel tele tekerccsel indultam útnak, a felét máris elpuffogtattam. Jó képeket készítettem ugyan, de hát hagyni kellett a hátralevő szép hágókra (Pordoi, campolongó, esetleg Valparola) is. Már számolgatnom kellett: 6-8 kép készülhet a Pordoi hágóig, majd négy hazáig és utána 6-7 képpel irány a Falzarego hágó, már ha marad még erőm. Előre tekintve a Marmolada csúcs bújt felhőbe, hátrafelé pedig már a Sassolungo fért teljesen a képbe. Perceken át gurultam az éles kanyarokban, egyeneseken át száguldottam és persze ezen a lejtőn is csak menetközben jutott eszembe felvenni a szemüvegem. Kilométereken át egészen a hatalmas Sella tömb alá, a 600-1000m magas sziklafalak alá gurultam be, ahol néhány fenyő tette emberléptékűvé a tájat. Miközben a kanyarokban fékeztem és élesen fordultam, a buszokra is vigyázni kellett, mert mikor külső íven fordultak, teljesen elfoglalták a belső sávot is. Még szerencse, hogy némelyikük előre dudált, hogy "Vigyázz, jövök!". Annak is örültem, hogy csak ezen és a Falzarego hágón, a Dolomit úton engedik a buszokat közlekedni, a többiről ki vannak tiltva. Menetközben eszembe sem jutott, hogy örülhetek, hiszen két éve apuval ezen a szakaszon eső korlátozott a gyönyörködésben, idén pedig – pár napja - eső is, köd is. Ezen a napon azonban szerencsém volt az időjárással. Gurulás után a Pordoi hágóig 7km emelkedő várt rám.

Fenyőerdőben indult a harmadik hegymászás. Mivel egy hónappal korábban ezen a szakaszon is járt a világ második leghíresebb kerékpáros körversenyének - a Giro d'Italianak a mezőnye, az aszfalton sok ismerős nevet olvashattam: a szurkolók festették fel a kedvencek nevét, Olanóét, Zaináét, Ugrumovét, Rebellinét, Bugnoét, Totschnigét, stb... Míg ők itt nagy csatában 25km/ó-val, lankásabb részeken 30km/ó-val is száguldoztak fölfelé 9kg-os gépeiket, ezzel szemben én a táskával együtt 20kg-os monti nyergében, tapadó gumikkal talán 15km/ó-val pedáloztam és nézelődtem. Eleinte még csak a fenyőket, néhol az előbukkanó Sassolungót nézhettem, később a ritkuló fák közül már teljes kilátást kaphattam dél, Canazei (1450m), a völgy felé is. Néhány kilométerrel a tető előtt még a fotózásra alkalmas tavat is magtaláltam, de nem nyújtotta a várt örömöt. A hágóhoz közeledve gyakori, rövid egyenesekben és kanyarokban hajtottam, az útnak nem maradt helye hosszú egyenesekre a szűk völgyben. Fenyők csak mutatóba maradtak. Mikor elhaladtam a szép, virágos Pordoi Hotel alatt: úgy éreztem nem lehet már messze a tető! A színes zászlókat gyenge szellő lengette: az egyik egyenesben még jólesően segített, ám a hajtűkanyar után már nem is volt oly kedves, mikor az arcomba fújt. Igazán kellemes hőmérsékletben tekertem, mozgás közben egyáltalán nem fáztam. Az elfogyott fenyők miatt bármerre gyönyörködhettem: előttem a hágó és házai tűntek elő, balról a magas Sella, jobbról a Marmolada bújt el. A távolból az előző hágó sziklája, a Sassolungó intett, míg DNY felé a Rosengarten szürkéllett. 15:05-kor 3/4 órai emelkedőküzdés után értem fel a Sella hágónal mindössze egy méterrel alacsonyabb, 2239m magas Pordoi hágóra, ahonnan átnézhettem a Falzarego hágó irányába, a háromezres Tofanára, valamint a rám váró számozott, 32 hajtűkanyaros, 10km-es lejtőre, melyen 638m szintet adtam le. Mivel nem éheztem meg annyira, és az utolsó hágóra már rövidebb emelkedő várt rám újfenn csak egy szendvicset ettem meg. Meglepetésemre ezen a hágón mindössze 9 fok fogadott. Bár nemrég még tekertem, mégis azonnal felvettem a pulcsimat és a gyenge szél elől egy ház mögé bújva falatoztam és pihentem jólesően. Miután ezen a neves hágón is megörökíttettem magam, nem is időztem tovább.

Bár eleinte, az 50km/ó körüli száguldás közepette még fázott a kezem, nagyon élveztem a hosszú, kanyargós utat. Fotózáson is törtem a fejem: meg kellene örökíteni a sok kanyart. Mire észbe kaptam, már 11 kanyarral lejjebb, a 21-es kanyarnál, 1909m magasan voltam. (a hágó ezen az oldalán minden kanyarban tábla jelzi a magasságot és a kanyar számát.) A meredek mezőkön most is találkoztam jóízűen falatozó tehenekkel. A kocsiút, bár nagyon kanyargott, korlátokkal nem igen találkoztam; azokat csak meredek, leszakadó hegyoldalaknál szokták kirakni, itt csak apró kőoszlopok kísérték az utat. A hosszú gurulás alatt végig csodáltam a völgybe vezető rengeteg kanyart és a hátulsó hegysort, miközben a kanyarokban rendre bedőltem és lassultam le kb. 15km/ó-ra, majd az egyenesek végére gyorsultam be ismét 50-re. Sajnáltam, hogy nem sütött a Nap, de örültem az élménynek. Reggel már tudtam, hogy az elmúlt héten éppen ezeken a hágókon jártunk már, de mégis saját erőből és le akartam küzdeni, miközben annyit gyönyörködhetek, amennyit csak akarok. Tudtam, hogy igazán boldog, majd csak, otthon a fényképeket nézegetve leszek. 15 perces gurulás után a völgy első településébe, az 1600m-en fekvő Arabbába érkeztünk: az "otthoni" településünktől mindössze az 1875m magas Campolongó hágó választott el: ezt kellett megmásznom. A központban meg sem álltam, azonban az utolsó házak előtt, egy kútnál igen. Miközben a kulacsom töltöttem egy versenyző húzott el mellettem; nyomába eredtem. Meleg napsütésben kapaszkodtam felfelé a meredeknek tűnő, kanyargós hegyoldalban. Támasztékok biztosították az utat, néhol korláttal is találkoztam. Tán két kilométeren át is alig tűnt csökkenni a távolság, erősen fáradtam. Nem tűnt túlzottan esélyesnek a dolog, hogy árnyéka lehessek a 35-ös éveiben járó bringásnak, ugyanis ő könnyű, alig tapadó bringán, míg én nehéz bringán, terepgumikkal vettem fel a versenyt. Az első két kilométereken közvetlenül a falu fölötti meredek hegyoldalban szerpentíneztünk föl, közvetlenül alattunk pedig a házak. Később Ny felé közelítettük a hágót, én pedig az előttem egyre kifáradó komát. Nehéz erőfeszítésekkel értem be és még ahhoz is sok erő kellett, hogy tartsam a tempóját, miután ennyi erőt kiadtam magamból. Végül a hágón (16:05) ő elengedett, mindketten felöltöztünk. Gondolkoztam egy fotón, de a magam mögött hagyott kétezres hágók után már nem maradt indok a kattintásra. Inkább a hosszú egyenes, kellemes lejtő végén, mikor a Sassongher alatt megpillantottam Corvarát. Éppen kattant a gép, mikor egy kedves olasz férfi szólt az autójából, hogy készítsen-e rólam egy képet: lekéste, de azért megköszöntem. Ilyenek vannak. Corvarába kellemesen szerpentineztem le, csak a töredezett, hullámos út nem tetszett a kanyarokban. Hazáig meg sem álltam, csak végiggurultam a falun.

Mivel anyuékkal azt beszéltük, hogy talán 5 órára már itthon lesznek, azt gondoltam addig belefér még egy kis környéki pedálozás. Tudtam, hogy az a fél óra alatt is fogok szintet menni: így is terveztem: hátha meg tudom dönteni az eddigi 2780m-es szintrekordomat. Éppen a Dolomitok nyújtja erre a legtöbb lehetőséget. Így 16:28-kor éppen csak átgurultam a falunkon, La Villán (1450m magas). A völgyünkben lefelé egészen a szomszéd faluig, Pedracesig (1324m) gurultam tovább, aminek végén a magammal vitt szendvicsek közül az utolsóba kezdtem bele. Falatozás közben a szembülső domboldalon, a háromezres Zähnenspitze alatt lapuló San Leonhard falucskában gyönyörködtem. A Nap már teljes erejéből, szépen sütött: klassz bringázóidő lett. A falu hőmérője 21 fokot mutatott. 3/4 5-kor indultam tovább, vissza a szállóba egy kicsit pihenni és magamhoz venni a többi szendvicset. Hogy még jobban növeljen a leküzdött méterek számát útközben tettem egy kis kitérőt egy szomszédos kis tavacskához. Már érkezésünkkor - mikor feltérképeztem a környéket - észrevettem e kis vízfelületet a térképen, de végül szüleimmel nem kerestük fel. Ekkor viszont úgyis ráértem. La Villa előtt kellett ráfordulnom egy nagyon meredek, keskeny útra, melynek végén, 1km után egy szálló mellett, sziklák tövében, fenyők közt bújt meg az 50m hosszú tavacska. Nem sokat időztem, indultam tovább. Perceken belül a szállónkhoz értem (17:05), anyuék kocsija még sehol. A bringát a tárolóba raktam és felmentem a lakásba.
A reggel elkészített terv szerint még - miután maradt időm - a völgyünk végi 2197m magas Valparola hágóra szándékoztam feltekerni, újabb 740m szint leküzdésével, azok után, hogy már 2000m-t legyőztem. Lemostam magam, majd pihenés gyanánt kényelmesen a fotelbe huppantam: hozzáláttam a szendvicsekhez. Értelmesebbnek tűnt megenni, mint e bő két órás bringatúrára magammal vinni. Tudtam, hogy nem csak a kaja, az energiautánpótlás, hanem a pihenés is nagyon fontos. Pihenés alatt kiszámoltam, hogy eddig kb. 1900-2000m szintet küzdöttem le és kb. 75km-t tettem meg.

17:28-kor már teli kulaccsal vágtam neki a Valparola hágóig tartó 14km-es emelkedőnek. A bringakölcsönzés 9 órára szólt, ebből még hátra volt 3 óra, azaz San Cassianoba legkésőbb 1/2 9-re vissza kellett érnem. Először a falunkban tekertem lankásan föl egy kilométert a leágazásig, majd legurultam a patakon átvezető, 1420m magasan fekvő hídig. Innen autós emlékeim alapján tudtam, hogy lejtő nélkül csak emelkedő: 14km + 742m szint vár rám. Már csupán ez 5,3%-os emelkedőt jelent, pedig előfordultak lankásabb szakaszok is. Ez alapján úgy saccoltam, hogy a kaptató kb. 12km-n át lehetett 6-7%-os meredekségű. A patak szűk völgyéből három éles, rövid hajtűkanyaron jutottam fel a füves domboldalra, ahol már csak kis tekergéssel emelkedtem tovább San Cassiano (1564m) irányába. A falu már ismerős volt; most nem hajtottam végig rajta, hanem az úttal együtt sík szakaszon, felüljárón elkerültem. A vége már szépen emelkedni kezdett: izzadt fejjel tekertem el túrázó fiatalok mellett. A szállodai ablakunkból végig látható völgyet szépen sütötte a Nap, kevés felhő volt. Az erkélyünkről látható háromezres hegysort, amely a Lagazuoival - ahol három napja voltunk felvonóval - záródik, most én közelről szemléltem meg. Már a Cunturines 3064m-es csúcsa alatt jártam. A falut a tegnapi gyalogtúránkon megismert teniszpályáknál hagytam el és értem fel egy kisebb bukkanóra, ahonnan egy ideig a kinyílt völgyben szinte síkon haladhattam, egészen egy széles kiszáradt patakfolyásig, amely mellett négycsillagos kemping (1660m) várta a nyaralókat. Innen, kezdődött meg a végeláthatatlan, 6-7%-os meredek emelkedő kb. 7km hosszan.
Már nem voltam olyan friss mint reggel, ennek ellenére a nap egyik legnehezebb hágójának vágtam neki; utoljára reggel, az első hágóra menet mentem ennyit, ilyen hosszan fölfelé. A hátralevő úton kb. 7km-en 2192 - 1660 = 532m szint várt rám, ez 7,6%-os meredekség. Szerencsére erdőben vezetett a hágóút, így jól viseltem a Napsütést és a küzdelmet. Mivel fáradt voltam - bár reggel elöl még a 38-as fogaskereket választottam - így estefelé, ennyi küzdelem után már a legkisebbre váltottam. Hátul is az ötödik és hatodik legnagyobb között váltogattam. Egyenletes tempót felvéve haladtam; lassan. Sebességmérő híjján csak tippelhettem, kb. 10km/ó-val. Nem érdekelt, hogy mekkora tempóval, erővel, csak megcsináljam, befejezzem a túrát. A kormánytáskából a rajzolt légi dombortérképet nézve úgy tűnt, hogy az első völgy felőli (1692m) hajtűkanyar után elég sokat kell pedálozni a következő hajtűkanyarig, mert az út hosszan emelkedik egyenesen a hagyoldalban, a fenyők mögött. Bár az igazi emelkedő nemrég kezdődött el, a hegy felőli hajtűkanyarban, 1776m magasan pihennem kellett. A szendvicseket otthon ettem, magammal csak kekszet hoztam, abból haraptam kettőt. Az igazi emelkedőből tán még 2km sem volt a hátam mögött, viszont a szállótól való indulás óta alig pihentem, már egy órája csak tekertem. Öt perces fújtatás után 18:15-kor továbbindultam; sok időzésre nem volt időm, mert világossal haza akartam érni. A térképen néztem meg, hogy már 1776m magasan járok, de elszomorított, hogy még mennyi van hátra. Nem esett jól ismét tekerni; nem voltam már erejem teljében; egyhangúan forgattam a pedálokat és vártam az újabb kanyarokat, kilátást. Próbáltam visszaszámolni. Még mindig fenyők vettek körül. Számolgattam, hogy szintben hol tarthatok, amint újabb kanyarban haladtam, vártam a rajzolt térképen is látható újabb hajtűkanyart; de az még messsze volt. Néha kortyoltam egyet, hogy felfrissüljek. Egyre csak nyújtottam az időt, minél később akartam ismét megállni pihenni: majd a következő hajtűkanyarban. És ha ott még bírtam, akkor csak később. 2000m magasságban kiértem az erdőből, lassan elfogytak a fenyők, ez legalább változatosságot jelentett. Már csak elvétve találkoztam néhány fenyővel, fenyőcsoporttal. A lábam viszont már nagyon fáradt, sajnos a kormányfogást sem lehetett váltani mint a versenybringán. Végül egy szimpatikus hajtűkanyarban, ahol még kocsival is félre lehetett volna állni, megálltam pihenni (18:41), a térképen megnéztem a magasságom: 2020m. Még 172m hiányzott a hágóig. Előretekintve már tényleg nem tűnt magasnak. Amint lekászálódtam a drótszamárról lerogytam egy kőre és pihentem: a lábam szinte remegett a fáradtságtól. Ez nem olyan fáradtság volt, amikor az ember kihajtja magát; nem is lihegtem. Lassan a nap folyamán elfogyott az erőm. A gyengeségemről eszembe jutott, hogy nagyon hasonló cipőben jártam két éve a Kékesen is, amikor ott is a térdemre támaszkodva pihentem és remegett a lábam, mert elfáradtam. A pár perces pihenő után már valamivel jobb formában, eleinte még a körülményekhez képest frissen hajtottam: abban a tudatban, hogy már láttam a hátralevő kanyarokat, szinte a célt, a hágót is. Az út kövek, sziklák közt tekergett, morénás terepen: elvétve néhány fenyő, örökzöld színesítette a kopár tájat. A hajtűkanyarok után az utolsó kilométer már egy köves hegyoldal tövében vezetett: itt már nem lehetett feladni, már már örülni kezdtem. Végre egy épület is feltűnt, két autó is állt mellette. És egy tábla hirdette, hogy ez a Valparola hágó, 2192m-rel a tengerszint felett (18:50-53). Kilátás nyílt dél felé, amit eddig hegyek takartak előlem: feltűnt a Marmolada is, a Rosengarten csoporttal, amik persze a kései fények miatt nem tűntek nekem fel.

Keveset pihentem, azalatt viszont egy autós családot kértem meg, hogy fotózzanak le: Nem volt egyszerű feladat megértetni az olaszokkal, hogy mit szeetnék. Szép volt: jobbról a ház és egy kis köves bucka, mögöttem egy tükröződő tavacska, háttérben a távoli dolomit hegyekkel, balról pedig a Lagazuoi 2803m magas hegye, ami irtózatosan (majd’ függőlegesen) magasodott fölénk. A hágótól, szinte síkon, kopasz, sziklás tájon tekertem még egy kilométert, majd két kilométer gurulás után 19 órakor érkeztem meg a csak 2117m magas Falzarego hágóra. A napközben túristáktól nyüzsgő hágón a jobbára ajándéktárgyakat áruló trafik még nyitva volt, autóból viszont csak kettőt láttam odafenn. A ház oldalában a hőmérő 14 fokot mutatott. Megettem az utolsó két kekszemet is, míg egy olasz srácra vártam, hogy megkérjem fotózni. A Nap már nagyon laposan sütött, fantasztikus hangulat volt a hágón. Körbenézve látszottak a Cortina környéki hegyek: a Tofana, a Sorapis, persze a gleccsertől fehér Marmolada is. Már el is felejtettem a fáradtságot. 10 perc pihenés után indultam tovább és azonnal meg is álltam megörökíteni a hágó esti hangulatát, a napsütötte csúcsokat. Az előbbi 2km-n most felfelé kellett tekernem, hogy visszajussak a Valparola hágóra, majd hazatérhessek. Fáradtan, de sikerült: gyönyörködni még lehetett, de a szembe sütő éles fény alig engedett láttatni valamit: éppen a Sassongher, a falunk, La Villa felől sütött. A Valparola hágón most is pihentem 3 percet, majd felvettem a pulcsim és nekivágtam a hosszú, klassz gurulásnak. Fönt a köves terepen, a hajtűkanyarokban gazdag úton jobban kellett vigyázni, de a kanyarok bevételében a tapadós terepgumi is sokat segített. Lejjebb, 2000m alatt, a fenyőerdőben kevés kanyar volt, behúzva magam hosszan gurultam, kb. 55-60km/ó-val. Autóval - mint fölfelé is - alig találkoztam. 11 perc alatt már a lejtő végén a kemping mellett suhantam el, 19:40-kor mindössze 20 perc gurulás után pedig már San Cassianoban, a Hotel Tofanánál voltam, ahonnan reggel indultam ezen erőpróbára. Miután reggel már fizettem, megköszöntem a bringát, mosolyogva visszaadtam a kulacsot, elmondtam, hogy minden a legnagyobb rendben volt és elbúcsúztam: Good Bye!

Kormánytáskával a vállamon indultam haza. Az út már nem volt ismeretlen, az elmúlt nap ezen a patakparti úton sétáltunk haza. A házakat elhagyva egy jelzett földúton ereszkedtem le a csobogó patakvölgybe, ahol már szürke fenyők közt gyalogoltam. Részben a naplemente, részben a sporthírek miatt többször is kocogtam. Senkivel nem találkoztam. Klassz, puha úton haladtam, csend, nyugalom volt, csak a cipőm hangját és a patakcsobogást hallottam. Fantasztikus túrát tettem meg: számolgatni próbáltam vajon meglett-e a 100km és sikerült-e megdönteni az eddigi szintrekordomat, a 2780m-t. Majd otthon kiderül! A falunkon már sokadszor gyalogoltam végig, de megszerettem az elmúlt héten: ide jártunk vásárolni; volt sok rossz idő, felhő, hó, jégeső, szép idő, kék ég, kirándulás, és éppen a bringázásból tartottam haza. 20:10-kor értem haza a 3km-es gyaloglásból; anyuékkal együtt érkeztem. Miközben finomat vacsoráztunk, sokat meséltem, micsoda fotók lesznek! Tele hassal pedig fekvés előtt nekiálltam kiszámolni a megtett távot és a szintemelkedést. A nap folyamán 104,1km-t hagytam a hátam mögött és 2850m szintet küzdöttem le, ami új rekord! Csak ezeket az adatokat nézve, a távot megfelezve, az emelkedők átlagmeredeksége: 5,502% Ez a Dolomitok. Viszlát két év múlva bringanyeregben! (Valójában 2000-ben tértem vissza, akkor három napot kerekeztem a Dolomitok hegyei között, ám már saját bringámat tekerve.)

Adatok: (térképek alapján számolok) indulás: San Cassiano
La Villa, patak TM: 0.06 DST: 4,0 SAV: 40,0
Corvara TM: 0.18 DST: 9,0 SAV: 25,0
Grödner hágó TM: 1.02 DST:19,0 SAV: 13,6
Elágazás, fel a Sella hágóra TM: 1.13 DST:25,0 SAV: 32,7
Sella hágó TM: 1.34 DST:30,0 SAV: 14,2
Elágazás, fel a Pordoi hágóra TM: 1.46 DST:36,3 SAV: 31,5
Pordoi hágó TM: 2.16 DST:43,3 SAV: 14,0
Arabba TM: 2.31 DST:52,8 SAV: 38,0
Campolongo hágó TM: 2.51 DST:57,1 SAV: 12,9
Pedraces (1324m) TM: 3.14 DST:71,1 SAV: 36,5
La Villa (tó után) TM: 3.42 DST:76,1 SAV: 10,7
Valparola hágó TM: 4.53 DST:90,1 SAV: 11,8
ismét Valparola hágó TM: 5.07 DST:94,1 SAV: 17,1
San Cassiano TM: 5.27 DST:104,1 SAV: 30,0

Összesen: AVS: 19,1 MXS: kb. 60

SZINTEMELKEDÉS: indulás San Cassianoból
Magasság Emelkedés: Összesen:
Grödner hágóig (2121m) + 721m = 721m
Sella hágóig (2240m) + 369m = 1090m
Pordoi hágóig (2239m) + 434m = 1524m
Campolongo hágóig (1875m) + 274m = 1798m
Lech de Sompunt tó (1460m) + 136m = 1934m
Szállóig (1420m) + 37m = 1971m
Valparola hágóig (2192m) + 792m = 2763m
Valparola hágó (Falzarego felől)(2192m) + 75m = 2850m