 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
 2000 - nyári túra összefoglaló oldal |
 Júl. 4. San Pellegrino, Rolle hágók |
Pihentető alvás után 8 órakor ébredtünk; az ablak felé nézve örömmel tapasztaltam a napsugarakat. Szép napunk lesz. Hosszúra nyúlt készülődést követően előhoztam a bringát a tárolóból, majd 10:20-kor pár kilométeres lejtővel nekivágtam első igazi Dolomitokbeli túrámnak: a legutóbbi és eddigi egyetlen kerekezésem e hegyek közt ugyanis 1996-ban még bérelt kerékpáron tettem meg. A túrára tartalék alsó-felső hosszú ruhát, kaját és a teljes, 3 kg-os szerelőcucc-készletet, továbbá videót és fényképezőt vittem magammal.
Az első adandó elágazásnál, a szállótól 500 m-re rossz utat választván egyből Caranóba, falunkba jutottam - nem örültem neki, ugyanis meredek macsakaköves úton 15 km/ó-val kellett egészen Cavaleséig óvatoskodnom. A 996 m magasan fekvő Cavalesén - a 20 km-es környék legnagyobb településén - főút vezetett át a hágóutak, Canazei felé. Frissen - de még Magyarországon - vett bringakesztyűmmel a kezemen, próbáltam hozzászokni a gondolathoz, hogy a Dolomitokban kerekezem. A domboldalban vezető sík úton jól esett 28-30 km/ó-val nyomni a pedált. Jobbról - alattam 100-150 m-rel - a folyó mellett szintén kocsiút vezetett, de az "én" utamnak az az előnye megvolt, hogy úgy tűnt hosszan síkon halad. A következő faluban Teserón a Pampeagóra induló, néhol 15%-os meredekségű emelkedő aljánál feltétlenül meg kellett örökítenem a csodás hegyeket a tövükben megbúvó alpesi, virágos házakkal. Pradazzó előtt a főútra csatlakozva véget ért a sík út, a továbbiakban már a patak mellett, folyamatos, de gyenge emelkedőn pedáloztam. A települést követően a fél kilométerrel előttem feltűnt versenybringás bácsit kezdtem üldözni, majd miután megelőztem, szélárnyékomba állva ő további gyors tempóra ösztökélt. Alig vettem észre, de kilométereken át 33-35 km/ó-val robogtunk. Hosszú egyenes végén már az 1184 m magasan fekvő Moena település tűnt fel; a völgy bal oldalán a dombok fölött a Rosengarten sziklái mutatták magukat; a Sella tömbje még nem látszott. Moenától már oly gyakran követték egymást a szépségek, hogy alig győztem a gyakori megállásokat, fényképezéseket, filmezéseket; de mégsem hagyhattam "megörökítetlenül." A település gyönyörű, virágos központjának végén rövid, meredek emelkedő következett. Az út túloldalán fantasztikus panoráma nyílt a Rosengartenre.
Alig pattantam nyeregbe, néhány házzal később a Rosengarten egy csodás kék tavacska mögött tűnt fel, újabb fotó készült. A következő települést, Soragát követően lankás emelkedőn, néhol fenyők közt vezetett az út a közeli Vigo di Fassáig. Valójában is eljutottam a sokszor az íróasztal mellett tervezett Karer-hágó leágazásához: "talán majd a következő túrámon e hágót is leküzdöm." - gondoltam. Vigót követően a Sella hágó kezdetéig, Canazei-ig hátralevő 11 km-en már komolyabb hegymászásokra nem kellett számítanom, hiszen mindössze 70 m szintemelkedés várt rám, bezzeg utána : csaknem 800 m.
Mazzinnál az út törésének köszönhetően szembefordultam a Sellával, a Rosengarten már csak egyszer-kétszer bukkant elő, de akkor meseszép fotóra adott lehetőséget. Az 1450 m magasra épült Canazei első házai előtt újabb ismerős hegyeket pillantottam meg: a későbbiekben felkeresni tervezett Fedaia-hágó hegye, a Dolomitok legmagasabbja, a 3342 m-es Marmodala gleccsere fehérlett. Canazei-ig a hátszélnek köszönhetően 43 km-en, 300 m szintemelkedés ellenére is csaknem 26 km/ó-s átlagot sikerült hajtanom. Park és padok híján egészen a település utolsó házaiig kellett hajtanom, hogy ott, a fejem fölött elhúzó felvonókabinok alatt végre ráleljek egy napos padra (12:29). Jobb híján itt láttam hozzá szendvics-ebédemhez.
Kései indulásomnak is köszönhetően 13 órakor vágtam neki a 2240 m-es Sella-hágóra vezető 11 km-es emelkedőnek. Az internetről kinyom-tatott emelkedő-grafikának köszön-hetően tisztában voltam vele, hogy a következő egy - pihenésekkel másfél - órában átlagosan kb. 7 %-os, néhol 8-10%-os emelkedővel kell számolnom. Bár 1996-ben már végigkerekeztem a Sella-
hágón - igaz a másik irányból - de mivel az bérelt
kerékpárral történt, ez alkalommal teljesen más érzés volt az ismert, - bár még csak 1000 km-t hajtottam vele - saját bringámmal nekivágni az emelkedőnek. A kezdeti, sűrű fenyőerdőben vezető kilométereket követően, a ritkuló erdőben mind többször álltam meg fényképezni. Először kb. 1700 m-es magasságban találtam szembe magam a Sella, hatalmas tömbjével: amint egy padon ülő pár mellett nem sokkal megállva a fotózás után a videót is előkaptam, meglepetésüknek adtak hangot. Figyelmen kívül hagytam, mások mit gondolnak rólam: míg más bringások megállás nélkül hajtják végig a hegyeket és maradandó emlékek nélkül térnek haza, én minél többet igyekeztem megörökíteni a világ eme csodájából. A Sella és Pordoi-hágó 1805 m magasságban való elágazásánál épp egy bringás fordult nagy tempóval a Pordoiról érkező lejtőről a Sella hágó felé, én követtem őt. Komolyabb sebességkülönbség nélkül együtt haladtunk a következő fényképemig. Az elágazásig nem volt gondom az emelkedővel, sehol sem volt nehéz, de az emelkedő-grafikára emlékezve tudtam, hogy a hátralevő 5,5 km-en rám váró 435 m-es szintemelkedés során az emelkedő nem ritkán lesz 8,2-9%-os meredekségű. Fotózásaim miatti gyakori megállásoknak köszönhetően egyáltalán nem éreztem a fáradtságot. 2000 m magasságban az erdő is ritkulni kezdett, egyre gyakrabban gyönyörködhettem a - közvetlenül a szerpentinek fölött magasodó - Sella függőleges sziklafalaiban. Egyik fotózásom alkalmával épp egy busz - hajtűkanyarban való - kanyarodásának lehettem szemtanúja; meg is lepett a dolog, ugyanis úgy tudtam, hogy buszok csak a nagy Dolomit-úton, a Pordoi és Falzarego hágón járhatnak.
Az emelkedőn csupán egy-két bringás előzött meg, bár 2000 m magasságban már kissé kezdtem fáradni, fél-egy kilométeren át még a nyomukban tudtam maradni.
Az utolsó 2-3 km-en már alig találkoztam fenyőkkel, sőt nem csupán a hátam mögött elterülő fehér Marmoladára nyílt kilátás, (foto) hanem a nagy kedvenc, a 3181 m-es Sassolungó hármas tüskéje is előbukkant a mezők fölött (foto), a szerpentinúton pedig egymást követték a Giro d'Italia idején felfestett szurkolói feliratok. Pantani, Gotti és Tonkow nyomában kerekeztem, csak hát míg ők 8-10 kg-os
bringákon pedáloztak, az én bringám 15 kg-ot nyom, az egy napi csomag pedig plussz kb. 5-6 kg-t tehetett ki. 14:05-kor értem fel a 2244 m-es Sella-hágó tetejére; az utolsó fél kilométeren örömmel gyönyörködtem a Sassolungó szikláiban és az alatta látható hágó aprónak tűnő épületeiben. Nem volt hideg, a Nap szépen sütött, néhány turista volt csak az amúgy is kis hágón. Sokan nem is férnének meg a nyeregben, nagyobb embermennyiséggel inkább a hágó alatti turistaháznál, ösvényeknél lehetett találkozni. Míg falatozásom nyugodt körülmények között kezdtem meg, sajnos a busszal érkezett turisták miatt kissé bosszúsan fejeztem be. A busz 5 percen át pöfögött az orrom alá, - majdnem szóltam is a vezetőnek - ráadásul egymást érték a fényképezős ferdeszemű japánok. Nyugalmat szerettem volna. Filmezés, fotózás után 14:45-kor hagytam el a hágót.
A Grödner és Sella hágó elágazásáig 6 km-es lejtő vezetett. A lejtőn újabb táj látképe tárult a szemem elé: előtűntek a nem annyira egyedi Geisler és Puez-csúcsok, a Sassolungo pedig gurulás közben kilométerről kilométerre fordult és bújtatta el két csúcsát. Ez az a hegy, ami olyan érdekes: teljesen máshogy néz ki a Sella és Grödner hágóról, valamint a Seiser Almról.
Gyorsan szaladt az idő, így míg a Grödner hágó felé vivő elágazáshoz nem értem kénytelen voltam amellett dönteni, hogy bármennyire is szeretném, mégsem teszek 3/4 - 1 órás kitérőt a négy közül talán legszebb hágóútra, a Grödner hágóra. Kalkulációm alapján így sem igen számíthattam 8-9 óránál korábbi hazaérkezésre.
Bő fél órás gurulás végén érkeztem az 1240 m-en fekvő St Ulrich-i leágazáshoz: nekivágtam a Kastelruth-ba vezető dimbes-dombos meredek Almnak. Az elmúlt 20 km-en éppen 1000 m-t ereszkedtem lefelé. Egy híd alatt áthajtva 10 %-os emelkedő kezdődött. Sajnos hiába reméltem, a lankás, mezei emelkedőben nem volt túl hosszan részem; egymást érték a meredek kaptatók. Kulacsaim üresek lévén a mezőn, elszórt házak egyikében kértem vizet. A megszakításokkal egymást követő 10-12 %-os emelkedőkön csupán a gyönyörű kilátás vonta el figyelmem a küzdelemtől. Még ha eddig alig is éreztem a Sella hágót a lábamban, minden fotózás alkalmával tett megállás nagyon jól jött. A meredeken lassan múltak a kilométerek, néha ugyan 2-300 m-en síkon pedálozhattam, de utána bizton legalább 10%-kal kellett megbirkóznom. A térkép nem mutathatta, mi vár rám. Az utolsó kilométeren néhány ház közepette tábla jelezte a - ha jól emlékszem - 15 %-os kaptatót. Végül a fenyőerdőben elért 1443 m magas Pinei-hágóra csupán 4,2 km-en, de 21 perc alatt 11,67 km/ó-s átlaggal értem fel (pedig átlagban csupán 5 %-os meredekségűnek tűnik). A hágó a túl oldalán is elég meredeknek tűnt, a hosszú egyenesben sebességem hamar elérte a 60-70 km/ó-t. Jó hasznát vettem a masszív, erős fékeknek. 8 perc alatt Kastelruth-ba értem, ahol még a falu elején ideális pad kínálkozott pár falatos nassizához (16:05-20). Mivel már 16 óra is elmúlt, idő szűkébe kerültem. Még ha igyekeznem is kellett, ha már ott jártam, feltétlenül fel akartam jutni a Seiser Alm 1844 m-es tetejére. Úgy tűnt 9 előtt biztosan nem érek haza.
Rövid könnyed pedálozást követően megkezdtem szintén emelkedő-grafikáról ismert újabb nehéz, 10 km-es kapaszkodómat. Örömmel köszöntem az 1994-es "mi hegyünknek" , a nagyon egyedi, a Sassolungóhoz hasonlóan szemből és oldalról teljesen máshogy festő, 2563 m magas Schlernnek (foto).
Az első két kilométer mezők oldalában, elszórt házak között, panorámaúton vezetett: 10-12 km/ó-s sebességgel haladva igyekeztem kifürkészni, vajon a szembülső fenyőkkel benőtt meredek sziklás rész melyik felén és hova tart az utam: hol búvik meg a Seiser Alm. A sziklák alól még csak sejteni sem lehetett, hogy odafent lankás mezőkön, szép turistautak vannak, tehénkék legelésznek.
A 2. kilométert követően kb. 1200-1250 m-es magas-ságban az út - számomra kedvező, árnyas - fenyőerdőben tűnt el. Sajnos az a tény, hogy kilátás híján nem volt miért megállni, kb. a 6-7. km végén már igencsak megtette a hatását: éppen ott fáradtam el, ahol az út a legmeredekebb, 10,8 %-os volt. Éppen az út menti korláton ülve pihentem pár percet, mikor egy elhaladó autóból szóltak, ösztökéltek továbbkerekezésre: "Gyerünk !"
Néhány hajtűkanyart követően úgy tűnt, az út kiér a fennsíkra: kinyílt az erdő, az út mentén mind több ház, vendéglátóegység tűnt fel, egyre több autó állt az út mentén. Mező mentén haladva, a meredekség is csökkent valamelyest, ráadásul a házakat, autókat, tájat figyelve fáradtságom kevésbé éreztem. Teljesen hirtelen egyszer csak egy hatalmas parkolót, vendéglőket, boltokat láttam az út mellett, majd a kocsiút végét sorompó zárta le. Az út végén 1844 m magasra jutottam fel. Nagyon elfáradtam. Kevés ennivalóm lévén benéztem a közeli boltba: nem sajnálva a pénzt bőven bevásároltam: gyümölcsjoghurttal, 3 almával, energiaitallal és banánnal a kezemben tértem vissza a bringához. Pihenésre sosem szabad sajnálni az időt, ha az ember elfárad - vallottam. Órám már 18:05-t mutatott, mire egy kis erőgyűjtés után nekivágtam a meredek, fékpofákat igencsak igénybevevő lejtőnek. A gyors, de néhány hajtűkanyarral megtűzdelt lejtőn óvatosan haladtam. Száguldás közben fejemben a hazautat kalkuláltam: a Karer-hágó féle vezető utat választva a nyeregbe, optimális esetben (fáradtságom erőteljesen fontos tényező lehet - gondoltam helyesen) 21 órára érek fel, azaz hazaérkezésem 22 órára tehetem. A másik, eddig figyelembe sem vett, Bolzano - Ora - San Lugano hágó - Cavalese utat választva akár már 1/2 8-8-kor nekivághatok a - néhol 18 %-os Nigra hágónál könnyebb - emelkedőnek és akár 1/2 10-re hazaérhetek. - számoltam. Részben a korábbi hazaérés, részben a Nigra hágó - sejtett - 8-10 %-os átlagos meredekségétől félve inkább a hosszabb, Orán keresztüli utat választottam: "-Így legalább előfordul az is, hogy e nap nem csupán 2240 m magasan, hanem 236 m alacsonyan is kerekezek."
ég ha igencsak késésre is álltam, nem hagyhattam ki egy-két rövid fotózást, filmezést; meg kellett örökíteni a Schlern leszakadó sziklafalát, vagy a völsi kanyargós, leszakadó utat. Időkalkulációmnak a völsi szlalomos lejtő nagy pofont adott, mert néhol sík volt, vagy lankásan emelkedett Völsig, utána meg a sok kanyar miatt örültem, ha 30-35 km/ó-val tudtam haladni. A Nap már egyre narancsosabban sütötte meg a Schlernt. Miután a hegytől elbúcsúztam, az alattam 200 m-rel a mélyben, az Eisack mentén, lábakra épített autópályát üdvözölhettem ismerősként. A főútra csatlakozva időhátrányom tovább nőtt (19:13), hangulatom tovább romlott: egyre inkább igyekeznem, sietni, rohanni, pihenéseket mellőzni kellett. Nem volt elég, hogy újabb fél óra hátrányt gyűjtöttem be, ráadásul Bolzanó szélére érve még a szél is megfordult és ellenszéllel kellett megküzdenem. "-Hát nem erre számítottam !" Úgy hittem, a főúti becsatlakozástól 30-as átlag fölött, könnyeden hajtva gond nélkül pedálozhatok, pihenhetek az ora-i, 850 m szintemelkedést tartalmazó emelkedőig. Nagyon nyomasztott, hogy hiába ígértem meg anyuéknak, hogy nem érkezem sötétben, bármennyire is igyekszem, mégis csak 22 óra közelében fogok a szállóba visszaérni - gondolkodtam; lelkiismeret-furdalásom volt. Félúton Ora felé éreztem igazán, hogy mennyire elfáradtam: egy ideig nagyon nehezemre esett továbbra is keményen, a széllel megküzdve pedálozni. Megfelelő víztöltésre alkalmas hely híján száraz kulaccsal és torokkal érkeztem Ora / Auer központjába, ahol éppen rövid pihenőmnek ideális hely, egy díszkút és mellette padok kínálkoztak (20:24-34). Hosszú pihenőre nem volt lehetőségem, így igyekeztem minél jobban kihasználni a 10 perces szendvics- és almafalatozást. Hátradőlve próbáltam magamba szugerálni a regenerálódást.
A "hágóutacska" 236 m magasról 16 km-en át, átlagosan 5,4 %-os emelkedőn kapaszkodott fel 1100 m magas tetőpontjára. Az emelkedőnek már jócskán szürkületben vágtam neki, ugyanis a Nap a völgyet szegélyező magas sziklák miatt odalent már jócskán 20 óra előtt lement. Alig indultam el a kocsiban előző nap megismert emelkedőn, hamarosan máris hajtűkanyarba fordulhattam. Eleinte még a falu mellett magasodó bucka oldalában szerpentinezett az út. Mivel pihenésem során tanulmányoztam, tudtam, hogy az első 5-7 km-en található hajtűkanyarokat követő falutól az út betér a völgybe és véget ér a sok kanyargás. Az első 4-5 dombi hajtűkanyart letudván az út elszórt házak, szőlőültetvények között tekergett, szép kilátás nyílt dél felé. Egy kilométerrel később már a "hágóutacska" legfélelmetesebb szerpentinjén pedáloztam, ott ahol anyu is a legjobban félt.
Autóban ülve még mindig nem oly fenyegető és rossz érzés, mint kerékpárnyeregben, hiszen drótszamáron az ember kénytelen az út legszélén hajtani, ráadásul ajtó sem védi; közvetlen az 1/2 méterrel mellette álló korláton túl már a több száz méteres mélység várja.
Magasabbra szökött adrenalin-szinttel pedáloztam a függőleges sziklafal oldalába - csodával határos módon - épített főúton. Még ahhoz is volt merszem, hogy a nyeregből ugyan le nem szállva - csak a vázcső fölött állva -, de lefilmezzem a hihetetlen helyen kanyargó utat. Erősödő szürkületben, lámpa nélkül folytattam a pedálozást. Már folyamatosan a legkönnyebb fokozatomban kerekeztem, nem csoda, hogy így nem éreztem meredeknek a kaptatót. A következő leágazásig rám váró 4 km-es útszakasz útjavítás, valamint rövid felöltözéshez szükséges - hosszú ujjút kellett húznom - pihenő miatt már kevésbé unalmasan telt. A hágó előtti leágazástól esti sötétségben kerekeztem, csaknem 22 óra volt. Magyarországon még azt reméltem, hogy ha ott 21 óráig világos van, talán majd a Dolomitokban 22 órakor is lehet valamit látni. Nem sokat lehetett. A monotonitást megtörő rövid meredek emelkedőt követően mezei úton érkeztem a néhány házzal "ellátott" 1100 m magas St Lugan hágóra.
Következhetett a vaksötétben - néha ráadásul fenyőerdőben vezető - rám váró 4 km-es gurulás. Itt már valóban elő kellett, hogy vegyem a lámpát. Az utolsó kilométeren már elszórt házak közt figyeltem a leágazást, ahonnan még előbb 2 km lankás emelkedő, majd még 800 m meredek kaptató vezetett a szállóig. A lejtőn való rövid pihenésnek köszönhetően a lankás út nem okozott gondot, de az utolsó 7-10 %-os meredekségű kilométer fölső fele már igazán nem esett jól. Teljes esti sötétség borította a tájat, az emberek is hazafelé tértek kései sétájukból, a "célegyenesben" egy kerítés mögül egy kutya ugatással jelezte érkezésem. 22:28-kor bő 8 órányi tiszta kerekezés után 175 km-rel és csaknem 3400 m szintemelkedéssel a lábamban érkeztem vissza reggeli kiindulópontomhoz; a kör bezárult, a túra végére értem.
Finom vacsorát követően, rengeteg élménnyel és egészséges fáradtsággal 1/2 12 után kerültem ágyba.
Részadatok:
Canazei (1440 m)- Sella hágó (2240 m) TM: 57:14 DST: 11,22 SAV: 11,76
Kastelruth (1090 m) - Seiser Alm (1844 m) TM: 1:03:07 DST: 11,28 SAV: 10,72
Teljes túra TM: 8:06:33 DST: 172,91 AVS: 21,3
TR/D: 175,01 MXS: 65,0 ODO: 61102
Szintemelkedés: 3396 m
2000.július 3, hétfő 3.nap
Nyaralás lévén, elegendő alvás után, 8-9 óra tájban - a várakozásoknak megfelelően - napsütésre ébredtünk. Ahogy már hónapokkal ezelőtt kigondoltam, bringatúra utáni nap lévén, közös programot - számomra pihenőnapot - szerveztünk. Mint javasoltam - a hosszas készülődés után - a Brentai-Dolomitokban csillogó Tovel-tóhoz indultunk. A prospektusokat lapozva ez a tavacska tűnt a legígéretesebbnek egész Trentinóban. Utunk előbb a félelmetes, de már autóval és előző este bringával is megismert orai szerpentineken kezdődött. A völgyi főúton délnek 20-25 km-t haladva újabb példáját láthattuk az olasz útépítésnek: a főút mindössze néhol repedezett csak, teljesen jó minőségű volt, - még bringások számára is - mégis újraaszfaltozták egy kilométeres szakaszát. "Mire estére hazafelé jövünk, már készen is lesz" - gondoltuk helyesen. A meredek hegyek és szőlő-, illetve almaültetvények közt vezető úton igazán az ablakhoz közel kellett hajolni, ha látni akartuk a hegyek csúcsait is. Sajnos az idő dél, majd nyugat felé haladva kissé párásnak tűnt, a magas csúcsok nem látszottak ki a felhők közül. Mezzolombardótól észak-nyugat felé, Cles irányába fordultunk. A főút első kilométerei nem sok szépséget nyújtottak, ráadásul rengeteg teherautó lassította a forgalmat - ipari völgynek tűnt - így nem bántuk, amikor egy elágazásnál a Tovel-tó táblát követve végül nem a főúton, hanem a hegyoldalban, szőlősorok közt vezető szerpentinúton találtuk magunkat. Terrest elhagyva a Tovel-tó völgyének túloldalára szép hajtűkanyarok, panoráma közepette érkeztünk meg. Alig fordultunk a völgybe, az utunk során már eddig is fel-feltűnt gyümölcslocsolók nagy mennyiségének lehettünk szemtanúi. Az egész hegyoldalban legalább 20 működő, 180 fokos körívben öntöző szerkezet szórta a vizet a szőlőre, almára. Az újabb meglepetésre, elismerő szavainkra nem kellett sokat várni: a Tovel-tóhoz ugyan keskeny, de frissen aszfaltozott, tükör sima út vezetett. Nálunk a helyén murvás út lenne. A völgy egészen a 10 km-rel fentebb, kb. 1100 m magasan elrejtett, árnyas parkolóig semmit se nyújtott, azonban a tavat képről ismerve nem aggódtunk. 5 perces sétával értünk a zöldes vízű tó partjára. Bár a környező hegyek egy részét még felhő, pára takarta, a tó lenyűgöző volt: az üde növényzet között hol fehér, hol zöld, máshol türkizkék színű víz csillogott. A Nap felhőoszlató hatásában reménykedve kelet felé kezdtük megkerülni a tavat. Az első fél órában a sok fotózás, videózás miatt nem jutottunk messzire. A szikla oldalába való felkapaszkodás után a tó egy lapos, köves partjára sétáltunk le, mely ebédre magunkkal hozott szendvicseink elfogyasztására éppen megfelelő hely volt. A tó végét megkerülve nyílt igazán először kilátás a tavat övező keleti - felhők által nem zavart - hegysorra. A tavacska nyugati oldalán a turistaházhoz vezető földút helyett inkább a hosszabb, tekergősebb, de tóparti sétautat választottuk. A víztükör szélén, közvetlen sekély részeken még a víz élővilágát is meg lehetett örökíteni: anyu rengeteg fekete ebihalat látott egy irányba vonulni, míg én egy vízisiklót láttam meg a vízen úszni. A tótól, egy domb tetejéről letekintve búcsúztunk el. Mivel a délutánból még elég időnk hátra volt, a következő - megtekintésre érdemes - helyszínre, a szomszédos Molvenó-tóhoz autóztunk. Útlezárás miatt Mezzolombardótól hosszú kilométereken át meredek szerpentinúton kapaszkodtunk fel kb. 1100 m magasra, majd Andalo síközponton keresztül ereszkedtünk le a szintén párás háromezresek által övezett 864 m magasan fekvő Molvenó-tóhoz. A fenyegető zápor és a felhős hegyek miatt nem sokszor álltunk meg, két-három filmezés után már hazafelé autóztunk.
Györgyi Gábor