GYÖRGYI GÁBOR HONLAPJA

Györgyi Gábor: 2000. júl. : A havas hegyektől a homokos tengerpartig, avagy kerékpártúra Dolomitokban, velencében és Szlovéniában

2000. július Kerékpárral a havas hegyektől a homokos tengerpartig


avagy bringatúra a Dolomitoktól a Garda-tó, Velence és Szlovénia érintésével Magyarországra

Öt tátrai és két alpesi csomagos túrán való edződés után 2000 júliusában addigi legkomolyabb túrámra készültem: a világ egyik legszebb hegységének tartott - és számomra nagy kedvenc - olasz Dolomitokból az Adria érintésével Nagykanizsáig szándékoztam egyedül hazakerekezni. Ahogy az elmúlt években, ezúttal is szüleimmel együtt utaztam nyaralásunk helyszínére, ahonnan egy heti közös együttlét és "bemelegítés" után vágtam neki a kerülővel kb. 1400 km-es hazaútnak. Mindenképpen útba akartam ejteni a mesés szépségű, de még csak hallomásból ismet Garda-tavat és a szintén csak fotókból, videóból megkedvelt Velencét. Szüleimmel a Dolomitokban töltött egy hét alatt három szép túrát tettem; igyekeztem minél több hágóutat legyőzni.

1. edzőtúra: Cavaleséből indulva lankás, barátságos emelkedőn kerekeztem Canazei-ig, ahonnan bő 11 km-en át, átlagosan 7 %-os meredekségű emelkedőn kapaszkodtam fel a Giro d’Italia-ról ismert Sella hágóút 2240 m magas tetejére. Az út magas, meredek sziklafalak alatt, barátságos erdőben, kisebb virágos mezők közt vezetett (1. fotó). Sok kerékpárossal találkoztam. Lenyűgözött a táj szépsége; mennyivel más volt saját erőből, kerékpáron feljutni a hágóra, mint autóban ülve. Az utolsó 5-6 km-en a Giro verenyzőinek nevét olvashattam az aszfalton: Pantani, Gotti, Tonkov.... St. Ullrichig a hegyoldalban tekergős úton, majd a völgyben gyorsabban, kevesebb kanyarban haladhattam. A dombos Seiser Alm napos mezőin, legelőin rövid szakaszokon igencsak meredek (12-14 %-os) emelkedőn jutottam fel a Pinei hágó 1437 m-es magasságába. Kastelruthból a grafikon alapján is nehéznek sejtett Seiser Alm 10 km-es, átlagosan kb 8 %-os, de néhol 10 %-os emelkedőjét küzdöttem le. A hosszan kellemes, árnyas fenyőerdőben vezető kaptatót bő egy óra alatt másztam meg, ám sokat kivett belőlem; energiautánpótlásra volt szükségem. Kb 30-35 km-es gurulást követően érkeztem Bolzanóba, útközben hátratekintve csodás kilátás nyílt az ereszkedő nap által narancs színben pompázó Schlern sziklafalára. Bár szállónkig már csak a Dolomitok viszonylatában alacsony 1100 m magas St. Lugan hágó 900 m-es szintemelkedése várt rám, az emelkedő a túra végére is nagy élményt tartogatott. A kaptató bár nem tartozik a híres hágóutak közé, mégis nagyon emlékezetes marad útvezetéséről, ugyanis a kocsiút kb. 2-3 km hosszan szinte függőleges sziklaoldalon vezet. A külső oldalon kerekezve, a korlát ellenére is félve hajtottam végig; nem esett jól lenéznem a mélybe. Túrám végén kissé elfáradva csaknem másfél óra alatt, már szürkületben értem fel a tetőre, majd rövid gurulás után "haza". (175 km + 3396 m szint)

2. edzőtúra: Két kisebb és talán kevésbé ismert, ám utólag nagyon szépnek talált hágót kerestem fel. A San Pellegrino hágóra (1918 m) Moenából indult 12 km-es, átlagosan 6,4 %-os emelkedő. A táj erősen tátrai jellegű volt (fotó) : csendes fenyvesben virágos tisztások, mezők közt vezető kaptató csak rövid szakaszokon késztetett komolyabb erőkifejtésre. A hágó meredekebb lejtőjén épült Falcade településről csodás kilátás nyílt a Cimon di Pala és két társa háromezer méteres magasságba nyúló sziklatornyaira. Agordótól a másik hágóút aljáig tartó 33 km-es összekötőút sem szűkölködött emelkedőkben és szépségekben. Az 1369 m magas Passo di Cereda kaptatójáról az eddigiektől eltérő, inkább délies jellegű hegyekben gyönyörködhettem. A lombos erdőt fölfelé haladva fokozatosan fenyvesek váltották fel. A Pale di San Martino hegycsoport fölött szürke felhők gyülekeztek. 750 m magasságban, nagy hegyek tövében épült Fiera di Primierotól a várva-várt Rolle hágó 1970 m-es magasságáig 22 km emelkedőt kellett leküzdenem. San Martino di Castrozzáig nem túl komoly, ám talán kissé monotonnak tűnő kaptató vezetett; sajnos az esővel fenyegető zordon felhők alatt a sziklatornyok sem tudtak úgy elkápráztatni. Az üdülőváros lenyűgöző, a központban egymást érik a vendéglátóegységek, fényűző szállodák. A nyeregig hátralevő szűk 10 km-en az út kellemes hegyoldalban, nem túl éles hajtűkanyarokkal ritka fenyőerdőben tekergett fölfelé. Az eső már csak a nyílt terepen, 2 km-rel a nyereg előtt kezdett el szemerkélni. A tetőn, eresz alatt töltött fél óra várakozás idején érezhettem meg, milyen is a 3000 m-es hegyek között átvészelni egy zivatart. Félelmet keltettek a hirtelen leereszkedő és mindent elborító felhők, villámlások zaja visszhangzott a hegyek között. A lejtő első 5-7 km-t még esőben fázva, vacogva tettem meg, de a hirtelen sötétedés miatt nem várhattam tovább. Az alsóbb régiókban már száraz úton hajtottam. Hazafelé a lenyugvó nap által megvilágított felhők csodálatos szineiben gyönyörködtem. (183 km + 3671 m szint)

3. edzőtúra: Utolsó nehéz ám még csomag mentes panorámatúrámon négy hágót vettem célba: a Fedaia, Giau, majd hazaúton a Falzarego és a Pordoi hágót. A fenyőerdőben vezető egyenletesen 6 %-os meredekségű Fedaia hágóútról - kellemes meglepetésként - 14 km-en át a Marmolada havas csúcsaiban és gleccserében gyönyörködhettem. A tetőn duzzasztógát mögött szép, kék vízű tó csillogott. A hágó híres lejtőjén - melynek 16 %-os meredekségével, ellenkező irányban gyakran megküzdenek a Giro d’Italia versenyzői - a hosszú egyenes ellenére sem mertem 70 km/ó fölött száguldani. Caprilétől hihetetlenül gyönyörű panorámaúton kapaszkodtam fel a Colle Santa Lucia hágó 1453 m-es magasságába. A körpanoráma a Fedaia hágó völgyétől és a havas Marmoládától a mélyben fekvő Caprilén át egészen a híres Civettáig és az alatta zöldellő Alleghe tóig terjedt (2. fotó). Minthogy terveimhez képest késésben voltam, a délelőtt folyamán részemül jutott gyönyörűségek hatására lemondtam a nehéz, hosszan 10 %-os meredek Giau hágóról, és megelégedtem a csupán 1773 m magasra vezető, többnyire kellemesen lankásan emelkedő Staulanza hágóúttal. A Monte Pelmó hatalmas tömbjét innen csodálhattam meg leginkább, hiszen az emelkedő ennek tövébe kapaszkodott fel. Hosszú túrám utolsó próbatétele az Arabbától 10 km-en át bő 600 m-t emelkedő Pordoi hágóút volt. A kaptatót már a lemenő nap fényénél tettem meg; sokat segítettek a hajtűkanyarokban látott magasságjelző táblák, így mindig tudhattam még mi vár rám. Este lévén már autóval és kerekesekkel is alig találkoztam. A tetőről még a Nap utolsó sugarai szépen megsütötték a Sassolungo csodálatos hármas csúcsát. Ismét sötétben értem haza. (195 km + 3410 m szint)

1. nap: Cavalese - Bolzano - Merano - Reschenpass - Nauders (A) = 119 km + 1342 m szint
Egy hidegfront elvonultával, már csak 23 fokban, ám napsütéses, tiszta időben kezdem meg Nagykanizsáig tartó, 11 napos (24 kg-os) csomagos túrám. Szüleimtől Bolzanóban búcsúztam el, ők indultak haza, én a másnapi Dreiländer Radgiro Radmarathon rajtja, az osztrák Nauders felé vettem az irányt. Míg mások autóban érkeztek a rajt helyszínére, én egy 120 km-es, ellenszeles, 80 km-en át emelkedő "csomagos" nappal melegítettem be. Meranótól az út fokozatosan, lépcsőzetesen emelkedett; mégis olyan erőkifejtésre volt szükségem, mintha folyamatosan egy meredek hágóúton mennék; a viharos erejű szél könnyedén belekapaszkodott a csomagomba; síkon is küzdenem kellet a 18 km/ó-s sebesség megtartásához. A Reschen hágóút domboldali, kb. 5 %-os nyílt emelkedőjén a szél továbbra is megfogott; utolsó erőmre is szükség volt a feljutáshoz. A tetőről az eleredt eső miatt esőnadrágban és kabátban gurultam be Naudersbe. A nevezéshez sorban álló versenyzők csodálkozó szemeket meresztett rám, ők meleg autóban, pihenten érkeztek a másnapi maratonra. Az elmúlt napi küzdelem és az érkezett hidegfront miatt az előzetesen jelzett A (ez a leghosszabb) helyett a B távra neveztem át, lemondván a 2758 m magas Stilfser Joch rég várt leküzdéséről. Minthogy a maraton után még további két-három csomagos nehéz hegyi nap és a hazakerekezés várt rám, mindenképp el kellett kerülnöm, hogy megfázzak. Előre foglalt szállásom ügyében a turistairodába kellett mennem; a hideg időben kedvesen, egy felfrissítő rövid itallal kínáltak. Szállásomon egy forró fürdőt követően izgatottan aludtam el.
2. nap: Dreiländer Radgiro Radmarathon = 136 km + 2020 m szint
A Stilfser Jochot választók hajnali rajtja után a B Streckére nevezett kb. 300 fős mezőny díszlövés, majd trombitaszó után ½ 9-kor, felhők között bújkáló napsütésben vágott neki a 136 km-es távnak. Túrakerékpáromon, néhány tartalékruhával és a szükséges szerszámokat kormánytáskámba téve álltam a rajthoz. A Reschen hágó 5 km-es emelkedőjén, szokásom szerint jó tempóval húztam fel a fél kilométer hosszan elnyúló mezőny első felébe. A fennsíkon, illetve a lejtőn nem volt esélyem, nem siettem, saját tempómmal hajtottam és álltam meg néha-néha fényképezni. Glurnstól a mezőny Svájc és a 2149 m magas Ofenpass felé fordult. A bringások közt mindenki megtalálhatta a hozzá hasonló erejű kerekeseket, azokkal együtt tarthatott. Sta. Mariában csatlakozott össze a maraton A és B távja; a hajnalban elrajtolt A távos versenyzők már a Stilfser Jochról érkeztek ide. A falu frissítőállomásánál hatalmas bringástömeg verődött össze. Nagyon élveztem, ahogy egyesek megállás nélkül vették át az odanyújtott banánt, pohár energiaitalt. Az Ofenpassra vezető 13 km-es emelkedőn lenyűgözött a táj és a színes bringák együttese. Eleinte még sok kerekest előzve, fentebb a kb. 8-10 %-os meredekségű kilométereken, már a többi versenyzővel együtt 12 km/ó-s sebességgel haladtam. Az Ofenpass gyors, kb. 10 %-os nyugati lejtőjén meleg ruhában száguldottam, ám a merészebbek vagy az utat jobban ismerők így is megelőztek. A zernezi frissítőállomástól az osztrák határig 44 km, többnyire lejtős út várt ránk; eleinte még tudtam tartani egy 10-15 fős csoport 35-40 km/ó-s tempóját, azonban fél óra múlva jobbnak láttam nem túlhajtani magam, inkább saját tempóban folytatni a maratont. Az utolsó frissítőállomástól, Martinától a naudersi célig hátralevő 6 km-es emelkedőn a sok bringás jó tempóra ösztönzött, sorra előzgettem - először egyedül, később egy német fiúval társalogva - a talán eléhező és nem eleget pihenő kerekeseket. Naudersben kordonok vezettek a célhoz. Kellemes érzés volt, hogy a helyiek minden kerekest tapssal köszöntöttek. A teljesítésért kapott mez és egyéb apróságok átvétele után az estét pihenéssel töltöttem. Az időjárásjelentés által másnapra jelzett hideg és egész napos eső nem igazán a 2000 m fölötti hágómászásokra való idő - vélekedtem, így tervezett útvonalamat megváltoztatva a hegyek helyett másnapra menekülést terveztem. Amilyen gyorsan csak lehetett, el kellett hagyni a hegyeket. Irány a Garda-tó és Velence !
3. nap: Nauders (A) - Mals (I) - Merano - Bolzano - Leifers = 126 km + 200 m szint
Murphy-nek megint igaza lett - gondoltam, ahogy az elmúlt nap óta megfordult ellenszélben immár ismét csomaggal küzdöttem fel a Reschen-hágóra. Hiába reméltem, hogy egy jól sikerülő nappal, kora délután már Bolzanóban és estére a Garda-tónál lehetek, mert a Naudersbe tartó utamról már ismert hosszú, lejtős Venosta völgyben is megfordult a szél és a haladáshoz a lejtő ellenére is erősen kellett hajtanom. Meranóban, e kellemes délszaki városban a mind szürkébb felhők miatt csak egy órácskát időztem. Az eső és a front Bolzano után ért utol, a legközelebbi kempingben még éppen szárazon tudtam sátrat verni.
4. nap: Leifers - Trento - Riva del Garda = 93 km + 302 m szint
A 20 órás eső elmúltával, ½ órán belül már sütött is a Nap. A párás, de kellemesen meleg, csodálatos időben öröm volt a kerekezés. Az ég csodálatos kék lett, a hegyek panorámáját pedig egy-egy erdők fölött megcsücsülő felhő tette még szebbé. Trentótól kb. 3-4 kilométeres, alagúttal fűszerezett emelkedőn jutottam át a Garda-tó völgyébe. Az Alpok ezen tája már teljesen más jellegű volt, mint fent Naudersnél. Itt a hegyek sziklásabbak, meredekebbek voltak és lent a völgyekben a növények közt jócskán akadt pálma, tuja, a virágok között rododendron. A rivai Bavaria kemping vízpartján sétálva kitörő örömmel néztem végig a hegyek közé szorult tavon: ide is eljutottam !!
5. nap: Garda-tavi helyi túrák = 121 km + 550 m szint
Túratervem szerint pihenőnapot tartottam, ami annyit jelentett, hogy csomag nélkül kerekeztem a környéken. Délelőtt a keleti parton pedáloztam le Casteletto di Branzonéig és vissza; a Nap ekkor ugyanis a szemközti nyugati part hegyeit sütötte szépen. A csodálatos tiszta időben alig győztem betelni a fantasztikus panorámával; gyönyörű sziklás hegyek, elképesztő helyeken kanyargó autóutak, a saját oldalamon a vízen ringatózó színes csónakok, vitorlások, szörfösök, rododendronbokrok, pálmák és várak adták meg a Garda-tó hangulatát. Délután a tó nyugati parti útján többnyire alagutakban hajtottam Limonéig, ahonnan 12-15 %-os meredek panorámautacskán (3. fotó) kapaszkodtam fel a hegyoldali falvacskákba. Csodálatos kilátás nyílt a tóra. Pievétől - minthogy már annyi szépet láttam - a további kaptató mászás helyett visszaereszkedtem a tópartra, ami vadregényes, sziklába vájt alagútrészletet pedig felkeresni szerettem volna, itt éppen megtaláltam. Mivel az alagutat keskenyre vágták, az autóknak előtte dudálniuk kellett, nehogy épp a sziklában találkozzon szembe egy másik járművel. Fantasztikus napban volt részem.
6. nap: Riva del Garda - Rovereto - Vicenza - Padova - Mestre = 160 km + 1273 m szint
Rovereto felé nagy forgalomban hagytam el a Garda-tavat; a sok autó miatt nem okozott örömet az emelkedőn való pedálozás, azonban szép fotóval vettem búcsút a tótól. Roveretoból a 2000 m-es hegyek között vezető Passo Pian di Fugazze hágón (1162 m) hajtottam Vicenzába. Csodaszép, nagy élményt nyújtó panorámaútra leltem. A 27 km-es emelkedő kezdetben lankásan a hegysor oldalában kapaszkodott felfelé; gyakran nyílt kilátás a szép völgyre, hegyekre, két alkalommal pedig lenyűgöző, türkiz tavakra (4. fotó). A lejtőn csomaggal óvatosnak kellett lennem, mert az első 8 km-en az út hosszan 10 %-os meredekségű és szerpentines volt. Annak ellenére, hogy Schio előtt utolért egy defekt és a kerékcsere időt vett igénybe, Vicenza felé pedálozva mégis azon tanakodtam: túlzott kerekezés helyett aludjak meg Padovában, vagy estig kerekezve, Velence innenső szélén verjek-e sátrat. Vicenzában nagyon megfogott a sok szép, kecses, reneszánsz épület, palota; nem véletlenül búcsújáróhelye az építészettel foglalkozóknak. Padovát szürkület előtt hagytam el; a tenger közeli csatorna parti romantikus üdülőfalvakban már lámpák világítottak. Hangulatos volt a csatornák mellett kerekezni, a települések központjában turisták sétálgattak, vendéglőkben zene szólt, mindenütt nagy élet volt. 22 óra előtt érkeztem meg az első tábla által jelzett kempingbe.
7. nap: Mestre - Treviso - Lido di Jesolo - Cavallino = 97 km + 30 m szint
Bár következőnek kiszemelt kempingem, a Jesolói félszigeten, mindössze kb. 60 km-re lehetett, gondoltam e könnyed napba belefér, hogy útba ejtsem Trevisót. A város Vicenzához képest teljesen más jellegű volt. Trevisóban a látnivaló épületek többsége vörös-, vagy barna téglából épült. Kellemes hangulatú, szép parkkal is rendelkező kisvárosban töltött egy óra után már eső elől menekülve igyekeztem a jesolói félszigetre. A földnyelven hatalmas forgalomban nagyon figyelmesen lehetett csak kerékpározni; az út szűk, az autósor kilométer hosszú volt, nem csoda, ha nagyobb kamionok által végrehajtott előzés után egy picit mindig megkönnyebbültem. Ők sem örülhettek nagyon egy széles, csomagos kerékpárosnak. Kempingemből a tengerpartra sétálva sok fürdőzőt bizony nem láthattam; a hűvös időben az emberek hosszú ujjúban sétáltak a homokban, néhányan labdáztak, akadt aki ügyesen sárkányt eregetett.
8. nap: Velence
Kombinált jegyet váltva autóbusszal, majd hajóval gond nélkül érkeztem Velencébe. Az elvonult felhők után ismét csodálatosan tiszta időben volt részem. Kiszállva a hajóból azt sem tudtam merre menjek; alig akartam elhinni, hogy saját erőből jutottam el Velencébe. Nagyon élveztem a város hangulatát, jobban megfogott, mint az épületek szépsége. Vaporettóval körbehajóztam a világhírű várost, megcsodáltam a Canale Grande palotáit, majd lábam lejártam a kis sikátorokban, csatornapartokon. Délután egy kis téren jazzt játszó fiatalok hangulatos zenéjét élvezve pihentem.
9. nap: Cavallino - Latisana - Monfalcoe - Trieszt - Senozece = 171 km + 875 m szint
Kissé egyhangú, lapos tájon - túl az Alpokon, Garda-tavon és Velencén - látnivalók híján erősödő honvággyal kerekeztem Trieszt felé. Latisanát elhagyva egy csomagos túrázópárost értem utol. Egy ideig csak felvették tempómat, majd angolul beszélgetésbe kezdtünk. Büszkén gondolván arra, hogy én bizony a svájci határtól jövök, kérdeztem őket: Honnan jöttök, mi az uticél ? A francia testvérpár életük nagy túrájára vállalkozott: Párizsból az Alpok hágóin átkelve Görögországba tartottak. Irigyeltem őket. Hiába reméltem, hogy a már egy órával ezelőtt is látott fekete felhőtől DK-nek fordulva elbúcsúzunk, az végül Triesztig kísért bennünket. A városba a tengerparti hegygerincről gurultunk be, így onnan végigtekintve a tengeren csodálhattuk a várost és a fekete felhők hirtelen véget érő szélét. Az eső elől egy kávéházban húzódtunk meg. Búcsúzáskor további jó utat kívántunk egymásnak, hiszen ők a horvát tengerparton igyekeztek tovább, míg én még átkerekeztem szlovén területre.
10. nap: Senozece - Postojna - Ljubljana - Litija - Celje - Atomske teplice = 202 km + 650 m szint
Ahhoz, hogy következő nap délután a 17 órakor Nagykanizsáról Budapestre induló vonatot elérjem, e napra hosszú kerekezés várt rám. Postojna környékén is kék ég alatt, ismét szép fenyveserdőkben róttam az emelkedőket. A táj szépsége és hangulata Szlovákiára emlékeztetett, ám az utak sajnos elmaradtak attól, hiszen Logatec után is néhány kilométeren át betonlapokból összerakott zötyögős úton voltam kénytelen pedálozni és mérgelődni. Ljubljanában amíg lehetett a főúton tekertem gyorsan, majd a városközpontban már a kerékpárutakon haladtam. A szlovén főváros központja, sétálóutcái, a centrumot üdévé tevő patakok, szép hidacskák kellemes élményt nyújtottak. Litija felé pedáloztam tovább, mégha a kezdeti kilométereken táblák tiltották is a kerékpározást. Miután a rendőrök nem kaptak el, nem bántam meg döntésemet, mert kellemes, szép és nagyon jó minőségű, folyóparti úton fogyaszthattam gyorsan a kilométereket. Zagorje és Hrastnik ipari városai után a sörünnep miatt feldíszített Lasko utcái, házai barátságos hangulatot sugároztak. Celjétől Atomské Teplicéig már kissé fáradtan, így a kilométereket számlálva pedáloztam.
11. nap: Atomské Teplice - Rogatec - Lepoglava - Varazdin - Nagykanizsa = 170 km + 450 m szint
Sajnos utolsó napra beköszöntött a felhős, esős idő, így az előző nap elvesztett esőkabátom híján nehéz helyzetbe kerültem. A kempinget elhagyva dombos terepen hajtottam a horvát határig. Horvátországban Podgora és Lepoglava között nem csupán az eső eredt el, hanem ráadásul egy fél kilométeres szakaszon murvás útra is kényszerültem. Az eső miatt megtáltosodva robogtam Lepoglaváig, majd Ivanecig. Kipedálozva a felhők alól Varazdintól már szárazon tekerhetem, az esőben elvesztegetett idő miatt azonban kissé sietnem kellett. Minimális pihenés mellett 26 km/ó-val igyekeztem a nagykanizsai pályaudvarra. Magyar területen mind gyakrabban néztem az órám és számoltam a hátralevő kilométereket. A vonat indulása előtt negyed órával értem csak az állomásra. De ennyi pont elég volt! Célba értem. Tapasztalatok, tanulságok......


Összesítő adatok, praktikus információk: - 3 + 11 nap alatt 1948 km-en 18169 m szint
- Költségek (11 napra, a maraton költségével együtt) : kb. 80000 Ft
Az általam igénybevett olasz kempingek ára 20000-30000 L (Cavallino) között mozgott. Az utak minősége Olaszországban mindenhol kiváló, Szlovéniában azonban nem mindig voltam elégedett velük. Olaszföldön több helyen is az út szélén vezetett kerékpárút; Vicenzában, Padovában is elegendő bringaút van. Cavallino félszigetén a kempingek ára minimum másfélszerese a többi olasz kemping árainak, legyen az akár a Garda-tó környékén is.

Györgyi Gábor