(A bevezető pár sort - picit még finomítanom kell, mielőtt ide beteszem.)
.... Hazafelé futottam az utcán. 18:04-ra értem haza. A vonat indulása 20:27-re volt kiírva, ám a biztonság kedvéért legkésőbb 20:10-re a Keletiben akartam lenni. Mivel HÉVpótló busz járt, bringával volt érdemes végigmennem, így 19:10-20 körül indulnom.
Ahogy hazaértem, anyu egyből azt kérdezte: miben segíthet? Rendes volt; leginkább szendvicskészítést kértem tőle. A meleg időjárás miatt gatyára, trikóra vetkőzve fejeztem be táskáim pakolását. Sok fontos dolog maradt a végére: bankkártya, kontaktlencse, fogkefe, a frissen elkészített kaja; ebben anyu segített. Bár tudtam, hogy szüleim hülyének fognak nézni, vacsi helyett is inkább a számítógép elé ültem és Neki írtam levelet. Természetes, hogy az előírt indulási idő előtt kb. 15 perccel álltam fel a számítógép elől. Szinte csak egy karéj kenyérnyi vacsival a gyomromban indultam a Keletihez. Gyors búcsú után 19:04-kor gördültem ki budakalászi utcánkból. Az első utcán - bár még szoknom kellett a stabilitást -, máris sebességre kapcsoltam: a málhák ellenére, hihetetlen energia által megszállva 30-32 km/ó-val robogtam és néztem gyakran az órát. Békásmegyerig 9 perc: 19:13. "-Egész jó!" Folyamatosan járt az agyam és kalkuláltam, hogy mikorra hová érhetek: "-Békástól 6 megálló az Árpád híd. Mivel 19:30-ra akartam odaérni, még 17 percem volt a 6 megállóra." Bár - HÉV pótló buszok miatt - nem mehettem HÉVvel Árpád hídig, mégis épp a pótlóbuszok leválasztott sávja sokat segített. Nem tudott zavarni az autóforgalom, mert a buszsávban haladva gond nélkül haladhattam. Mindössze Aquincumnál mentem át egy piros lámpán; később - ahogy egyre biztosabb lehettem, hogy elérem a vonatot - már nem szabálytalankodtam. Persze ilyen helyzetben az ember sokkal babonásabb; én is féltem, nehogy a vonathoz tartva defekt formájában meglegyen a böjtje a piroson áthajtásnak.
Árpád hídig többször mázlim volt a lámpákkal; gyakran zöld volt. A már többször bevált Dózsa György úton közeledtem a Keleti felé. A Hősök tere után egy utcai bringás látványa ösztökélt előzésre. Tényleg vicces volt, hogy málhával megpakoltan 30-32 km/ó-val robogtam végig a széles úton. A járdáról egy-két ember elismerően nézett; talán már csupán a felmálházott bringa miatt is. A Thököly út oldalában, a járdán tekerve végül 19:46-ra érkeztem meg a Keleti pályaudvarhoz. Döbbenetes nagyot mentem; alig akartam elhinni! Hogy létezik ez ? 42 perc alatt otthontól a Keletiig, mindössze 1-szeri piroson áthajtással.
Nyugodtan, picit fáradtan, ám elégedetten toltam bringám a sínek elé, ahol meglepett a dolog, hogy a vonat még be sem érkezett, vagy nem tolták a helyére. Volt időm haza, illetve barátomnak, Feckének - névnapja miatt - telefonálni. Miután 20 órára megérkezett a vonatom, bringámról gyorsan leszedtem a csomagokat, majd azokat külön egyesével felvittem a fülkébe; utána pedig vihettem magát a kerékpárt is a bicikliszállító vagonba. A kalaúztól, vagy utaskísérőtől örömmel hallottam, hogy a bringát nem kötelező felakasztani, de a szállítás így saját felelősségre történik. Nem aggódtam, mert polippal és a nagy bringazárral így is jó alaposan rögzíteni tudtam. Helyjegyem egy angol sráccal szólt átlósan; mindössze ketten voltunk a fülkében; nyugodtan, zavartalanul vacsorázhattam, várhattam az indulást. Jól esett az ablakon kinézve arra gondolni: KEZDŐDIK ALPESI BRINGATÚRÁM !
Vacsora, pontosabban a falatok között két ismerősnek is küldtem sms-t, nagyon jól estek, erőt adtak válaszaik: "-Jó utat, szép időt és sok szerencsét az Alpokba: kanga és Yelen", majd válaszomra az újabb: "-... Te meg vigyázz nagyon magadra! Várunk vissza, néha ha tudsz adj hírt magadról a topicon! Hogy irigykedjünk és tudjuk, hogy megvagy-e...."
Jegyzeteléssel, olvasással, gondolkodással múlt az idő. Ausztriába érve, miután elment az osztrák kalaúz, eljött az alvás ideje. Már amennyire tudtam... Mivel nem fekhelyes jegyet kértem, az ülésen, oldalra dőlve próbálkoztam kényelembe helyezni magam és aludni. Négy - öt részletben (ébredés: Amstetten, Linz, stb) sikerült is valamennyit napkeltéig. München külvárosában ébredtem fel.

Adatok:
Keleti pu: TM: 40:11 DST: 17,73 SAV: 26,4 AVS: ODO: 99233 azaz otthon ODO: 99215

Szép reggel köszöntött rám: Németország, enyhe pára és az Alpok nyúlványaként 1500 m fölötti hegyek. Újabb bóbiskolásomból már München külvárosában ébredtem.
2001 után tértem vissza a müncheni főpályaudvarra. Bár csak egy másik vágányhoz, az Ausztriába tartó vonathoz kellett átvinnem bringámat és cuccaimat, erre a rövid távra is kénytelen voltam felmálházni bringámat. Anélkül nem cuccolhattam át egy pár száz méterrel arrább levő szerelvényre. A modern és csillogó-villogó pályaudvar megörökítése után a pénztárhoz mentem jegyet venni. Láttam, hogy két vonat megy Innsbruckba: az egyik esetében féltávnál 7 perc volt csak átszállásra, a másiknál talán fél óra is. Miután - kérdés nélkül - az előbbire adtak (a jegyen fel van tűntetve az átszállás is), vissza is mentem a jegyárushoz, megkérdezni, hogy: elég lesz Rosenheimben 7 perc az átszállásra ? Megvár a másik vonat? Megnyugtató válasz birtokában nem aggódtam tovább. Nemzetközi jegyről lévén szó, jóval drágább is volt egy szimpla belföldi jegynél: 38 EUR-t fizettem a pár órás utazásért.
Mivel csak 7 perc volt útközben a másik vonatra való átszállásra, kulcskérdés volt, hogy a bringát a csomagok leszedése nélkül fel tudom-e tenni a vonatra, azaz befér-e az ajtón. Szerencsém volt. A kocsi bringaszállító része nagyon kulturált volt: az ajtótól mindkét oldalra kb. 10-10 bringát lehetett felakasztva elhelyezni, velük szemben lenyitható, plüss ülésekre lehetett ülni. Mivel kevesen utaztak ezzel a korai vonattal, felakasztás nélkül is a falnak támaszthattam a bringámat. Rosenheim felé félúton vonatom váratlanul "álldogálni kezdett": be kellett várnunk egy szemből jövő vonatot. Ahogy múltak a percek, egyre jobban ment fel bennem a pumpa. "-Mi lesz, ha lekésem a csatlakozást?" A hátralevő úton gyakran néztem az órámra és gondolkodtam, mit tehetnék. Felmerült, hogy "majd odaüvöltök a másik vonathoz, hogy várjanak meg! Ha pedig lekésném, akkor ha esik, ha fúj, akkor is, akár éjjel is tekerve, de eljutok Bolzanóba. Nem akartam már a legelején egy napnyi időhátrányba kerülni; nem akartam egy napot kihagyni a marathon előtti Franciaországot felkeresni szándékzott 2 napomból.
Mivel a papíron levő menetrendből tudtam, hogy a 7-es vágányról megy tovább a másik vonat, egy bácsi segítőkészen megmondta, hogy a 7-es vágány tőlem jobbra lesz. 2 perccel a kiírt érkezés után épp léptem volna az ajtóhoz, amikor a bácsi szólt: "-Ez még nem az! Majd a következő!"
Éppen, mikorra a másik vonat indulása ki volt írva (8:35), állt meg a szerelvényünk. Szememmel egyből a vágányokat futottam végig. Mázlim volt, hogy aluljárózás nélkül, a peron mögött, a felszínen átkelhettem a 7-es vágányhoz. Anélkül talán nem gondolták volna, hogy oda tartok és meg sem várnak. Örömmel nyugtázhattam, hogy a vonat még nem indul; úgy tűnt, megvárta a csatlakozást. Szép dolog volt. Amikor már a vonathoz értem, tudni lehetett, hogy megvárják amíg gyorsan felpakolom a bringát. Az előző vonattal szemben itt magasabb volt ugyan a lépcső, de miután felemeltem a bringám nehezét, és léptem volna feljebb, meg is billentem, ám odafentről segítettek.
Elhelyezkedés után nyugodtan utazhattam a végállomásig, Innbruckig. Ott pedig volt már elég idő a lepakolásra. Az izgalom után itt, nyugalomban már feltűnt, hogy megéheztem. Bringatúrázótól nem idegen módon szendvicset reggeliztem. Az osztrák határon szinte észrevétlenül gurultunk át, ezzel együtt a hegyek is előbukkantak; az ablakon oldalt kinézve nem is láttam a hegyek tetejét, annyira közel emelkedtek magasba. Kufsteint messziről megismertem: a várat és a vasút melletti folyót. Csak éppen arra nem emlékeztem, melyik híres magyar raboskodott a várban. A folyó mentén szép bringaút vezetett. Miután Rosenheimben szerencsésen véghezvittem az átszállást, utólag bizony már nem bánkódtam, hogy ezzel a vonattal utaztam Innsbruckba, hiszen így 10:20 tájékán már neki is kezdhettem a Brenner hágó emelkedőjének. Úgy terveztem: 13:30-ra jó lenne felérni!
Útközben még sokat gondoltam a kénytelenül otthon hagyott lányra: 2001 után megint úgy jöttem el egy bringatúrára, hogy 2-3 hétig semmi ráhatásom az eseményekre és vajon megint arra jövök haza, hogy minden remény elszállt? Előző nap kisfőnöknőm megkérdezte: "-Nem rossz tök egyedül túrázni, nyaralni?" Azt válaszoltam: "-Ha fejben ott van az ember, akkor nem rossz!" Azt akkor nem tudtam, hogy milyen búcsú után hogy érzem majd magam. Jelen állapotban nem voltam ott fejben a túrán; Rossz volt egyedül! "-Vajon majd a szép tájon, emelkedőn is rajta jár az eszem?" Bár bíztam benne, hogy a táj, illetve a kitűzött célok lekötik a figyelmem, gondolataim. Rosszul sikerült búcsúzás és érzések miatt picit az is bennem volt, hogy "most majd érzéseim egy nagy teljesítménnyel "mutatom be"; széthajtom magam! Hatalmasat fogok menni!" (Ez persze napok közben változott; akkor mindig józanul viselkedtem; nem akartam akár az egész túrát kockára tenni esetleges lerobbanásommal.)
Otthoni dolgokon járó gondolataim miatt nem voltam túl nyugodt, erre még csak az hiányzott, hogy Jenbachban felszálljon és a közelembe üljön egy furcsa öltözetű és magában beszélő ember.
A vonat 10:16-kor érkezett meg Innsbruckba. Bár volt kitáblázás - talán mert én nem a Brenner autópályát, hanem a kocsiutat kerestem - csak két kérdezősködés után találtam meg. Noha a teljes emelkedő átlagosan csak 2%-os meredekségű, a város szélén egyből igazi, közepesen meredeken kezdődött. Izzadtam is! A vonatsín mellett haladó út felső ívéről szép kilátás nyílt vissza a városra és a mögötte emelkedő hegyre. A közeli autópályán nagy forgalom haladt, ám az alsóbb régióban még az "én főutamon" is. Kb. 5 km után utam már csendes fenyőerdőben haladt, az autók is elmaradtak; nyugodtan tekerhettem; élvezhettem nyári túrám első emelkedőjét. A Brenner völgyének túloldalán felvonót láttam. Pár kilométer után a Brenner hágó híres, nagy viaduktja alatt hajtottam át. Visszafelé több, különböző helyről igyekeztem lefotózni, ám itt-ott problémáim akadtak a fotó beállításival: főleg akkor, ha pl. sötétből fényképeztem ki a világosra. Nem kevés perc ment el a próbálkozásokkal. Itt jött elő annak hiánya, hogy otthon nem volt időm már áttanulmányozni a fényképező tájékoztatóját. A hegyen levő hófolt alig látszott fényképeimen. Mivel a Brenner felé lankás emelkedőre számítottam, ám valójában közepes meredekségen hajtottam vagy egy órán át, igazán jól jött, hogy St Matrei előtt kb. 7 km-t szinte síkon (25-27 km/ó-val) pedálozhattam: végre nem csak szintben emelkedtem, hanem a távolság is fogyott! St Matreiben aztán enni álltam meg: péksütijeimet egy ház árkádjai szélén, árnyas, hűs padon eszegettem meg.
Egy másik település végén egy falusi, csomag nélkül hajtó srácot közelítettem. Amint észrevett - testmozgásán is látszóan - érezhetően növelni kezdte a tempóját. Ha már direkt plussz erőt adott bele, hogy nehogy megelőzzem, - mivel eredendően ez úgyis bekövetkezett volna - , én is ráerősítettem tempómra, hogy végül mégis lehagyjam. St Matrei végén egy eltávozott felhőből épp még kaptam pár csepp esőt, de megállnom nem kellett. Steinach környékén az út pár kilométert beszűkült völgyben, zubogó patak mellett vezetett. Éppen filmezésem után továbbindulni készültem, amikor egy szintén csomag nélküli, normál pedálos montis előzött meg. Először még csak beálltam mögé és élveztem, hogy tempót diktálnak nekem. Nem sokkal haladtam saját utazótempóm fölött, ám amint a lankásból picit meredekebb lett, épp azonos tempóval kerekeztünk; az ő tempója ott már nem volt feszes, mint előtte. Mivel a végső 4 km ennél is meredekebb, kb. 7%-os lett (ezt sem vártam a Brennertől), ott - ahogy tartottam is tőle - kijött a meredekség hatása málhás bringámra: komoly erőtartalékokat kellett megmozgatnom ahhoz, hogy le ne szakadjak a fiúról. Ilyenkor mintha elfelejteném, hogy málhával egyáltalán nem lenne szégyen, ha nem bírnám a csomag nélküli bringás tempóját. Ehelyett csak arra gondolok, komoly hegyi bringás lévén, ciki lenne, ha nem bírnám..... ezért erőlködtem tovább. Jópofa volt: szinte együtt váltottunk a sráccal; ugyanott gondoltuk, hogy könnyebb áttétellel kellene folytatni. Így ha nehezen is, de bírtam a tempóját. További apróságokat kerestem, amik erőt adhatnak, hogy bírjam még egy picit. Lihegett a srác is... - megnyugtatott, hogy ő is odateszi magát; "-ő is elfáradhat" - gondoltam.
Lábaimban idővel már érezni kezdtem a túlterhelés hatását; picit már aggódtam: "-Kell ez nekem?" Szerencsére már látszott a meredek vége. Bár visszafelé nézve a beszűkült és sziklás, féloldalas-alagutas völgy kilátása (megörökítése) is nagyon vonzott, még ennek is ellenálltam és inkább versenyben maradtam. 2-300 méterrel a tető előtt picit lankásabb lett az út, a srác mégis lassulni kezdett. Nem értettem a dolgot; azt hittem épp itt kezd majd gyorsítani. Egy ideig még mögötte maradtam, nem is akartam volna megelőzni, csak megmutatni, hogy végig bírtam mögötte, ám lassulása miatt saját tempómmal végül megelőztem. Lassítani mégsem akartam. A hágó fennsíkjára értem.
Rövid lejtő után már csak egy lankás emelkedő várt rám a házcsoportig. A tervezett 13:30 helyett végül 13:23-ra értem a határra, Olaszországba. Hosszabb pihenőt inkább a Pennes hágó kaptatója elé terveztem, így a Brenneren csak röviden lazítottam: almát és banánt ettem. Jól esett a padon hátradőlni, lassan falatozni, elengedni magam. A nagy hajtás után a lejtőig is csak lassan, öregurasan, nézelődősen kerekeztem. A házak legvégén, éppen a gyorsuló lejtő elején egy rövidebb bódésornál nagy bringamez- és nadrág vásárt láttam. Hiába néztem végig alaposan, próbáltam fel kettőt is, sajnos piros Saecóból nem akadt L-es nadrág. Próbáltam másikat is, de azon vagy az alsónadrágom látszott át, vagy a színösszetétele nem tetszett, vagy a csapat (Cofidis) nem volt szimpatikus. 20 percet nézelődtem, próbáltam, mégis üres kézzel jöttem el. Korábban azt reméltem, hogy nevesebb emelkedők, városok környékén találok majd megfelelő mezt, bringanadrágot, de hogy már az első - nem is binga-híres emelkedőn?
Mivel a táv és szintkülönbség alapján a Brenner északi oldalát átlagosan lankásnak véltem, nem is gondoltam, hogy dél felől olyan meredek lesz, mint amilyen lett. Két helyen is picirit szitáló esőben, ám többször 75 km/ó környéki sebességgel zúdultam le a hosszú egyenesekben.
Sterzingben ért véget a sebesség-élvezet, innen következhetett a túrám egyik legkeményebb emelkedőjének sejtett Pennes hágóút; fel 2215 m-re. Sterzing / Vipiteno tündéri kisvároska volt; legalábbis a centrum. A főtéren, sétálóutcában kerékpárom tolva 3-4-szer is megálltam előre-vissza fotózni, filmezni: kedves cégérek lógtak a falakról, üzletek előtt, szép virágok díszítették a házakat, hangulatosak voltak a vendéglátóegységek térre rakott asztalai, frissen festettek a házak sora. Jól esett a nézelődés, időzés, a rohanás mellőzése, bár azért arra nem volt idő, hogy beüljek egy cukrászdába. Ennivaló gyanánt, jobb híján 6 zsömlét vettem csak. A város szélén még két kilométert síkon hajtottam az erdő széléig (a hágóutas környéket jelzi, hogy a 2099 m-es Jaufenpass is itt indult), majd belecsaptam a közepébe: a diagramnak megfelelően az emelkedő egyből 11,4%-os meredekséggel indított, és a következő km is 12,5%-kal folytatódott. Nem volt kecmec. 6-8 km/ó-val küzdöttem fölfelé; örültem, hogy alig jártak autók. Megfelelő hágóutat választottam; itt nyugodtan szívhattam a friss levegőt, nézelődhettem, ha épp nem a küzdelem foglalt le J Talán fél - egy kilométer után ideális alkalom kínálkozott az erőfeszítések megörökítésére: videókamerám a földre állítva örökítettem meg fölfelé pedálozásomat. Mivel az árnyas fenyőerdő ellenére jócskán izzadtam, így sisakom a csomagra rögzítve folytattam a pedálozást. Érdekes volt, hogy bár lassan haladtam és nehéz volt az emelkedő, mégsem jutottam odáig, hogy majd belepusztulnék, vagy legalább a lábam kínozná az emelkedő. Erőt igényelt, de megbirkóztam vele. Az első két nehéz kilométer után a diagram 5 km-re jelölte az első falut (Dosso - 1516 m), úgy terveztem: ott úgyis vennem kell vizet; ha már megállok, enni is ott fogok! A brutál meredek szakasz előtt, ahágóút aljában úgy gondoltam: "-Legyünk túl a két nehéz km-n, aztán nem lesz gond...", ám hiába ért véget, nem igazán vettem észre, hogy jelentősen gyorsultam volna: sebességmérőm - a gondolt 10 km/ó helyett - 7-8 km/ó-t mutatott.
Egy árnyas részen, vízpermetet hullató vízesésénél álltam meg. A sok izzadás közepette igazán jól esett, ráadásul nem sokkal később már a vízeséssel ellentétes, száraz érzést keltő helyen pedáloztam: az út egy kőbánya által "elfoglalt" katlanba vezetett, ahol - bár sem kilátás, sem klassz pihenőhely nem indokolta - lábam elfáradása miatt 1-2 percre megálltam. Bringám fölül le sem szálltam, csak a váz fölött állva vártam pulzusom megnyugvását, illetve egy rövid regenerálódást. A folytatásban a hegytömb keleti oldalán, meredek hegyoldalban hajtottam tovább, ahonnan a küzdelemért legalább a mélyben haladó autópályára és a szemközti, 3000 m körüli hegyekre, illetve az osztrák határt alkotó Zillertali 3000-3500m-es havasokra nyíló kilátás kárpótolt. A panoráma 200 méterrel előrébb / feljebb látott útszéli magányos fenyővel még szebb volt. Természetesen itt is megálltam fotózni, filmezni, és persze tovább próbálkoztam a fénybeállításokkal, mert néha úgy éreztem: a havasok nem fognak látszani a hegyeken. Bár lenyűgözött a hágó: a csodás táj, a nyugalom, és jó kedvet adott a teljesítmény, hogy "nem pusztulok bele" a brutál meredekségbe; ám a fényképezővel való sikertelenkedés felbosszantott. Hihetetlen gyönyörű tájon tekerve nehéz elviselni akár csak annak a kockázatát, hogy a fényképeken esetleg a havas nagyon fehér lesz, vagy az ég nem égszínkéken látszik majd a fotón. Tartottam tőle, így korábbi lelkesedésem alább is hagyott: "-Hisz most hiába élem át e csodás élményeket, látok gyönyörűségeket, ha utána nem nézhetem meg újra otthon fotókon." A meredeken való küzdelem és néhol napos szakaszok miatt - víz híján - egyre szomjasabban vártam már, hogy végre az első útba eső faluhoz érjek és pihenés, regenerálódás mellett ehessek is.
Egy útmenti, halottért kitett emléktáblánál elgondolkodtam: száguldozás, nem eléggé figyelmes vezetés miatt meghalt az illető, vagy öngyilkos lett? A meredeken leszakadó hegyoldalban utóbbi is kivitelezhető lett volna. Kb. 4-5 km után az út meredeksége - sejtésem szerint - 8 és 10% között változott, mikor végre néhány házhoz vezető leágazás tűnt fel. Sikerült ugyan kulacsot töltenem, de utólag megbántam, hogy beértem eggyel. Bringámra visszaülve Egg falun túlhajtva találtam végre többé-kevésbé megfelelő "étkezőhelyet". Padokra, asztalokra hiába vártam volna, így beértem a puha, útszéli fűvel. Bringám útszéli karónak támasztottam én pedig a konyharuhát az ölembe terítve kezdtem hozzá zsömléből, májasból és almából álló uzsonnámhoz.
Jól esett falatozás közben a szép kilátásban gyönyörködni, örülni a nyugalomnak, noha ezt egy rövid időre kis incidens zavarta meg. Bringám nem tudom mitől, veszett egyensúlyából, majd az oszlop mentén elfordulva már kezdett is valahogy megindulni a meredek hegyoldalon. Csak gyors reakcióm mentette meg a lebukfencezéstől.
Az elhagyott falu végén tábla jelezte, hogy 1516 m magasan járok; ez azt jelentette, hogy az elmúlt 7 km átlagos meredeksége 8,1 %, míg a következő 7,5 km - a diagram szerint - 9,2 % (ld még: http://www.salite.ch/pennes.htm diagramm). A számított meredekséget az út folyamatosan visszaigazolta, bár a legvége nem volt 15%-os. Egy 2-3 szerpentinkanyaros szakasz második kanyarjában meg is álltam, hogy újra meredek útszakaszon örökítsem meg magam. Ez a meredek hajtűkanyar az Izoard hágó meredek és szintén lefotózott hajtűkanyarját idézte, ám a két hágót összevetve én ezt brutálisabbnak tartottam. Árnyékból fotóztam napos részre, így - köszönhetően fényképezőm gyenge ismeretének - ismét 10-15 percen át próbálkoztam, hogy jó kép készülhessen. Videómmal egy mindössze 3-5 kg-os cuccal bringázó srácot is lefilmeztem. A fiú lassú, kiállva, nyereg fölött mozgó pedálozása jelezte, hogy a hágó micsoda erőfeszítést kíván a leküzdőjétől. Az én bringám 20 kg-val nagyobb cucc terhelte, igaz áttételem biztosan jobb volt, mint az övé. Visszaszámolásom szerint még 5 km volt hátra a nyeregig.
Nagyon élveztem, hogy alig találkozom autóval; párhuzamként még a nyugodt szlovák kerekezések is eszembe jutottak. A hajtűkanyarból már látni lehetett utam végét, a hágót, rajta egy turistaházzal. Az odáig vezető út is több helyen látszott: kanyarodása és a hegyek alakja is sokban hasonlított a francia, 2802 m magas Cime de la Bonette hágóút utolsó 6-7 km-ére. Vicces, jópofa volt, hogy épp arra hasonlított, hiszen ez is, és az is - 2004-ben - Alpesi túrám első hegyi napja volt. Az a hágóút a nagy szintkülönbség (reggeltől a tetőig 2300 m), ez pedig inkább a kb. 8,5%-os átlagmeredekség miatt volt komoly falat. A hátralevő kilométerek számolása mellett útközben még más nehéz emelkedőkkel is "végeztem" összevetést: Bár a Bonette hosszabb ennél, ám enyhébb meredeksége miatt nem tartottam ilyen erőfeszítésnek, az Izoard hasonlóan meredek, ám kegyetlen szakasza nem ilyen hosszú, Alpe d'Huez pedig 14 km-en (1860 - 730) 1130 m-t, ez viszont 15 km-n 1240 méter szintkülönbséget küzd le. Ráadásul ott akad 6%-os szakasz, itt szerintem nyoma sem volt 7% alatti meredekségnek.
Látván, hogy a brutál hajtűkanyart milyen meredek szakasz követi, szinte mély lélegzetet vettem mielőtt nekivágtam volna: "-Bírjuk ki a következő - talán - 1 km-t, utána csak enyhülni fog a nehézsége." Már addig is jól megkínoztam a lábam, így ez az újabb már nem hiányzott. Visszaszámolásnak és a megállást minél tovább "tologatásának" köszönhetően legközelebb 2,5 km múlva álltam meg. Utoljára. A közelben, az út széléi mezőt gyönyörű virágok színesítették, míg kelet felé az autópályán túl emelkedő hegyek, illetve a leküzdött emelkedőm mind árnyékosabb völgye nyújtott szép kilátást. A fotózással kapcsolatban itt végre arra már sikerült rájönnöm, hogy miként pudom picit sötétíteni, illetve világosítani a képet, hogy pl. a világos hó is jól látszódjon majd a képen. 18:50-kor, tisztán mérve bő 1 óra 58 perc tekerés után árnyas - szinte már hűs hegyoldalban értem fel a napsütötte, 2215 m magas Pennes hágóra. Az utolsó pár száz méteren egyre feldobottabb lettem. Éreztem, tisztában voltam vele, hogy nehéz csomaggal e 8,76%-os átlagmeredekségű hágó leküzdése igazán nagy fegyvertény; legnagyobb emelkedő-teljesítményeim közé való! Az esti fények által megsütött nyergen csend és nyugalom volt. Mindössze egy szép piros motorral és gazdájával találkoztam. Természetesen egyből meg is kértem, hogy fotózzon le, s csak utána filmeztem én is erre-arra. Láttam a távolban havas hegyeket, míg a közelben füves, alm, legelő jellegű meredek hegyoldalakat, rajta szerpentinúttal.
Általában a nagy küzdelmek után úgy vagyok vele, hogy "ilyen komoly tett után semmi sem sürgethet, annyit időzök, amennyit jól esik, hiszen bőven megérdemlem". Most is így voltam vele, nyugodtan gyönyörködtem, élveztem a tájat és a feljutás örömét. Bár eredetileg tervezett, 18 órai feléréstől 50 perccel elmaradtam, úgy számoltam "egy - másfél óra alatt úgyis leérek a bolzanói kempingig; 21 óráig pedig bőven világos van." Bolzanót már ismertem, nem éreztem hiányát a városnézésnek, így mindegy volt, hogy 20 vagy 21 órára érkezem meg.
A 2215 m magas hágótól a 262 m magasan / alacsonyan fekvő Bolzanóig 49 km alatt szűk 2000 m szintkülönbséget adhattam le. Hosszú gurulásra számítottam. Menetközben gondolkodtam is rajta: Volt már ilyen, hogy ennyi szintkülönbséget guruljak egyfolytában? Volt! 2004-ben az Iseran hágóról kb. 1930 m szintet gurultam lefelé, igaz akadt közben egy kb. 10 km-es sík szakasz. A Pennes hágó kezdeti, gyors és meredek kilométerei meredeken leszakadó hegyoldalban vezettek; a kevés kanyar miatt csak ritkán kellett fékeznem. Kétszer is 75 km/ó-ig mertem gyorsulni. Pennes településig kb. 10 km-en át szinte végig 60 km/ó feletti sebességgel robogtam, onnantól sebességem 30-45 km/ó-ra csökkent. Mivel térképem még nem lapoztam át a Bolzanót mutató részre és így nem tudhattam pontosan, hogy a lejtőn hol tartok, csodálkozva néztem a kilométertáblákat: "-Létezik, hogy ilyen messze van még Bolzanó? 36 km ?" Jól jött, hogy az út szélén 500 méterenként az adott hely tengerszint feletti magasságát is kiírták, így abból tudhattam, hogy mennyi szintleadás vár még rám. Különösen jól jött ez, amikor 4-6 km-en át alig lejtett az út, ráadásul még ellenszél ellenében is kellett hajtanom. Kb. 1300m-es magasságra leérve a levegő érezhetően melegebb lett; hosszú fölsőm le is vettem. Jól jött a megállás, mert picit kezdtem már elálmosodni. Jól esett nyújtózni egyet és haza sms-t küldeni: megüzentem anyuéknak, hogy a fényképező beállítási problémáim miatt este telefonon fel fogom hívni őket.
Mivel útközben meg is éheztem, így egy banánt menetközben nyammogtam el. A lejtősnek remélt, ám alig lejtő úton végül azután jött vissza a jókedvem, hogy kiszámoltam a hátralevő kilométerek és a szintleadás viszonyát. Bár még 23 km várt rám, az arra jutó 800 m szintleadás éppen 200 méterrel volt több, mint a Dobogókő és Budakalász közti. Azaz: a Dobogókő és Budakalász köztinél jobb, lejtősebb folytatásra számíthattam.
És tényleg így lett: pár kilométer múlva - már meredek sziklafalak közt, szurdokszerű völgyben - alig kellett tekernem; folyamatosan lejtett az út. Érezni lehetett a délszaki hangulatot, kellemes meleg levegőben suhantam; a völgy pedig a 2802 m magas Bonette hágó völgyének alsó szakaszát idézte. 20:30-ra értem Bolzanó szélére. A központban egy kereszteződéshez érve segítséget kellett kérnem, hogy egy kempinget és a központi pályaudvart megtaláljam. Az utcai hőmérő 32 fokot mutatott ! "-Mi lehetett is déltájt?"
A pályaudvaron csak félsikerrel jártam: mivel a pénztár már bezárt; annyi hasznom volt csak, hogy a kitett menetrendekről megerősíthettem az interneten kinézett másnap reggeli vonatindulásom. Fényképező-beállítás ügyben ugyan sikerült apuva telefonon beszélnem, ám sajnos csak keveset tudott segíteni. Ami másnapi vonatindulásomat illeti, két Veronába tartó vonatot néztem ki: egyik 7:03-kor, a másik 7:30-kor állt meg Bolzanóban, így korai kelés volt kilátásban.
Hogy a kempinget megtaláljam, a pályaudvar előtt, egy autó mellett álló férfitől érdeklődtem. Válaszul a férfi igazán segítőkész volt, hiszen papírlapot kérve még le is rajzolta odajutásomat; nem indokolatlanul, hiszen a - Moosbauer - kempingig végül - 8-9 lámpás kereszteződésen át - kb. 4-5 km-t kellett hajtanom, hiszen az a város nyugati szélén túl volt. Bezárt recepció híján a kempingben regisztráció nélkül, - a sötétedés miatt ez lámpától nem messze - állítottam fel sátram. Még 21 óra után is annyira meleg volt, hogy félmeztelenül tettem a dolgom.
Minthogy a nyitva tartás szerint kora reggeli indulásomig a recepció nyitására nem számíthattam, tisztességesen szomszédomat kérdeztem a helyzetről: szerinte mit tegyek? Hasonlóan vélekedtünk; azt mondta: ha korán elmegyek, megúszhatom fizetés nélkül. De kinek is fizethettem volna és mennyit ? Illetve ha a recepció este 22 óra előtt, illetve reggel 6 órakor nincs nyitva, akkor aki ennyire kevés időt tölt csak a kempingben, hadd ússza meg olcsón.... A nulla euró elég olcsó, nem ? nehogy már nekem kelljen a recepciós, tulajdonos után járnom, keresgélnem, hogy fizethessek!
Csendes kemping lévén, mobilom akkuját már pakolás és vacsora alatt is a mosdó egyik konnektorjából töltöttem, később fényképezőakkummal is ezt tettem. Vacsora közben jól esett, amikor a szomszédból kedvesen sült csirkével kínáltak. Udvariasan természetesen nem éltem vele; nem akartam azt a látszatot kelteni, hogy rászorulok.
A meleg nap után a zuhanyzóban a meleg víz helyett kifejezetten direkt állítottam hűsebbre a víz hőfokát. Jól esett! Az elmúlt éjszakai vonaton "tett" több részletű - és nem elég pihentető - alvás után ez az éjszakám sem az elegendő alvásról szólt: a ? 12-es lefekvéstől az 5:46-os óracsörgetésig 6 és fél órám volt pihenni, regenerálódni. Igaz, a másnapi, 4 szakaszos vonatozás során elvileg mindkettőre bőven volt még módom: Bolzanótól - Veronán, Milánón és Torinón át Cuneóig.

Adatok: indítás Innsbruck
Brenner hágó (13:23) TM: 2:12:37 DST: 40,66 SAV: 18,3 AVS: 18,3
Sterzing vége után 2 km, emelk kezd (15:00) TM: 2:46:10 DST: 59,7 SAV: 34,1 AVS: 21,4-5
Pennes hágó (18:50-19:20) TM: 4:44:23 DST: 74,85 SAV: 7,69 AVS: 15,7-8
Bolzano (20:36) TM: 6:01:25 DST: 123,44 SAV: 37,8 AVS: 20,5
Bolzano széli kemping TM: 6:25:13 DST: 131,22 SAV: 19,6 AVS: 20,4 ÖSSZESEN: TR/D: 134,42 ODO: 99367 MXS: 75

Szintemelkedés:
- Brenner hágó 1374 - 574 = 800 m
- kis hullámzás közben 20 m
- Pennes hágó 2215 - 948 = 1267 m
ÖSSZESEN: 2087 m

Költség:
- vonatjegy: München - Innsbruck 38 EUR
- St Matrei: 4 péksüti 6 EUR
- Brenner hágó : banán, alma 3 EUR
- Brenner: ice-tea 1,8 EUR
- Sterzing / Vipiteno: 6 zsömle 1,14 EUR
ÖSSZESEN: 49,94 EUR