Az elmúlt évhez hasonlóan a 2000. évi csomagos biciklitúrámat is egy kerékpár maratonnal szándékoztam fűszerezni. Különböző forrásokból már télen sok információt szereztem több radmaratonról (www.radmarathon.at; www.bike_explorer.ch/beg/links/veranstaltungen.htm; www.sportcommunication.com/cyclo.htm; http://pages2.inrete.it/wa_bike/event.html); végül tavasszal - mikor kiderült, hogy a Dolomitokban nyaralunk -, döntöttem a "Dreiländer Radgiro Radmarathon" mellett, melyet minden évben Svájc, Olaszország, és Ausztria határának találkozásánál rendeznek. A 7. Dreiländer Radgiro Radmarathont 2000. július 9-én rendezték. Két távra lehetett nevezni: az A Strecke 172 km-es útvonalán két nagyobb leküzdésre váró hágó akadt: az Alpok harmadik legmagasabb hágója, a 2758 m magas Stilfser Joch és a 2149 m magas Ofenpass, míg az 137 km-es B Strecke csak az utóbbira kapaszkodott fel. Mindkét útvonal egy kb. 6-7 km hosszú emelkedővel tért vissza Naudersbe. A hosszabb táv szintideje 13 1/2; óra, a rövidebbé pedig 10 1/2; óra, ám ezen kívül útközben is akadt három időlimit. A nevezési díj 550 öS volt, amiért az elvárt frissítőállomások mellett minden teljesítő egy mezt, apró ajándéktárgyakat, a frissítőállomásokon élelmet és a célban csekély ételt kapott. Májusban befizettem a nevezési díjat, és a szállásfoglalást is elintéztem. Szüleimmel a Dolomitokban töltött egy hetes nyaralás alatt megtett három magas hegyi túrámmal úgy érzem sikerült jól felkészülnöm, így bizakodva indultam a maratonra.

Miután július 8-án Bolzanóban immár egymagam megkezdtem - a maraton miatt kerülővel - Nagykanizsáig tartó hazautamat. Első nap csomaggal kellett felkerekeznem a maraton rajtjához, a tiroli Naudersbe, 1350 m magasra. A front hozta viharos erejű ellenszélben megtett 120 km sokat kivett belőlem, hideget is mondtak a másnapi maratonra, ráadásul én azt követően magas hágókon át szándékoztam továbbhajtani, így az előzőleg nevezett hosszabb távról átneveztem a rövidebbre. 10 napos túrámat nem akartam egy megfázással tönkretenni. A lefoglalt szállást intéző turistairoda ablakában a maraton információi mellett különös figyelemmel olvastam az időjárás előrejelzést. Minthogy másnapra - októberi időnek megfelelő - 5 fokot jeleztek a hosszabb táv tetőpontját jelentő 2758m magas Stilfser Jochra, ez is csak megerősítette bennem, hogy jól döntöttem. "A Stilfser Jochot máskor is megmászhatom, melegebb időben, amikor ráadásul több időm is marad fotózásra, filmezésre, pihenésre." - vélekedtem. Gyakoratlanságomból adódóan és kései szállásfoglalásom miatt csak a hotelok egyikében, az Edelweissben kaptam szállást, ami magyar pénztárcához mérten meglehetősen drága mulatság volt.

2000. július 9-én, vasárnap reggel 3/4 7-kor keltem, a hosszabb távra vállalkozók már 1 1/4; órája úton voltak. Finom, svédasztalos reggeli után kíváncsian néztem meg az épületre kirakott hőmérőt: 8 fokot mutatott. Csomagos túráról érkezvén a 14 kg-os túrakerékpárommal álltam rajthoz, így az sem okozott gondot, hogy egy kormánytáskában és a csomagtartón magammal vigyek néhány meleg ruhát, esőkabátot és a szükséges szerszámokat. A rajtnál a rövidebb távra vállalkozók közül akadt, aki a hideg ellenére alul is rövid kerékpáros nadrágban vágott neki a 137 km-es, 2020 m szintemelkedést tartalmazó távnak. Trombitaszót, majd pisztolylövést követően 8:30-kor elrajtolt a kb. 300 fős mezőny. Nauders házait elhagyva az osztrák-olasz határt jelentő Reschen-hágóig 4 km lankás emelkedő várt ránk. Az első kilométeren még érezve a rajt miatti lemerevedést, nem nagyon élveztem a pedálozást, utána azonban már végre frissen, a verseny ritmusát felvéve tudtam a mezőnnyel hajtani, fokozatosan előrearaszolni. Az út 2/3-át foglaltuk el, az ideiglenes rendőri útlezárásnak köszönhetően szembeforgalom nem volt. A pilis hegyi útjain alapozva és a Dolomitokban szerzett edzettségemnek köszönhetően a mezőny közepén egyenletes tempóban húztam el a bringások mellett, vagy tartottam az engem megelőzőkkel. Az osztrák-olasz határon nem kellett megállnunk, pedig a nevezéssel kapcsolatban sem nézték, kérték el útleveleinket.

A résztvevők többsége versenyként indult neki a távnak, nekem - minthogy az ember nem túl gyakran jár ilyen gyönyörű tájon - többet számított, hogy ne csak végigrohanjak a 137 km-en, hanem megálljak és meg is örökítsem. Az 1504 m-es Reschen hágót elhagyva csodálatos kilátás tárult elénk: a Reschensee mögött a távolban fehérlett a 3905 m magas Ortler, a Stilfser Joch szomszédos hegye; az éjszaka hullott friss hó már 2500m-es magasságtól behavazta a hegyet. Fényképezésem alatt az általam megelőzött kerekesek 35-40 km/ó-val suhantak el mellettem, a 10 km-es fennsíkot követő lejtőn sem lehetett esélyem velük szemben. A tóparton, erős hátszélben a verseny által felvett tempóban, a mezőnnyel együtt hajtottam végig, azonban a lejtőn már jobbnak láttam óvatosnak lenni a sok kerekes között, nem akartam bukni, így hagytam, hogy elhúzzanak mellettem. Súlyos kerékpárral amúgy sem vehettem fel a versenyt a 10 kg-os drótszamarakkal szemben. Az előző nap megismert 10 km-es félszerpentínes lejtő végén, Mals településen rendőri segítséggel fordultunk a Münstertalba, Svájc felé. Lépcsőzetes emelkedés kezdődött: néhol síkon pedáloztunk, majd rövid 1/2 - 1 km-es emelkedőn kellett az izmokat bevetni. Az előző emelkedőhöz hasonlóan ezúttal is kevesen előztek meg. A szép tiszta, de hűvös időben kíváncsian néztem a gyönyörű hegyeket, vártam, hogy vajon hol pillantom meg az Umbrail hágó szerpentinjeit. Tauferset követően egy sík, mezei szakaszon értünk a svájci határállomásra, azonban a határőrök itt sem állítottak meg, csak figyelték, ahogy folyamatosan, csoportokban egyik országból a másikba hajt át a sok kerekes. Kellemes érzés volt életemben először Svájcban kerekezni. A mezőny kb. közepén pedálozva 1/4 11 körül érkeztünk Sta. Mariába (1375 m). A hosszabb és rövidebb táv összetalálkozásával innentől az összesen 1900 kerekes már ugyanazon az útvonalon át folytatta útját, a hosszabb távot választók lábában azonban már "benne volt" a 2758 m magas Stilfser Joch 24 km-es emelkedője, 48 hajtűkanyarja. A fentről érkező A Strecke-re nevezők és a lentről érkező B Strecke-t választók összesorolása, valamint az 500 m-rel fentebbi frissítőállomás igencsak lelassította a haladást. A frissítő előtt 100 m-rel már egy-két ember osztotta is a megállást mellőző versenyzőknek az energiaszeletet és a banánt. Bár mindenképpen meg akartam állni, mégis jól esett a profikhoz hasonlóan menetközben elvenni egy banánt! A frissítőállomáson kb. 100-200 versenyző "tankolt" a többféle energiaszeletből, banánból, energiaitalból, néhány szendvicsből (1. fotó). A színes emberáradat mögött csodás hegyek magasodtak. A következő 13 km-en csaknem 800 m szintemelkedés - a végén a 2149 m magas Ofenpass - várt rám, így falatozás után zsebeimbe energiaszeleteket raktam, kulacsaimat teletöltöttem. 1/2 11-kor beállva a kerekesek hosszú sorába én is megkezdtem a hágóutat. Fantasztikus élményben volt részem: a csodás hegyek előtt pedálozó színes bringások meseszép képet nyújtottak, a táj sem hasonlított a Dolomitokra, sem az osztrák hegyekre, igazi svájcinak éreztem. Hamar fel tudtam venni a saját tempómat, így nem sokkal a frissítőállomás után ott folytattam a hegymászást, ahol abbahagytam: fokozatos előzgetéssel. Az emelkedő meredeksége továbbra is megengedte az utolsó fokozatom, a 42*34 mellőzését, így a megelőző áttételben 42*24-ben, egyenletes tempóban hagytam el a versenyzők többségét, nagy részük valószínűleg a hosszú távon indult. A kb. 2 km-enkénti fotózás miatti rövid megállás után mindig frissebben tudtam folytatni az utam, igaz a fotózás ideje alatt mindig visszaelőztek néhányan. Mivel a Pilisben hasonlóan nehéz bringával szoktam edzeni, és teljesítménytúrákon részt venni, nem lepett meg, hogy túrakerékpárommal is a mezőny tempójával tudtam haladni.
Akadt azonban egy-két versenyző, aki nehezebben viselte talán, hogy egy "mezei" kerekes elhagyja, ezek igyekeztek is lerázni, sikertelenül. Bár nem sokkal hajtottam saját szokásos tempóm felett, élveztem a versenyhangulatot. Az emelkedő fentebbi kb. 8 %-os meredeksége éppen olyan volt, hogy MegaRange racsnim miatt két választásom volt: vagy komoly erőfeszítéssel, további előzgetések mellett tartani a 15-16 km/ó-t, vagy visszaváltva 42*34-be megelégedni a többiek 12-13 km/ó-jával. Mivel Magyarországon a hosszabb teljesítménytúrákon alig akad komolyabb, nehéz emelkedő, ezt a maratont épp nekem találták ki. A kaptatókat sosem éreztem tehernek, ehelyett minden alkalommal annak örültem, hogy megint bizonyíthatom az alacsony magyar hegyek közt szerzett edzettségemet. E maratonra is rengeteg külföldi nevezett, nem csupán - mint a magyar teljesítménytúrákon - egy-kétszázan kerekezték végig a távot, kerekesek hosszú színes sora dobta fel a táj szépségét. Kb. 1800 m magasságban a mezei út nem túl sűrű fenyőerdőben folytatódott, a fák ugyan nem nyújtottak árnyékot izzó testemnek, ám így a kilátást sam takarták el. Az utolsó 4-5 km-en az emelkedő szerpentinekkel kanyargott fölfelé és meredekebb is lett, így kénytelen voltam 42*34-be váltani és beállni a 12-13 km/ó-val hajtók tömegébe. A hajtűkanyarokból visszapillantgatva kerestem az Ortles csúcsát, esetleg az Umbrail hágó szerpentinjeit (4. fotó). A kaptató utolsó 2-300 m-én felsorakozott nézősereg ösztönzésére - mindenkit buzdítottak - nyitott hajrával pár kerekest megelőzve 11:36-kor értem fel a 2149 m magas Ofenpassra. A hágón kb 50-80 kerekes pihent; jobbára a lejtő miatt öltöztek fel, vagy kaptak be pár falatot (5. fotó). Sajnos úgy tűnt, hogy az eddigi napos, tiszta időt nyugat felé felhősebb égbolt váltja fel. Elbúcsúzván a havas Ortlertől és a szép napos hegyektől nekivágtam a 10-12 %-os meredek lejtőnek. Sebességem hamar 60 km/ó fölé szökött, az ismeretlen úton nem is engedtem magam sokkal tovább gyorsulni, ám akadt aki minimum 70-80 km/ó-val hagyott el. A kb. 7-8 km száguldást néhány km szinte sík szakasz, majd 2 km nem várt emelkedő követte. Lankásan lejtő úton 12:35-kor érkeztem az 1472 m magasan fekvő Zernezbe, az Engadin völgyébe. A kiéhezés elkerülése érdekében bekaptam pár falat energiaszeletet, banánt és a felhős, hűvösebbnek érzett időben a meleg tea is jól esett. A következő 44 km-en, az 1035 m magasan fekvő Martináig egyenletesen, de minimálisan lejtő út következett.

A frissítőállomást egy 10-20 fős társasággal együtt hagytam el, az enyhén lejtő úton a csapat hamar felvette a 40 km/ó-s sebességet, ami még nekem is megfelelt, ám miután néha ennél nagyobb sebességgel lódult meg a társaság, úgy döntöttem, inkább nam hajtom ki magam feleslegesen, elégedett lehettem már az emelkedőkön nyújtottakkal, nem ösztönzött további bizonyítás, hagytam elmenni őket. Pár kilométeren át még siettem a völgy oldalában látott 20 fős boly után, majd felvettem saját tempómat. Scuol környékétől eleinte egy engem utolért versenyző szélárnyékában pedáloztam, apróbb dombokon meg is mutattam magam, az élre álltam, hogy a lejtőn ismét mögötte haladjak. Ramosch-ban már hármasban kerekeztünk: a két fiú az egyre lankásabb úton már igen komoly 36 km/ó-s tempóval hajtott; néha nehezemre is esett ez a sebesség, azonban nem került annyi energiába, mintha magányosan pedáloztam volna, így én is vállaltam a váltott vezetést. Továbbra is hiányolva a napsütést, egyhangú szürke felhők alatt érkeztünk Martinába, a svájci - osztrák határra, az utolsó, 6 km-es emelkedő aljába (14:10-15) A kaptatót két szempontból sem bántam: egyrészt végre ismét az erősségem következett, a hegymászás, másrészt már-már fázni kedtem, így jól jött a felmelegítő erőteljes pedáltaposás. Bekaptam két energiaszeletet, egy banánt, majd nyeregbe ültem: már csak 8 km Nauders; vár a CÉL és a meleg hotelszoba. A 6 km-es emelkedőn 1036-ról 1475 m magasra kellett felkapaszkodni lombos és fenyőerdőben. Az első-második hajtűkanyart követően sikerült bemelegednem, felvenni a ritmust és saját tempómban róttam a kilométereket, folyamatosan előzgettem a versenyzőket. Talán 2-3 km-t követően egy német srác szegődött mellém, szólított meg azzal, hogy milyen márkájú a bringám. Elmeséltem, hogy egyedileg építtettem, mert igazi túrabringát akartam, az árán nagyon meglepődött. A továbbiakban beszélgettünk a teljesítményeiről, majd meséléséből sikerült megértenem, hogy a Stilfser Joch svájci lejtőjén igazán komoly gondot okozott a kerekeseknek egy pár nappal korábbi útleszakadás. Erről a Tour magazin következő száma is beszámolt. Jólesett hallanom, hogy az emelkedő aljában a fiú is élvezte, ahogy 3 kg-mal megpakolt túrakerékpárommal gond nélkül előzgettem az Alu, illetve szénszálas és egyéb szuper vázas, ultrakönnyű bringán versenyző résztvevőket. Beszélgetés közepette továbbra is egyenletesen előzgettünk, nem számoltam, de min. 50-70 bringást hagytunk el a szűk fél órás kaptatón. A tetőn megköszöntük a társalgást, majd jó utat kívántunk egymásnak; ő még egy rövid megállást tett a rá váró kísérőautónál. A 2 km-es lejtőn 60 km/ó-val zúdultam be Naudersbe. A főúton átkelve kb. fél kilométeres lankás emelkedő vezetett a házak közt, egy téren felállított CÉL-ba. Elkapott a fantasztikus hangulat, jó erőben, lendülettel tettem meg az utolsó métereket : a szélső ház előtt egy padon ülő pár emberke minden beérkezőt megtapsolt, én is - kis csomagos bringám miatt is nagyobb - tapsot kaptam, nagyon jól esett. Fölöttem egy nagy óra mutatta a beérkezés idejét, a kétoldali kordonokon túl embertömegek, jobbról a rendezők írták fel a hátamon rögzített rajtszámot, majd kérdezték méretem a mez miatt. Csodás kék-sárga színű, a Stilfser Jochot szimbolikusan ábrázoló és a három érintett ország nevét feltűntető mezzel vonultam tovább. 14:45-ös célbaérkezésem szép eredmény volt, hiszen legalább ½ - ¾ órával későbbre vártam magam. Bár nem jártam meg a nagyon várt hágót, mégsem éreztem lelkiismeretfurdalást a mez miatt, hiszen biztos voltam benne, hogy pár év múlva ezt az emelkedőt is leküzdöm egyik csomagos túrámon. Boldogan tóltam kerékpáromat a közelből hallatszó zene és illat irányába. A céltól 200 m-re egy másik téren, a színpadon egy falusi népi együttes zenélt, a sátorban kolbászt, krumplit, húst sütöttek, az ideiglenes pultoknál bón ellenében ételt és sört, üdítőt lehetett kérni. A hűvös (17 fok), felhős délután hátralevő részét a szállodában - forró zuhanyt követően - a TV-ben stílszerűen bringaverseny nézéssel töltöttem. Másnap ismét csomaggal folytattam Nagykanizsáig tartó utam.

A maraton teljesítéséért járó oklevél és az eredménylista kb. egy hónap múlva postán érkezett; bár utóbbit az internetre is felrakták. A B Streckére nevező 282 versenyzőből egy óra pihenéssel együtt számolt 6 óra 12 perces időmmel 204. lettem. A leggyorsabbak a 137km-es távot 3 óra 47 perc alatt teljesítették (36,2 km/ó); míg a 172 km-es A Strecke győztesének a teljesítéshez 5 óra 26 percre volt szüksége (31,65 km/ó).

A 2000. évi Dreiländer Radgiro kellemes élményként marad meg emlékezetemben. A szervezés megfelelő volt, az útvonal csodálatos hegyek közt vezetett, a frissítőállomások jó ellátást biztosítottak, a célban kellemes hangulat várta a fáradt teljesítőket.

Bár a hűvösre ígért idő és további sikeres túrám miatti A-ról B távra rövidítés miatt 2000-ben kimaradt a 2758m magas Stelvio hágó leküzdése, 2001-ben felkerestem. 2001-es túrám erre a linkre kattintva elolvashatod!