A Sportpiac magazin 2007. / 3. számában megjelent cikk

1993-ban, 17 éves voltam, mikor először kerékpároztam hazám határain túlra. Akkor a felvidéki hegyeken át kapaszkodtunk fel a Tátra bércei alá, és szereztem életre szóló barátságot, két szolnoki fiúval, akiktől a következő négy évben megtett szlovákiai kilométereink, élményeink során sok hasznos dolgot lestem el. 1999-ben nyugat felé fordítottam kerékpárom kormányát, azóta magányos farkasként jártam végig az Adria, és az Alpok országainak ismert és eldugott vidékeit, rengeteg emelkedőjét. 2004-ben a Tour de France hágóit, 2005-ben a Giro és a Tour de Suisse kaptatóit fedeztem fel, így 2006-ra már csak a "maradék" jutott, ám kétségem nem volt afelől, hogy az Alpok e bő két hét alatt is varázslatos élményekkel ajándékoz meg.
A túrának 6 év után ismét társakkal, Gaál Balázzsal és Riskó Péterrel vágtunk neki, ám technikai gondok miatt már a harmadik naptól kezdve ketten maradtunk. A következőkben az érdekesebb napok élményeiből szemezgetek:

Már a második napon a két hetes túra csúcspontja, a Nivolet hágó várt ránk. Az út a Gran Paradiso Nemzeti Parktól délre eső völgyben vezet 400 m-es magasságtól egészen 2612 m-es tetőpontig. Míg a Stelvio, Gavia hágó, Alpe d'Huez, Col du Galibier nevek hallatán sok bringás egyből felkapja fejét, vágyik is oda, a Nivolet-et kevesen ismerik. No igen, ez is a sokévnyi túrázás eredménye: nem csak a neves "verseny-hágók"-at, kanyarjait ismeri az ember, vagy emlékszik vissza az ott megélt küzdelmekre, hanem akadnak csupán "túra"emelkedők, ahová a versenyzők, közvítetőkocsik, Tv-nézők milliói már nem "jutnak" el, csak az a néhány vándorlelkű túrázó.
A hágóút hagyományos meleg éghajlatú tájon indult, ám fokozatosan alpesi lett a növényzet. Az úton komoly üdülők híján csupán egy-két falucska akad, ám én éppen ezeket a csendes hegyi utakat szeretem, ahol ráadásul - zsákutca út lévén - még száguldozó motorost is elvétve látni. A 60 km-es kapaszkodó igazán 1000 m-es magasságtól fordult komolyra: 10 %-kal kilométereken át, többnyire alagútban. 2005-ben erre járva, az alagútból kiérve, odafönt hűvös, szeles idő fogadott és fentebb sötétedés és a hideg miatt vissza is kellett fordulnom. 2006-ben szerencsénk volt: az 1500 m-es magasságban fekvő tópartot elhagyva is szikrázó napsütésben tapasztalhattuk igazán, mi is a túrabringázás legjava. A meredek hegyoldalban a szerpentinút egyenesei egymás fölé, majd két újabb tóhoz vezettek. 2300 méteren végre Péter is rászánta magát a lubickolásra: a badacsonyi panoráma helyett "beértük" a 3000-4000 m-es, itt-ott hófoltos hegyekkel, ráadásul a levegőt is harapni lehetett. A hátralevő 5-6 kilométeres szakasz a tó fölött kanyargott tovább, ám egészen az utolsó kilométerig csak fürkésztük a hegyeket: merre lehet a vége? Mivel vonathoz igyekeztünk volna, egy ideig még számoltam a perceket, ám felérve inkább az élmények, szépségek élvezetét, megélését választottam a rohanás helyett.
Balázs kocsival elvitt még bennünket Torinóba, ám mivel fél 9 után az általunk kiszemelt város felé vonatot már nem indítottak, vállaltunk még pár órás tekerést. Korábbi években ilyet nem tettem volna, de túratárssal teljesen más éjjel tekerni, közben beszélgetni.

Ami a harmadik napi időjárást illeti, megnyugtattam Pétert: "-Ma nem fog esni; elintéztem!" Hallottam, ahogy leesett a kő a szívéről. : Ezzel meg is volnánk, akkor már csak erő legyen elég! - mondhatta volna. E napra az egész túra legkevésbé ismert hágóútja, a Colle del Preit (2083 m) következett, amiről az interneten kevesebb, mint fél tucat hasznos információt találtam, képeket pedig csupán egy helyen. Eddig! "-Ősztől már magyar túraleírás és fotók is lesznek fent a világhálón!"
Mire a hegyek közé érve megfelelő rejtekhelyet találtunk csomagjainknak, meg is jött az első zápor. Tekerés közben ezen még csak jót nevettünk, a következőnél viszont már fák alá húzódva mosolyogtunk pár "bevállalós" kerekesen: az ömlő eső őket fél perc alatt alaposan megáztatta. Az eső ugyan fél óráig tartott, ám sajnos az esőszünet is, így a hágóútra fordulva hamar szemerkélni, az ég meg dörögni kezdett. Egyikőnk sem félős legény, a dörgés-villámlás sem pont felettünk történt, így mit sem zavartatva magunkat immár 10 %-os kaptatón hajtottunk. Jól is esett a meredek, mert a levegő már egyre kevésbé "adott meleget". : Preit település előtt aztán már megérett bennem a felvetés: "-Péter nem muszáj jönnöd! Ne miattam gyere!" Bizony ott, kb. 8 fokban, esőben, égzengés hangjait hallva, ráadásul a 10 %-os meredeken egyre csak felfelé hajtva, felmerülhetett: "-Mire jó ez???" A kalandért! Azokért az élményekért, amik következtek: 1500 m-es magasságtól hosszan 10%-os, illetve kb. 1,5 km-en át 14-16 %-os meredekség (5,4 km/ó-ra lassultam), fotózáskor elgémberedő ujjak, és a kitörő öröm a hágótáblánál: "-Megcsináltam! Ilyen meredeken és cudar időben is végigtekertem!" Mire a fenti vendéglőben kicsit megmelegedtünk, örömünkre a Nap is előbújt és csodás idő lett. Különböző trükkökkel a lejtő hidegét is kibírtuk, a völgybe visszaérve csomagjainkat rendben megtaláltuk.

Ötödik napunk délutánján érkeztünk meg a franciaországi Briancon kempingjébe. Érdekes város: a térképről az ember azt hinné, itt minden a téli sportokról szól csak, ehhez képest akármerre néz az ember, minden felé várat lát: nem unatkozhattak! Nemcsak a fekvése, hanem maga a kisváros is szép! Sátorállítás után Péternek kisebb szürke felhőkről is az eső fenyegetése jutott eszébe, mondta is: "-Induljunk időben a hegyre, mire esni kezd, már tekerni akarok!" - pedig ekkor még nem is tudhatta, mennyi csapadékban lesz részünk a túra második felében. Késődélutáni célpontunk tulajdonképpen egy régi harci - aszfaltozott - út volt, mely a város melletti hegyen 2347 m magasságig, a Fort Gondran erődítményig kapaszkodott fel. A néhol már töredezett, darabokra hulló katonai úton ismét megtapasztalhattuk a hegyi túrabringázás varázsát: élveztük izmaink könnyed munkáját, a természet illatát, hangjait, melyet autók, motorok sem zavartak. Hol a városra, hol a völgyre, vagy hegysorokra nyíló kilátás miatt gyakran álltunk meg fotózni, néha alig bírtunk magunkkal. Hiába csináltam kalkulációt, hamar sutba dobtam: Bátran időzzünk, amennyi jólesik! Nem törődtünk a közeledő naplementével. Noha kb. 1900 m magasságban egy kordon zárta le az utat és valamit egy tábla is írt (franciául), ha már ott jártunk - és ha már a 2000 m feletti hágókat vettem célba - továbbhajtottunk! 1 km múlva derült ki az útlezárás oka: kb. 50 m hosszan kőomlás takarta be a kocsiutat - gyalog kellett átkelnünk! Az utolsó kilométerek már természetesen az erdőhatár felett vezettek, Péterrel egymás mellett hajtottunk. Én úgy éreztem, hogy túratársam hajt kicsit feszes tempót, ő meg fordítva látta. Nem értettem és bosszantott a rohanás, de büszkeségből is tartottam a tempót. Mivel szótlanul, de erősen hajtottunk, érett a finálé…. Fél kilométerrel a tető előtt végül erőtartalékaimat elővéve robbantottam és a hágóig elhúztam Pétertől.
A nyeregnek nem csupán mindkét oldalán emelkedett vár, erődítmény, hanem szemben a Chaberton (3130 m) hegyen is látszott egy - ahol Péter előző nap gyalog járt - míg a szembülső hegysoron is felfedeztünk egy negyediket. Miután alaposan kigyönyörködtük magunkat a naplemente és a felhők által komponált fényekben, alakzatokban, következhetett a kaland: sötétben úgy leereszkedni a néhol töredezett úton, hogy lámpám fél távtól már alig világított. Péter mellettem-mögöttem haladt, én az ő fejlámpájának fényét használva gurultam és persze szóltam előre alkalomadtán: "-Vigyázz, gödör!"

A túránk kilencedik napján esővel és hideggel őszi idő érkezett. Chamonixban esőre ébredtünk; a Mont Blanc hegysoron friss hó fehérlett. Bár ez - a magasságából adódóan - nem volt meglepő, annál inkább az volt, amikor másnap a svájci Rhone völgyén végigtekintve a hegyeket már 2000-2500 m felett is hó díszítette. A völgyből a Sanetsch hágóra (2252 m) indulva lent még napsütötte, hangulatos szőlősorok között pedáloztunk, ám a nyeregbe érve, ott már az aszfalt mellett is éjszakai hómaradványt találtunk! Azért ilyen időben is igyekeztünk észrevenni a jót: legalább nem kell napkrémezés miatt megállni. Napkrémre valóban nem volt szükségünk, ám sapkára, polárfelsőre igen.

Miután egy napot külön utakon kerekeztünk, tizenkettedik napunk délutánján 9 fokban, esős bringázás után Andermattban láttuk viszont egymást. Örültem a kiadó szoba melegének és szárazságának, az ablakon kinézve egy porcikám sem kívánta a tervezett Susten hágóút (2224 m) csurgós-csöpögős meghódítását. Péter elszántsága végül engem is meggyőzött. Noha én általában kerülöm az esős, ráadásul hidegben való bringázásokat, a két nappal korábbi Sanetsch hágóúton bevált megfelelő öltözet mintát adott: nem sokban különbözött a helyzet, csak most esett. Eltérő esőben való tekerési stílusunk miatt külön indultunk útnak. A folyamatos csapadékot a Susten hágóút (17 km, 7,5% átlagmeredekség) felétől kaptam a nyakamba. Az Alpok egyik legszebbnek tartott, gleccserben és panorámában gazdag útja ezúttal nem a legszebbik arcát mutatta: eső, köd, felhő, és egyre hidegebb. Talán nem véletlen, hogy tekerés közben egy szó ismétlődött gyakran a fejemben: "Dauerregen!" - azaz folyamatos eső! A ritmust megtalálva, rövid megállásokkal valamelyest még élvezni is tudtam az élményt: kevéssé a ködös, párás tájat, természetet, sokkal inkább a sikeres teljesítést, az el nem rettenést! Magamnak is bizonyítottam: a rossz idő sem lehet akadály. Amikor még 2005-ös túrám előtt egy angol nyelvű alpesi túraleírásban olvastam, hogy Jerry a Susten hágóról lefelé (igaz lenge öltözetben) élte át leghidegebb lejtőzését (hőmérőn 3 fok), távolinak éreztem: "-Olyan időben úgysem megyek 2000 m fölé, hacsak hirtelen be nem köszönt az időjárás változás!" Változnak az idők…. A hágón 100 m látótávolság és kb. 4 fok fogadott, ám - ahogy a hegymászók is - tudtam, a siker csak akkor lesz meg, ha egészségesen le is érek. Jó öltözködéssel így is lett.

Tizennnegyedik napunk reggele a svájci oldalon szerpentinkanyarok rengetegével és szép fényekkel, panorámával kezdődött. A Splügen hágóút (2113 m) két szakaszon is, 1-1 km-en át folyamatos hajtűkanyaroktól hemzsegett. Az ellenszélben az egyiket végigküzdi az ember, a másikban lazít, és így tovább. Mivel Péter úgy becsülte, hogy kevesebb megállása miatt behozza a bringajavítás miatti késedelmét, külön indultunk. A lejtő fölső részét kopár táj és egyenes szakaszok jellemezték, ám ezt követően az utat - az olaszokra jellemzőmód - egy nagyon meredek sziklás részen, a rövid egyeneseket majdhogynem egymás fölé vezetve építették. A több napnyi hideg után a délszaki, pálmás tópartra, melegbe érve fülig ért a szám: "-Ciao Italia!" Reggel még egyértelműnek látszott, hogy az edolói kempingtől sötétedésig még éppen beleférhet a legendás Mortiroló (1852 m) és 2000 m feletti Val Bighera hágóút is, ám annyira elszaladt a nap, hogy - 138 km után - fél órával naplemente előtt sikerült csak sátrat vernem. Rövid töprengés után az éjszakai túra mellett döntöttem: 2005-ben egy AUDAX 400 km-es rendezvényen végigtekertem egy éjjelt, most miért lenne más - szinte forgalommentes úton - az erdőben tekerni?

A Mortirolo hágóúton 13 km-en 960 m szintemelkedés várt rám. A kaptató kezdetén, Monnóban már égtek az utcai lámpák, alig látszott világosság az égen. Az utolsó fényeknél még megnéztem a sebességmérőmet, utána lámpám már csak az utat világította. Sötét lévén jó ideig csak a ritmust, izmaim munkáját, a kanyarokat, a csendet és a kalandot élveztem. A 8-9 %-os meredekség ellenére a kilométerek csak múltak és nem hiányzott a megállás, így csak az első, fáktól ritkább, kilátást nyújtó helyen álltam meg. Két váratlan autó után, erősen látszó árnyékom láttán újabb négykerekűre számítottam, ám nem az volt: a Holdnak volt hihetetlen fénye. Lenyűgözött! Lámpám leoltva folytattam a tekerést, élveztem a kellemes időt, és a kilátást. Tisztán láttam szemben a hegyeket, persze a mélyben a falvak fényeit is. Az utolsó kilométerek egy tisztáson vezettek; egy vendéglőnél még fények égtek. Ahogy éjjel 11-kor elhajtottam a kint beszélgető emberek mellett, elgondolkodtam, vajon mit gondolnak: Egy extrém bringás felkészülése ugrik be, vagy szimplán buggyantnak néznek ?
Egy kopár tisztáson értem fel a Mortiroló hágóra: az aszfalt tele volt festve a Giro esélyeseinek neveivel, de természetesen 2004-es halála ellenére sem maradhattak el a Marco, illetve Pantani feliratok. A holdfényben tiszta, körpanoráma nyílt észak felé, 1300 méterrel alattam, a mélyben szépen látszottak a települések fényei. Teljes csend volt, mégis a sok felirat miatt szinte éreztem a Giro hangulatát; még éjjel is lenyűgözött. Utam ÉK felé tovább, a 2086 m magas Crocelle di Val Bighera hágóra vezetett, amerre a szólás ellenére még a madár is járt. Meg is ijedtem, amikor a közelben rikácsolt az egyik; további meglepetést még az okozott, amikor az út mentén békésen legelésző tehenekkel találkoztam. "-Miért nem alszotok, Riska ?" - szóltam oda jókedvűen. Ők pedig békésen tűrték, amikor vakummal kétszer is lefotóztam őket. Hajnali 1 óra ellenére alig tudtam elszakadni a hágótól, annyira élveztem a jó időt, holdfényben látható hegyeket, fenti életet és a völgyi fényeket, hogy csak hajnali 2-re értem vissza a kempingbe.

Utolsó bringás napunk több szempontból is a megelőző bő két hét megkoronázása, összefoglalása volt: napsütötte napkezdet, esős, meredek emelkedő a Goletto di Crocette hágóúton, majd éjszakába nyúló kerekezés a Garda-tó partjáig. Nem véletlen költötte át Péter a Drei Wetter taft reklámot: Eshet eső, süthet a nap, leszállhat az éj, de a bringázás mindig tart.
Ha csak az adatokat (1729 km, 31101 m szintemelkedés, tizenhat 2000 m feletti hágó és 17 eső) nézem, ez a túra is hasonló volt, mint a 2004-2005-ös, ám akadtak olyan élmények, amelyek mindig is a feledhetetlen kategóriában maradnak. Napsütésben, lenyügőző tájon jutottunk fel a Nivolet hágóra, égzengés közben a Preitre, kőomlásos úton a Fort Gondrandsra, esőben-hidegben a Sustenre, mégis számomra a legátütőbb élményt a sötét, éjszakai (így nappali kilátást nem is nyújtó) Mortirolo túra jelentette.
És mi következhet még az összes 2000 m feletti aszfaltos hágó leküzdése után? Újabb hosszú emelkedők, szép panorámával, friss hegyi levegővel, a természet élvezetével és a kerékpározás szeretetével.

Györgyi Gábor