Szerzői jogok!

Hágóim bemutatása
(1994-2006)

2003 - Horváto.,
Montenegro

2002 - Görögo.

2001 - Svájc

2000 - Dolomitok
Garda-tó
Velence>

1999 - Tátra

1998 - Tátra

1997 - Tátra

1995 - Tátra

1993 - Tátra

Cikkeim

További
túraleírások

A Sportpiac magazin 2006. / 4. számában megjelent cikk

Fausto Coppi, az 1940-es és 50-es évek legendás kerékpárosának emlékére a nyugat-olaszországi Cuneóban évente komoly országúti kerékpármarathont rendeznek.
Fausto Coppi idejében még 10-11 kg-os bringákkal rótták a földes hegyi utakat, akkor még akadtak 240 km-es és 5000 m feletti szintemelkedésű hegyi szakaszok a francia és az olasz körversenyen. Ő volt az első kerékpáros aki egy évben meg tudta nyerni a Giro d’Italiát és a Tour de France-ot is. Egyik nagy győzelmét – 1949-es Girón - a Cuneó és Pineroló közötti 254 km-es hegyi szakaszon aratta, talán ezért rendezhették Cuneóban a marathont – gondoltam. 2005-ben én is teljesítettem a kihívást.

A korábbi évekhez hasonlóan 2005-ben is egy bő két hetes, csomagos túra volt nyaram központi eseménye, ám idén úgy időzítettem, hogy – ha már arra járok – végigtekerjem a Fausto Coppi marathon hosszú távját. Olyan marathont akartam teljesíteni, ami 4400 m szintemelkedésével már az igazán komolyak közé tartozik. 187 km-es útvonala három hágót érintett, köztük az átlagosan 7%-os Colle Fauneria / Pantanival (2480 m) és a 8,2 %-os Sampeyre hágóval (2284 m). A harmadikról, a Madonna del Collettóról (1310 m) egészen utolsó vonatozásomig nem tudtam semmit, ott egy olasz fiúval beszélgetve ismertem meg, aki úgy említette: nem túl magas, de igencsak nehéz. 9,4 %-os.
Két vonatos és egy kerékpáros nap után érkeztem meg Cuneó környékére. Úgy terveztem csomagos túrámat, hogy a marathon előtt még legyen időm átkerekezni Franciaországba, így mire eljött a vasárnap, már "lábamban tudtam" a 2802 m magas Bonette hágót és oda-vissza a 2350 m-es Lombardát is. Alaposan felkészültem!

Vasárnap korai kelés után mindössze 2-3 kg cuccal "megpakolt" túrabringámmal – gyönyörű időben - fél 7-re érkeztem a cuneói főtérre. Néhányan már a starthelyen állva beszélgettek, mások még körbe-körbe pedáloztak. A többiek közé beállva, nem maradhattak el a bringámra rácsodálkozó pillantások. A rajt után a mezőny (vége legalábbis) 35-40 km/ó-val lódult meg a hegyek felé vezető lankás, lezárt úton. Entracque település környékén értünk az első buckákra; megmosolyogtam, hogy az útvonal kitalálóinak "véletlenül" mindig sikerült megtalálni a meredek kaptatókat. A faluban nagyon élveztem az utcára kijött helyiek bíztatását, ilyenkor igyekeztem is előzni.
Valdieriben kezdődött az első, kis hágó, mely a lekanyarodás után 200 m hosszan 20 %-os meredekséggel lassított bennünket. Jól jött a csomagos túrák miatt felrakatott Megarange racsni. Hosszú sorban kígyóztunk fel a zárt erdőben vezető szerpentinen. Jól tartottam a könnyű bringások tempóját, sőt a hajtűkanyarok belső ívén néha lendületből előztem is. Az 1310 m magas tetőn az első frissítőállomás várt. Volt itt nutellás és lekváros kenyér, szárított gyümölcs, gyümölcscukor, keksz, banán és ásványvíz. Ami az utóbbit illeti, energiaitalt vártam volna!

Demontéból a Fauniera hágóra szép, napos, néhol fás emelkedőn hajtottunk. Pár kilométerenként megálltam egyet-egyet fotózni, majd zárkóztam is vissza. Mivel a szabály szerint ahhoz, hogy az első hágóról a hosszú távon folytathassuk utunkat, 12:00-re fel kellett érni, a kaptató felénél én is kalkulálgatni kezdtem. Kb. 2100 m magasan már a sziklás hegygerincek közelében, füves részen pedáloztunk. Egy szép ívű kanyarban fiatalok menetközben osztottak ásványvizet. Kortyolás után, kb. 3-500 m-en belül kellett eldobni a műanyagokat, mert ott szedték össze.
A 2480 m magas tetőn a gyönyörű panorámát élvezve, sietve tömtem magamba az energia-utánpótlást, mert 10 percem maradt már csak 12 óráig. Falatozás közben tűnt fel a tömeg mögött, a Pantani szobor. Ez volt az a hágó, amit Pantaniról neveztek el! Jóleső érzés volt, hogy én is felkerekezhettem ide, sőt épp egy híres marathon során.
Amint ketté vált a rövid és hosszú táv útvonala, a folytatásban már elvétve találkoztam csak kerekesekkel. Mivel nem túl gyakran használt kocsiútról volt szó óvatosan gurultam le, egyszer-egyszer kátyúk miatt kellett vigyáznom. A Sampeyre hágóút tövében levő frissítőponton örömmel láttam viszont három napja megismert lengyel túrázó barátomat, akivel akkor másfél napot együtt tekertünk. A gyümölcscukorból, szárított gyümölcsből és szendvicsből fogyasztva meg kellett állapítanom, hogy bár nehezen hittem volna, mégis elég energiát adtak végig, még ilyen nehéz emelkedőkön is.

A Sampeyre hágóút alsó fele meredek sziklafalakba vájva, mély patakvölgy fölött haladt. Kb. 1500 m magasan meglepve és enyhe csalódottsággal vettem tudomásul, hogy a versenyt záró autó kísér utamon. A túrabicikli, meg a fotózás indokolta megállások miatt nekem kellett még azt is megerősítenem, hogy bizony a marathon résztvevője vagyok, és bírni fogom végig, ne aggódjanak! Eleinte még nyomasztott, hogy az autó nagyrészt végig mögöttem halad, nem tágít. Kb. 6-8 km-rel a tető előtt végre megpillantottam, majd lassan utol is értem egy kerekest, ám örülnöm nem volt miért: egy 55-60 év körüli sporttárs volt. Mikor legközelebb – végre már nem utolsóként - egy kis nyugodt csokifalatozásra álltam meg, hiába vártam, hogy a bácsi idővel feltűnjön; az autó már felszedte és ért utol ismét engem. A bácsi elfáradhatott.
z utolsó kilométerek panorámás, mezei terepen vezettek, az út mellett több helyütt autók álltak, hétvégére felugrott családok élvezték a szép tájat és piknikeztek, pihentek, na meg persze bennünket is bíztattak. 2100 m magasan, tehenekkel az előtérben még utoljára megálltam a hágó környéke felé fotózni, mikoris a kísérőautóból egyik srác kiszállt és engem is megörökített, mint "különleges egyedet". Mivel a hágó sem volt már túl messze és kb. 400 m-rel előttem külön hajtva 3-4 bringás is feltűnt, megszállt az erő, lendületre kaptam és a korábbi kb. 11 km/ó helyett 15-16 km/ó-val robogtam utánuk. Élveztem az utolsó két kilométert. Tudtam, hogy most már zsebemben a marathon, és ráadásul az idővel is nagyon jól álltam. Időnként a TV-ben látott versenyek hegyi befutói is bevillantak, néha úgy éreztem magam, mint a profik.
A hágóig 3 bringás mellett húztam el, büszkén álltam meg a frissítőpontnál és éreztem a sportcipőm és bringám miatti meglepett és elismerő tekinteteket. Míg a többiek 5 perc múlva neki is vágtak a lejtőnek, nekem nem volt miért sietnem. Élveztem a feelinget, a kilátást, na meg persze energiára is szükségem volt még.
A lejtőn néha-néha már autókkal is találkoztam, itt már nem zárták le az utat. A főútra ráfordulva "leszegett fejjel" 40-45 km/ó-val robogtam a még 50-40 km-re levő cél felé. Itt tényleg úgy éreztem magam, mint a profi versenyzők a kísérőautójuk előtt kerekezve. Élmény volt végig magam mögött tudni az autót, még ha az a verseny végét jelentette is. A következő leágazásnál – bár tábla is jelezte - már várt bennünket a rendezői motoros, az irányított jobbra. Nagyon élveztem a hangulatot. Ennyire profin megszervezett rendezvényben még nem volt részem.
Lankás emelkedő vezetett az utolsó frissítő felé, ami előtt közvetlenül újabb – kb. 45 éves - versenyzőt értem utol. Ő csak egy percre állt meg, előttem akart beérni, én – mivel az élményért jöttem – nyugodtan időztem pár percet. Jól estek egy srác kedves szavai: "-Nem kell rohannod, nyugodtan maradhatsz még, bő két órád van a maradék 30 km-re."

A hátralevő távot már a hegyek tövében, síkon, illetve enyhe lankákon kellett megtenni. A közeli cél, valamint a magammal szembeni elvárás túlteljesítése miatt jókedvvel és lelkesen, 32 km/ó-val hajtottam. 10 km múlva egy – a távot edzési céllal végigtekerő - német triót értem utol, akikkel a hátralevő 20 km-en igazán jót mentünk, jót beszélgettünk. 4-5 km-rel a cél előtt újabb 2-3 bringást értünk még utol, bár ők sem mind voltak benevezett résztvevők.
A magam elé állított célt, a 187 km és 4400m szintemelkedésű maratonon a 12 órás szintidőn belüli beérkezést 10 és fél órámmal bőven túlteljesítettem. Az oklevél átvétele után, spagetti evés előtt és közben is összefutottam az utolsó ellenőrzőpontot megismert szimpatikus holland sráccal, Gével, akivel jót beszélgettünk. Elismerően szólt túrabiciklivel véghezvitt teljesítményemről: "az olaszok erre mondanák: "-Bravissimo!" Egy ideig még vacilláltam, hogy esetleg erőm lévén ne gyűjtsek-e még további szintemelkedést, ám végül győzött a józan ész: "-Gábor, inkább élvezd a Finish hangulatát, az érzést, az esti fényeket, a zenére spinningelőket." Így tettem. Ilyen élményben leghamarabb jövőre lehet csak részem. Gé tanácsa ellenére, másnap pihenés helyett a Larche hágón át Franciaország felé folytattam csomagos túrámat. Az élet nem állt meg!

Györgyi Gábor