2. nap - Kitzbühel

5. nap Gyalogtúra a Steinernes Meer-re

Már-már hagyományosan 7 óra után ébredtünk; az éjszakai front még nem ment el. A kissé felhős idő ellenére napsütést vártunk, az időjósok szép napot jósoltak. Reggeli után mindhárman autóval indultunk; a bicikli - a közeli, 1358 m magas Dientner Sattelig - az autó tetején utazott. A nyeregben egy fa tövében álltunk meg és kaptuk le gyorsan a bringát a Fiat tetejéről. Rövid mezbe öltöztem, de a meredek lejtőre még magamon hagytam a pulcsit. Mivel nem mertem magam 100%-osan a meteorológusokra bízni, mind egy tartalék hosszú nadrágot, mind egy pulcsit magammal vittem. Az első esti tapasztalatok miatt túrám részletes beosztását nem is néztem meg; a többihez hasonlóan 200 km körülire saccoltam. A szintemelkedést illetően az 1000 m magas Kleinarl falu, a Radstadter Tauern 1739 m-es hágója, valamint az 1135 m-es Ramsau felkeresése miatt legalább 2500 m-re lehetett számítani. Az időbeosztást nem kalkuláltam át ismét; bár azt nem feledtem, hogy túráim mindegyikét 8 órai indulással terveztem és hazaérkezésem egyik esetben sem esett 1/2 8-nál korábbra. Két óra késéssel 10 órakor vágtam neki lejtővel kezdődő túrámnak.
A túra - mint a térkép is mutatta - 15%-os lejtővel kezdődött. Apuék kikötötték, hogy előbb ők indulnak: el akarták kerülni nehézkes előzésem. A lejtő első két kilométere lankás, lépcsős volt; bár anyuék is, én is 50-60 km/ó-val suhantunk, ők egy picit eltávolodtak. A Hochkönig ugyan a tetejéig látszott, fölötte szürke felhőréteg borította az eget. A második kilométert követő hosszú egyenesben 73 km/ó-val robogtam anyuék nyomában, mikor egy óvatosan ereszkedő teherautót utolérve 40 km/ó-ra kellett lassítanunk. A 15%-oson alig győztam a féket fogni. Bár többször kinéztem, mivel kockáztatni nem akartam, nem előztem. Miután a teherautó elengedte a sort, anyuék eltűntek. Mühlbachon már egyedül pedáloztam át. Sebességmérőm 45 km/ó-t mutatott mikor a szemközti oldalról hirtelen egy autó hajtott keresztbe, az oldalsó utcába. A rövid féktávolság miatt rémültemben hangosan kiáltottam: "-Hééééééé!" A féket teljes erőmmel húzva, óvatosan, még az autó orra és a járdaperem közt próbáltam elslisszolni. Tán 20 km/ó-val haladtam, mikor a járdaperem mellett alig, de kissé megbillentett az autó. Egyensúlyvesztés nélkül maradtam nyeregben. A kalandot szerencsésen megúsztam. Ellenőriznem kellett, hogy minden rendben van-e, nem szenvedtem-e kárt. A járókelők pár pillanatra mind odafigyeltek, a sofőr is kiszállt megkérdezni, hogy nincs-e bajom? "Remélem, hogy nincs!" - nem jutott eszembe több németül. Még az elkövetkezendő kilométereken is a kis incidensen gondolkoztam. A lankás út egy patak mellett, a sziklák szorításában folyamatosan kanyargott. Apának nem lehetett öröm a vezetés, nekem azonban, bringanyeregben, 35 km/ó-val éppen kellemes volt. Sajnos a Nap még nem akart előbújni.
9 km-t követően az út, panorámás bal kanyarral Bischofshofenbe, a Salzach völgyébe ereszkedett. A kanyarból előbukkantak a város mögötti Tennengebirge hegyei is. Fotózni próbáltam, de az exponálás és a film továbbtekerése csak háromszori gombnyomásra sikerült. Éles elmémmel rájöttem, hogy a továbbiakban az egész napra tervezett 25-30 fotót ily módon nem lehet megcsinálni, előbb elemet kell a gépbe vennem. Szerencsém volt, hogy még mielőtt eldőlt volna, hogy merre kerekezek aznap aputól, - a német környékre tekintettel - 20 márkát kaptam tartalékba. A kimerült elem még a film visszacsévéléséhez is gyenge volt, így a gép hátát kinyitva, kézzel tekertem vissza és vettem ki a filmet. Szerencsére a táskám zsebében volt még egy tartalék tekercs film.
Bischofshofen főterén találtam fotósüzletet. Csodálkozva néztem, hogyan csavarta ki a fényképező szemmel alig látható négy csavarját, hogy könnyedén helyére tehesse az elemet. Negyed óra alatt végeztem is, így 10:50-kor már kifogástalan, filmmel "megtöltött" fényképezővel hagytam el a felhős várost. Az áruházaktól még utoljára megálltam visszanézni és szerencsére a fényképező is előkerült, mert így tudtam meg, hogy mivel a lencsét nem csuktam be, a rázkódástól a gép a 36-ból már 14-t exponált: maradt 22 képem. Bosszantott a dolog, de úgy gondoltam : "22 kép az éppen elég lesz."
Bischofshofentől 6 km-re egy lejtőn kanyarodtam le a Salzach parti, 615 m magasan elterülő St. Johannba (25 km). A városka magas temploma már messziről magára vonta a figyelmet. A folyót keresztező híd után, a templom mellett 8 %-os emelkedő vezetett Radstadt irányába. A kaptató elején pulcsim levettem, majd kényelmesre fogtam a tempót. A számomra meglepetést okozó emelkedő talán csak a város végén enyhült kicsit és fordult keleti irányba. A térkép szerint Wagrainig - a következő faluig - kis patakot követve haladt volna az út. "Na igen: tényleg patak mellett haladok, de annál 100 m-rel magasabban, amit a térkép nem tud jelölni!" - magyaráztam a helyzetet. Az első pár kilométert követően az út kissé lejtett, majd ismét lankásan - már közvetlenül a patak mellett és azt keresztezve - emelkedett a 838 m magasan fekvő Wagrainig. A falucska neve egy színes prospektusról ismerősen csengett. Mivel Bischofshofentől már az Amadé Radmarathon útvonalán haladtam, ahogy az is, 8 km-es kitérőre fordultam az 1000 m magasan épült Kleinarl felé. Amint Wagrainban délnek kanyarodtam, az eső csepegni kezdett. A völgy végi hegyeket a sok felhőtől alig lehetett látni. Nem ilyen időt ígértek!
A korábbi fáradtas tempóval szemben, az eső felrázott: ismét rákényszerültem a sietésre, és ez megsokszorozta erőmet. Miközben a kellemesen lankás emelkedőn 20 km/ó fölött hajtottam, azon kezdtem gondolkodni, hogy az eső miatt megálljak-e, és ha igen, akkor hová lehet behúzódni. Az eső éppen annyira esett, hogy az embert idegesítse és fél óra alatt lassan elázzon, de annyira nem, hogy azonnal helyet kelljen keresni. 3 km-t követően már alig csepergett, így az összeszűkült patakvölgyben tovább folytattam a pedálozást. A kinyíló és lankásabb völgyben ismét nagyobb sebességgel hajtva érkeztem meg Kleinarlba (43 km), ahol egy fenyőfa alá húzódtam félre. Örültem, hogy az étkezést sikerült a lankás emelkedő végére kihúzni, innen ugyanis lényegében Radstadtig lejtő következett. A következő komolyabb emelkedőre még 25 km-t kellett várni.
Padon ülve jóízűen nassolgattam el egy szendvicset, egy banánt és egy almát. A gyümölcsöket nem akartam sokáig tárolni és szállítani, cipelni. Miközben kellemes tekerés mellett gurultam vissza Wagrainig, kíváncsian fürkésztem az eget. Azt próbáltam megállapítani, hogy vajon tényleg világosodik-e, vagy csak azt hiszem. Wagrainból lankás, 2 km-es emelkedőn frissen pedáloztam a 933 m-es Wagrainer Höhére. A völgy ezen része a korábbival ellentétben már sokkal nyíltabb volt. A "hágócskát" követően lankás, nem túl gyors gurulás, hajtás következett Altenmarktig. A város előtt néhány bringásnak talán csalódást okoztam, hogy nem tértem rá a messziről ordító bringaútra, hanem inkább a gyorsabb kocsiutat választottam. A városban nem időztem sokat, két fotótól eltekintve szinte csak áthajtottam rajta. Főtere nagyon megkapó volt, májusfa is állt a díszburkolatú tér közepén.
A 146-os főúton mindössze 3 km-t kellett hajtanom, mert a 862 m magasan fekvő Radstadtba érkeztem. A városban - bringás szokásom szerint - a templom oldalában elvezetett sétálóutcába fordultam. Képeslapvásárlás után, a másik, feldíszített sétálóutcán már vissza is tértem az útra és folytattam is túrámat. Az elágazásnál (1/2 2) a Radstadter Tauernpass, Obertauern (1739 m) feliratokat követtem. Ismét a híres - és egyre híresebb - Samson man Radmarathon útvonalán haladtam.
A hágó tetejéig tartó 22 km első fele, Untertauern településig mindössze 140 m-t emelkedett. Örültem a kellemes völgyi útnak. Mivel - bízva magamban - úgy éreztem, hogy le tudom majd küzdeni a később néhol 15 %-os meredekségű hágót, úgy véltem, annál jobb, minél tovább lankásan emelkedik az út, hiszen sebességem addig is 20-22 km/ó fölött tarthattam. A völgyet szegélyező két hegysor ugyan még felhőben volt, ám nyugat felől egyre világosodott; néhol már előbukkant a kék ég. A sík szakaszokat már többedszer váltották rövid, meredek emelkedők, mikor az eleredt eső elől - Kleinarl után szintén étkezésem idejében - Untertauern (1008 m) faluba menekültem. Egy buszmegállóba ültem be: falatoztam egy keveset míg a csepegő eső csendesedésére vártam. Energiabevitel után már száraz időben vágtam neki a következő 11 km-nek. Az előzővel szemben ez már nehezebbnek ígérkezett: 730 m szintemelkedés állt előttem. 12-14 %-os meredekségével már az első kilométeren bemutatkozott az emelkedő. Hosszú egyenesben küzdöttem. A fél kilométeres egyenes végén az út szűk sziklaszorosban, lankásabban emelkedett tovább; kicsit legalább lehetett pihenni. A szorosból már napsütésben jöttem elő: ismét 14-15 %-os meredekséggel kellett megküzdenem. Az autókat már leállósáv segítette. Nyeregből kiemelkedve 8 km/ó-val küzdöttem; a komoly erőkifejtés gyakori, pihentető megállásokra kényszerített. 1-2 km-enként megálltam. A táj (2. foto)- a hegyek mögött az ég már szép kék hátteret nyújtott - oly szép volt, hogy gyakran fényképeztem. Félúton - Untertauern után 4-5 km-rel - rövid lankás szakaszon fújhattam ki magam; földút ágazott le pár, fából épült vendéglátó-épülethez. Az út a meredek egyenesben, féloldali kilátást nyújtó alagút alatt emelkedett tovább, majd lassacskán keletnek a hágó irányába fordult. A nemrég múlt eső nyomán néha még fehér felhőcskék úsztak a 2000 m-es hegyek derekánál. Két meredek szerpentinkanyarban hajtva tűntek fel a fenyők közé keveredett törpefenyők. Lassan, 7-9 km/ó-val, kiemelkedve kapaszkodtam fölfelé, mígnem a fölső kanyar melletti parkolóban megálltam kifújni magam.
Végre megpillantottam a kopasz hágót és tövébe épült Obertauern üdülőfalut. Mikor 1/2 2-kor elhagytam Radstadtot, még azt gondoltam, hogy 3 órára akár fent is lehetek a hágón. Reményeimmel szemben azonban már 3 óra is elmúlt. A lankás emelkedő a sífelvonó alatt elhaladva még utoljára meredekebb lett. Az utat mind több panzió, vendéglátó-egység kísérte (3. foto). A környező hegyeken, de a hágón is már csak elvétve láttam fenyőket, törpefenyőket. A falu utolsó meredek kilométerén, a "célegyenesben" már frissebben tekertem, végre láttam a végét. Az úton több felfestés is arról árulkodott, hogy vagy az Osztrák-körverseny, vagy az osztrák bajnokság mezőnye is megküzdött a kaptatóval.
15:30-kor értem az 1739 m-es tetőre. A Napot ismét felhők takarták el: míg nyugat felől eloszlottak, délkelet felől szürke felhők érkeztek a környékre. Még csak 92. kilométernél jártam, ám az idő gyorsan szaladt. Ezt a túrát is a tervezett 8 óra helyett csak 10-kor kezdtem meg, így jobbnak láttam nem utánanézni, hogy terv szerint mikorra várható hazaérkezésem. Csak az elkövetkező 20-30 km-rel kalkuláltam. Megfelelő étkezés, pihenés és nyugalom mellett nem lehet gond - ezt tartottam szem előtt. Csak arra gondoltam, hogy rövid falatozás - már azért is, mert nem volt már sok szendvicsem - után akár fél óra alatt Radstadtban lehetek, 5 óra környékén pedig fent a Dachstein sziklafala alatt, az 1135 m magasan fekvő Ramsauban.
A fölöttem gyülekező szürke felhők sem ösztökéltek 10 percnél hosszabb maradásra. 15:40-kor nekivágtam a meredek lejtőnek, vissza Radstadtba. A gyors, eleinte kanyargós lejtőn szinte csak 60 km/ó fölött száguldottam: nem véletlen volt olyan meredek! Rövidúton egy teherautót értem utol, majd 1 km-nyi kíséret után előztem meg 76,1 km/ó-val.
Soha ennyit nem száguldottam még ilyen gyorsan: Szlovákiában nem ilyen meredekek a lejtők, tavaly pedig sem a Dobratsch, sem a Nockalmstrasse lejtője sem volt ilyen gyors. Radstadt irányába fordulva az alagútban óvatosabban gurultam, majd egy perccel - azaz egy kilométerrel később - a szurdok kanyarjaiban már lassabbra fogtam a tempót. A 10km-es lejtő utolsó egyenesében nagy meglepetés ért: a távoli, Radstadt környéki hegyek fölött megpillantottam a 3004m magas Dachsteint. Az Untertauernt követő többnyire gurulós kilométereken emelkedővel nem, csak sík szakasszal találkoztam. Radstadt felé már nyoma sem volt az esőnek, az eget bárányfelhők díszítették. A város elől visszanézve csodás panoráma nyílt a völgyre.
Radstadtban ezúttal meg sem álltam: a főútra térve keletnek fordulva célba vettem Pichl házait, ahonnan az Amadé Radmarathon útvonalát követve a Dachstein alá, Ramsauba szándékoztam felpedálozni. A főúton nagy táblák figyelmezteték az autósokat: "Fokozottan veszélyes útszakasz, kérjük a fényszórót nappal is égetni!" Ezt igazolandó, egy kilométerrel később egy közúti baleset miatt állították meg a forgalmat; pár percre. Az enyhén lejtő úton hosszan 28 km/ó-s sebesség mellett haladtam. Csak azt nem értettem, miért jelöl a térképem Mandlingpass nevű hágót, amikor, a "hágó" előtt és után is, azaz folyamatosan ugyanúgy lejtett az út. Pichl falu környékén az utat túrták, építették át, így csak kisebb keresgélés, forgolódás után találtam meg a meredek, keskeny emelkedőt, amely szembe vágott neki a hegynek.
Hiába számoltam, hogy 17 óra után nem sokkal már Ramsauban lehetek, 1/2 5 után vágtam csak neki a 12-15 %-os emelkedőnek. 125 km-rel a lábamban már nem esett jól az ilyen fajta erőpróba. Már az első kilométer első egyenesében meg kellett állnom: nem lehetett bírni a 15 %-os kaptatót. Hasonlókon a versenyzők is 39-53-as első hajtóművet használnak, én pedig 42-52-val hajtottam. Az is bosszantott, hogy nem a hegy oldalában szerpentinezett az út, hanem toronyiránt indult meg. Az első kilométer végén, a két meredek hegyoldal mögötti réten, már szerpentinben, 12 %-os meredekség mellett folytatódott a küzdelem: 6-8-10 km/ó-val. A nap fénypontjaként beharangozott Dachsteint jóformán még alig láttam. Ahogy a térkép alapján sejtettem, a leágazás és Ramsau közti 400 m szintkülönbséget nagyjából az első 4km-n kellett leküzdenem; utána - egy elágazást követően - gyakori kilátást nyújtó mezei úton tettem meg a hátralevő 3 km-t. A legelő közepén - ahogy északnak fordultam - szembe találtam magam a Dachstein hatalmas sziklatömbjével: erre tartogattam a fényképeket. Hiába bíztam az emberek fényképezőkészségében, akit megkértem lefotózásomra, antitalentum volt: engem rakott a "célkeresztbe", így a hegy teteje éppen lemaradt. Utólag az vigasztalhatott, hogy az egész hét alatt annyi csodás fotó készült havasokkal a háttérben, hogy az adott kép úgy sem került volna a legjobbak közé: a Nap már ugyanis oldalról sütött csak.
A csodás kép reményében és a tájban gyönyörködve, a kellemes emelkedőn örömmel pedálozhattam a közeli Ramsau felé. A "ramsau" szócska egyébként fennsíkot jelent. A Dachstein sziklái alatt vezető panorámaútra, a Dachsteinstrasséra éppen egy buszmegálló padjánál csatlakoztam be, így azonnal megálltam / leültem falatozni. A padról csodás kilátás nyílt lefelé, Radstadter és Schladminger Tauern kopasz, barátságos kétezreseire.
Örömmel tapasztaltam, hogy - a várttal ellentétben - a sziklasor alatt vezető út még a következő jelentősebb településig, Filzmoosig sem szintben halad, hanem - ha lankásan is, de szinte végig - lejt: 40 km/ó fölött kanyarogtam végig a Dachstein alatt. Filzmoos felé félúton a panorámaút - amelyről egyébként nem túl gyakran nyílt kilátás - fenyők közt a Dachstein irányába kanyarodott, majd a sziklák alól fordult ismét vissza déli, majd ismét nyugati irányba. Rövid emelkedő végén csodás virágos üdvözlőtábla köszöntötte a Filzmoosba (1055 m) látogatókat. Hátrafordulva csodás, széles sziklafalat pillantottam meg. Az értelemszerű fotó és a kulacstöltés nem maradhatott el.
Az általam nagy Dachsteini üdülőhelynek tartott Filzmoos (18:16) szép házai nem leptek meg, ám az a tény már sokkal jobban, hogy mögötte a hegy már csak tetejét mutatta felém. A falut elhagyva a lejtő tovább folytatódott, és ahogy a térkép mutatta: innen kezdődött a gyorsabb rész. A kezdeti meredekebb erdős részen 50 km/ó fölött hajtottam a pedálokat, később - miközben Ebent és a Bischofshofenbe vezető főutat vártam - már csak a 40 km/ó-s sebességet tudtam tartani. Eben településen (856 m) már éreztem annyira az "otthon közelét", hogy rászántam magam arra, hogy akár milyen lesz is a válasz, kiszámolom, mennyi vár még rám Hinterthalig. Már előző este kizártam, hogy - amerre reggel 70 km/ó fölött gurultam - Mühlbachon és a Dientner, valamint a Filzensattelen át hajtsak haza. Nem is éreztem magamban annyi erőt, hogy majd 180 km után leküzdjem a 4 km hosszú 15%-os kaptatót. A Zell am See felé történő kerülés idő híján nem fért a programba, maradt tehát a csupán 15 km-rel hosszabb kerülő Lenden és Dienten, majd zárásul a Filzensattelen át.
A kalkuláció így nézett ki: Bischofshofenig 18 lejtős kilométer, onnan újabb 6 km az ismerős St. Johannig, majd még 17 km - összesen már 41 km - Lendig (kb. 600m magasan). Idő híján Lendtől az egyetlen lehetséges út az 1290 m-es Filzensattelen és így 2 km 14%-os emelkedőn vezetett haza, ujabb plussz 17 km-rel. 18:46 volt, hátam mögött 156 km és 2000 m szintemelkedés fáradtsága. Két óra múlva sötétedni kezdett és még 60 km állt előttem 750 m szint leküzdésével. A szomorú valóság tudatában azonnal nyeregbe pattantam és hál' Istennek továbbra is a már 20 km-en át megszokott 40 km/ó-val hajthattam tova a Fritzbach patak völgyében. Ezúttal az utam fölött már az autópálya, mellettem a vasút kísért. Gyors kilométereket követően az utat négy, egymást követő vasúti felüljáró tette érdekesebbé. Az utolsó néhány kilométeren a szűk szorosban már csaknem fázni kezdtem az egyetlen szál pólómban, mikor 1 8-kor a reggelről már ismert, Salzburg - St Johann, 311-es főútra érkeztem. A Salzach folyó mellett továbbra is frissen hajtottam; Bischofshofenben (556 m) pedig bezárult a reggel megkezdett kör. A város hátteréül szolgáló, tőle északra emelkedő Tennengebirge lenyűgözött; reggel még felhők takarták. A kilométerek gyors múlásával mind jobban feltűnt és mind jobban örültem neki, hogy gyorsan szelem át a tájat. Ramsautól St Johannig már 48 km-t hajtottam, gurultam - mindössze 10 perc pihenővel - gyakran 35-40 km/ó fölötti sebességgel, igyekezettel.
St Johannt (19:43) elhagyva az út lassan nyugatnak fordult: a völgyben már nem sütött a Nap, fénye már a szomszédos hegyoldalon kúszott fölfelé. Még mindig pólóban hagytam magam mögött a falvakat: előbb útbontás, majd Schwarzach környékén elkerülő alagút építése késztetett fokozottabb figyelemre. A térképet nézve Schwarzach (601 m) városát követően már vártam, hogy fokozatosan emelkedni kezd az út, hiszen Lend környéke - ahonnan Hinterthal és a csaknem háromezres magasságú Hochkönig felé terveztem kanyarodni - már 736 m magasra van jelölve. Csak otthon láttam a másik térképen Lend magasságát: 636 m.
A Salzach folyót keresztező híd után kapaszkodósáv jelezte az emelkedő kezdetét: eleinte még 20 km/ó-val kerekeztem, majd pár kilométerrel később már 15 km/ó-s sebesség mellett csodálkoztam: hova vezet még föl az út, hiszen már annyival a folyó fölött jártam. Az út 3km feleséeges emelkedőt követően visszatért a víz szintjére, ahol a folyócskát keresztezve Dienten felé fordultam. 20:35 volt: a Dientner Bach forgalomtól csendes, szűk völgyében már jócskán sötétedett. A patak közvetlen partján induló lankás emelkedő kezdetén, a korláton pihenve majszoltam el utolsó szendvicsem és müzlis szeletem. Fél kilométer híján már 200-t számolhattam a nap folyamán. Előttem még 16 km emelkedő és 3 km lejtő, valamint 650 m szint leküzdése, a legvégén - mint hab a tortán - a 14%-os mászással.
Az út az első kellemes kilométert követően kissé meredekebb lett, a kezdeti 20 km/ó helyett már csak 16-14 km/ó-val pedáloztam. A patak hangosan csobogott mellettem, időnként egyméteres zubogók is voltak benne. A meredek hegyoldalak közt, erdőben, közvetlenül a patakparton pedáloztam. Az út kőkorlátján 200 méterenként tábla jelezte az emelkedő kezdete óta eltelt távolságot. A harmadik - negyedik kilométer tájékán mélypontra kerültem: korábban azt vártam, hogy 18-20 km/ó-val tekerhetek Dientenig és csak az utolsó két nehéz kilométer lesz lassú. Az tört le, hogy belegondoltam, mennyit kéne még tekernem 14-16 km/ó-s tempó mellett. Így akár 10 perccel is tovább tarthat az emelkedő. Padlón voltam. Úgy tűnt, hogy a településig hátra levő 10 km-en is küzdenem kell. Arra már gondolni sem mertem, hogy mennyire fáraszt le ez a 10 km.
Egy út menti háznál megejtett kulacstöltés - és pár kortyolás - sikerrel törte meg monotonitásom; a nyeregbe visszaülve, az időközben lankásabb úton már ismét 18-20 km/ó fölött pedáloztam. Hogy ne legyen tiszavirág életű a feltámadásom Jan Ullrich, a tavalyi Tour győztes időfutamát képzeltem magam elé: rátámaszkodtam a kormányra, és az utolsó előtti fokozatban, koncentráltva hajtottam. Magam miatti aggodalmam teljesen elmúlt: tudtam, hogy hazaérek, azonban anyuékat sajnáltam. Sejtettem: mennyire aggódnak.
A völgy vége felé félúton a Hochkönig tűnt elő: úgy láttam felhőben volt, akár a szomszédos dombsor is. Sötétedett: a sebességmérőn már csak alig tudtam elolvasni a számokat. Dienten előtt 3-4 km-rel egyre több ház kísérte utam; volt már mit nézni, megszűnt az unalom. A 13 km visszaszámolása még csak 10-nél járt, mikor a patak mentén kandelláberes lámpák, a dombtetőn pedig csodaszép, kivilágított templomocska tűnt fel. Bár még nem értem a faluközpontba, de már szívembe lopta magát a település. A központban (210 km; 1 10) már teljes sötétben hajtottam, a sebességmérőmet is csak lámpafénynél láttam. Pár szép házat és fogadót követően kiértem a településről, ahol már csak a Hold világított. Egy kilométer múlva végre megérkeztem az utolsó 2 km-re. Az ismerős elágazás mindkét irányba meredeken, 1290 m-es, illetve 1358 m-es hágóra vezetett. Én az előbbit választottam, az vitt haza. Rövid pihenőt követően mély lélegzetet vettem és mind lelkileg, mind fizikailag nagy lelkesedéssel vágtam neki az utolsó 2 km emelkedőnek. Tudtam, hogy már nem sokat kell kibírnom; egy-két megállással kalkuláltam a tetőig (tisztában voltam, hogy megállás nélkül úgysem birom ki).
Az emelkedő első 3-400 m-e kellemes volt, ám utána fokozatosan éreztem, hogy egyre nehezebb hajtani: először csak vissza kellett váltanom, majd végül ki is kellett állnom a nyeregből. 200 m múlva annyira kifáradtam, pulzusom felszökött, hogy ki kellett fújnom magam. Többször is azt tapasztaltam, hogy nem is hosszú pihenőre volt szükségem, hanem épp csak míg a pulzusom vissza nem állt. A következő nekifutásra újabb 250 m-t haladtam, majd többet már nem álltam meg. Túljutva az első kilométeren és a 14 %-os kaptatón, már a kanyar következett. Bár csak egyszer másztam meg korábban (szombaton) az emelkedőt, tudtam, hogy amint az út a hágó irányába fordul, meredeksége 10%-ra esik vissza. Nyeregben ülve küzdöttem tovább. Az erdőből kiérve meglepve láttam az aszfalton pedálozó árnyékomat : a Hold erősen sütött. Az utolsó kilométeren már fel sem merült a pihenő kérdése, bár a végső 200 m-en - talán a korai öröm miatti ellazulás hatására - nagyon meg kellett küzdenem a feljutásért. 21:40-kor értem fel az 1290 m-es Filzensattelre. Az utolsó 2 km-en a fizikumé volt a főszerep, a következő 4 km-es 15%-os lejtőn azonban a figyelemé, az óvatos vezetésé lett.
A sötétben kanyargós, 15%-os meredekség várt rám, lámpám pedig a szlovák túra után túratársamnál, Zolinál maradt. Szerencsémre a Hold sütött, így gyengén ki tudtam venni az út kanyarulatait, még az erdőben is. Az első 10%-os egyenesben egy hátulról érkező autó világította be az utat, majd következett a "fekete leves". A korábbi 50-60 km/ó-s száguldással szemben ezúttal kb. 20-30 km/ó-val "tapogatóztam a sötétben". A hajtűkanyarban a Hold sokat segített, utána viszont az erdőben nagyon óvatosan kanyarogtam: szinte az úttest közepén vezettem a kerékpárt, forgalom nem volt. Újabb kilométer múltán a fák közt egy fényt pillantottam meg és kezdtem fékezésbe, mert szembejövő, vakító fényszórós autóra számítottam. Hiába vártam, nem jött, viszont párt kanyarral később mind több fény világított a fák között: feltűnt Hinterthal, a falunk! - örültem. Az utolsó egyenes elején teljes egészében, fényében láttam meg a csodás települést. A lejtőn való pihenés után könnyedén pedáloztam fel a szálló előtti rövid 10%-os kaptatón. Mi volt az egy ilyen nap után?
21:50-kor értem haza. Gyorsan lepakoltam megkönnyebbült táskámat, cuccaimat, és vigyorogva - a túrát és a tervet teljesítve - sétáltam fel a szobánkba. Reggel 8 órai indulás mellett 8-ra értem volna haza, 10 órai rajt után 10 előtt értem célba. Anyu hamar megmelegítette a vacsorát, én pedig örömmel meséltem kalandjaimat. Legnagyobb örömöm az volt, hogy az elmúlt napi kiéhezés után, akár csak Ullrich az idei Touron, teljesen felépültem; ezen a napon hatalmasat teljesítettem, mint példaképem is tette. Nyoma sem volt a kiéhezésnek, jól osztottam be a kajáimat. Két nagy túra, csaknem 400 km és majdnem 4000 m szintemelkedés után már vártam a másnapi pihenőt, autózást.

Adatok:
TM: 8.56.58 DST: 216,73 AVS: 24,2
TR/D: 216,78 MXS: 76,1

Szintemelkedés:
- Wagrainig (838 m) 350 m
- Kleinarlig (1008 m) 190 m
- Wagrainer Höhe-ig 100 m
- Radstadtig 30 m
- Radstadter Tauernpassig (1739 m) 920 m
- Ramsau-ig (1135 m) 420 m
- Dachstein alatt 50 m
- Bischofshofentől Lend előtti emelkedő tetejéig = 736 - 556 = 180 m
- Filzensattelig (1290 m) = 1290 - 636 = 654 m
Összesen 2894 m

Györgyi Gábor