3. nap - Radstadter Tauernpass

6. nap - Autóval Kehlstein, Rossfeld

A reggeli időjárásjelentés után délutánra - optimistán - kellemes kirándulásban gondolkodtam. Délelőtt még nagyon lógott az eső lába. Mivel a front elvonulását először éppen észak-nyugat felől jelezték, úgy gondoltam délután szép idő lesz.
Korai ebéd után 1 12-kor, hátizsákkal a hátamon útnak indultam. Anyuéknak megígértem, hogy sötétedésre, 20-21 órára hazaérek. Túrámra bő fél napom volt: először a Torscharte 2247 m-es nyergébe szándékoztam felmászni, onnan a Brandhorn 2610 m-es magasságán át haza. A távolságot a térképen nem mértem le, időben számoltam a túrát.
Falunkon, Hinterthalon még felhőben sétáltam végig, ám mivel néhol már világosodott, így azt reméltem, hogy a hegyekről is elszállnak a felhők. A környező 2400-2800 m magas hegyek 1500 m fölött még mind felhőben voltak. A falu végén nedves "főösvényen" követtem a fenyőfákra festett jelzéseket. Bővizű kövecses patak mellett vezetett az út, szemerkélni kezdett az eső. Bízva a rövid esőben, nem fordultam vissza. Fél óra gyaloglással kiértem a fák közül és a hegyoldali legelőn szerpentineztem fölfelé. A falura visszanézve két kis tavacska csillogott az előtérben. A szerpentin második kanyarjában föntebbről lefelé haladó túrázókat pillantottam meg: "Vajon hülyének néznek, hogy ilyen körülmények között indulok a hegyekbe? Ők ugyanis talán épp az idő miatt tartottak visszafelé." - gondoltam. 1200 m-es magasságban jártam.
A legelőt elhagyva ismét erdőben kapaszkodtam tovább: az út meredekebb lett, több csobogót kereszteztem. 1300 m-es magasságban egyre jobban megközelítettem a ködöt: már egy órája indultam el és a felhők elmozdulásának nyoma sem volt: a völgy másik felén látszott, hogy lentről lassan szállnak fölfelé a felhők, de a hegyek tetején változás nem történt. Utoljára nézhettem vissza a falura. 1400-1500 m-es magasságban egyre szürkébb felhők közé, sűrű ködbe értem. Sajnos a meredek ösvény olyan keskeny volt, hogy a fűszálakat nem lehetett elkerülni, így óvatos lépések mellett is benedvesedett a nadrágom. Szerencsére a bakancsomon belül nem éreztem a vizet. A törpefenyők közt haladva halk zizegést hallottam: egy magasfeszültségű távvezeték zúgott a fejem fölött és tűnt el 50 m-en belül a ködben: minden bizonnyal szintén a Torscharte nyeregbe tartott. Bár nem esett az eső, a köd elég sűrű és sötét volt. Kiérve a törpefenyők közül, reménytelennek tűnt az idő: néha kicsit világosabb lett, de nem úgy tűnt, mintha távozni akartak volna a fellegek. A kövek közt kicsit megijedtem mikor halk zajt hallottam: amerre a szem ellátott szürkeség, sötétség, csend; illetve a távvezeték halk zúgása hallatszott. Talán mormoták lehettek.
Már fél órája türelmetlenül vártam valami jelre, hogy megtudjam milyen magasan járok, mikor egy sziklán a jelzés mellett olvashattam (13:20): 1900 m. 2 órányi hegymászás után végiggondolhattam a túrámat: nem sok remény volt a gyors időjavulásra. Talán 5-6 óra felé már láthatok napfényt - reméltem. Visszafordulni nem akartam, hiszen a napom ugyanúgy elszállt volna élmény nélkül; továbbmászva viszont abban bíztam, hogy talán 2400-2600 m magasságban a hegyek majd kilátszanak a felhők közül, vagy ha nem, akkor pedig estére már tényleg tiszta idő lesz.
Az elmúlt fél évben nem kirándultam a természetben: utoljára februárban voltam teljesítménytúrán. Azon járt az eszem, hogy mi kell hozzá, hogy elmúljon a hiányérzetem: 4-5 óra erdőjárás, vagy nem is az idő számít, hanem az élmény? Nem tudtam, hogy mit éreztem volna, ha 2 óra hegymászás után visszafordultam volna. Akkor is úgy térnék vissza, hogy jót kirándultam? -ezek jártak a fejemben.
Éppen fél órával az 1900 m-es szint elhagyása után utam meredeksége csökkent, a felhők gyorsabban mozogtak. Megérkeztem a 2247m-es Torscharte hágóra (13:50). A túloldalon is minden felhőben volt, de egy-két percig egy keskeny részen le lehetett látni a mély völgybe. Az útjelző tábla mellett, kövekkel körülvéve hozzáláttam első szendvicsemhez. Az utóbbi kilométereken már nagyon megéheztem, nem véletlenül lassultam. A hidegben, ködben, gyenge szélben bizony elkélt a széldzseki.
Állva végzett jóízű falatozás közben hangokat hallottam a szürkeségből: 6 túrázó érkezett a szomszédos hegyről. Úgy tűnt, nem csak én vagyok oly bátor és hülye, hogy ilyen kilátástalan időben túrára indultam. "Ebéd" után, a távvezeték alatt átkelve nekivágtam a Brandhorn 2610 m magasságába vezető útnak. Rövid emelkedő után az ösvényt, és nem a jelzést követve elbizonytalanodtam: az út lankásan ereszkedett a hegyoldalban. A térkép mutatta meg, hogy rossz úton haladtam; szerencsére még volt időm áttérni a gerincen vezető 401-es ösvényre. Fél óra kapaszkodás után döbbentem rá, hogy a távolságok a térképen amily kicsinyek, oly időigényesek: néhol bizony csak óvatos sziklamászással lehetett csak haladni. Egy szűk sziklaréshez érve sziklamászás következett: figyelmesen kapaszkodtam a sziklákba és a falhoz minél közelebb lapulva kúsztam fölfelé. Öt perc feljutás után elvesztettem a jelzést, így visszaereszkedtem. Negyed óra már el is szaladt, mire végül mégis csak fönt találtam meg a piros-fehér-piros felfestést. A ködben a nehezen követhető jelzéseket tapasztalva türelmetlen és egyre idegesebb lettem: azt hittem, hogy a nyeregből 3/4 órán belül a csúcson leszek. További terhet jelentett, hogy a terv szerint kalkulált idő lassan már elmúlt.
Másfél órányi hegymászás után a ködben egy fakereszt tűnt fel: 1 4-kor a 2610 m-es Brandhorn csúcsára érkeztem. A keresztre szögelt faládika fedelét levéve kis könyvecske bukkant elő: a csúcsot meghódítók ebbe jegyezték bele teljesítésüket. Én lehűlt kezemmel ennyit írtam bele: "Györgyi Gábor; 1998.VIII.5: frog, regen, kalt". Alig hagyatm el a csúcsot, már el is vesztettem a sziklák közt lefelé vezető utam jelzését: tíz percen át járkáltam a környező köveken, fürkésztem a sziklákat, mire megtaláltam a keresett felfestést.
16:10-kor az egyik sziklán a következő felfestést olvastam: "Biwak -->": megérkeztem a Wildalmkirchl Biwakhoz. A biwak pár - hegyek közt rekedt - ember részére biztos menedékhelyet nyújt. Szerencsére nem volt rá szükségem. A ködben egyébként alig vettem észre a kis épületet. A térképem bogarászva meg kellett állapítanom, hogy a Torscharte 2247 m-es nyerge és a hazafelé vezető lejtő ösvény kiindulópontja közt még félúton sem tartottam, noha a nyeregből már bő 2 órája úton voltam. Induláskor úgy számoltam, hogy 5 óra után már lefelé fogok ereszkedni.
A biwaktól már igazi kőtengeren, avagy kősivatagban haladtam: a köd oszlásával már 1-2 km távolságra is el lehetett látni: mindenfelé barnás-szürkés kövek, gyakori hófoltok, néhol a fennsík fölé 200 m-rel felhőbe bújt hegycsúcsok magasodtak. Időm fogytán volt, így ahol lehetett kocogósra fogtam a tempót. Mint gyakran, ezúttal is sokat segített, hogy valakit a szemem elé képzeltem: szinte láttam, ahogy a Rambo II-ben Stallone a sziklákon szökellve menekül a helikopter elől. A közeli sziklákat nézve úgy tűnt gyorsan haladok, ám a távolabbi csúcsokat, vagy a kősivatag egészét tekintve negyed óra alatt nem sokat közeledtem a kinézett pontokhoz képest. A Scheereck csúcs lábát elhagyva 1 5-kor elágazáshoz értem: a jelölt hegyek, utak részben ismeretlenek voltak. Nem tudtam biztosan, hogy mi-merre van; ösztönösen tájékozódtam. Az egyik irányba a tábla a "Hochbrunnsulzen Sch." felírást tartalmazta. Mivel úgy értelmeztem, mint egy út nevét, nem sok információhoz jutottam. (Utólag - nyugodt körülmények közt nézve a térképet - már minden világos lett.)
Nyugat felől a világosság miatt kilátást reméltem: az esetleges panorámát nyújtó nyereg nem tűnt messzinek, így azt mondtam magamnak: "Most jársz itt Gábor; fél óra alatt oda-vissza megjárod: ne hagyd ki!" Sietve vágtam neki a kitérőnek. Köveken való szökellésem később lassabb hegymászás követte. Sietős, lihegős tempómnál már éreztem, hogy elkalkuláltam a távolságot: fél órába felt csak a fölfeléút. Hiába reméltem a szép kilátást Saalfeldenre és a környező zöld mezőkre, amerre a szem ellátott minden felé csak kövek: ez a Steinernes Meer. A szomszédos felhőbe bújt csúcsról, a Selbhornról két túrázó ereszkedett le, majd folytatta útját a nyugati lejtőkön. Mint utólag feltártam: a Hochbrunnsulzen Schartén (hasadékban) voltam, 2359 m magasan. Kocogva érkeztem vissza az elágazáshoz: csaknem 3/4 órám ment rá a "kis kitérőre". Épp egy medence mélyén voltam: az általam sejtett, Maria Alm felé vezető út kezdeti emelkedője valamivel hosszabbnak tűnt, mint a kitérőm.
Bár utoljára 2 órakor ettem, nem volt idő étkezésre: majd ha már biztos úton leszek - gondoltam. Szerencsére nem volt gond a jelzésekkel, annál is inkább, mert tudtam hova tartok: szemben a Selbhorn lábánál láttam a nyerget. 18 órakor értem fel a 2423 m magas Wasserfall Schartéra (vagy Schachtel ?). Utólag már megértettem az elnevezést: a folyamatos csobogók, vízfolyások miatt nevezték "vízesés nyeregnek". Bár egy órával korábban szerettem volna nekivágni az igazán hazafelé vezető útnak, a késés miatt semmiféle nyomást sem éreztem magamon. Azért nem ártott sietnem. A felfestés, útjelzés ezúttal sem volt egyértelmű: nem Maria Alm-ot, vagy egyéb értelmes kifejezést, megfogható dolgot írtak.
Bár megtanultam, hogy hegyek közt az ember lefelé sem sokkal gyorsabb, mint fölfelé, mégis az utat látva-tapasztalva úgy sejtettem, hogy 8 óra-1/2 9 tájban, naplementekor akár az 14-1500 m-es magasságban lehetek, onnan pedig 9 órára hazaérhetek. Lefelé sajnos ezúttal sem volt kilátás. A hasadékban, a jelzéseket figyelve gyorsan haladtam: két oldalt a sziklákra támaszkodtam és ugrálva eresztettem le magam. Negyed óra alatt akár 200 m szintet is ereszkedtem. Gyenge szél fújta a felhőket, így néha pár percre már előbukkantak a környező függőleges, fenyegető, de napsütötte sziklafalak. Sajnos a lenti mezőkből még semmit sem láthattam. 2000 m-es magasságban már másodszor érkeztem hófolt közelébe. A jelzés sajnos a hófolt túlsó oldalán tűnt fel. Mivel a hófolt a korábbinál meredekebb volt, így nem mertem átkelni rajta, megkerülése szintén veszélyesnek tűnt, így - az elmúlt fél órában végrehajtott könnyed ereszkedésre gondolva - a jelzetlen, szűk völgyben, hasadékban folytattam utam.
Eleinte semmi sem zavart, gyorsan haladtam. 1900 m-es magasság környékén már a törpefenyők is visszatértek, ezzel is segítvén az egyre nehezebb, óvatosabb és így lassabb ereszkedést. Negyed órával azután, hogy elhagytam a jelzést, mind többször kellett sziklamászó-állásban, azaz arccal a sziklák felé fordulva, figyelmes sziklafogásokat, kiugrókat keresve ereszkednem. Szűk fél órával a jelzés elhagyása után egyre nagyobb nehézséget jelentett az ereszkedés, egyre lassabban haladtam, néha a meredek sziklafalon egy-egy sziklafogásnál már-már az jutott az eszembe: "-Ha ez kiszakad, akkor lezuhanok!" Mind gyakrabban remegett a lábam, fáradtam, idegeskedtem és félni kezdtem. 3 7-kor a vékonyodó ködbe már nem csak hallottam a víz csobogását, zubogását, hanem halványan, alattam 50-100 m-rel megpillantottam a lankás patakvölgyet: függőleges sziklafal tetején találtam magam. Zsákutcába kerültem.
Eleinte idegességem és félelmem hamar el tudtam oszlatni: optimistán úgy próbálkoztam, hogy tán 30-50 m-t szintben visszamásztam majd jobbra - amerre a hegyoldal kevésbé tűnt meredeknek - folytattam utam. Mivel a keskeny vízfolyás-vájta "völgyecskék" 20 m-enként követték egymást, a szomszédos sem lett sokkal jobb, hiába ereszkedtem le rajta. Annak az aljában is ugyanaz ismétlődött, mint az előzőben: sziklamászás, félelem. Ahogy valamivel följebb ismét oldalra haladtam, a fűben csapásokat követtem: csodálkoztam: mások is járnak erre? Perceken belül választ kaptam, mikor egy újabb "völgyecske" felé haladva egy hegyi kecskét, zergét pillantottam meg; gyorsan elszökellt.
Míg én az egymás mellett sorakozó hasadékokban próbáltam szerencsét, az idő gyorsan szaladt: a meredek falakon, néhol víztől csúszós kövek közt nem siethettem; minden kézfogást, lépést meg kellett gondolni. Miután a harmadik meredek hasadék sem hozott sikert, nyakamba szakadt a kétségbeesés. A sötétedés is nagyon fenyegetett. Rövid időre leültem egy kőre és észhez tértem: "-Gábor, ha kerülővel is, de le lehet jutni! Talán többet kellene visszamászni. Ne ess kétségbe!" Megittam a pár korty vizet a kulacsból, majd tovább próbálkoztam. 14 óra óta alig ettem: mindössze pár csokit faltam be. Híven az "eredmény nélkül nincs jutalom" szlogenemhez, addig nem akartam enni és inni sem, amíg meg nem találom a lejutást jelentő hasadékot. Miután már 20 óra is elmúlt, és a harmadik-negyedik hasadékban is hiába kerestem a lejutást, kockázatos döntést hoztam: kínzó szomjúságom a kövek közt csobogó vízből enyhítettem. A gyomorrontás veszélyével sem foglalkoztam már.
20 óra múltán a sűrű köd néhol már oszladozni kezdett: előtűntek a közeli sziklák, egyszer-egyszer már megpillantottam a 15 km-re a mélyben fekvő Saalfelden és Maria Alm házait, gyúladozó fényeit is. A harmadik-negyedik sikertelen hasadék után elvetettem a további lassú oldalazást, inkább a fárasztóbb fölfelé haladást választottam: Vissza a fönti gerincen vezető ösvényre! - adtam ki a parancsot. Könnyű volt mondani: a törpefenyők egyrészt ugyan segítették a kapaszkodást, biztonságot nyújtottak, másrészt viszont nagyon lassú átjutást biztosítottak. Mint egy labirintus: a vastag ágak közt a lábam gyakran lecsúszott, mélyre süllyedtem, mindig beleakadtam egy ágba. Jobbára a sziklahasadékok szélén haladtam és úgy fogtam a törpefenyők ágait; fokozatosan másztam át rajtuk igyekeztem oldalra is haladni. Csak nagyon rövid szakaszokon törtettem szembe a fenyők közt. Egy apróság nyugtatólag hatott: a törpefenyők rengetegében nem okozott bajt a megcsúszás, esés: a lentebbi ágak megfogtak. Néhol olyan magasra nyúltak a fenyők, hogy szinte át kellett vetődnöm az ágakon. Szabadidőruhám többször ágakba akadt be, de türelmetlenségemben már azzal sem törődtem, hogy kiszakítottam. Mivel a kirándulás túlélőpróbába csapott át, hazaérkezésem - tehát bíztam benne - sárosan, szakadtan, vizesen képzeltem.
3 9-kor, még éppen világosban értem fel a gerincre és találtam meg a 150 perce elhagyott jelzést. Bár a jelzés, a biztos pont megnyugtatott egy picit, semmiképp sem szabadulhattam fel: 1900 m-ről sötét erdőben való lejutás várt még rám. A csekély megkönnyebbülés mellett inkább a fárasztó szenvedésnek éreztem a végét. A továbbiakban már csak lefelé kellett ereszkednem: kevesebb energiára, de több figyelemre volt szükségem. Negyed órán át törpefenyők közt követtem a jelzést: erősen sötétedett. Ahogy a jelzések piros-fehér csíkjai közül a Holdfényben jól láttam a fehéret, dicsérettel illettem az osztrákokat. Bár sötét volt, de legalább kb. 1700 m-es magasságig, a fenyőerdő kezdetéig követni tudtam a jelzéseket. A sötét erdőbe érve - ahova már a Hold sem tudott besütni - alig tudtam haladni: lábam előtt semmit sem láttam, a jelzést is keresnem kellett. Többször megcsúsztam, elestem. Negyed óra alatt másodszor vesztettem el a jelzést, így bele kellett törődnöm, hogy lehetetlen a jelzés végigkövetése. Az erdőben nekivágtam a meredek lejtőnek, célba vettem a zubogó patakot és fától fáig ereszkedve próbáltam hazajutni. Gyakori csúszás kísérte utam; a patakvölgyben bozótos várt. Optimistán és naívan azt gondoltam, hogy a víz folyását követve könnyedén Maria Almba érhetek. Mivel túlélőtúrán voltam, nem törődtem semmivel; nekem már mindegy volt.
Mivel a patak szélén a bozóttól nem lehetett haladni, így belegázoltam a nem is túl hideg vízbe. A bakancsomban nem tűnt hidegnek a víz. A patakbeli haladást illetően nem számoltam a vízben található akadályokkal: a kövek csúsztak, gyakran ágak feküdtek keresztben; sokszor megütöttem magam. Az első vízi próbálkozásom után jobbnak láttam egy kicsit az oldalsó hegyoldalba visszakapaszkodni, hogy ott kövessem a vízfolyást. A teljes sötétségben - csak a Holdfény szűrődött be a fák közé - távol-közeli harangzúgás törte meg a csendet: talán 11 órát üthettek. Már teljesen megnyugodtam: jól esett egy picit a nedves fűbe ülni és két percet pihenni. Már nem foglalkoztam az idővel: egy célom volt: hazaérni. Senki sem hajtott, megnyugodtam. Már nem is magam, inkább anyuékat kezdtem sajnálni: nagyon aggódhattak. A túlzottan meredek hegyoldalban véghez vitt térden mászást, fűben való kapaszkodást megúnva visszatértem a patakmederbe. Mohón ittam: ezúttal már az erdei patakból.
A mindössze 100 méter bukdácsolás a lábamon keletkezett kék-zöld foltjaival végleg meggyőzött; így a továbbiakban inkább a hegyoldalban -, követve annak görbületét - fától fáig ereszkedtem, mígnem lankásabb nem lett. 30 m-rel mélyebben a holdfényben egy kisebb tisztás tűnt elő. Az enyhülő meredekségű hegyoldalban végre már a fák megfogása nélkül is le tudtam óvatoskodni a mezőre. A tisztásról egy autók által kitaposott földutat, erdészeti utat kezdtem követni. A patak irányába, jó felé vezetett, így egyre nagyobb bátorsággal mertem követni; főleg mert folyamatosan lejtett. Fél óra múltán egy hídon, már a korábban kísért patakom fölött sétáltam át. Az út innentől hosszan a vízfolyás mentén haladt, bátran szedtem a lábam. Végre előkerülhetett a szendvics is, hiszen "úton voltam"; nem kellett többet aggódnom. 1 1 körül végre az út mellett megjelentek az első házak; negyed órán belül a faluba vártam magam. Mivel a holdfényben nem láthattam a térképet, így nem tudtam, hogy még bő fél óra választ el a faluközponttól. Hosszasan haladtam egy mező mellett, majd a szintén elnyúló főutcán, sátrazókat magam mellett hagyva értem a templomhoz, Maria Almba. Mivel rég volt, mikor utoljára a patakból ittam, a díszkútnál fél liter vizet tankoltam kulacsomba. Lúdtalpbetétem kivéve a bakancsból, lábfájásom el is múlt. Mindössze egy-egy panzióban égett lámpa. 1 órakor kiértem a Saalfelden - Hinterthal kocsiútra, melyet kerékpárral már kétszer is bejártam.
9 km várt rám a hinterthali RCI szállodáig. Térképnézés híján mindössze azzal voltam tisztában, hogy 4 km-nél, tehát félúton lesz a Hintermoosba vezető leágazás. Másfél óra várt rám hazáig: 1/2 3-ra remélhettem érkezésem. Az aszfaltúton haladva annyira unalmasnak találtam a sétát, hogy - mint néha Budakalászon az állomástól hazáig - kocogni próbáltam. Kettőt léptem, de annyira fájt a lábam, hogy szó sem lehetett kocogásról. A gyors sétát semmi sem akadályozta, így kb. 5-6 km/ó-val igyekeztem. Az út fokozatosan kanyargott, a forgalmat Hinterthal felé másfél óra alatt 4 autó jelentette. Az első autó esetében meg sem fordult a fejemben a stoppolás.
Fél óra gyaloglás közben örömmel vettem a Hold fényét. Az út a sok kanyar közepette fokozatosan a 2941 m-es Hochkönig irányába fordult. Unalmam azzal próbáltam eloszlatni, hogy a kanyarokat levágtam: gyakran mentem az út közepén. Miután két autót hiába stoppoltam, 2 km-rel Hinterthal előtt, mikor újabb reflektor világította be az utat, már nem jeleztem a negyedik autónak: gyalog akartam hazaérni.
Az utolsó húsz percben már lépéseimet számoltam: egy kilométerre 1400 lépést saccoltam. Ha lassan is, de 1 3-kor Hinterthalba érkeztem. Volt okom az örömre. Befordultam a házak közé, majd a szállodánk felé gyalogolva azon kezdtem gondolkozni: vajon nyitva lesz a bejárat? Nem volt. Egy kis gondolkodás, nézelődés után szemembe ötlött a szobánk mellett felfutó dombocska, melyen felsétálva éppen az erkélyünkhöz lehetett jutni. Mivel a szomszédban is aludtak, így csendben próbáltam a korlátra felmászni. Az erkélyünkre hangos csattanással érkeztem, anyu egyből ajtót nyitott: nem aludtak.
Anyuék nagyon aggódtak: azt sem tudták, hogy merre jártam; már azon gondolkoztak, hogy miként jelentik be eltűnésem. Anyu lelki szemei előtt látott egy szakadék mélyén. Mivel anyu nem tudott aludni, kaját melegített nekem, így meleget vacsoráztam és fél órában összefoglaltam túlélésem történetét. A másnapi bringatúra persze elszállt: csak közös, autós, pihentető program jöhetett szóba. A korábban tervezett akár két bringatúra közül már csak egyre lehetet lehetőségem: nem volt vitás, hogy ez a Grossglockner-út lesz.

Távolság: 7 + 7 + 2 + 2 + 12 + 8 = 38 km
Szint: 1230 + 450 + 70 + 100 + 200 + 100 + 100 + 100 + 200 = 2550 m

Györgyi Gábor