6. nap - Autóval Kehlstein, Rossfeld

Tauern bringázás, kezdőlep

A szokásos nyugodt ébredéstől eltérően anyu keltett: "-Gabi, igyekezz, hasadra süt a Nap; elaludtunk. Nem ébredtünk 7-kor, így már 8 óra van." Kicsit nyújtóztam, majd kipattantam az ágyból. Nem volt idő lustálkodás közben végiggondolni az előttem álló napot. Előző nap, csütörtökön még csak nehezen mozogtam, reméltem, hogy sétálva bejáratom a lábam. Bíztam benne, hogy beválik a népi bölcsesség. "Kutyaharapást szőrivel!" Ahogy felálltam az ágy mellől, éreztem, hogy javult a helyzet: előző nap még nehézséget okozott az ágyból, vagy fotelból való felállás, e nap már alig. Jól használt a sportkrém, amivel este bekentem magam. A lépcsőn elmúlt nap még alig tudtam lemenni, ezúttal erős izomlázzal, de sikerült; fölfelé valósággal szökelltem.
Gyorsan megkentem 5 Toast-szendvicset és 3 zsömlét. Becsomagoltam még két Snickers csokit és két müzlis szeletet. A tévé csodaszép, 25-27 fokos, napos időt mondott; az alpesi panoráma műsora csodás időt és kék eget mutatott a Grossglockner 3798 m-es csúcsa mögött. Már csak rajtam múlott a túra sikere. Mivel a jósok esőt még csak nem is említettek, az esőkabát és a hosszúnadrágot nyugodt szívvel hagytam a szállodában: nem vállaltam kockázatot.
Még ausztriai kiruccanásunk előtt, otthon, a három túra között úgy terveztem e túrát, hogy nem elégedtem meg csupán a hágóút legmagasabb, 2505 m-es pontjára való feljutással, hanem - erőmet ismerve - bekalkuláltam még a Franz Josefs Höhe 2379 m-es parkolójának felkeresését is. Hochtortól számítva oda-vissza 31 km-es kitérő újabb közel 1200 m szintemelkedést jelentett, összesen kb. 3400 m szinttel kalkuláltam. Napokkal korábban, a fotelban ülve, jó erőben érezve magam úgy terveztem, hogy még a Franz Josefs Höhével sem elégszem meg, hanem teljesen kétszer akartam legyűrni az ország legmagasabb hágóútját: a 2505 m-es Hochtortól egészen az 1288 m-es Heiligenblutig terveztem leereszkedni, majd onnan a Franz Josefs Höhe megmászásával együtt visszamászni ismét a Hochtorra, majd onnan gurulni haza. Ahogy valójában is eljött a reggel és vártak a havas hegyek úgy mondtam le a felesleges erőfitogtatásról: előre nem akartam túltervezni magam: jobbnak láttam szerény teljesítés mellett - ha marad időm, majd akkor - megpróbálni újabb emelkedőket legyűrni. Indulás előtt nem sokkal elfogadtam apuék javaslatát, hogy nem ereszkedek le Heiligenblutig, ám a Franz Josefs Höhéről így sem mondtam le. Tájképileg a hágóút 85%-a így is benne volt a programban.
Reggeli után kíváncsian próbáltam ki, vajon hogyan forognak a lábaim. Előfordulhat-e, hogy sétáláskor vannak gondjaim, de kerékpárnyeregben alig? - járt az agyam. Nem láttam akadályát a túrának. Napsütésben felmálháztam (4 kg) a kerékpárt, majd 9:25-kor búcsút intettem anyuéknak: "Sötétedésre jövök!" - ígértem.
Hosszú ujjú pulcsiban és rövid kerékpáros-nadrágban hagytam el az 1016 m-es Hinterthal falucskát. A kellemes lejtőn - mint az elmúlt napokban megszokhattam - frissen forogtak a lábaim, sok erőre nem volt szükség; a kerékpár szinte magától is gurult. A Nap kellemesen melegített, a szellő sem zavart, sőt jól esett. A lábaimnak semmi gondjuk sem volt: a kihívást várva, gondolataimban elmerülve, vidáman hajtottam. Végre eljött amire vártam: havas csúcsok közt pedálozhatok, mint az igazi nagy versenyzők. A lábam frissessége, izomláza jelenthetett csak gondot, így ki is próbáltam, mit szól a nyeregből kiemelkedve való tekeréshez. Nem esett jól, de el lehetett viselni; úgy éreztem abba is bele fogok jönni. Érdekesmód Maria Alm felé hajtva, gurulva lábamnál nagyobb gondnak éreztem a bal kezemen levő 2 cm hosszú mély vágást, sebet. Ahogy a kormányt fogtam, nagyon ügyelni kellett rá, mert egyes esetekben bizony kis fájdalmat éreztem.
Maria Alm települést megpillantva azonnal fotózni álltam meg: a falu mögötti 2500-2600 m-es hegysor előtt 2-300 m vastag fehér felhőréteg úszott, a hegyek mögött az égbolt kék hátterül szolgált. Saalfeldentől eddig még ismeretlen úton - egyébként a 311-es főúton - kerekeztem dél felé: az útjelzőtáblákon már feltűnt a 30 km-rel délebbre kezdődő híresség, a Grossglockner-panorámaút felirata. Saalfelden városát elhagyva az utamba került kisebb emelkedők meglepőmód nem estek jól: megijedtem és féltem tőle, nehogy így maradjon a hegyek közt is. Mint írtam, szerényen indultam a hegyek közé: célomat - ideiglenes fáradtságom miatt - már csak a Hochtor egyszeri leküzdésére redukáltam, azonban egy órával később, bemelegedvén, friss pedálozás közben már ismét a nagy kihívás járt a fejemben: a teljes túra teljesítése.
A Saalbach-Hinterglemm völgyébe vezető leágazást követően részben azért, hogy elhagyjam a - kellemetlen kis emelkedői miatt - tetszésemet meg nem nyert utat, a híres fürdőtó, a Zeller See keleti partja felé kanyarodtam. 2 km pedálozás után hamar kiderült, hogy jól döntöttem: nemcsak, hogy nem kellett több kis emelkedőn fárasztanom magam, hanem ráadásul csodás reggeli panorámában lehetett részem. A tóparton még alig volt élet, a strand üres volt. A víztükörben a szembülső havas háromezresek tükröződtek.
A 4 km hosszú tavat egy csinos és gyorsan pedálozó lány megelőzésével hagytam el. Alig hajtottam fel a főútra, a következő lehajtónál már a Grossglockner Hochalpenstrasse feliratot kellett követnem. A 756 m magasságban épült Brucktól kezdve egészen a 2505 m-es Hochtorig közel 30 km emelkedővel kellett számolnom, melyből igazán csak az utolsó 16 km volt komoly, éppen a hágóút. Ahol a meredekség kezdődött, ott indult a hágóút, avagy fordítva: a hágóút jelentette a meredekséget. Az útikönyv azt írta, hogy az autósoknak is azért nehéz az út leküzdése, mert végig egyazon meredekséggel, 10-12%-kal emelkedik; sehol sem lankásabb. A hágóút kezdetéig még 14 km állt előttem.
Bár 11 órakor szerettem volna nekivágni a hágóútnak, hogy terv szerint 13-14 óra felé a tetőn legyek, 10:49-kor még csak a völgybe fordultam. Az első 7 km-en, Fusch házaiig az út alig emelkedett, a falut követően lett meredekebb az út. Havas csúcsok még csak elvétve tűntek fel. A hágóút fizetőkapujáig hátralevő 7 km-en az út több lépcsőben emelkedett: néhol bele-bele kellett kóstolni a későbbi megpróbáltatásokba; a patak mellé beszorított út, szinte függőleges sziklák mellett 10%-os meredekséggel kapaszkodott fölfelé. A fenyők árnyéka igazán jól esett. Az út mentén több helyütt barna táblák jelezték a megnevezett természeti érdekességeket, mellette a tengerszint feletti magassággal; pl: Boszorkány-szurdok.
A meredek szakasz vége felé - ismerve a fizetőkapu tenger szint feletti magasságát - sok emelkedőre már nem kellett számítani. Egy kilométerrel a hágóút kezdete előtt hangulatos, vizes csobogótól vidám, és havas háttértől csodálatos parkolóban álltam meg fényképezni. A közeli fizetőkapuk előtt a sávokban egyenként kb. 10-10 autó sorakozott, a kerékpárosokat felfestés irányította jobbra: mi a fizetőkapukat kikerülve egy fabódéhoz és tájékoztatótáblához érkeztünk (11:30-40). Hivatalosan itt, 1151 m magasságban kezdődött a Grossglockner Hochalpenstrasse. Egy kis fabódéban egy számítógép monitorát pillantottam meg. Tájékoztatók olvasásából jöttem rá, hogy ausztrál rendszerű versenyt rendeznek.
Aki részt akart venni, annak pénzt kellett befizetnie, amiért a számítógépből kódot, vagy mágneskártyát kapott. Lényegileg a rajtnál az érzékelő indította a stopperórát, majd 2428 m-en, Fuschertörlnél állt meg az időmérés. Mivel én 16 kg-os kerékpárral, rajta 5 kg-os csomaggal már 50 km-rel a hátam mögött vágtam neki a hegynek, nem versenyeztem. Nézelődni, gyönyörködni jöttem és mellesleg teljesíteni, de nem időre!
A szomszédos tájékoztató táblát már jobban szemügyre vettem: a hágóút adatait mutatta. A parkolók közti résztávolságokat és szinteket nézve szinte végig pontosan 10 %-os volt az út meredeksége, azaz 1 km-re 100 m szintemelkedés jutott. Egy finom banánt elmajszolva 11:40-kor nekivágtam a két órás hegymászásnak. A 2428 m-es Fuschertörlig 1300 m szint várt rám, ott kisebb döntést kellett hoznom: vagy rövid gurulással, majd újabb emelkedővel folytatom utam a 2505 m-es Hochtor nyereg felé és csak hazafelé küzdöm fel magam a 2571 m-es Edelwiesspitze 1,4 km-es kitérőjére, vagy azonnal felhajtok a hágóút legmagasabb pontjára. Én már lent, 1151 m magasan az utóbbi mellett döntöttem: hazafelé már csak gurulni akartam.
Alig vágtam neki a kaptatónak, hamarosan már ki is kellett állnom a nyeregből. Mivel már Fusch és Ferleiten között is volt dolgom 10%-os emelkedővel, a tenyeremen levő vágás egyre kevésbé zavart. 300 m-rel előttem egy versenyző billegett, szintén kiállva; úgy tűnt lassabban halad, így őt próbáltam utolérni. Az első egyenes azonnal 12%-osnak tűnt. Az induláskor jól megnézett térképről megjegyeztem, hogy az első nagyobb parkoló 1500 m magasságban az első hajtűkanyarok közt lesz. A 350 m-es magasságkülönbségből könnyen számolhattam ki a 3,5 km-es távolságot. Az út menti fenyők néhol kellemes hűst adtak, a völgy végében 3500 m magas hósapkás csúcsok magasodtak, én pedig lihegtem. Pihenés gyanánt többször visszaültem a nyeregbe, ilyenkor fönt kapaszkodtam a kormányba, hogy tüdőm több levegőt szívhasson be. A korai idő ellenére több lefelé száguldó kerekessel is találkoztam.
A 12%-os meredekségű első kilométer közben, egy pihenő montis páros mellett egy rövid időre én is félreálltam. Az első hajtűkanyarok egyikéből fantasztikus panoráma nyílt: az íven autók és motorosok haladtak fölfelé, mögöttük zöld vörösfenyők, havas csúcsok és a kék ég (foto). Gyakori fényképezéseim két-három perc pihenőt jelentettek. Az első 2 km múltán az út meredeksége kissé enyhült, már nem kellett olyan sokat állva tekernem. Az induláskor kinézett versenyzőt már elhagytam. Üldözésről szó sem lehetett, mert ilyen körülmények között nem én döntöttem arról, hogy gyorsabban megyek-e vagy sem, hanem az erőm. A 10-12%-os 13 km-es emelkedőn egy tempóról lehetett csak szó; gyorsítani, nagyobb sebességre kapcsolni nemigen lehetett. Az első két-három kilométeren örömmel tapasztaltam, hogy ha már 13 km-re 10%-os emelkedővel kellett is megbarátkoznom, legalább a hajtűkanyarok alig emelkedtek, ott lehetett pár nyugodt lélegzethez jutni és lendületet venni.
1500 m-es magasság tájékán - azaz 3,5 km emelkedő után - ahogy terveztem, egy padokkal ellátott napos parkolóban falatozni (szendvics, banán) álltam meg: indulás óta szinte csak a banánt és esetleg csokit ettem. Továbbhaladva, néhány kilométeren belül elbúcsúzhattam a fenyőktől. Már-már megszoktam a montisokat - azt a néhányat, akiket lehagytam -, azonban mikor egy ősz hajú 60 év körüli bácsi tűnt fel előttem. Teljesen elképedtem: "Ez igen, ilyen korban még a Grossglocknerúton hajt a bácsi!" - állapítottam meg. Egy percen belül, mikor a lankásabb szakaszon pár szép szál vörösfenyő alatt könnyedén elhagytam a 6 km/ó-val, de frissen kerekező bácsit, visszakapcsoltam csodálkozásom: olyan áttétele volt, mint a Rédei Zolinak idén: a legkisebb első fogaskereke 22-es, a legnagyobb 42-es; éppen az, ami nekem elől a legkisebb. A fogaskerekekre gondolva büszkén jegyzem meg, hogy én 42-52-es hajtóművel pedáloztam, míg hasonló hegyek közt Ullrichék 53-39-es hajtóművet, azaz az enyémnél könnyebbet használnak.
60 km-rel a hátam mögött kerékpárnyeregben már nem volt gondom sem a combizmommal, sem a vádlimmal, azonban mikor fotózás, vagy pihenés céljából megálltam és a padhoz vagy a fényképezőhelyre sétáltam, már nem tudtam igyekezni; lábaimmal óvatosan tudtam csak lépdelni.
Miután híres hágóúton jártam, sokat segített, hogy minden hajtűkanyarban táblák jelezték a kanyarok számozását és magasságát. Idén ilyenben még nem volt részem, utoljára 1997-ben a Dobratsch szerpentinjein örülhettem a tábláknak. Bár volt valami légmozgás, nem éreztem, ahogy szerencsére a jelentős forgalom - ilyen időben nem csoda a nagy turistaáradat - autóbűzét sem. Örültem, hogy 1700 m-es magasságban véget értek a hosszú egyenesek és gyakori kanyarok követték egymást: így nem volt olyan unalmas a hegymászás. Mint ahogy napokkal korábban az 1739 m-es Obertauern-hágót is szemüvegemet a nyakamba akasztva másztam, ezúttal is hasonlóan cselekedtem. Szemüvegemet nyakamba, bukósisakom a hátsó táskába, a fejpántot pedig izzadó fejemre raktam. 1700-1800 m-es magasság fölött egyre több autó is állt a parkolókban; a mind meredekebb hegyoldalban az út néhol már lábakon állt és kanyargott egyre magasabbra. Nagyon élveztem a havas csúcsokat: már nem is annyira alulról, inkább szemből néztem őket. Fényképeimen néhol a hajtűkanyarokat, máshol a lábakon álló utat kombináltam össze a havasokkal. A prospektus úgy reklámozta az utat, mint ami egyik éghajlatból vezet át a másikba; fent a hágón már a sarkvidéki éghajlat várja a turistákat. 1900-2000 m-es magasságba jutva -csaknem egy órányi tekerés, küzdelem után -, a fáradtság első jeleit tapasztaltam: fokozatosan ébredtem rá, hogy az erős meredekség jobban szívja az ember erejét. 2100 m-en rövid pihenőt tartottam: komoly étkezést csak 2428 m magasan, Fuschertörlnél, az Edelweisspitzére indulva akartam tartani, így egy Snickers csokitól vártam teljesítményem feljavulását.
Újabb hajtűkanyarok végén 2260 m-en ismét nagy parkolóba (Obernassfeld, 13:30-50) értem. Fölfelé még jó néhány kanyart számolhattam meg, így jobbnak láttam nem halogatni tovább az étkezést, pihenést. Kulacsaim is kiürültek. További küzdelmekre készülve két szendviccsel is könnyítettem csomagomon. Izomlázzal, fotó kedvéért lassan felballagtam a szomszédos magaslatra, majd a kerékpár mellett egy német nő segítségével magamról és a háttérül szolgáló 3564 m-es Gr. Weisbachhornról is készíttettem egy fényképet. Elismerően nézett rám: "Ez ám a férfimunka!"
A parkolót elhagyva az út kevésbé meredek hegyoldalban, de ugyanolyan meredeken vezetett tovább; föntről visszatekintve egészen a parkolóig lehetett követni az utat (foto). Az emelkedő azért is volt kellemesebb, mert ha emlékeim nem csalnak, kiállva már nemigen kellett tekernem. Pihenésem után már nem volt kérdéses, hogy a 200 m-rel magasabban fek-vő Fuschertörlig, sőt az onnan induló Edel-weisspitze 2571 m-es tetejéig csak fotózni állok meg. 2000 m fölött néha már végiggondoltam, hogy talán a magasság miatt tűnik nehezebbnek a hegymászás, ritkább volt a levegő. Néha már más ütemű, gyakoribb levegővétellel próbálkoztam, sikerrel. Fuschertörlnél, 2407 m magasan (14:00) parkoló és vendéglátóegység várta az autósokat és kerekeseket. Tábla mutatta a további lehetőségeket: vagy a 2505 m-es Hochtor nyereg felé, vagy 1,4 km-es, max 14%-os meredekségű emelkedőn fel a 2571 m-es Edelweisspitzére. Mint korábban eldöntöttem, ez utóbbit választottam. Ekkor még frissebben vágtam neki a kaptatónak, mint tettem volna órákkal később hazafelé!
Ahogy visszaemlékeztem, úgy macskaköves, de jól kerekezhető út indult a panorámaút legmagasabb pontjára. Az aszfaltcsík a korábbiakkal szemben már csak 6 m széles volt, az autók óvatosan kerülgették egymást. Rövid pihenésemnek köszönhetően 600 m hosszan kiállva ugyan, de megküzdöttem az emelkedővel; útközben bringájuk mellett sétáló montisokat hagytam el recsegő kormányommal. Túl a félúton - amikor ismét elfogyott a levegőm és két hajtűkanyarral feljebb a csúcsot is megláttam - kerékpáromra rogyva fújtam ki magam. Még 60 m szint - számoltam vissza. A tetőig még egyszer kényszerültem megállásra, de nem szégyelltem. Évekkel korábban szinte megvetően néztem azokra akiket kerékpárjukat tolva láttam meg; én teljes mértékben az emelkedők teljes leküzdése mellett voksoltam. Ez azóta sem változott. Az elmúlt 8 évben az idei Ómassai emelkedő utolsó 3 métere kivételével minden emelkedőt legyőztem, sehol sem toltam.
Mivel inkább az emlékek megörökítését és a tájban való gyönyörködést részesítettem előnyben a teljesítménnyel szemben, így meg sem fordult a fejemben, hogy hasonló hosszú hágókon megállás - azaz fotózás - nélkül hajtsak fel a tetőig. Nem is bírtam volna. Amennyiben a megállás mellett érveltem, azt is jelentette, hogy nem számoltam és nem tartottam fontosnak a pihenők számolását, végtére így is, úgy is feljutok. Még egy dolgot nem volt szabad elfelejteni: mások a körülmények a Dobogókő nem túl meredek megmászása és a Grossglocknerút 13 km-en 10 %-os leküzdése közben. Ausztriában, a 10 és 15%-os emelkedők birodalmában jöttem rá, hogy a meredek emelkedők esetében a szintkülönbségen felül további erőelszívással kell számolni, hiszen meredekebbek.
14:20-kor fellélegezhettem: felértem a 2571 m-es Edelweisspitzére. Elöntött a büszkeség: saját erőből, 15 kg-os, 4 kg-val terhelt 42-52-es áttételű kerékpáromon jutottam fel Ausztria egyik legmagasabb, autóval járható pontjára (a Kaunertalban, illetve a Gletscherstrassén 2750, ill 2803m-re lehet felkerekezni) : az útikönyv szerint egyszerre több, mint 20 háromezrest lehet látni onnan. A kilátótorony körül rengeteg autó parkolt: nem láttam értelmét a kilátótoronyba való felmászásnak; a parkoló széléről ugyanazt láttam.
A szomszédos vendéglátóegység oldalában színes zászlót fújt a szél. Észak felé halványan még a Zell am See is látszott. Filmcserélés után éppen elhagyni készültem a parkolót, mikor egy helyes lány kért meg fotózásra. A lehetőséget kihasználva ő is viszonozta a közreműködésem. Nem véletlenül reméltem, hogy a havasokkal a háttérben készült fotók közt biztos lesz legalább egy ún. "sztárfotó". Lett is.Ha már ily híres helyen jártam, nem állhattam meg, hogy valami szép emléket ne vigyek magammal haza: 54 öS-ért egy szép jelvényt és egy képeslapot vettem. 14:40-kor hagytam el a tetőt.
Lefelé 30 km/ó alatt tartva a sebességem, óvatosan követtem az autókat és ereszkedtem le a 2407 m-es Fuschertörlre. Onnan rövid emelkedő végén, egy "díszbástya" mellől újabb lejtő következett. Az útikönyvből emlékeztem, hogy 2260 m-es szintig fogok leereszkedni, majd onnan az utolsó pár kilométer vezet a 2505 m-es Hochtor nyeregbe. 10%-os emelkedőt kalkulálva, 3 km kaptatóra számítottam. Az emelkedő aljától magam előtt láttam a Hochtor alagútjával átfúrt hegyet: az alagút előtt - a hágóút 2505 m-es tetején - több autó is parkolt, emberek fényképeztették magukat a megmaradt koszos hófolt közelében. 15:30-kor hajtottam be a nedves és hűvös, 300 m hosszú alagútba. Jól esett az érzés, hogy az út lejt. Este hazafelé ugyanezt tapasztalva jöttem rá: annyira belefáradtam a meredek kaptatóba, hogy már a sík utat is lejtőnek éreztem.
Az alagút Salzburgból Karintia tartományba vezetett. Felértem a közvetlen hágóút tetejére, a 2505 m-es Hochtorra (15:30-40). Akár haza is fordulhatnék, ha nem bírnám - jutott eszembe. Napokkal korábban még Heiligenblutig akartam leereszkedni; reggeli számolgatásaim és a Hochtoron észlelt állapotom, valamint az idő múlása miatt már nem is gondoltam Heiligenblutra: nem volt értelme. Mohóság lett volna a korábbi egy napi 2850 m-es szintrekordom után 4500 m-re tenni a lécet, ráadásul akkor az utolsó kaptató sem 7, hanem 13 km lett volna.
Anyuék reggel azzal indítottak utamra, hogy saját érdekemben odafelé próbáljak meg minél jobban igyekezni, mert - mint én is emlékszem - a Franz Josefs Höhe parkolójából a Grossglocknert délelőtt még süti szépen a Nap. A délelőtt már rég elszállt; szinte az első óra mászás óta szó sem lehetett sietésről; ilyen meredekség és hágóút esetében csak a saját tempóm mellett remélhettem a legsikeresebb teljesítést. Nem foglalkoztam vele, hogy hogyan süti majd a Grossglocknert a Nap, hiszen már félútig is annyi csodás dolgot láttam. Mivel a legutóbbi szendvicsek óta csaknem 2 óra és 600 m szintkülönbség "telt el", újabb szendvicseket vettem elő és ültem a napos padokra falatozni.
"Hát, reggel még 1 3-ra szerettem volna felérni." - gondoltam vissza; egy óra késésben voltam. Mint a Dachstein túrán, ezúttal sem láttam sok értelmét az idő további kalkulálásának, így nem foglalkoztam vele: mindössze 2-3 órát terveztem előre. Elővettem a következő 3 órára szóló rajzolt térképet, amin mint fényképen lehetett áttekinteni a Heiligenblut és Hochtor közötti szerpentinutat. Fényképezés után 7 km-es lejtő következett, majd újabb 8 km-es emelkedő a 2369 m magasan, közvetlenül a Grossglocknerrel szemközti fekvő Franz Josephs Höhe hatalmas parkolójába. A szintadatokat elnézve örömmel nyugtáztam, hogy a 8 km-es ún. Gletscherstrassén nem a szokásos 800 m szint vár rám, hanem csak 500 m; ez csak átlagosan 6,25%-os meredekséget jelentett.
A leágazásig 60 km/ó fölötti sebességgel száguldhattam; a 10%-os lejtő azt jelentette, hogy a hazaút sem lesz könnyű, az egyetlen ami vigasztalhatott, az volt, hogy fölfelé legalább a hátam mogja sütni a Nap. A leágazástól, 1859 m-ről már fenyők közt fordultam rá a Gletscherstrasséra. Az első két-három kilométeren az út többször alig emelkedett, így sebességmérőm gyakran mutatott 20 km/ó körüli sebességet. Öt-tíz perc tapasztalata alapján meg kellett volna barátkoznom a hazafelé tartó autók okozta szmoggal, a légmozgás ugyanis nem vitte el a bűzt. Nem volt elég kellemetlenség, hogy féltávtól egyre komolyabban, már ismét 10 %-os kapaszkodón küzdöttem, a szmogból nem szívesen szippantottam. "Röhej, hogy eljövök a Magas Tauernba, hogy fenyők, mezők, virágok, mormoták és havasok közt - ha máshol nem lehet - friss levegőt szívjak, és rosszabb levegőt kell szívnom, mint útban az Obertauern-hágóra. Éppen a Gross-glocknerúton?!?!" - fakadtam ki. 2300 m-es szintkülönbséggel a lábamban már érthetően fáradtabb tempómat talán csak a havas 3798 m magas Grossglockner látványa tudta frissíteni (foto). 16:55-kor Ferenc József szobra előtt elgurulva érkeztem a parkoló végébe. 2369 m magasan voltam. A Nap már nem teljes gőzzel, de éppen a Glockner fölül sütött, megnehezítve ezzel a fotós dolgát. Sok pihenésre nem volt időm, éppen csak fényképezésre, utolsó szendvicsem betermelésére és képeslapvételre. A "shopban" ügyes kereskedői húzásban volt részem: én ugyan csak két képeslapot vettem, de az árukkal, ajándékokkal, csokikkal megpakolt polcokból kiképzett labirintuson így is végig kellett sétálnom.
35 percesre nyúlt pihenőm - amiből csak 15 perc volt aktív pihenés - végén 17:30-kor elhagytam a Ferenc József magaslatot. Remény sem volt arra, hogy 6 órára ismét a Hochtoron legyek. "Ha 1 7-re a Hochtoron leszek, akkor 9 óra után már haza is érhetek" - bizakodtam. Halmozódó fáradtságommal és a még kegyetlenebb, feltámadó - vagy korábban nem észlelt - ellenszéllel nem kalkuláltam.
Csaknem 100 km-rel a lábamban és kb. 2800 m szintemelkedéssel a hátam mögött indultam neki a 8 km-es lejtőnek és az azt követő emelkedőnek. Autók sebességét követve 10 perc alatt le is tudtam a lejtőt: kezdetét vette az 1859 m-ről 7 km-en át 2505 m magasra vezető kaptató. Fáradtságomat érezve gyakori - két, vagy egy kilométerenkénti - rövid megállásokkal számoltam. Túl az első kilométeren az út kelet felé kapaszkodott fel a hegyoldalban: mind jobban érezhetővé vált az északi szél: mivel 8-10 km/ó-val küzdöttem, igazán nem esett jól a tovább fékező szél. Másfél kilométer elteltével fújtam ki magam először, pihenés nélkül tovább nem bírtam. Fáradtan egy út menti kőre ültem és nyomtam be egy Mars néven nevezett "csodaszert". Hiába vett kisebb kanyarokat az út, mivel éppen a Hochtor felől fújt a szél, alig volt szélcsendes útszakasz. 3 km elteltével a széllel kiabáltam; többször is kifulladva álltam meg és görnyedtem a kormányra, hogy visszanyerjem erőmet és pulzusomat. Egyszer-kétszer több percre is leültem. A 2350 m magasan épült Wallackhaus mellett elhaladva már csak 1,5 km volt hátra, de a szél szinte megduplázta a nehézségeket. Hiába volt a közelség, hiába fordultam az utolsó hajtűkanyarba, erőm végén jártam. Az utolsó kilométeren belül 300 m különbséggel kétszer is meg kellett állnom kifújni magam. Talán a kimerültség, talán a kevés táplálék, talán a ritka levegő tette? Mindenesetre elmondhattam magamról, hogy a nap folyamán kb. 33 km-en át 10%-os emelkedőn küzdöttem, továbbá, hogy dél óta szinte végig 2000 m fölött "tevékenykedtem". 18:48-kor fáradtan, gyengécske örömöt érezve érkeztem meg ismét a 2504 m magas Hochtor parkolójába. Három túrázó szintén a tetőn tartózkodott és öltözködött a hűvösnek sejtett lejtő előtt. Magamban kalapot emeltem a fiúk előtt, hiszen ha könnyű áttétellel is, de csomaggal győzték le a Grossglocknerutat. Naplemente előtt én is megörökíttettem magam, majd egy jóízű és energiadús csoki elfogyasztása után én is a gyors lejtőhöz öltöztem. Száraz pólómat vettem alulra, fölé a mezt, majd a pulcsi következett. Nadrágot és esőkabátot sem vittem magammal, így mást nem is vehettem fel. 18:55-kor nekivágtam a hazaútnak: 65 km állt előttem.
A hegyek miatt már árnyékba borult kezdeti kilométereken egy lassan ereszkedő autót értem utol. Nem lepett meg a rendszáma: holland volt. Bizony hazai környezetben nem sok hasonló tereppel találkozik, talán még fél is - nevettem magamban. Nem sokkal azután hogy megelőztem, Fuschertörlig még 200 m szintemelkedés várt rám: a hochtori rövid pihenő pozitív hatására mindössze egyszer kellett megállnom fölfelé: egész napnyi kemény küzdelem után már nem örültem semmilyen 1 km-nél hosszabb meredek emelkedőnek. A tetőn még sütött a Nap, szemben az Edelweisspitze köszönt vissza. Kifújtam magam, majd 19:25-kor, naplemente előtt egy órával nekivágtam a hazáig tartó 60 km-nek. Az adatok mögé tekintve nyugtatóan hatott, hogy e 60 km-ből az első 27-en semmi dolgom nem volt, csak kormányoznom kellett: az út egészen a Zell am See partjáig lejtett.
Jókedvűen, de kissé fázva száguldoztam a csekély forgalmú szerpentineken: az egyenesekben 60 km/ó-val suhantam, a hajtűkanyarokat 20-30 km/ó-val vettem be. 2000 m szint alá érve a völgy túlsó oldali hegyei árnyékot vetettek az útra, így hidegben száguldozhattam: izmaim megfeszítésével próbáltam melegen tartani magam. 3 8-kor suhantam el a fizetőkapu mellett, ért véget a 10%-os lejtő, ám szerencsére sebességem a további 7 km-en, egészen Fusch házaiig alig csökkent.
20:10-kor értem Bruckba, a Zell am See partjára. Mivel utolsó masszív táplálékom még a Ferenc József magaslaton fogyasztottam el 1 6 előtt, így örömmel álltam meg egy Shell benzinkút üzlete előtt és vásároltam a szép képeslap és finom Bounty csoki mellé két zsömlét is. A szállóig már nem akartam megállni. A reggeli úttal ellentétben a tavat a nyugati partján akartam végigkísérni, míg később Saalfeldent elkerülve a Tauern-kerékpárúton akartam a mezőkön átvágni.
Zell am See településen gyorsan átrobogtam, szép városkának tűnt. Örömmel nyugtáztam a déli szél támogatását. Alig hagytam el a tópartot és kezdtem figyelemmel kísérni a maishofeni útjelző táblákat, egyre erősödő szél kezdett akadályozni. Nem tudtam kiigazodni az osztrák szélviszonyokban: úgy tűnt, mintha egyes völgyeknek külön szélrendszerük lenne, azaz szelük független az országostól. Mire rövid keresgélés végén megtaláltam a mezőgazdasági úton kijelölt Tauern-kerékpárutat, a szél már fel sem tűnt. A sötétedésben 9 óra múltán már alig tudtam a táblákat elolvasni, így érzéseimre hallgatva és a hegyek alakját követve haladtam Hinterthal, de mindenek előtt Maria Alm felé.
Az idő, a sötétedés szorítása plusz erőt adott: 27-29 km/ó-val robogtam néhol a mezei, néhol az erdő széli úton; a sötét fák közt néha lassítanom kellett: halványan láttam csak a közeledő kerekeseket. Maria Almtól már otthon éreztem magam: "Már csak az utolsó, kanyargós lankásan emelkedő: 8 km" - emlékeztettem magam. Jól ismertem az utat, hiszen nem csak kerékpárral jártam végig háromszor, hanem két nappal korábban éjjel is az aszfaltúton sétáltam haza.
A Zell am See-i zsömlék elegendő energiát biztosítottak a 22-24 km/ó tartásához. A Hold gyengén sütött. Élveztem, hogy kerékpárnyeregben sokkal gyorsabban fogyott a távolság, mint nemrégiben gyalog. Szinte újra végigpörgettem az ott legyalogolt utolsó 8 km-t. Az utolsó kilométeren végre előbukkantak Hinterthal fényei: "-Éppen ugyanabban a percben fogok megérkezni, mint a Dachstein-túráról: 21:52-kor" - mosolyogtam. Jó erőben értem haza; örömmel és büszkén meséltem anyuéknak a kalandot, eddigi legnagyobb és legkomolyabb hegyi túrámat. Átlagom szépen mutatta a túra nehézségét: 169 km-re 20,1 km/ó, ehhez pedig 3751 m szintemelkedés.

Adatok:
Saalfelden, központ TM: 26.44.8 DST: 14,29 SAV: 32,0
Bruck, Pichl, leágazás a völgybe TM: 1.14.12 DST: 35,93 SAV: 27,3
Fizetőkapu, Ferleiten (1151m) TM: 1.58.26 DST: 49,87 SAV: 18,9
Fuschertörl (2407m), leágazás az Edelweisspitzéhez TM: 3.25.31 DST: 62,84 SAV: 8,9
Edelweisspitze (2571m) TM: 3.37.37 DST: 64,52 SAV: 8,3
Fuschertörl (2407m), visszacsatlakozás TM: 3.42.44 DST: 66,12 SAV: 18,7
Hochtor hágó (2504m) TM: 4.07.55 DST: 72,40 SAV: 14,9
leágazás a Franz Josefs Höhe felé (1859m) TM: 4.19.30 DST: 79,43 SAV: 36,4
Franz Josefs Höhe (2369m) TM: 5.00.40 DST: 87,88 SAV: 12,3
Visszacsatlakozás a Gletscherstrasséról (1859m) TM: 5.15.03 DST: 96,40 SAV: 35,5
Hochtor hágó (2504m) TM: 5.59.37 DST: 103,21 SAV: 9,2
Fuschertörl (2428m), lejtő kezdete TM: 6.17.57 DST: 109,38 SAV: 20,2
Fizetőkapu (1151m) TM: 6.36.08 DST: 122,75 SAV: 44,1
Bruck (750 m) TM: 6.57.54 DST: 136,63 SAV: 38,3
Becsatlakozás Saalfelden végén a hinterthali útba TM: 7.45.25 DST: 156,98 SAV: 25,7
Hinterthal, szálloda TM: 8.22.41 DST: 169,28 SAV: 19,8
Összesen: TR/D: 169,29 AVS: 20,1 MXS: 76,5

ODO: 38530

Szintemelkedés: 50 m
Brucktól az Edelweissspitzéig =2571 - 758 = 1813 m
Fuschertörlig = 2428 - 2407 = 21 m
Hochtorig = 2504 - 2261 = 243 m
Franz Josephs Höhéig = 2369 - 1859 = 510 m
Hochtorig = 2504 - 1859 = 645 m
Fuschertörlig = 2428 - 2261 = 167 m
Saalfeldenig 30 m
Hinterthalig = 1016 - 744 = 272 m
3751 m

1998.VIII.8, szombat
8.nap
Az utolsó nap már a hazautazás napja volt: szép utazóidőben vágtunk neki a több, mint 600 km-es távolságnak. A hosszú unalmas autópályán ezúttal is elálmosodtam. Salzburgot elhagyva egy órát aludtam; Bécsben ezúttal a rövidebb autópályán vágtunk keresztül, immár 32 fokos hőségben. Az osztrák fővárostól egy óra alatt, gyorsan Magyarhonba érkeztünk. Az út során többször is felelevenítettük az elmúlt napokat: elégedett voltam? A balsikerű kirándulásom ellenére három szép túrát is tettem, köztük a neves Dachstein alá, valamint a még híresebb Grossglocknerút tetejére, ez utóbbival új szintrekordot állítva fel: 3751 m egy túrán.

Györgyi Gábor