16. nap

18. nap

2005. július 14, csütörtök - 17.nap
Tret - Gampenpass - Merano - San Leonhard - Timmelsjoch - Sölden = 109,95 km + 2753 m szint
Kevesebb, mint 7 óra alvás után - puha ágyban - gyönyörű napsütésre, kék égre ébredtem, természetesen álmomban megint nem a túrán járt az eszem, hanem …… Szobámban a saját kenyeremből, konzervből és almából álló reggeli után a pakolással 9 órára végeztem. Mikor fizetni mentem, a néni még kedvesen invitált volna reggelire (Nem akar ő profitálni belőle, de reggelizzek ott nyugodtan!), ám már túl voltam rajta és haladni is akartam. A szállásért - mind este is mondta - 20 EUR-t fizettem. Így sem sokkal hamarabb indulhattam, mintha vállaltam volna a panzió nyújtotta reggelit.
Ahhoz képest, ahogy szerettem volna, kis késéssel, 9:21-kor hagytam csak el az Auróra panziót. A hegyoldali főútig meredek emelkedőn hajtottam ki a település központjából. Egy házi kutya hosszan kísért. Ahogy becsatlakoztam, máris elő kellett vennem a fényképezőt és videókamerát, annyira szép kilátás nyílt vissza tegnap esti utam felé és azon túl a Brentai Dolomitokra. Szinte felhő is alig volt az égen. Csodálatos volt: üde zöld mező, bájos település, mögötte zöld fenyőerdő, majd a havas és sziklás Brentai Dolomitok, fent pedig a kékség.
Mikor este a panzió tulajának gyerkőce, a sráccal a cuccok felhordása közben beszélgettünk, ő mondta, hogy a Gampenpass fél óra bringával. 10 órára saccoltam, hogy felérek. Ahogy este is, a folytatásban is ideális meredekséggel folytatódott az út: végig 2-es vagy 3-as fokozatban hajtva 12-14 km/ó-val haladtam. Néha erdő"kimaradásoknál", mezők oldalából szép kilátás nyílt a tájra, távoli hegyekre; barátságos környék volt, kis forgalommal, lankás emelkedővel. Ideális hobbybringásoknak!
St Felix után egy könnyűbringás páros tűnt fel előttem. Igaz, hogy ehhez saját túrázótempómra rá kellett erősítenem, de málhásan is sikerült utolérnem őket. St Felix után egy vicces, megmosolyogtató falunevű településen hajtottam át: Unsere Liebe Frau im Walde - azaz "Szeretett asszonyunk az erdőben"
A Tret fölötti, főútra való becsatlakozástól 33 perc kerekezéssel (a srác által könnyű bringára mondottat csak 10%-kal túllépve) értem fel 10:07-kor a 1512 m magas Gampenpassra. Amilyen szép, barátságos volt a hágóút, annyira semmilyen a hágó maga: szinte zárt erdőben 1-2 épület és információs iroda. De legalább találtam egy térképet, amely segítségével többet is megtudhattam Tret és környéke magasságáról. Az előző esti kisváros Fondo 988m-en fekszik, Tret 1162m-en, azaz a fölötte levő főutat saccolhattam 1200 m-re, a Schiavo albergót, ahová este a 10%-oson felhajtottam pedig 1260m-re számoltam.
Rövid időzés után megkezdtem Meránóig tartó 23 km-es lejtőmet. Bár már gurulásom elején megpillantottam a Dolomitokat, bízván, hogy fog ez még ismétlődni, nem álltam meg. Ahogy lejjebb és lejjeb ereszkedve néha rápillanthattam egy-egy szeleteire, szomorúan konstatáltam, hogy egyre jobban bújik el a csodálatos sziklafalairól híres hegység. Végül 5-6 km után azért csak "megkaptam", amire vágytam: nyílt mezőről teljes panoráma nyílt a Dolomitokra, sőt előtte még Bolzanó medencéje is jól látszott. Kár, hogy szemből sütött a Nap, de azért így is lehetett belőle látni valamit; még az 1994-es nyaralásunkról jó ismerős Schlern jellegzetes alakját is ki tudtam venni. Általában azért főleg a hegysorok, a gerinc látszott, külön-külön nem nagyon tudtam kivenni a híresebb csúcsokat. További gurulás után legközelebb már É-ÉK felé, Meránóra és a Passeier völgyre, a Timmelsjoch hágóm elővölgyére, bemelegítésére - és persze az azt záró, határhegyekre - nyílt rálátás.
A főútra való becsatlakozás után enyhe fáradtságot kezdtem érezni. Talán a lenti (300 m magasan!) meleg hatott, vagy a kevés alvás is, illetve picit meg is éheztem. Nem esett jól a nyomasztó nagy forgalom; nyugalomban való kellemes kerekezés hiányzott; a nyüzsgés nem esett jól.
1/4 12-re értem Meránóba; útitervem szerinti 3 órányi időzésre, vásárlásra, nézelődésre volt időm. Egy útbaeső pékségnél vett péksütiket a - már, 2000-ből ismerős -, virágos, örökzöldes, pálmás folyómenti park egyik padján fogyasztottam el; lassan, nyugodtan, a környékben gyönyörködve. Igyekeztem arra figyelni, hogy ne az idővel törődjek, hanem a nyugalomra, szépségekre koncentráljak. Bringám a sétányon tolva most sem maradtak el az elismerő pillantások sem. Örömmel fedeztem fel, hogy egy utcával a hegy felé bizony sétálóutca is akad. Eddig Meránó szépségét számomra csak ez a klassz, népszerű park, sétány jelentette, ám a sétálóutca is nagyon kellemes volt. Nem siettem, inkább nézelődtem; megpróbáltam élvezni a pillanatot és arra figyelni amivel éppen találkoztam: kirakatokat nézni, utcai zenész dallamainak örülni, stb. Egy ajándékboltban képeslapokat és valaki hazainak egy szőtt anyagból tányéralátétet vásároltam.
Noha jól éreztem magam, nem hagyhattam figyelmen kívül, hogy bő fél napos emelkedőmászás áll előttem; kénytelen voltam búcsúzt inteni a lazításnak. 1 1-kor, tervemhez képest kis késéssel indultam csak tovább. A város szélén máris emelkedni kezdett az út. Most nem igazán ízlett, nem esett jól, mert a meleg miatt (?) kissé nyomottnak éreztem magam, hiányoltam a frissességet, lelkesedést. A közepesen meredek emelkedő azért is volt meglepő, mert a következő 20 km-re mindössze 385 m szintkülönbség jutott. A tűző napon alaposan izzadtam, ám épp az erős fények miatt mégis felvettem napszemüvegem, még ha izzadásnál nem örültem neki. Furcsa volt kb. 4-5 nap - Bellinzona - után ismét 300m-es magasságba lenni, nem pedig 1000-1200m felett. A város végén táblák jelezték a hágóutakat, meglepőmód a Jaufenpass-ra azt írták: zárva van! Ez aztán furcsa volt: télen szokták csak lezárni a nagy hágóutakat; lehet, hogy most útépítés lehet az ok, vagy kőomlás ? A Timmelsjochra a tábla azt írta, hogy 7:0 és 20:00 között van nyitva. Utóbb kiderült, mit is jelent ez: míg Ausztria felől fizetőút lévén a fizetőkaput be is tudták zárni, Olaszország felől csupán tábla jelezte: 20 óra után Behajtani Tilos!
Pár km emelkedő után, immár 400 m-es magasság fölé érve lankásabban folytatódott az út, csak azt sajnáltam, hogy hullámzott. Nyomott és nem friss hangulatomban, erővel a plussz 20 m szintkülönbségek is bosszantottak picit; talán azért is, mert tudtam, hogy ha még bő 2000 szintemelkedés vár rám ilyen hangulatban, és nem érzem magam erőm teljében, akkor egy pici felesleges szintkülönbség sem hiányzik. További aggodalomra adott okot, amikor feltűnt, hogy a boltok zárva vannak. Bíztam benne, hogy csak a déli idő miatt - és délután kinyitnak - mert csupán 4 zsömlém volt. Az út mentén, a falvak alatt, a völgy alján egymást érték az almaültetvények.
Érdekes volt észrevenni, hogy itt, É-Olaszországban sok felirat úgy van kiírva két nyelven, hogy előbb mindig a német szerepel; pl: Zimmer / Camere, vagy akár Timmelsjoch / Passo Rombo, Jaufenpass / Passo Giovo.
Kissé kínlódva, kedvetlenül haladtam. Azzal bíztattam magam, hogy ha eszem és ki is érek ebből a tűző napu melegből; kellemesebb hőmérsékleten, fenyőerdőben hajtok majd, biztosan jobb lesz. Saltausban két perces pihenőt tartottam: nagyon megtetszett egy park környéke pár szép házzal, a múzeum épületével, szoborral, fűzfával, virágokkal. A további kínlódós kerekezésből a St Martinban talált nyitva levő SPAR bolt zökkentett ki, mentett meg! (Még a faluközpontba sem kellett befordulnom érte.) Épp mert annyira kókadt voltam, nem spóroltam a vásárlásnál; megvettem, amit a szemem megkívánt, így: sárgabarackot, banánt, almát, nápolyit, csokit, péksütit, zsömlét és két Gatorade-t, amiből az egyiket azonnal fel is hajtottam. Újabb másfél kilóval terheltem meg csomagjaimat, igaz nagy részét estig el is fogyasztottam.
4 km múlva - 14 órakor, terv szerint - értem a 688m magasan épült St Leonhardba; ahogy az út a település felé és egy nagy heggyel is szembe haladt, jópofa volt felismerni, hogy: az út - mivel egyenesen tovább nem mehetett - egyik irányba a Timmelsjoch, másik irányba, ÉK-nek a Jaufenpass felé ágazott szét. Érdekes volt St Leonhard környéke: lent a mezőkön a meleg miatt locsolás folyt, ezzel szemben a falu környékén meredek hegyoldalak indultak, sok volt a fenyő, legfelől viszont már kopasz, sőt itt-ott havas hegyek. A településtől 29 km emelkedő és 1820 m szintemelkedés állt előttem estig. A Gaviával összevetve, ott 1400m szintkülönbséget 5 óra alatt tudtam le, így itt is számíthattam szűk 7 órára.
Mivel felesleges folyadék is volt bennem, nem a faluban akartam enni, hanem olyan helyen, ahol "problémám" megoldhatom. Egyelőre folytattam a kerekezést a Timmelsjoch hágó felé; az első pár kilométer még úgyis csak 2-5%-os meredekségű volt, falatozás nélkül, folyadékkal teli hassal is elviselhető volt. A neheze 7 km-rel később, az 1012 m magas Moos után kezdődött: előbb 3 km-n bő 9%-os, majd újabb 5 km-n át 7,5%-os, utána pár kilométeres, szinte sík szakasz, erőgyűjtés, majd 2 km 6-7%-os, újabb kettő 10-11%-os, és végül egy kilométeres 5%-os lazítás után újabb 3 km 9-10%-os. A hágóig vezető utolsó két kilométer inkább már szintút. Az első 3-4 km-en nem úgy tűnt, hogy hamar akadna megfelelő hely: az út meredek hegyoldalban vezetett, erdőben ugyan, de a Nap mégis rám sütött, így alaposan melegem is volt. Egy kis parkolónak, padnak, vagy olyan helynek, ahová leülhettem volna, jobbról a meredek hegy miatt nem volt hely, a másik oldalon szintén amiatt, csak lefelé, azaz védőkorlát miatt. Picit a St Martinban felhajtott Gatorade, talán a már frissebb, fenyőillatban gazdagabb levegő, plussz az a tudat segített, hogy megkezdtem a Timmelsjochot. A korábbi szenvedést már nem éreztem - igaz lelkesedést, frissességet sem -, egyszerűen csak vártam, hogy végre megfelelő pihenő és "kajálóhelyet" leljek. Megéheztem.
Végül megérte türelmesnek lennem, mert olyan pihenőhelyre leltem, aminél rajzolni sem lehetett volna szebbet. Az út mellett, a hegyről, egy patakocska érkezett, csobogott lefelé; a kifolyó víz fölé egy fa padot helyeztek, melyet fenyő védett a Naptól, ugyanakkor a szemközti fák fölött egy kevés kilátás is nyílt a szemközti hegyekre. Friss levegőn, árnyékban, autózajtól picit védve, csobogó patakocska fölött ülve falatozhattam a finom péksütiből, haraphattam a ropogós almát, örültem a sárgabarack ízének és a magát itató Gatorade-nek. Küldtem is pár sms-t a munkahelyre, hogy honnan üzenek, illetve mostantól még kb. 4-5 óra emelkedő vár rám. Alig tudtam betelni a klassz hellyel, legszívesebben eltöltöttem volna ott 1-2 órát is. Ez a kellemes üldögélés, nem rohanás is azt erősítette meg, ahogy elmúlt nap is "lefolytattam" a napom, a túrát: kezdtem lazábbra venni, kevésbé rohanni, többet nézelődni, élni, átélni az élményeket. El is gondolkodtam ezen és rájöttem: azért nem tudtam ezt csinálni mondjuk pl pár nappal korábban, mert hidegben az ember nem tud hová leülni, megpihenni, nézelődni, hisz a szél, felhő alatt a hűsben a kedve is elmegy tőle.
A folytatásban az út 5-6%-os meredekséggel több félalagútban is vezetett. Az úton gyakran jöttek motorosok, idegesítettek is rendesen hangos zajukkal és indokolatlanul nagy sebességükkel. Megzavarták a nyugalmat. Csodálkoztam, hogy minek jönnek, ha nem is nézelődnek, csak rohannak ? Vagy csak a száguldásért érkeznek, hogy szlalomozzanak ? Rájöttem, még az autókat is jobban szeretem, mint a motorosokat mert csöndesebbek. Sokadik eset után néha utánuk is kiabáltam valami nem túl szépet. Úgy voltam már velük: -Ki kéne tiltani őket, mert zavarják a természet nyugalmát!
Az út csak elhaladt Moos falu mellett, így vízvételért be kellett volna hajtanom a centrumba. Fél kulacsnyi akadt még, és bíztam is benne, hogy az út során lesznek vízvételi lehetőségek, ezért meg sem álltam. Itt kezdődött az első 3 km-es meredek szakasz. Szintdiagramom a kormánytáskámon követhettem. Két kilométert, erdőben, de mégis meleg napos úton hajtottam, utána egy elágazásnál szép, virágos csobogót találtam. Továbbra is gondoltam még, hogy a vízvétellel nem lesz gondom, így az alig csepergő csapból csak egyik kulacsom töltöttem meg. Zárt fenyőerdőben folytatódott az izommunka, majd hátulról két bringás ért utol. Szinte váratlanul előzött meg egy zsidó-fejfedős srác csupasz versenybringáján, ám a kanyar után nem igazán haladt nálam gyorsabban, én pedig épp ilyen esetekben nem szeretem, ha megelőznek. A kanyarban - mint amúgy is szoktam - lendületet vettem és azt hiszem kiállva - visszaelőztem a szintén küzdelmet folytató fiút. Társa jobb erőben volt, velem tartott, míg a zsidó fejfedős fiú lemaradt. Csupasz bringájával sem bírta az általunk diktált tempót. Persze az immár 8%-oson én is alig-alig vagy kissé lihegve válaszolgattam társának, aki olaszul kérdezett, én meg angolul reagáltam. A kulcsszavakat, illetve hágók neveit azért megértette. Jót tett, hogy egy ideig együtt hajtottunk, utána pedig én próbáltam minél kevésbé lemaradni róla, mert így közben sem gondoltam megállásra, a kilométerek pedig egyre csak fogytak. Bár két fokozata még lett volna, inkább leváltás nélkül, ám a nyeregből kiállva hajtott fölfelé.
Miután a fickó bevárta társát, legközelebb én filmeztem le amint egymás mellett hajtanak fölfelé az emelkedőn. Moos után kb. 5 km-rel lehettünk már: véget ért a zárt erdő, lefelé üde zöld mező, visszafelé pedig Moos is látszott. Gyönyörű volt, árnyas, de még mindig meleg; BIG-es, Hegyi bringásklubos mezem teljesen le is zipzáraztam; a menetszéltől mellettem lobogott. Alagúton is hajtottam át, illetve a hegyfelől több helyen támfalat építettek az út mellé. Kb. 1600-1700m-es magasságban véget ért az első meredek szakasz; a következő 4-5 kilométeren az úttól lefelé szép, zöld mezők uralták a hegyoldalt, rajta elszórtan egy-egy épülettel, néhol fenyőkkel. Csodás kilátás nyílt a környékre, ráadásul a szinte sík úton tempósan is haladhattam. Miután vizem teljesen elfogyott, egy végre utamba akadt vendéglátóhelyen kértem is egyből egy pohár narancslevet, igaz 1-2 km-rel később egy másik mellett szép virágos, fafaragással körülvett kútból ingyen is megtölthettem kulacsaimat. Még innen is vissza lehetett látni Moosra. Egy másik vendéglő mellett padon falatoztam még egy jót (péksüti, nápolyi, banán), majd órámra nézve, kellemetlen meglepetés ért. Nemrég még úgy rémlett, szinte 3 órám van még felérni. Talán elszámolhattam, elnézhettem, vagy csak nagyon "megszaladt" az idő, mindenesetre a hátralevő 800 méter szintemelkedésre, 10-11 km-re már csak talán két órám maradt (20 óráig); 18:05 volt. Az útról ráadásul szinte véletlenül vettem észre a szembülső meredek hegyoldalon többnyire árnyékban vezető szerpentint: "-Döbbenetes! Arra fogok továbbmenni!" Nem gondoltam volna, hogy ilyen meredek hegyoldalon vezet majd tovább az utam, és mivel árnyékban, az esti órák hűse miatt nem ártott legalább egy picit igyekezni.
Miután utam egy hajtűkanyarral áttért a 18 órakor már majdnem teljesen árnyas hegyoldalra, megkezdődött a hágóút második meredek szakasza: még 10 km és 770 m szintkülönbséggel, igaz ebből az első 8 km-en kell 680 m-t letudni (8,5%). Egyelőre még nem fáztam; talán a meredekség miatt is, meg hát persze ha 300 m-en kb 32 fok lehetett, akkor 1700m-en is lehetett 22-24 fok. Kb. 1 km után az út a 3403 m magas Hochfirst, gleccserrel végződő völgyébe fordult és a folytatásban itt tekergett fel az igazán meredek hegyoldalban. Sajnáltam, hogy már nem sütött oda a Nap, mert gyönyörű volt: fölfelé jól lehetett látni a szerpentinút folytatását, további egyeneseket, hajtűkanyarokat. Élveztem a tájat, az emelkedőt, az egyre kisebb forgalmat. Itt az árnyékban már nem is izzadtam.
Most már elég mélyen volt a hágóút meredekjének a kezdete, Moos település. Meglepett, amikor egy tábla jelezte, hogy 2 km múlva: csak regggel 7 és este 20 óra között engedélyezett a közlekedés: pedig én már simán azt hittem, hogy azon már rég túl vagyunk. Nem gondoltam, hogy ennyire fönt zárják csak le az utat. 20 óráig még több, mint egy órám volt, azaz úgy számolhattam, hogy talán majd fönt, a hágó tetején ér az idő, ám ott - mint később rájöttem - nincs is határállomás. Erre persze nem csak ott jöhettem rá, hanem már abból, hogy lezárják az utat, akkor amúgy is - EU-tól függetlenül is - minek lenne határőrség; forgalom híján.
Mivel sötétből filmeztem az árnyékos tájat, de napsütötte hegyoldalakat is, többször megszenvedtem a fényképező beállításaival, hogy jó képek készüljenek. Nem ismertem még eléggé a gépet. A harmadik, negyedik egyenesben önfotón túl magam lefilmezésére is szántam időt. Mivel elég meredek volt a kaptató és éppen az egyenes végében látszott a gleccseres hegy, gondoltam, jó lenne megörökíteni, amikor végre kissé fáradtan, illetve kemény küzdelemmel hajtok egy meredek szakaszon. 19 óra után már autókkal is alig találkoztam, motorossal sem sokkal. Ekkor már igazán lehetett élvezni a tekerést. 2500 m szintemelkedéssel a lábamban is jól bírtam az emelkedőt, megfelelő ritmusban hajtottam; élveztem az egészet, egy újabb 2500 m-es hágó bringával való meghódítását, úgy hogy - Meránótól - ráadásul egyfolytában 2200 métert hajtok fölfelé. 1 km-rel fentebb újabb önvideót csináltam, ez már a végső, lankás, könnyű kilométer és egy alagút előtt volt közvetlenül. A sok fotózásnak, filmezésnek köszönhetően 20 óra lett mire a könnyű szakaszra értem. A sok árnyék és ezzel járó sötétség miatt furcsa volt, hogy ilyen magasan járok még. Csak a napsütötte hegyek, gerincek, hófoltok mutatták, hogy van még idő sötétedésig. A hűs alagút után tábla jelezte, hogy még 1 km Ausztria. A gyengén emelkedő úton már 15 km/ó-val hajtottam. Sehol nem volt nyoma embernek, autónak sem, csend és nyugalom volt, mígnem… kövek koppanása, illetve halk kolompszó ütötte meg a fülem. Megálltam a kőkorlátnál és előreléptem párat, hogy lássam, mi az ami mozog: hegyi kecskék voltak ! Eleinte nekem kellett továbbmennem, hogy lássam őket, mert csak-csak el-elbújtak picit, ám idővel aztán néhány felém kezdett jönni, egészen közel.
Mivel a hágóúton nem sajnáltam az időt megállásra, fotózásra, filmezésre, az eredendően tervezett 19-20 óra helyett 20:10-re értem a 2509 m magas Timmelsjoch hágóra. Ember nem volt a környéken, így bátran trükközhettem önmagam hágós megörökítésével. Az ereszcsatornához egy szalaggal odakötött kukát kiszabadítva, azt az út túloldalára állítottam, hogy a fényképezőt arra téve készülhessen a fotó. Persze a végén mindent visszatettem a helyére, mintha mi sem történt volna. A sok árnyék és fokozatosan hűlő este miatt nem volt miért többet időznöm, egy hosszú bringanadrág és egy hosszú fölső felvétele után nekivágtam a 22 km-es lejtőnek Söldenig. A tábla arra figyelmeztetett, hogy a lejtő 13%-os. Kopott fékbetétjeimmel nem örültem neki, ám ott este semmi kedvem nem volt fékpofát cserélni, viszont másnap reggelre - még ha az utolsó is volt, igaz a 10%-os Gletscherstrasséra készülvén - beterveztem.
A lejtő kezdetén még akadt pár kanyar, ahol bizony minden alkalommal úgy éreztem, mintha csak az utolsó pillanatban fogna a fék: éppen csak be tudtam venni a kanyarokat. Jó volt látni minden kanyarban a tengerszint feletti magasság jelzéseit: tudhattam, még mennyi szintet kell leadnom Söldenig. Pár kilométer után már többnyire elfogytak a hajtűkanyarok, inkább hegyoldalban vezetett az út egy irányba: "ráfeküdtem" a bringára és suhantam. Az út a kezdetekben két kopár, kőtörlemékes hegy közti völgyben haladt a kezdetekben, így nem igazán volt messzi panoráma. Kifejezetten azt állapítottam meg, hogy a hágóút felső osztrák szakasza kifejezetten unalmas. 73 km/ó-val kb. 2100 méterig ereszkedtem, mígnem az út emelkedni nem kezdett. Diagram hiányában fogalmam sem volt, meddig tart. Eddigi alpesi tapasztalataim alapján reméltem, hogy fél kilométernél nem lesz hosszabb. Hát lett! Bosszantott a dolog, mert így is késő volt, fáztam is, már éppen csak a határhegyek, az Ötztaler Alpen hegyeinek legfelső csúcsait sütötte csak a Nap, mielőbb a kempingbe akartam érni és világossal sátrat állítani. Az vigasztalt csak, hogy a hűs lejtő után fokozatosan visszamelegedhetett a testem, persze először merev, hűs lábakkal nehezen ment az erőkifejtés. Illetve még egy jó dolgot találtam az emelkedőben: e napra is ennyivel több szint gyűlik össze! A fizetőkapuig tartott az emelkedő; onnan már gurulhattam megint. A fizetőkapu kapcsán az is kiderült: osztrák oldalon 20 óra után nem csak táblával, hanem sorompóval is le tudják zárni a hágóutat. A hajtűkanyarokat, forgalom híján is igyekeztem óvatosan bevenni, bár, ha beláttam, néha átengedtem bringám a szembülső sávba. Zwieselsteinben értem a lejtő végére, onnan már síkon vagy enyhe emelkedővel vezetett az út. A térképről azt sem tudhattam, hogy Sölden milyen magasan van. Bosszantott az egész lejtő, mert mikor 20:30-kor gurulni kezdtem, azt hittem, pár perccel 21 óra után a kempingben leszek. Ehhez képest….
Söldenben a kempinget a tábla ellenére csak kérdezősködéssel találtam meg. 21:35-re érkeztem meg, recepció sem volt már, viszont akadt egy leeresztett sorompó. Mellette slisszoltam be a kempingbe, majd egy helyet kiválasztva vertem fel gyorsan a sátram. Eddig minden rendben is volt, ám a mosdót, WC-t, Tvhelyiséget, stb magában foglaló épületbe kártya nélkül nem juthattam be, csak szerencsével: amikor épp jött kifelé valaki és átadta a kilincset. Szerencsével így még forró vízzel is lezuhanyozhattam; ingyen! Nagyon jól esett az igazán jól felszerelt épület nyújtotta kényelem, szolgáltatás.
Örömmel küldtem haza az sms-t: "Sok fotó, film, gyönyörködés után 8-ra értem utsó csomagos hágómra, 2509m-re. Söldenben kempingezek, holnap csom. túra, alvás a szomb-i vasútállomás közelében."
Úgy hajthattam kezemre, ruháimra kezemet, hogy másnap nehéz emelkedőre, de egészében véve nyugis napra számíthattam; órát sem kellett csörgetnem, ráadásul másnap ismét csomag nélkül bringázhatok; és feltekerhetek az Alpok legmagasabbra vezető aszfaltos emelkedőjére!
Ami pedig a hátam mögött hagyott két napot illeti: a Gavia hágós csomagos 2887 m szintemelkedésű nap után újabb nagyot mentem: 2753 m szintet, szintén nehéz csomaggal.

Adatok:
Gampenpass (10:07 - 17) TM: 41:56 DST: 8,58 SAV: AVS: 12,1
Meran, központ 11:25 - TM: 1:27:00 DST: 34,34 SAV: AVS: 23,9
St Leonard (14:00) TM: 2:38:30 DST: 55,5 SAV: AVS: 21,0
Timmelsjoch (20:10 - 30) TM: 5:54:05 DST: 86,47 SAV: AVS: 14,6
Sölden, kemping (21:35) TM: 6:43:36 DST: 109,9 SAV: AVS: 16,3 TR/D: 109,95 MXS: 73 ODO: 1176,6

Szintemelkedés:
- Tret - Gampenpass 1518 - 1162 = 356 m
- Meran - St Leonard + 80 m hullámzás 688 - 302 + 80 = 466 m
- St Leonard - Timmelsjoch 2509 - 688 + 10 = 1831 m
- hullám, bucka a lejtő közben 80 + 20 = 100 m
ÖSSZESEN: 2753 m

Költség:
- Tret, szállás: 20 EUR
- Meran, pékség: 4 EUR
- Meran, ajándékbolt: 2 képeslap, tányéralátét 7,5 EUR
- SPAR St Martin: sárgabarack, 2 alma, 2 banán, nápolyi, 4 zsömle, 1 csoki, 2 gatorade, 2-2- péksüti 10,87 EUR
- 1700 m-en fogadóban: orange juice, 2 képeslap 4 EUR
ÖSSZESEN: 46,37 EUR

16. nap

18. nap