17. nap

2005. július 15, péntek - 18.nap
Sölden - Rettenbach gleccser - Sölden - Oetz - Heiming - Silzer Sattel (1690 m) - Heiming = 104,58 km + 2500 m szint
3 8-kor gyönyörű, napsütéses, kék eges időre ébredtem. Végre ismét egy laza reggelem volt. Megengedhettem magamnak, mert nem kellett rohannom. Esti trükkös bejutásom és kemping-regisztrációm nélkül reggel egyelőre még mindig csak úgy tudtam az épületbe jutni, mosdani és Wcre menni, ha valaki épp akkor jött ki és hagyta nyitva előttem az ajtót. Mosdás után aztán egyből a recepcióra mentem, ahol fizetés (amiért belépőkártyát kaptam) után megbeszéltem, hogy délutánig - amíg fel tekerek a Rettenbach gleccserhez - sátram hadd maradjon a helyén; távozásom 15 órára terveztem. Nem jelentett gondot.
Nyugis, nem sietős reggel "lévén" még reggeli előtt mentem a faluközpontba vásárolni, így a legfinomabb dolgokat ehettem. Nem siettem, nyugodtan nézelődtem, vásároltam. Vettem finom péksütiket, baguettet, gyümölcsjoghurtot, tejet, pudingot, stb. A nyugodt reggelizés és az indulás között akadt még bőven dolgom: a következő napi vonatút miatt mezt kellett mosnom, hogy tiszta öltözetben menjek emberek közé, valamint - az utolsó tekerős napom ellenére - sort kellett kerítenem a fékpofa-cserére. Már a 2652 m magas Gavia hágó meredek lejtőjén is éreztem, mennyire lassabban fog csak, ám a végig 10%-os Gletscherstrassén nem kockáztathattam; életveszélyes lett volna. Csomagtartómon megint egy kis hátizsáknyi cuccot vittem, benne egy kevés kajával, illetve meleg ruhával, leginkább fölülre. 11 órakor hagytam el a kempinget, ám először még a faluban tekeregtem egy keveset, mert nagyon tetszett Sölden. Jól esett nézelődni, gyönyörködni, fotózni. Több szép virágos, festett házat is láttam, a patak is klassz volt, mögötte Sölden zászlaját fújta a szél, fönt pedig a hegyeken fehér hófoltok, gleccserrészletek látszottak. Tudtam, hogy Sölden nagy síközpont, világkupa helyszín, mégis meglepett mennyi sportbolt akadt, többjük nyáron is árult sífelszereléseket, egy-kettő bringáscuccokat is. Egyik bolt Trek bringákat árult. A boltba benézve hiába reméltem, nem kaptam piros bringanadrágot. Sölden felső végében ágazott le a Gletscherstrasse, mely az Alpok legmagasabbra vezető aszfaltos útja "cím" büszke tulajdonosa. Eredetileg nem szerepelt útitervemben, ám mivel aktualitását vesztette az egy nappal korábbi hazaérkezésem oka, így plussz napomat ezen út meghódítására szántam. Mivel nem terveztem ezt az emelkedőt, meredekségdiagramom sem volt, bár tudtam, hogy jóformán végig 10%-os meredekségű. Mindez azt jelentette: csupán kb. 14 km az emelkedő, igaz szűk két órát is jelenthet ez fölfelé; pihenés nélkül! A kaptató hírnevéhez megfelelően kezdett: egyből 10-11%-kal, ahol sebességem máris beállt a 7 km/ó-ra. Egyelőre még gondolatok - és kínlódás - nélkül tekertem, inkább élveztem a minimális forgalmat, csöndet, friss levegőt, mind szebb kilátást és a fenyőillatot. A fák között átsejlettek Sölden háztetői, ám elvétve ki is lehetett látni közöttük, akkor szép kilátás nyílt a szemközti hegyekre. Először 1,5 km után éreztem, hogy jó lesz hamarosan megállni…természetesen, ezzel vártam addig, amíg kilátás nem lett. Minek "elpocsékolni" úgy egy megállást, ahol látnivaló, fotóznivaló sincs? 2 km után egy fakorlátnál izzadtan álltam meg, pár kivágott fának köszönhetően csodás panorámában lehetett részem. Maga volt a paradicsom! Talán nemzeti park is ? Régen tekertem ennyire nyugis úton; ahol ennyire lehet élvezni a csendet, nyugalmat, természetet, mert mivel zsákutcaútról van szó - ami ráadásul fizetős is (a felétől) -, jóval kisebb a forgalom, mind egy kétirányú hágón és motorosból is jóval kevesebb akadt, sőt alig. Ennek nagyon örültem.
Nagyon odáig voltam. Sok évnyi alpesi bringázásaim során ez volt a harmadik-negyedik olyan emelkedő, amely nagyon nyomott hagyott "szívemben", "emlékeimben": a Stelvió, az Iseran és a 2 nappal korábbi Gavia volt a másik kettő, ahol szintén kis forgalom mellett lenyűgöző a táj. 3-4 km után egy hajtűkanyarban kiszélesedett az út: jobbra Hochsöldenbe lehetett leágazni. Úgy gondoltam: innen még kevesebb autóval találkozom majd; az "én" utamon már teherautók sem közlekedhettek. Az izzadás miatt bukósisakom hátizsákom mellé rögzítettem, úgy haladtam tovább. Még mindig nagyrészt zárt fenyőerdőben hajtottam, így kilátás csak elvétve akadt: leginkább előrefelé az út irányába. Élveztem, hogy jól birom a meredekséget, az emelkedőt, izmaim jól "működtek". Kb. a kezdettől mért 4,5 km-nél egy könnyű versenybringás srác foltozta kilyukadt kerekét. "-Így járnak a gramm-mániások"- gondoltam, bár az igazság az, néha én is szívesen tekernék könnyű bringán, ám a csomagos túrázás az nem olyan. Nekem még csomaggal terhelten sem volt defektem ezen a túrán sem, de 2004-ben, és 2003-ban sem. Viszont versenybringásoktól kb. 2-3000km-nként hallok defektről.
A hajtűkanyarban tábla jelezte a magasságot: 1875 m. Még szűk kb. 950 m van hátra! A következő megállást illető célkitűzésem az volt, hogy ott állok meg, ahol árnyékos kilátóhely lesz. Mivel feltűnt mögöttem egy bringás, amíg utol nem ért, addig még nem akartam megállni, utána viszont már megláttam, hogy rövid lejtő és a fizetőkapu következik. Az út a söldeni fővölgyből betért a Rettenbach, illetve Tiefenbach gleccser völgyébe. Itt már a fenyők is elmaradtak; tehénkék legeltek, ballagtak az út szélén, kettő közülük a fizetőkapukon akart továbbmenni. Mosolyt fakasztó volt: nem törődtek ők a civilizációval! A szintén fizetőkapunál álló autó pedig csak várt a tehénre, nem mert a közelébe menni. Végül az egyik pénztáros vezette el a tehenet. Nagyon békésen ballagtak keresztbe az úton, fölfelé a völgybe, a patak mentén. Miközben filmeztem, én is fél szemmel figyeltem egyiket, mert egy ideig úgy tűnt, engem nézett ki magának. Egy bringás megállás nélkül hajtott át a Mautstation-on, fizetőállomáson, nekem is ezt mondta a pénztáros: bringásoknak ingyenes. Kértem a kaptatóról prospektust, de az apróban mutatta az emelkedőt; nagyon nem részletezte a magasságot.
Kb. 2000 m magasságba érve (1/2 1-kor) az út egy zubogó patakot keresztezett; az út szélén pad kínált ideális és gyönyörű helyet kis pihenésre, falatozásra. Bár nem fogyott el az erőm, nem éheztem el, a folytatásban mégis éreztem, hogy sokat jelentett a 3 péksüti, csoki és banán. Ülve pihenhettem, regenerálódhattam, gyűjthettem erőt az út második felére, a további kb. 800m szintre. Visszafelé filmezve jól látszott, hogy a szemközti hegyeken is pár napos friss hó van, ám a hegyeket teljes nagyságukban látva alul fenyőktől voltak zöldek. Ezzel szemben a gleccser völgyében már alig akadtak fák, bokrok, egy ideig még fű, azután már csak kő, szikla és hó, gleccser, azon sífelvonó. A virágos mező, kék ég, hófoltok, napsütés, friss levegő, minimális forgalom miatt alig bírtam magammal. Hiányzott, hogy kiránduljak is ilyen szép vidéken, több időt töltsek el. Irigyeltem a hátizsákos turistákat is. Vicces volt, hogy utolsó nap éreztem, hogy "-Itt bizony mennyire eltöltenék még 2-3 napot!" Másnap már vonattal kellett hazautaznom. Ezt az emelkedőt egyértelműen megnyerőbbnek tartottam, mint a Grossglocknerutat, ahol már 1998-ban is, az akkori forgalom mellett is sok volt az általam "szmogosnak" nevezett "autószagú" szakasz.
Fölfelé tekintve kb. 1 km-re egy turistaház állt az út szélén, de a folytatásban is jól látszott a fölfelé haladó út. Szemben néhány száz méterrel magasabban egy másik épület, talán felvonóállomás látszott; itt még azt hittem, oda fogok feltekerni. Az emelkedőn kb. 3 km távolságban jól látszott, ahogy két bringás az úton szlalomozva halad. Úgy tűnt, csak így bírtak el a meredekséggel. Mivel ezen az emelkedőn eddig is csak versenybringásokkal találkoztam, kissé szégyennek tartottam azt, hogy csak szlalomozva bírják, hiszen akkor miért olyan áttételeket használnak. Ha pedig olyan áttételeket akarnak - más terep miatt - használni, akkor miért jönnek ide, ahol csak így - szabálytalanul - bírják. Szerintem úgy az igazi elmondani, hogy leküzdöttem az emelkedőt, ha szlalomozás, meg bringa tolása nélkül teszi ezt az ember. Én pl szinte végig 30-34-es áttételt hajtottam, igaz bringám 13,5 kg, a cucc rajta, videókamerával együtt kb. 4-5 kg volt.
Kajálás után jó erőben, jó kedvvel, a tájban gyönyörködve, a kihívást élvezve kapaszkodtam fölfelé. Idővel egy versenybringájával nagyon küzdő lányt (!!) is megelőztem, ám fél- egy kilométer múlva visszanézve már nyomát sem láttam; valószínűleg visszafordulhatott. A gleccsert egyre közelebbről láttam már, ki tudtam venni, hogy tetején bizony jár a sífelvonó. Bár igaz, Söldenben táblán hirdették a nyáron történő síoktatást. Ezért! Kb 2400 m magasságban két szerpentinkanyar következett; a másodikból, a fentebbiből klassz fotókat, filmet készítettem. Sajnos a fényképező 10 mp-os késleltetett exponálása is kevés volt ahhoz, hogy magam fölfelé tekerve is megörökíthessem. Mindig még csak épp lefelé haladtam, amiből fordultam rá az emelkedőre, amikor elkattant a kép. Sokat bokáztam itt is, később is; annyira csodás volt a táj, ráadásul mindez az Alpok legmagasabbra vezető emelkedője! Nem spóroltam a fényképekkel, igaz digitálisan semmibe sem került egy-egy plusz fotó. Persze a gleccser előterében való bringázásomat, emelkedőmászásomat videóval is meg akartam örökíteni, így a fakorlátra helyeztem, állítottam be pontosan a kamerát, míg legurultam és visszakapaszkodtam. "-Sajnos előző nap sem jött ki eléggé a kemény küzdelem a Timmelsjochon, na majd most, a 10%-oson!" - gondoltam. Már a fölfelé hajtás elején láttam, hogy motorosok álltak meg a kanyarban és csodálkozva nézték az otthagyott kamerát. Bíztam benne, hogy nem viszik el, igaz - ha kell - oda is kiáltottam volna, hogy azért áll ott, mert éppen engem filmez.
Amint visszaértem, egyből filmeztem is még egy snittet, majd amikor a kamerát elrakva továbbhajtottam, az egyik motoros mintha utánam szólt volna, azt hiányolván, hogy azt sem mondtam: "-Köszönöm." Mit kellett volna? Hogy nem lopták el ? Különben is; én nem ott felejtettem, hanem direkt állítottam le filmezés céljából.
Még / már csak 400 m szintkülönbség várt rám a rekordig, a 2829m magasságig. Továbbra is a gleccser felé haladva, ám a patakkeresztezéstől látott fenti turistaháztól távolodva és azzal egy magasságba érve egyértelműsödött, hogy az emelkedő nem oda, hanem a gleccserhez vezet. Közelebbről látva már nem csak a sífelvonókat láthattam, hanem azt is, hogy a gleccser közepén jól látható széles pályán néhányan lefelé siklanak. Úgy tűnt, itt történik a síoktatás. Szemben, a sziklás hegyoldalon hangosan zubogott egy vízesés, videókamerámmal végigkövetve, a víz a fenti hóból jött. A 3000 m-nél picivel magasabb csúcsokon pár napos friss hó (is) volt. A gleccser előtti sífelvonó-épülethez és hatalmas parkolóhoz érve tábla jelezte, hogy jobbra fölfelé a Rettenbach gleccser völgyében lehet még - kb. 2750m-ig - továbbmenni, míg balra kis lejtővel a Tiefenbach gleccserhez tért le út.. A 200 m hosszú lejtő után az út egy koszos hófolt előtt vezetett el: "-Ez az! Itt majd klasszul beleírhatok egy - evezős OB-re szóló - drukkoló üzenetet Mesinek!"- örültem előre.
Mivel elfelejtettem elővenni a kis térképecskét, azt hittem a lejtővel kezdődő az csak ehhez, a jól látható gleccserhez vezet, így a másikat hittem a magasabbra vezetőnek; azzal kezdtem. (Utóbb kiderült, tévedtem) Az épületnél láttam néhány autót, embereket is; "-Vajon mit gondolhatnak itt a síelők egy bringásról, aki még mindig tovább, fölfelé hajt?" - fordult meg a fejemben. A parkoló szélén hajtottam tovább fölfelé, amikor a fejem fölül emberhangokat hallottam; a fejem felett egy ülőszékes felvonó haladt éppen el! Ebben a magasságban, 2650m-en - mivel épp felhő takarta el a Napot - már éppen csak elég volt az egy szál rövidujjú mez.
Az emelkedő mentén talán egy hajtűkanyart követően egész tiszta hófoltot találtam; még jobb alkalmat kínált Mesinek "üzenni". Előbb csak egy kővel húztam ki a szöveget, hogy "HAJRÁ MESI", majd kis kavicsokkal ki is szórtam. Alá odatettem még a bukósisakom, mellé a bringát, ami egyértelművé tette ki készítette, és már készült is a fotó. Nagyon meg voltam elégedve a meglepetésemmel! J Ilyen módon senki sem szurkolhatott neki, még ha a helyszínen teszi is! Ez ugyanis egyfelől több napig megmarad, "bárki" láthatja, másfelől ez az Alpok legmagasabbra vezető aszfaltútján van, kb. 2700 m magasságban. Bár már 2 óra körül járhatott az idő, nem zavart különösebben. Nagyon jól éreztem magam és élveztem, hogy gleccsermagasságig, sőt nemsokára rekordmagasságig kerekeztem fel. Két további hajtűkanyar múlva egy parkolóba értem, amely végéből már csak gyalogosok kapaszkodtak tovább egy nem sokkal magasabban levő nyeregbe. A parkoló végébe hajtva sajnos semmi táblát nem láttam, hogy milyen magasra értem fel. Kb. 1 km visszagurulás után a sífelvonó épületétől következhetett a másik leágazás felfedezése. A hófoltot és gleccsert részben megkerülve egy koszos gleccsertó mellett haladtam el, majd egy alagút tűnt fel. A bejáratához érve erősen érezni lehetett az onnan kiáramló hideget, ezért meg is álltam felöltözni. A hosszú fölsőt lusta voltam előbányászni a polippal rögzített hátizsákból, így megelégedtem a plusz rövid mezzel. A kivilágított alagútba érve első blikkre nem tűnt vészesnek, hosszúnak, ám ahogy egyre jobban kezdtem érezni a 6-8 fokos (?) hideget, elkezdtem nézni a távolba tűnő lámpasort, azt nézni, milyen gyorsan fogy, illetve mennyit hagytam a hátam mögöttés ahhoz képest mennyi van még hátra. Bizony nem 2-3 perces alagútnak tűnt, hanem talán a duplájának. Akár fél perc is eltelt úgy, hogy bár 7-9 km/ó-val haladtam, mégsem láttam, hogy jelentősen csökkent volna az előttem levő lámpák száma. Harmadtávnál már megfordult a fejemben, hogy egészségem miatt talán érdemes lenne megállni és elővenni a hosszú fölsőt, de ettől az vette el e kedvem, hogy belegondoltam, hogy míg előbányászom, az a fél- egy perc alatt nem tudok mozogni, úgy ér a hideg, míg ha tekerek, folyamatosan pumpálódik bennem a meleg vér. Féltáv után néha már egyik kezemmel dörzsölgettem másik karomat, illetve néha mellkasomat is. A kutya hideg miatt direkt arra is odafigyeltem, hogy a levegőt is szám elé fújjam ki és így lehetőleg a testmeleg és az "alagúthideg" levegő keverékét szívjam utána be. Az utolsó harmadban már eggyel fel is váltottam és gyakran kiállva hajtva tartottam magamban a meleget.
Végül sikerült kiérnem az alagútból a fényre; épp a kijáratnál ott állt a tábla: Tunnelsüdseite: 2829 m.
MEGCSINÁLTAM! Felértem az Alpok legmagasabbra vezető aszfaltos pontjára! Vicces volt, hogy ráadásul éppen a Hegyek királya mez volt rajtam; az Alpok tetején! Persze itt is készítettem magamról beállított fotót, majd továbbgurultam a 20 m-rel lentebbi parkolóba. Sem a kanyarból, sem a parkolóból nem nyílt igazán szép kilátás; legalábbis annál jobb, mint ami a 2829m-es magasságot jelző tábla hátterében volt. Teljesen kihalt volt a parkoló; talán egy embert láttam csak, mígnem fel nem ért egy pár fős motoros társaság. Bár ők nem emberi erővel, hanem a motorjuknak, benzinnek köszönhetően jutottak fel ide, büszkén fotózták magukat. Nem értem ezt…..illetve csak egy picit.
Hiába hajtottam a parkoló végi sífelvonóhoz, a térképről itt sem derült ki, milyen magasra vezethetett fel a másik oldalon az első út.
Egészen idáig, visszafordulásomig nem törődtem az idővel; menetközben néha aktualizáltam a kempingbe való visszatérésem várható időpontját, ám most végre már a reálisat számolhattam. Úgy tűnt, 5 óra előtt érek majd le a kempingbe, ahonnan sátorbontás, összecuccolás után kb. fél 7 -re érhetek le Oetzbe, ahonnan 8 - fél 9-re még Kühtaiba is feljuthatok. Az volt e napi második, igaz mellékesebb célkitűzésem. Egy újabb nem tervezett kétezres! Az alagútnak persze már alul-fölül hosszúban vágtam neki, a kijárattól nem messze még csináltam két fotót a völgyre lefelé, ám utána a parkolótól meg sem álltam Söldenig. Kíváncsi is voltam, milyen lesz a lejtő, mert eddig olyan meredek, azaz elvileg gyors lejtőkön jártam csak, amelyeken egymást érik a hajtűkanyarok, ahol mindig 25-30 km/ó-ra fékezni kell. Itt azonban nem sok hajtűkanyar akadt útközben; talán 6 darab.
A fenti két hajtűkanyart követően kb. 3-4 km hosszan volt szinte egyenes az út; itt úgy száguldottam, ahogy nem szégyelltem. Előbb 78 km/ó-ig engedtem gyorsulni a bringát, ám közel voltam a rekordhoz ezért legközelebb nem aggódtam a sárvédő, csomagtartó, arra rögzített hátizsák menetszéllel való "összecsapásával", inkább összehúztam magam és lestem a sebessségmérőt: 1 percen át 78 és 83 km/ó között gurultam, de előtte is 75 km/ó fölött. Hihetetlen! A nagy sebességről szinte hajtás nélkül gurultam fel a fizetőkaput követő bukkanóra. Menetközben jutott eszembe: "-Remélem nem hagytam fent semmit, mert durva lenen visszamászni!" Micsoda kontraszt: 6-7 perc alatt legurultam féltávhoz, azaz tegyük fel 6-7 perce ha elhagytam volna valamit, azért egy órát kellett volna visszakapaszkodnom.
Söldenbe érve egyből - kíváncsian - megnéztem az adatokat: a 11,27 km-t 13 perc 37 mp alatt tettem meg (a megállásig való fékezéssel együtt); ez 50 km/ó-s sebesség! Ahogy leértem a településre, agyam egyből átkapcsoltam az eddigi nézelődős, tájat, szépségeket élvezősből határozottan sietősre. 16:53-ra értem vissza a kempingbe.
Míg egy-egy falatot bekaptam a dióstekercsből, kezem közben is járt; pakoltam össze a cuccaimat. A reggel kimosott ruhákat leszedtem, kihúztam a földből a cövekeket, stb. Pillanatok alatt elkészültem, így 1 6-kor már a recepciónál álltam, hogy fizethessek. Bosszúsan vártam, hogy az előttem álló, szívesen beszélő emberke végezzen és elhordja magát: röhej volt, hogy 15-18 perc alatt összepakoltam, sátrat bontottam és felmálháztam a bringát, majd utána a recepciónál 8 percet kellett töltenem.
Már elhagytam a kempinget, amikor megint beugrott: ezen a kempingen se néztem vissza a sátorhelyemre, hogy biztos nem hagytam-e el semmit. Az esti bringázáshoz Söldenben még péksütit kellett vennem, így benéztem a pékségbe, majd - mert ott nem találtam megfelelőt - végül a SPAR-ban vettem előre bezacskózottat. 17:30-kor hagytam el a síközpontot.
Az estét illetően reméltem, hogy az Oetzig előttem álló 32 km-t bő óra alatt megteszem, így 3 7-re a kisvárosba érhetek, 7 után pedig már útra is kelhetek Kühtai felé, ahová 9-re végül felérhetek. Előző nap 9 órakor láttam még a havasokon az utolsó napsugarakat - ahhoz mértem magam. Lejtős, illetve sík szakaszok váltották egymást, bár 4-5 km után hosszabban kellett 25-27 km/ó-val hajtanom. Valahogy nem igazán számítottam rá, hogy síkon is kell majd hajtanom, nem lazíthatok, ezért nem örültem, ráadásul még az ellenszéllel is kellett egy kicsit küzdenem és forgalom is volt. "-Azt hittem laza egy órás, könnyed kerekezés lesz!"
A tájjal sem nagyon foglalkoztam, inkább a forgalom hozta menetszelet próbáltam néha kihasználni, illetve a Napot előlem eltakaró hegyeket figyeltem, mikor alacsonyodnak, mikor szélesedik a völgy, hogy jusson nekem is egy kis napfény. Umhausenben tábla jelzett egy nagyobb, látogatható vízesést, illetve azt, hogy innen származik az őskori jégember lelete, Ötzi. Természetesen - lenyűgöző táj - híján útközben néha kalkulálgattam is, mikorra érhetek Ötzbe: pl: még 16 km és az óra 18:16 -> akkor akár 18:50-re megérkezhetem. Volt még remény. Végül a végső lejtőnek köszönhetően 18:40-re a kisvárosba értem, ám hiába kérdeztem meg 2-3 ember, a bisztróban azt mondták: régen valóban volt ott egy kemping, ám az évekkel ezelőtt megszűnt. A legközelebbi kemping Heimingben, az Inn völgyében, az Ötztal bahnhof után van - mondták. Mivel másnap úgyis az Ötztal bahnhofnál kellett a vonatra szállnom, a kemping elhelyezkedése ideális volt, csak így a Kühtairól kellett lemondanom. Nem volt más választásom; legalábbis kempingárú szállást választva. Egy szempontból nem bántam: Kühtaira megint rohanás lett volna és kényszer; aminél azért sokkal jobban élvezem, ha inkább örömből kerekezhetek.
Persze nem lettem volna Györgyi Gábor, ha nem találok ki így valami újabb, módosított célkitűzést még az estére; ez pedig az volt, hogy kéne még legalább 500 m szintemelkedés - hogy meglegyen e napra is a 2000m -, illetve az egész napra gyűljön össze a 100 km. Az Inn völgyében a főútra fordulva egyből tábla jelezte Heiminget és annak kempingjét; ez igazán jó hír volt, mert így nem aggódtam azon, hogy vajon megtalálom-e. 1-2 km út ágazott le az Ötztal bahnhofhoz. Hogy biztos lehessek a reggeli vonatra szállásban és jegyvételben, lefordultam az állomás felé. A kassza már zárva volt, másnap reggel 8:35-kor nyitott, míg vonatom 8:58-kor érkezett - olvastam a menetrenden. Nem nyugtatott meg, hogy a pénztárnyitástól mindössze 23 percem lesz, de addigra már jócskán a peronon kell lennem.
Ötztal bahnhof nevű!!) településről a főútra visszatérve mindössze 1 km-t hajthattam, máris megérkeztem az útszéli kempingbe. Ez volt ám a mázli: "Reggel mindössze 1 km-t kell majd az állomásig hajtanom!" Gyors bejelentkezés után már mehettem is sátorhelyet keresni, majd sátrat állítani. Mire gyorsan megettem két péksütit, egy banánt és csokit, már 1 8-is elmúlt, mire útnak indultam. A kempingbe kihelyezett áttekintő térképen néztem meg, merre menjek, mehetek. Kifelé menet még megnéztem, hogy reggel a recepció 8 órakor nyit: "-Akkor bizony itt sem lehet sokat tökölni, mert fél 9-re már az Ötztal bahnhofnál kell lennem!" Túrám utolsó napján, utolsó emelkedőmre indulván jött el az a pillanat, amit még eddig nem mertem megtenni: szerelőcucc nélkül, hátsó csomag nélkül indultam el a másfél órás tekerésre. Csak a videókamerát, fényképezőt és egy hosszú felsőt vittem magammal. Annyira közel - a kempingtől 3-400 méterre - indult a Heimingsbergre vezető emelkedő, hogy úgy véltem, ha gond is lenne a bringával, simán "haza"gurulhatnék. "-De különben is, eddig sem volt gondom a bringával, miért pont itt lenne?"
Ahogy ráfordultam az emelkedőre, az egyből kb. 10%-os lehetett, így egyből 7 km/ó-s sebességre lassultam, álltam be. Csend és nyugalom volt; nekem sem volt miért sietnem, ehelyett nagyon jól esett könnyű bringával a 10%-oson pedálozni. 2 km után értem az első faluba, amely szép sétányát egy-két kanyarral lentebbről már láttam: bár azt csak nem sikerült megtalálnom, egy másik helyről szép rálátást kaptam kempingemre. Videókamerával, amennyire tudtam még a sátrakra is ráközelítettem, hogy otthon esetleg megtaláljam rajta a sajátomat is. 20 óra után a Nap is már csak a hegyek fölső felét sütötte, az Inn völgyi településeket már nem érte napfény. Alm (legelős) jellegű környéken vezetett az út; többnyire mező, néhol fák, itt-ott, esetleg egy istálló, tanya, stb. A csendben nagyon élveztem tekerésem ritmusát, izmaim erejét, ám egyáltalán nem siettem, igaz nem is lazítottam. Mivel már eléggé szürkült a táj, nem nagyon akart az ember gyakran fotózni, gyönyörködni megállni, ám a természet attól ott volt, a meredekség is, így azzal törődtem: nagyon megfogott a természet nyugalma, hangjai, állatok zajai, az erdő illata, a völgy halk morajlása, néha egy macskanyávogás, madárének, tücsökciripelés, stb. Elmondhatatlan módon élveztem. Szinte a madár sem járt az úton. Itt-ott, elhaladás közben megnéztem a házak udvarát, benéztem az ablakon, megpróbáltam beszívni a nyugalmas estéjük hangulatát. Fél 9-kor, ahogy kb. 1300m magasan megálltam és filmeztem egyet, halkan felhallatszott egy völgyi mulatóshely zenebonája, majd a harangszó is. ÉLMÉNY volt! Fent a falvakban már esti fények gyúltak; ideális volt az esti kerekezés a teljes, szűk 3 hetes túrám zárásának.
Az egyenletes meredekség miatt (amit egyáltalán nem bántam) 6 km után már zsebben volt újabb 550m szintemelkedés, azaz meglett e napra is a 2000m szint, ám a 100km-hez a leguruláson túl is hiányoztak még kilométerek, így továbbpedáloztam. Az emelkedő, az izommunka, a csendes természet egyáltalán nem zavart, sőt - nagyon élveztem, miért ne mentem volna tovább. Szinte meg sem éreztem az emelkedőt. A 2. falu után picit romlott az út minősége, így már jobban hasonlított a pilisi erdészeti útra; ráadásul autóval is csak kb. 15-20 percenként találkoztam. Újabban azt kezdtem számolni: vajon milyen magasan lehetek; mennyi szint lehet még a hágóig ? 6 km-re 10%-os meredekséggel számolva már 1300m magasság fölött pedálozhattam. Bár 21 óra elmúlt, ahhoz, hogy visszaérve meglegyen a 100km, tovább kellett hajtanom, noha kilátás sem volt. Egy hajtűkanyar előtt három német autó egyikéből a "jófej" fiatalok egyike, egy lány integetett és szólt oda nekem: "-Bravo!" - jól esett, feldobott.
Kb. másfél kilométert tettem meg úgy, hogy alig vártam már valami beazonosítható pontot, aminek a magasságát majd utólag, részletes térképről bemérhetem. Végül az erdőben teljesen váratlanul kellemes meglepetés ért: egy vízműnek valami fél méter magasságú vas építményén ott állt a tengerszint feletti magasság: "Seehöhe: 1487 m" Azaz 8,2 km alatt 897 m-t jöttem fölfelé; több, mint 10%-os meredekség! Noha nem siettem, az a tény, hogy délelőtt 13-14 km-t hajtottam 10%-os meredekség mellett, most ezt este levezetésként újabb 8 km-rel fejeltem meg. Nem semmi! Büszke voltam magamra, bár ezúttal nem azért tekertem, hanem saját örömömre: élveztem az izommunkát és a természet nyugalmát, lélegzését.
Ha már csak 200m szintkülönbségre voltam a hágótól - még ha lankásabb emelkedővel számolok is, max 4 km-re saccoltam -, fel akartam jutni; ráadásul a hágó szintén beazonosítható magasságú, hiszen a térkép is jelöli. Kb. 2 km-rel a hágó előtt egy-egy tisztáson már a Karwendelre és az Innsbruck környéki hegyekre és a völgyre is nyílt kilátásom. Néhány fotóhelyem maradt már csak a memóriakártyán, azokat igazán szuper, esti sztárfotókra akartam szánni. Az utolsó 2 km már lankásabb lett; itt 10-12 km/ó-val haladtam; ez vajon milyen meredekséget jelenthet ? - merült fel bennem. Az utolsó kilométeren két őz ajándékozott meg önmaga feltűnésével; egyikük még meg is állt az úton, rám nézett, utána szaladt csak el. A hágó előtt közvetlenül már sejteni lehetett, hol lehet a nyereg, sőt afölött a völgy túlsó hegysorát, azaz a Kühtai völgy túlsó hegysorát is látni lehetett.
21:22-re értem a hágóra, ahol sajnos semmi tábla nem jelezte akár a magasságot, akár a hágó nevét, így picit továbbgurultam, hogy biztos lehessek: tényleg ez az 1690 m magas Selzer sattel. 500 m gurulás után, egy hajtűkanyarnál fordultam vissza. A hágón fél 10-kor már igencsak be kellett kapcsolnom az első és hátsó lámpát. A lejtőn, komolyabb gyorsulás előtt, a legközelebbi kilátóhelynél, 1 km múlva álltam meg. 5 percen próbálkoztam a különböző fotóbeállításokkal, míg végre készült 1-2 jó kép: fény már alig volt, ám hogy azzal is érzékeltessem a sötétet, a bringa lámpáját bekapcsoltam. A képen már csak picit volt világosabb az ég a hegyek sötétkékjénél-szürkéjénél. A képen már a völgy fényei is látszottak.
A szűk három hetes túrám ideális búcsúképe lett. Az út fentebb többször zárt, sötét erdőben haladt, ott lámpám ellenére is óvatosabban gurultam, mert itt-ott kisebb úthibák is akadtak. A hibátlan aszfaltra visszaérve, ahol már fák sem takarták a fényt, és ráadásul prizmás útkarók kísérték az utat, egyes egyenesekben akár 50 km/ó-ig is fel mertem gyorsulni. Idővel ugyanis hozzászoktam és nagyon élveztem, mennyit segítenek a prizmák, hogy vezetik az ember tekintetét. Eleinte lámpámmal még az úttestet világítottam, ám amint rájöttem a prizmák segítségére, azokra irányítottam a fényt. Úgy láthattam, merre tekereg az út, mintha nappal lett volna. A lejtőn érdekes volt, ahogy éreztem, hogy mind lejjebb érve, mennyivel melegebb a levegő. Éppen 22 órára, tök sötétben értem vissza a kempingbe. Örömmel hívtam anyuékat és újságoltam el lelkendezve nem csupán a 2829m-es magassági rekordomat, a gleccsert, de az esti élménykerekezésemet is. A vonatot illetően, mondtam, hogy kb. 14-15 órás bécsi érkezésem után el szeretném majd érni a 17:51-es hegyeshalmi vonatot, mert azzal 21:08-ra és nem másféllel később érek Budapestre.
Vacsorázás és jegyzetelés után kellemes zuhanyozásban reménykedtem, ám mivel a meleg zuhanyvíz galád módon érmés volt (azt ilyenkor már sehol nem vehettem), a mosdónál mostam meg magam; szerencsémre ott is volt melegvíz.
Éjfél után kerültem ágy helyett hálózsákomba.

Adatok: indítás: Gletscherstrasse, leág
Rettenbach oldali legfölső parkoló; ford TM: 1:49:38 DST: 13,4 SAV: 7,33 AVS:
Alagutas emelk, Tiefenbach parkoló után Sífelvonóáll. felett; gleccsertó; száguld kezdete TM: 2:19:55 DST: 21,8 SAV: AVS:
Sölden TM: 2:33:32 DST: 233,07 SAV: AVS: 12,8
NULLÁZÁS
Ötztal Bahnhof (18:57) TM: 1:10:32 DST: 38,21 SAV: AVS: 32,5
Heiming, kemping TM: 1:15:00 DST: 40 SAV: AVS: 32,0
NULLÁZÁS
Meglepett magasságkiírás (1487 m) DST: 8,2
Selzer sattel (1690 m) - 21:22 TM: 1:19:57 DST: 11,04 SAV: AVS:
Kis gurulás, 1. hajtűk után ismét hágó TM: 1:23:47 DST: 11,76 SAV: AVS:
Heiming, kemping TM: 1:42:36 DST: 22,01 SAV: AVS:
TR/D: 104,58 MXS: 61 ODO: 101.281,2

Szintemelkedés:
Első parkolóig kb. 2700 - kb. 1450 = 1250 m
Elágazástól Tiefenbach- alagútkijárat 2829 - 2600 = 229 m
Ötztal bahnhofig 21 m
Selzer sattelig (1690 m) 1690 - 690 = 1000 m
ÖSSZESEN: 2500 m

Költség:
- Sölden, SPAR: vitalinea vaniliás puding, 2 banán, 1 tej, 2 Lin csoki, 2 zacskós péksüti, 2 konzerv, 3 paprika, 3 literes gatorade, 3 képeslap (3*0,6) = 13,11 EUR
- Sölden, pékség: baguette, 4 zsömle, 3 péksüti = 7 EUR
- Sölden, kemping = 12,7 EUR
- Sölden, SPAR (du): 2 csoki, 2-2 zavskós péksüti, .... = 12,7 EUR

17. nap