Szerzői jogok!

Hágóim bemutatása
(1994-2004)

1999 - Tátra

1997 - Tátra

1995 - Tátra

2001 - Svájc

2001 - Svájc

1. nap

3. nap

A 8 órás csörgetés előtt 1/2 8-kor ébredtem fel, így nyugodtan készülődhettem; meg is borotválkoztam! Reggelire az estéről megmaradt kajáimat (2 péksütit, müzliszeletet és banánt) ettem meg. Már éppen teljesen összepakoltam, éppen csomagjaimat tettem volna fel a bringára, mikor feltűnt, hogy sehol sem találom a gumipókokat. Mérges lettem: bármily aprónak tűnő dolog is, anélkül nem nagyon tudok menni; egyetlen pók nélkül még a sátrat és a hálózsákot, valamint a hátizsákot sem tudom felrögzíteni (madzag ugyan volt nálam, de hát azzal eléggé problémás lett volna). Átnéztem a hátizsákot, sátortokot, még a sátrat is kinyitottam, ám hiába. Végül körülnézve kiderült, hogy este a sötétben sátrat verve nem raktam el a pókokat, csak elöl hagytam ott, ahová először ledobtam a cuccaimat. Ott is maradt. Nagy kő esett le a szívemről, ugyanakkor mérges voltam, hogy az előző délután kezdődött izgalmak és nem várt események sora még mindig nem ért véget. Végre már nyugodt, problémamentes túrát akartam!
Gyorsan fizettem a recepciónál (2179 SIT), majd 8:55-kor útnak indultam a ljubljanai centrum felé. Bőven volt időm, így nem siettem; nyugodtan kerekeztem az egész jól kiépített bringautakon. A kereszteződésekben a kerekesek számára is lámpákat helyeztek el és mindig rámpa közötte össze a bringautat az úttesttel. Igaz, hogy nagyon sietni nem lehetett, kb. 20 km/ó volt az ideális sebesség. Mivel feltételeztem, hogy a boltok, bringaboltok (ahol sebességmérőt vehetek) 10-kor nyitnak, nyugodtan nézelődtem. A centrum felé közeledve egy fiatal bringás sráctól kérdeztem angolul, hogy hol találok kerékpárboltot, vagy akár áruházat, ahol sebességmérőt lehet venni. Hiába gondolkodott a fiú, nem jutott eszébe semmi ilyen hely. Furcsállottam egy picit, de megköszöntem és továbbálltam. Lassan tekeregtem tovább a centrum felé, néztem a kirakatokat, befordultam a sétálóutcába, ám ott is csak sportruházati boltra leltem. A vár alatti kis utcán tértem vissza a főutca, a Dunajska cesta közelébe, ahol végül véletlen tűnt fel egy kapun túli kis tér túloldalán egy nagyobb áruház. Körbejárva egyik kirakatában sportfelszerelések mellett kulacsokat láttam meg: "-Ez már sejtet valamit!" - gondoltam. Bringám - mint szoktam - nyugodtan kint hagytam és gyorsan besiettem a boltba. A harmadik emeleten megtaláltam a bringákat, felszereléseket, mezeket, éppen csak kilométerórát nem láttam. Az eladónőt kérdezve kiderült, hogy azt külön fiúkban tárolják; megnyugodtam. Sajnáltam, hogy a megszokott Cateye-től egy sem volt, csak Sigmákat mutatott, de a fő, hogy akadt megfelelő. Nagyjából már ismertem a fajtájukat a Tour magazin reklámjaiból, végül egy középkategóriásat, BC 1200-as típust vettem 5990 SIT-ért. A sebességmérő 8 funkciót tudott, éppen mint a Cateye, amit elvesztettem. Az, hogy végül nem Cateye órát kaptam, azzal is járt, hogy nem pattinthattam egyszerűen a régi tartójába magát az órát, hanem ezt is fel kellett szerelnem. Sőt hely hiányában a régit meg le kellett szerelnem. Ehhez persze a táska aljából kellett elővennem a szerszámokat. A Sigma órának a rögzítése is (gumival és ragasztós tapadóanyaggal) más volt mint a Cateyeé, ráadásul a mérőmágnese is. A beállítás sem volt annyira egyszerű. Nem is öröm, amikor sietni kellene (a koradélutáni trieszti vonat miatt), ám időközben alaposan át kell nézni a sebességmérő tájékoztatóját, hogy helyesen beállíthassam pl. a kerékméretet, nyelvet, stb. Nem volt idő elmélyedésre. Bár az ODO, Összes megtett távolságot is beállíthattam, inkább gyorsan összepakoltam és már indultam is. Fölül rövidre vetkőzve folytattam a kerekezést. Mikor ¾ 10-kor kijöttem az áruházból, azt hittem, hogy a tervezett legkésőbbi ½ 11-es időnél jóval hamarabb tovább tudok menni, ám sok időt elvett a sebességmérő üzembe-helyezése. Egy kisebb eltévedés után - melyből egy kedves néni igazított útba - végre rátaláltam a helyes, Postojnába vezető útra: 10:33 volt. "-Elég baj ez!" Esti számolásaim során a 10:40-es indulás a trieszti 15:47-es vonat eléréséhez pihenés nélküli tekerést jelentett. Újabb rohanós, dilis nap várt rám. Persze mindez csak azért, mert úgy gondoltam, jó lenne este Bolognáig vonatozni. Ha megelégedtem volna Mestrével, jobban ráértem volna.
Hiába esett volna jó főúton haladva tempót menni már a városban, ott még a versenyzők is a bringautakon hajtottak, így én sem tehettem másként. Egy-egy alkalommal mentem csak le a bringaútról, pl. amikor valakit csak így tudtam elkerülni. A város szélétől egy ideig a főút szélére jelölték ki a bringautat; így legalább a hátszélben végre 30 km/ó-ra gyorsíthattam. Míg reggel még vegyesen napos, felhős időben pakolásztam, időközben gyönyörű napos idő lett. Akár elmúlt nap is, ezúttal is támogatott a hátszél. Mázlim volt. Eszembe is jutott, hogy este végiggondolva a sietős napot, megjegyeztem: kulcsfontosságú lesz a szél! Éreztem, hogy jól hajtok, mégis egy idő után furcsállani kezdtem, hogy a sebességmérő 32-34 km/ó-t mutat. Nehezen hittem, hogy ennyire jól megyek; arra gyanakodtam, hogy esetleg rosszul állítottam be és többet mutat. Magam az út menti kilométerjelzőkhöz mérve próbáltam ellenőrizni magam; az eredmény: szinte tökéletesen mér. Bár így is elidőztem az áruház előtt a sebességmérő beállításával, a mért távolság nullázását menetközben próbálgattam. Külön-külön hamar sikerült nulláznom az adatokat, ám egy idő után azt is megtaláltam, hogy lehet mindent együtt nullázni. Noha nem hajtottam ki magam, mégis Ljubljana szélétől egészen Vrhnikáig (kb. 20 km-en át) sikerült 31-32 km/ó-t mennem, ott sajnos újra bekényszerültem a bringaútra. Mivel régen reggeliztem már és lassan elfogyott az energiája, a központban talált zöldséges áruházba betértem két banánt venni. A város végétől napos emelkedőn folytatódott az út; jó erőben tapostam a pedált. Útközben egy nem túl messzi, szintén Adriára tartó útszakasz ugrott be: a Skradinba vezető, hegyoldali út, ahol akkor este már naplementében hajtottam. Rá gondolva jó érzéssel töltött el, hogy már ennyi helyen jártam. 150 méter szintet letudva értem a következő település, Logatec szintjére, ahonnan a következő 15 km-en sík terep várt rám. Logatec egyébként régi betonlapokból összerakott, zakatoló útjáról híres; úgy tűnt 5 éve nem sikerült, vagy nem akarják leaszfaltozni. A falut követő rövid emelkedő utáni hegyoldali szintúton idő híján megállás nélkül bányásztam elő a banánt a kis nylonból, amibe tették. Nem volt egyszerű; vagy 2 percet elszöszmögtem vele, mert hát közben az útra is figyelni, a kormányt is fogni kellett.
Planina falucska után következett a jól ismert szerpentines emelkedő, ami jóformán a hegyen átvezető nyeregbe tartott már. Itt is jó erőben nyomtam a pedált, élveztem a hajtűkanyarokat, de a végére picit elfáradtam. Postojna első házaiig még kis, rövid emelkedők és lejtők váltották egymást; klassz fenyőerdő szélén vezetett az út. Meglepett, hogy az utolsó emelkedő után alig kezdtem el gyorsulni a lejtőn, máris Postojnára értem. 13 óra volt: Triesztig még kb 53 km várt rám, erre - és a pályaudvar megtalálására, valamint a jegyvásárlásra - volt 2 és ¾ órám. A lejtőn 1 km múlva ismerősként tértem be a szünnapokon is nyitva levő boltba; nem véletlen véstem a fejembe ezt az üzletet (szombat délután volt). Sok energiát fel is emésztettem és még sok energiára is szükségem volt, hogy le ne késsem a vonatot, így alaposan bevásároltam: vettem egy almás lepényt, egy piskóta szerű másikat (ha túl sokat ettem belőle nem ízlett végül), 4 csokit, 1 almát és ½ liter üdítőt. Nem sokat időztem: gyorsan benyomtam a lepényt, üdítőt és egy vagy két csokit, majd 13:15-kor már indultam is.
Úgy terveztem, reméltem, hogy mivel úgyis többször is lejteni fog 15:15-re a trieszti pályaudvarra érhetek. A város végén azonban váratlanul - terveimmel ellentétben :-( - ellenszél fogadott. Úgy tűnik, a hegység, amin átkeltem, egyben szélválasztó is volt: előtte hátszélben kerekezhettem, utána azonban a tenger felől fújó szél lassított, fárasztott. Postojna után kisebb emelkedők, lejtők és sík szakaszok váltották egymást. Bár nagyon idő szűkében voltam, a tetszetős, Plesa heggyel szemben csak megálltam egy fotóra, filmre. Gondoltam is rá: nehogy túl "sokba", a vonat lekésésébe kerüljön ez a megállás. Nehogy a sors, vagy más néven utam figyelője azt gondolja: "-Ha még filmezni is ráér......akkor talán felesleges a vonatot elérnie." A széllel való erőteles küzdelem fokozatosan szívta el az erőmet; kissé már fáradtan értem a Senozece felé történő leágazáshoz, ahol apróbb kellemetlen meglepetés ért: egyáltalán nem emlékeztem, hogy onnan még emelkedő következik. Pedig másfél kilométert még fölfelé vezetett az út. Ráadásul az előző 13 km-es sík szakaszon sem tudtam túl jól haladni! A tetőről lankás lejtőn 50-40 km/ó-val gurultam, hajtottam Senozecéig. 2000-ben jártam erre, csak akkor ellenkező irányban. A falu végi szétágazásnál órám 14:08-t mutatott: még bő egy órám maradt Triesztbe érni.
Hiába vártam a falutól lejtőt, egy-két kilométeren át még inkább fölfelé vezető úton kellett a széllel megküzdenem. A percek csak egyre fogytak. 3-4 km után végre igazán lejteni kezdett. Storjétól, ahol az út DNY felé tört meg, újabb sík szakasz következett. Szerencsére az utat nyugatról többször a szelet felfogó erdő határolta, illetve néhol picit lejtett is. Kifejezetten jól jött, mert így legalább ezt a 6 km-t 27-30 km/ó-val tehettem meg. Sezanába már megint emelkedőn hajtottam, ám szerencsére a faluban ismét sík volt az út. Vizem is elfogyott már, meleg is volt, így egyre elkeseredettebben küzdöttem; ráadásul a vonat indulási idejéhez közeledvén mind jobban nőtt a nyomás, feszültség, hogy elérem-e. A meleg ellenére még a Planina előtt visszavett hosszúujjú fölsőt levenni sem álltam meg; nem akartam időt veszteni vele. Sezana előtt már a hegyeket kémleltem: merre vezethet a Triesztbe tartó út ? Nem tetszettek a mindenhol picit magasabb hegyek. "-Miért nem látok közeli hegyvéget, ahol végre kezdődhetne a lejtő? Sehol sem éreztem, hogy már milyen közel lenne a tenger."
Sezana és a határ közötti 3 km-es szakaszon már érződött a határ közelsége: egymást érték a raktárak, benzinkutak, pénzváltók. Erőből hajtottam, ám néha visszább kellett vennem, nehogy túlhajtsam magam. Nemsokára persze megint nagy erőbedobással hajtottam tovább. Nem véletlen kezdtem néha már érezni a térdhajlatom húzóizmát, vagy -izületét. Már közelinek tűnt, éreztem a határt; gondoltam: 14:45-re odaérek, aztán csak nem az lett, még 800m, még 500m.... a 14:45-ből pedig 14:47 lett. Direkt ez a perc ? Éppen egy órám maradt a vonat indulásáig. Szórakoznak velem odafönt?
Még pecsétet sem kértem, annyira a sietést helyeztem előtérbe. Áldozatot kellett hozni; ezt is annak gondoltam. A határ környékén egyszer megfordult a fejemben, hogy "nem lenne jobb inkább feladni a küzdelmet? Mi lesz, ha széthajtom magam és esetleg éppen lekésem a vonatot? Vagy ez csak próbatétel: hogy tudok-e eléggé küzdeni, a célért? Ha az utolsó pillanatig küzdök, akkor minden OK lesz?" Míg síkon hajtottam tovább, fejemben a hátralevő perceket számolgattam: "-10-15 perc a gurulás, utána még talán 10 perc míg megtalálom a pályaudvart, mennyi időm marad akkor jegyvételre ?" Egy kb. 3-4 km-es nagyon megutált, viszonylag sík, hegytetei szakasz végén végre megérkeztem az opicinai obeliszkhez és megkezdődhetett a lejtő (15:01). Rám fért: Postojna óta mindenfajta pihenés nélkül hajtottam ráadásul erősen, miközben az ellenszél is plusz erőkifejtésre kényszerített. Még 46 percem maradt. Csak megálltam egy fotóra! Gyönyörű volt föntről Trieszt és a tenger. Ám sajnos gyönyörködni sem volt időm, katarzist sem érezhettem, hogy lejutottam a tengerhez, mert robognom kellett. Az ismerős lejtő klassz volt: nem túl meredek; kevés hajtűkanyarral. Triesztet a tábla csak 5 km-re jelölte, de mint időközben kiderült, az csak a város széléig számított. Amikor már busz is akadt a mind szélesebb utcában, a centrum közelségét jelezte. Egy benzinkút mellett éppen piros lámpát kaptam; gyorsan meg is kérdeztem egy útmenti fickót, merre találom a pályaudvart. "-Egyenesen, majd a 2. lámpa után szembe már látni fogom!" Két lámpával később már egy mellettem álló kismotorostól valóban azt kérdeztem: "-Ugye az ott szembe a pályaaudvar?" "-Si-si, stacione!" Az volt, szerencsémre. Valóban mázli volt, hogy az állomás ennyire közel volt az opicinai lejtőtől. Amiatt volt bennem egy kis aggodalom, mert 2000-es, vagy 1999-es túrámról emlékeztem Trieszt északi részén valami teherpályaudvarra, vagy sok sínre...
15:17 volt; fél órám maradt vonatom indulásáig. Alaposan kihajtottam magam, elfáradtam, de már tudtam mosolyogni. Úgy tűnt, este Bolognában alhatok. A pénztárnál szerencsére alig álltak, ám így is elpocsékoltam 2-3 percet, mert kiírás híján jobbról álltam sorba, miközben középen az elkerítésnél kellett volna soromra várni. Hiába mentem az ablakhoz, a pénztáros visszaküldött: "-Ott áll a sor!" Bolognáig mind a két szakaszra kértem a vonatjegyet. A személy - és bringajegyért 13,22 + 5 EUR-t fizettem. Mivel még maradt 20 percem a vonatom indulásáig, a büfében vettem két üdítőt, hiszen alaposan kiszáradtam és a vonaton is jól jött. Vonatom a 3-as vágányról indult. Csomaggal együtt felraktam a bringaszállító vagon hátsó ajtaján, de onnan az adott "fülkébe", ahová a bringákat kellett elhelyezni, már nem tudtam betolni; túl széles volt. Egyik oldalsó csomagom leakasztva jutottam be és mivel ez bevált, a továbbiakban legtöbbször egyik oldalsó táskát leakasztva pakoltam fel bringámat a vonatokra és külön a levett táskát. A bringát nem volt kedvem felakasztani - nem is volt más bringás - így simán az oldalsó falnak támasztottam és a kerékrögzítőkhöz rögzítettem polippal. A vonaton ne sokan utaztunk. Bár szívesen voltam a bringa mellett a meleg fülkében, a kalaúz a légkondicionált utastér kényelmes üléseihez invitált. Jegyem meg sem nézte, hiába nyújtottam egyből. Egészen eddig azt hittem, hogy a vonat Mestréig közlekedik, ám a trieszti pályaudvaron mintha Veneziát írt volna a kijelző. A kalaúzt megkérdezve tudtam meg, hogy a vonat bizony Veneziáig közlekedik, az azt megelőző megálló lesz Mestre. Szerencsére elhoztam a kinyomtatott menetrendet, illetve átszállásaim idejeit (most: Mestre 17:38), így követni tudtam, hogy nagyjából mikor kell a leszálláshoz készülődnöm.
A vonat csendesen, klasszul suhant a hegyoldalban. Jegyzeteléssel múlattam az időt, csak néha-néha néztem fel. Mikor először felpillantottam, már a hegyoldali tengerparti rész véget is ért; Monfalcone előtt fordult a vonat. A Szlovénia térképen figyeltem, merre haladunk. 2000-ben éppen erre kerékpároztam. Most vonatoztam életemben először Olaszországban, de nagyon élveztem. Még a másodosztályú kocsi is klassz volt: klassz kékeszöld plüss üléshuzat, légkondicionálás, de egyben lehúzható ablakok; az üveg néhol elhasznált. Latisanától északra szürke felhőkre lettem figyelmes, majd idővel meglepetésre a vonatot is elérte az eső. Szerencsére csak negyed óráig tartott. Élveztem, hogy míg délelőtt még az Alpok déli, szlovén hegyei közt nyomtam a pedált, délután már délszaki tájon vonatoztam. Tavaly után újra láttam pálmákat, leándereket, de a házak is mások voltak, mint mondjuk Szlovéniában. A megállókban (közepes városokban álltunk csak meg) mindössze 1-1 perceket álltunk; úgy tűnt nem sok időm lesz a leszállásra. A vonatút során végre nem csak jegyzetelésre, de egy kis "hátradőlésre", pihenésre, gondolkodásra is volt időm. Jobban felfoghattam merre járok és alaposabban átnézhettem másnapi terveimet: "-Holnap után megérkezem a Francia Alpokba!" - jól esett kimondani. 17:30 után már az ablakon kinézve figyeltem; készültem a leszállásra. Semmi gondom nem lett a leszállással; simán megoldottam. Maga a mestrei pályaudvar a kelenföldihez hasonlított, ugyanúgy picit rozsdásodó vas, vagy acél szimpla vízszintes fedett részekből állt, ám a forgalom.... Nagy nyüzsgés, rengeteg náció, a feketétől a fehérig; egy-egy vágányról negyedóránként indultak a vonatok. Minden tele volt emberrel: a vágányok, a büfé, az aluljáró, a lépcső, stb. Azt élveztem a nyüzsgésben, hogy igazi élet volt, forgalom szempontjából komoly pályaudvaron jártam. A menetrend a bolognai vonatot a 4-es vágányra írta. 18:16-ig elég időm lévén a büfében 1,7 EUR-ért vettem fél liter üdítőt. A vágányok között sajnos kénytelen voltam az aluljárón közlekedni; a bringát a lépcsőn le-, majd felcipelni. Közben jutott eszembe: a bukósisakot fenthagytam! Gyorsan letámasztottam az aluljáróban a bringát és - mint a gepárd - már rohantam is vissza a vonathoz, majd annak a végébe. Utóbb jutott eszembe, hogy mázli, hogy nem ment azonnal tovább. Vajon az a bukósisak "majdnem-elhagyás" újabb figyelmeztető jel volt? Mérges voltam magamra, bár a hamarosan érkező és továbbinduló bolognai vonat miatt nem nagyon volt időm elgondolkodni. Ugyanakkor picit már vártam, hogy végre véget érjenek a hasonló dolgok, mint a problematikus zalalövői jegyvétel, a sebességmérő elvesztése, polip alig megtalálása, vonat eléréséhez történő robogás, legutóbb pedig a bukósisak majdnem elhagyása. A 4-es vágánynál várakozva nézelődéssel és egy picit feszült várakozással telt az idő, hiszen ezúttal sem számíthattam sok időre a felszállásra. A 4-es vágány kijelzőjén a Venezia S Lucia célállomást levették... és Torinóra cserélték: 17:55. Hm ? - gondoltam. "-De hiszen innen az én 18:16-os bolognai vonatomnak kéne mennie" - vélekedtem. 17:55 is elmúlt már, a vonat késett. Hogy a bizonytalanságot eloszlassam, leszaladtam az aluljáróba a papírra kiírt egész napos menetrendet megnézni: a 4-es vágányról valóban megy egy vonat Torinóba, majd utána még egy római vonat is jön és megy......és utána következik csak a bolognai. 18:05-kor aztán a kijelzőn vonatom átrakták az 5-ös vágányra; szerencsére a peron azonos volt, így nem kellett újat lépcsőznöm. Várakozás közben jutott eszembe az interneten olvasott olasz bringaszállításról szóló cikk tanácsa: érdemesebb hátra helyezkedni, mert onnan, a vonat érkezésekor az esetleg a szerelvény elején levő bringaszállító kocsivéget is látni és gyorsan át lehet tekerni a vonat túlvégébe. Mint a legtöbb (vagy majdnem az összes?) vonat, ez is ugyanabból az irányból érkezett. A végén találtam meg a bringáskocsit, ám sajnos ez a vonat nem volt olyan üres, mint az előző, sőt.... A bringaszállító rész előtti ajtó mögött böröndökkel emberek álltak, de az utastér is tele volt. Ha nem is könnyen, de a bőröndök mellett azért csak sikerült beügyeskednem a kerékpárt a helyiségbe. Bár egy-egy hely talán akadt volna, izzadtan, büdösen nem akartam szorosan emberek közé ülni, így az előtérben maradtam és izzadtam. A lenyitható székek egyikének köszönhetően még le is tudtam ülni, igaz nem messze tőlem ott volt két nő is bőröndjeikkel. "-Vajon érzik az izzadtság szagát rajtam?" - fordult meg néha a fejemben. A kalaúz - jegyemet látva - nem volt boldog: hiányzott az érvényesítés. Kissé olyan hangsúllyal szólt, hogy: "-Tanulják már meg, hogy..... a sárga kis géppel kell érvényesíttetni!" Legközelebb már úgy tettem; a gép tulajdonképpan azt hiszem az állomás nevét és a dátumot és időt nyomja rá. Teljesen sík tájon haladtunk; néha egy-egy folyót kereszteztünk. Bolognáig egy nagy város akadt még útközben: Ferrara. A vonat 10 perc késéssel, 20:15-kor futott be a bolognai pályaudvarra. Hiába bóklásztam az aluljáróban, azt remélvén, hogy lépcsőzés nélkül megúszhatom; tévedtem. Estére bizony már a karom is elfáradt; a bringacipelésben. A városban találomra indultam el kempinget keresni; azt gondoltam táblák biztosan jelzik, majd merre találok egyet. Az első kereszteződésben egy lánytól érdeklődtem, de ő is csak nagyjábóli irányzékot tudott mondani. Kicsivel később három embert is megkérdeztem, de egyikük sem tudott (arról a) kempingről. Egyikük - a papírt nézve, amin mutattam, hogy melyiket keresem - azt javasolta, hívjam fel őket. Ez egyébként nem lett volna rossz ötlet, csak nem akartam erre EURÓkat áldozni. Végül jó ötlet jutott az eszembe: a taxisok biztos útba tudnak igazítani ŕ irány a pályaudvar.
Éppen egy kereszteződéssel a vasútállomás előtt az út túloldalán egy járókelőtől érdeklődő bringatúrázó házaspárra lettem figyelmes. Miután kiderült, hogy ugyanabban a cipőben járunk; a kempinget keressük; hármasban folytattuk a kérdezősködést. A pályaudvaron egy-két percen belül taxisra is leltünk, akinek iránymutatását követve legalább már valóban jó irányban haladtunk. A házaspár középkorú lehetett, jól beszéltek angolul és igencsak nagy táskáik voltak. A férfi ügyes volt, amikor egy lámpánál gyorsan egy buszvezetőt is megkérdezett és értette amit az mondott, vagy mutatott. Végül a város szélén egy parkban már meg tudták mondani, hogy egy közeli utca vezet a házak melletti, mezőn található kempinghez. ½ 10 tájban, kissé már szürkületben érkeztünk a recepcióhoz. Míg a holland pár bejelentkezését vártam, feltűnt, hogy a számítógép mellett felirat jelzi, hogy 5 (vagy 15) percig ingyen lehet használni a számítógépet internetezésre. Miután én is bejelentkeztem, gyorsan fel is "léptem" a világhálóra: a következő 4-5 nap időjárására voltam kíváncsi. A weatheronline.co.uk keddtől jelzett felmelegedést DK Franciaországra. A Riviérára végig szép időt jósoltak, a Genfi tónál eleinte még esőt, ám szerdától már oda is napsütést és 25, majd 27 fokot jeleztek előre. A szürkületben a hollandok és egy lámpa szomszédságában állítottam fel sátramat, majd vacsoráztam a sátorból kilógatott lábbal. Zuhanyozás és talán egy kis jegyzetelés után 11 órakor tértem nyugovóra. Az enyhe, de aggodalmat okozó torokfájásra Septofortot vettem be.

Adatok: indítás Ljubljana végén Trieszt, pu. TM: 3:48:02 DST: 99,18 AVS: 26,35
ESTE, Bolognai kempingben DST: (Ljublj centrumtól): 116,77 MXS: 54,3 TR/D: 122

Szintemelkedés:
- Postojnáig 300 + 80 (hullámzások)
= 380 m - Senozecéig 80 + 60 = 140 m
- Határig 30 + 70 100 m
- Határ után 50 m
Összesen: 670 m

Költségek:
- Ljubljana, kemping 2179 SIT
- Vrhnika, 2 banán: 60 SIT
- Postojna: 4 csoki, 1 Icetea, 1 piskótaféle, 1 süti és 1 alma 1060 SIT
- Vonatjegy Bolognáig: 13,22 EUR + 5 EUR (bringajegy)
- 2 üdítő 4 EUR