GYÖRGYI GÁBOR KERÉKPÁROS HONLAPJA

Bevezető:
Tavasszal mikor Krisztián a Happybike levelezőlistán kérdezte, hogy nyárra tervezett osztrák túrájára milyen hazautat javaslunk, előkerestem és a honlapomra felraktam Sopronból a Semmering és Forchtenstein környékére tett túráimat (1995).
- 1995: Bringatúra a Fertő-tó körül
- 1995: Kerékpárral a Semmeringre

Átolvasva őket, elfogott a nosztalgia: "-De klassz volt; egy három napos hétvégén vissza lehetne térni!" Akkor, május környékén fel is vetettem az ötletet a listára: abban maradtunk, augusztus végén - szeptember elején visszatérünk rá. Így is lett.
Augusztusban FB-vel a Kékesre tett túránkra Járvás Tamás is elkísért bennünket és nagyon jól tudtunk együtt menni, ő ráadásul főleg egyedül kerekezett, így elhívtam őt is. Időpontegyeztetéskor derült ki, hogy FB két - három hétvégén nem ér rá, leghamarabb csak szeptember közepétől tudott volna jönni, így végül hárman maradtunk. Kőhalmi Attila munkábaállása miatt nem tudott velünk tartani. Krisz a suli előtti utolsó szabad hétvégéje, én az időjárás miatt javasoltam ezt a hétvégét.
Krisztián edzettségét nem ismertem - bár nyári osztrák túrája azért jelentett valamit -, mindenesetre két komolyabb és - vasárnapra - egy közepes túrát terveztem. Miután a nyár folyamán felfedeztem a francia 100 hágósok klubját, melyhez való biztos csatlakozáshoz már csak néhány hágóra volt szükségem, 6-7-et terveztem a három nap alatt felkeresni: a 980 m magas Wechselpasst, a 780m magas Wenzelangerpasst (ha hivatalosan is az), a 985 m magas Semmeringet, a 1372 m magas Pfaffensattelt, az 1290 m magas Feistritzsattelt, a Trattenbachból induló .... hágót, a 824 m magas Ramssaattelt és végül a Grünbacher sattelt Puchberg felé. Mindhárom útvonal esetében volt lehetőség rövidítésre, így megoldott volt, hogy esetleg különböző edzettség mellett is szép túrákat tehessünk.
A szállásfoglalás nem volt egyszerű: vagy 6-7 telefonszámt (olcsóbb magánházakat és kollégiumokat) is felhívtam, mire végül a Trimmel vendégházban akadt szabad hely kettőnk részére; Krisztián ismerősüknél szállt meg.
Indulás előtti napokban kíváncsian figyeltem az időjáráselőrejelzést és örömmel nyugtáztam, hogy szuper, koraőszi időt jósolnak: napsütés és 22-23 fok.

Csütörtök délután a Keletiben találkoztunk. Bár én értem oda utóbb, a két fiú már összeismerkedett. Míg Krisztián egy hátul nagy nyeregtáskával megpakolt montival jött, addig Tamás cuccai belefértek egy hátizsákba. Tamásnak mondjuk volt már rutinja ilyen túrákban, hiszen máskor is 3 napos nagy túrákat tett az országban: egyik nap le a határig, másnap a környéken laza tekerés, majd harmadnap haza; természetesen bringával. Máskor is csak egy hátizsákkal szokott menni.
A vonaton eleinte még elbeszélgettünk, később jól esett aludnom egy kicsit. Rám fért. Sötétedés határán értünk Sopronba. Mivel senkit sem zavart, a biztonság kedvéért - hogy tutira időban hazaérhessünk - ½ 8-ra beszéltük meg a találkozót a pályaudvar elé. Mivel nekünk Tamássaal mindegy volt, hogy melyik túrával kezdjünk (a dombosabbal, vagy a nehezebb, több hágóssal), Krisztián döntött: "-Legyen a dombosabb! Ez egy kicsit "bemelegít" a nehezebb túra előtt."
Másnap estére kiderült, ez lett végül a nehezebb túra!

2004. szeptember 3, péntek
6:30-kor csörgött az óra, majd a mobilom. Szép, osztrák táj várt ránk, így nem meglepő módon beértem 3-4 perc lustálkodással. Gyönyörű napos időre ébredtünk. Reggeli és összecuccolás után kis késéssel - 7:40-re - értünk a megbeszélt találkozóhelyre, a vasútállomás elé. Fázni nem akartam, így inkább alul-fölül hosszúban hajtottam. Bevállaltam, hogy esetleg akár a nap majdnem teljes részében a táskámban cipelem majd a hosszú bringanadrágot. Az előző este megtalált Tesco után a forgalmas főúton kellett pár kilométert tekernünk. Míg én a jónak sejtett leágazásnál elő akartam venni a térképet, Krisz szólt oda: itt jöttem nyáron; ez a jó út Kópházára. Rövid, közepesen meredek emelkedőn kapaszkodtunk fel a határra, ahol szokás szerint pecsétet kértem útlevelembe. Ausztriába érve nem voltam egyedül az érzéssel, hogy "milyen jó odaát bringázni." Krisz is erről áradozott: közlekedési morál, bringautak és jó minőségű aszfalt. "-Még a levegő is más" - mondta ő is.
Számunkra kényelmes, 25-26 km/ó-s tempóval kerekeztünk Deutschkreuz felé. Krisz helyismeretének köszönhetően a kisvárost egy elkerülőutacskán kerültük el. Ahogy előző este mondta, a következő faluban be is tért osztrák zsömlét venni. Meglepve hallottam, hogy reggelire csak gabonapelyhet evett. Ezzel szemben én 3-4 karély kenyeret. Enyhén hullámzó úton, kisebb dombokon kerekeztünk nyugat felé; alul immár én is rövidben. Kellemes idő lett. Az utolsó 5-6 km-n 2*1 sávos autóútnak jelzett kocsiúton haladtunk, és hiába szóltak ránk, más út nem akadt, ráadásul úgysem sokat akartunk rajta kerekezni. Az É-D irányú 61-es utat elérve, 1 km-t délnek kerekeztünk és már fordultunk is nyugatnak, a Bucklige Welt hegyecskéi felé. Krisztiánnal megbeszéltük, hogy az első faluban, amint találunk megfelelő, pados helyet, megállunk, hadd reggelizzen meg. Közben Tamás feszegette, hogy mi lenne, ha Krisz reggelije közben felkeresnénk az este a térképen kinézett egyik "esetleg-hágót", a 780 m magas Wenzelanger passt. Mivel tele gyomorral nekünk a fél órás várakozás felesleges időpocsékolás lett volna, belementem, hogy 2-3 órára különváljunk Krisztiántól. Abban maradtunk, hogy legközelebb a - számunkra - Wenzelangert követő emelkedő közben, vagy tetején, a Hutwitsch melletti faluban Hochneukirchenben találkozunk.
Alig hagytuk el Krisztiánt, az emelkedő a faluban máris 10%-os meredekségű lett: "-Na, mit fog szólni Krisztián!" - mosolyogtam. Túra elején kifejezetten jól esett; legalább nem csak szokásos meredekségekkel találkoztunk. A faluval együtt, az emelkedő is véget ért; a túloldalon rövid lejtő kezdődött; szemben, az erdő fölé egy vár romjai magasodtak. Újabb meredek erdei emelkedő végén értünk fel a vár mellé, majd a névadó faluba, Landseebe. Részletes térképemre alig kellett rápillantani, hogy megtaláljuk a Blumauba átvezető mezőgazdasági utat. Egy kilométert még nyílt, panorámás dombtetőn hajtottunk (és ujjongtunk a táj szépsége láttán), majd meredek, kanyargós lejtő következett. Mivel forgalom nem volt, Tamás többször nyugodtan az út közepén kerekezett; épp jókor küldtem mögém, mert alig pár másodperccel később egy autó jött váratlanul a kanyarból. Az erdőbe vezető ismeretlen úton jobbnak láttuk fékezni, ám így is 60 km/ó-val zúdultunk le a 12-15%-osra saccolt lejtőn. "-Még szerencse, hogy erre kezdjük a túrát és nem fordított irányban tekerünk e körön, mert hazafelé itt fölfelé bizony nagyon megszenvedtünk volna." - állapítottuk meg. Ahogy a Wiesmathot Kirchschlaggal összekötő útra fordultunk, az újabb emelkedőre sem kellett sokat várnunk; talán egy kilométert. Zárt edőben, kb. 600m magasra vezetett a kb. 8-10%-os kaptató. A fennsíkról újfent szép kilátás nyílt mindenfelé: keleti irányba kisebb buckákra, majd a magyar síkrságra, dél felé szemünk a következő emelkedőnke a Wenzelangert tippeltük, melyik "hegykupac" lehet, nyugatra pedig feltűnt a Wechsel is, ami - délutánra - szintén utitervünkben szerepelt.
Kevés autó járt, így a fennsíkon egymás mellett hajtva néztük, honnan lenne legjobban lefotózni a teheneket, mezőket háttérben a szép hegyekkel. Ekkor dudált ránk egy autó. Nagyon élveztük a szép tájat. 2-3 km lejtőn gurultunk be a 417m magasan fekvő Kirchschlag ba (10:24), ahol végre jól esett egy kicsit leszállni a kerékpárnyeregből. A centrum elején egy szép festett ház kínálta magát fotózásra, a központban pedig végre egy igazi osztrák falut élvezhettünk rendezettségével, bájos üzleteivel, tisztaságával, virágokkal és egy szökőkúttal. A városkát elhagyva a Zöbern patak mentén 2-3 km-t kellett nyugatnak hajtanunk a wenzelangeri emelkedő leágazásához. Csendes völgyecskébe fordultunk; az út bal oldalán patak csobogott. Nem sokkal lefordulás után egy játéktörpés és kis vizimalmos háznál álltam meg fotózni. Ungerbach falucska végén megkezdődött a 780m magas - Niederösterreich térképen hágónak jelölt - Wenzelangerig tartó emelkedő. Egy újabb 10-12%-oshoz lett szerencsénk. A kaptató nemsokára nyílt domboldalon vezetett fölfelé, így kilátásunk is nyílt. A meredekség miatt, - mivel legnagyobb áttétele 39*21 volt - Tamás kénytelen volt kiállva hajtani, nem először és nem utoljára a nap folyamán.
Útközben két dolgot számolgattam többször: ami a szintemelkedést illeti, Wenzelangerig 500 + 200 + 350 = 1050m szintemelkedést kalkuláltam. A második számolás az volt: hogy állunk Krisztiánhoz képest? Reggelije miatt minimum 20 percel későbbi indulást feltételezhettem, utána ráadásul elég jó tempóban hajtottuk fel a 10%-osokon, így Kirchschlagban - nem feledve, hogy Krisztián fényképezni is megállogat - akár 40-50 perc előnyünk is lehetett. A nyílt kaptató mentén félúton szép házak épültek, hátrafelé a kilátás is egyre szebb lett. Kb. 3-4 km meredek szakasz után a célegyenesbe fordultunk; a tető előtt - magyar autóval - egy ideális parkoló is akadt; meg is egyeztünk: felszaladunk a tetőre, majd utána a parkolóban megejtünk egy rövid pihenőt. Úgy számoltam, elég, ha 11:35-re visszaérünk a Kirchschlagi útra. Fölfelé is a vártnál hamarabb felértünk, ránk is fért egy kis energiautánpótlás. A hágón alaposan szétnéztem: továbbgurulva 10%-os tábla után meredek lejtő kezdődött; a hágón sajnos "pass" vagy "sattel" táblát nem leltünk, így nem számíthattam bele a 100 cols klubtagsághoz szükséges 100 hágóm listájába. Még a buszmegálló táblák sem hágónak jelölték.
Jól esett a padon, hátradőlve - előző napi, budafoki úti - péksütit és banánt nyammogni és egy picit regenerálódni (11:10-23). Rövid gurulás után egy jobbirányú mellékútra tértünk le fotózni, majd a meredek szakasz tetejéről filmeztem Tamás emelkedőmászását (előbb legurult egy kicsit). A fotózással, filmezéssel együtt úgy számoltuk Krisztián előttünk járhat, így valószínűleg majd a Bad Schönau és a Hutwitsch közti emelkedőn érjük utol.
A lejtőn rátekerés nélkül is 79,6 km/ó-ra gyorsultam, így okkal sejthettük, hogy a hágó legalább 12%-os lehet, hiszen a Kékes 9-10%-os részén tekeréssel is csak 73-74 km/ó-ig tudok gyorsulni. Pillanatok alatt visszatértünk a Zöbern patak völgyébe. Éppen az 55-ös útra fordultam rá, amikor félszemmel egy kiscsomagos bringatúrázó képe tűnt fel a szemem sarkában; hátranézve tűnt csak fel: "-Hiszen ez a Krisztián!" - a vártnál hamarabb találkoztunk. Kényelmesebb tempót felvéve folytattuk az utat; gyorsan elő is vettem egy Corny müzliszeletet, amit menetközben nyammogtam el. Pár kilométer, völgyi kerekezés után a bad schönaui leágazáshoz értünk. Egy kilógatott "transzparens" a települést Európa legvirágosabb településének jelölte. Fotózás után kényelmesen kerekeztünk végig a házak között, ám már a faluközpontben meredekebbé vált az út. Az utolsó épület, egy panzió mellett álltunk meg fotózni, filmezni és leginkább vizet kérni, hiszen kulacsaink kiürültek.
Természetesen a rövid, de meredek emelkedő után Krisztiánnak is jól esett kifújnia magát, ám a fotózással, pihenéssel gyorsan szaladtak a percek. Ráadásul a keskenyen folytatódó út még komolyabb meredekséggel folytatódott. Tamás nagy lendületet véve távolodott el, én kényelmesen 30*34-be váltva pedáloztam tovább; ám egy idő után már alig lassabban, mint Tamás. A mező végéből, erdő széléből visszanézve már filmeztem is vissza Krisztiánra és a szép tájra (foto). Barátságos, csendes, a pilisi erdészeti utakat idéző aszfaltcsíkon pedáloztunk tovább fölfelé. Volt még hová, hiszen az emelkedő tetejét a térkép kb. 800m magasra jelölte. Két-három lépcsőben történő meredek szakasz után pár ház között hajtottunk át; Krisztiánra újra fotózás miatt kellett várnunk, bár kétségtelenül a rövid pihenés is jól esett neki. Egy kilométernyi sík pedálozás után, éppen ismét meredekebb szakasz következett, amikor Krisztiánt telefonon keresték. Míg egy kilométerrel fentebb, jó meredek rész végén rá vártunk, Tamással arra jutottunk, hogy Krisztián érdekében is, illetve magunknak kitűzött hosszabb túra teljesítése érdekében is javasolni fogjuk, hogy Krisztián a 980 m magas Wechsel megmászása helyett egy csupán 700 m magasságba felkapaszkodó úton rövidítsen Aspangba. Ahogy felért, ő is éppen azt vetette fel: "-Lássuk csak azt a térképet!"
Fél-egy kilométer múlva, a rövidke fennsíkon végre a közútba csatlakozhattunk. A térkép alapján hiába tűnt úgy, hogy a megbeszélt szétválásig az út egyenletesen lejt, sajnos akadtak rövid emelkedős szakaszok is. Kilométeróránk kb. 85 km-t jelzett, mikor az adott elágazásnál Krisztiántól elváltunk. A szokatlan méretarányú térkép után teljesen meglepett, hogy Aspangot - Krisztiánnak - csak 25km-re jelölte. Többnek hittem. "-Hiszen, akkor kajálással együtt ½ 4-re ott leszel." - állapítottam meg - "előttünk érsz oda." Mivel Tamás - ha marad idő - a St Coronai kitérőt is bele akarta paszírozni a túrába, abban maradtunk, hogy legjobb lesz, ha még csak nem is az utolsó emelkedő tövében, Grimmensteinnél találkozunk ismét, hanem inkább az emelkedő végénél; kb. 5 - ½ 6 körül.
Kb. 3 km-rel később mi is ÉNY-nak fordultunk, ám mi a Wechsel hágóút déli oldalát céloztuk meg. Ideális, barátságos és alig emelkedő csendes völgyben hajtottuk kerékpárjainkat. Jobboldalt két tehén egy fa alatt pihent, éppen úgy, mint egy idős pár, amikor kiül a padra nézelődni, pihenni. Nagyon tetszett. Pár kilométer erejéig, pontosabban a Wechsel hágóig Stájerország területén pedáloztunk. Schaffern falucska utolsó házai közt megérzésem vezetett rá, hogy visszaguruljak faluközponti elágazáshoz és megnézzem: Biztos, hogy jó felé jöttünk ?
Jól tettem, hogy visszagurultam, mert elnéztem a táblát. Bal felé, természetesen a még meredekebb felé kellett utunkat folytatnunk. Ezeddig még lehetett mosolyogni, magunkon röhögni, hogy már harmadszor, negyedszer találkoztunk 12%-os emelkedővel, ám először itt lett elegem az állandó meredek emelkedőkből: "-Itt csak a 12-14%-os emelkedőket ismerik?" Persze, részben talán azért is szaladhattunk bele, ennyi meredek kaptatóba, mert mindig a kis mellékutakat választottuk; a főbb utak biztos nem lettek volna ilyen meredekek.
Nehéz bringámmal és a cuccal ezúttal nyugodtan visszaváltottam a legkönnyebb, 30*34-es áttételbe és nem zavart, hogy Tamás kissé elhúzott. Az autópálya keresztezése után enyhe lejtőn, illeve síkon értünk már a Wechsel hegy lábánál fekvő Tauchen falucskába. Az első ház kerítésén kívül egy árnyas padot is láttunk, így még inkább eljött egy hosszabb pihenő, étkezés ideje. Rám is fért már: Krisztián reggelizőfaluja óta csak rövideket pihentünk: Kirchschlagban, Wenzelangeren és Bad Schönauban. Ezúttal végre ülve, hátradőlve nyugodtan, sietség nélkül töltöttem tele energiaraktáraimat és picit regenerálódtam is. Zsömléhez konzervmájast és almát ettem, miközben a házi - 4-6-8 éves korú - gyerekek jöttek közelebb és kezdtek játékból apró föld-, illetve sárdarabokkal dobálni bennünket. Éppen addigra fejeztük be a kajálást, mire lassan türelmem is elveszítettem és már-már azon voltam, hogy legközelebb visszadobom.
Tauchenből természetesen egy 10%-os, mezei szerpentinúton kapaszkodtunk fel a Wechselpass hágóútra. Hiába érkeztünk meg a hágóút mellé, utacskánk még kb. 2 km hosszan azzal párhuzamosan haladt, mintha nem akart volna átcsatlakozni. Tartottam tőle, hogy egyáltalán valahol rá tudunk-e térni a főútra. Legközelebb, amint lehetett a továbbra is a főút meleltt párhuzamosan haladó kis utacska helyett már inkább a főutat választottuk. A meredekség itt már csupán 3-5%-os volt, ám eleinte mégsem éreztem a gyorsaság visszatértét. A lendületet, tempót egy bringás utolérése hozta vissza. Az utolsó 2 kilométeren már a hegyen feltűnt falut illetően tippeltük, hogy vajon oda vezet-e az utunk, vagy följebb. Sajnos a hágón már kissé felhős idő fogadott, így a kilátás sem lehetett igazán szép és még "pass" feliratot sem találtam, így nem nyerte el rokonszenvemet a hágó. Napos, tiszta panoráma híján pár percet időztünk csak a 980m magas nyeregben. A kezdetben tekergős lejtőn a vártnál hamarabb, 15:55-re Aspangba értünk. Ez az idő éppen határ volt: így még éppen rá lehetett bólintani Tamás kívánságára, hogy Sankt Coronát is keressük fel. Bár fizikailag nem hiányzott az emelkedő - sőt pihenéssel, vagy lassabb tempóval is jól esett volna "elhasználni" a plusz fél órát, - úgy voltam vele: "-Legalább gyarapítom a szintemelkedéseket."
Tamással együtt, egymás mellett, nagyon jó, friss tempóban kezdtük meg az emelkedőt; mondtam is neki:"-Most még hagyján a dolog, de majd 3-4 km múlva." Utoljára 1995-ben kerekeztem arra, jóformán csak annyira emlékeztem, hogy erdőben vezet az út, Sankt Coronából szép kilátás nyílik a Schneebergre és az út nem brutális, de imitt-amott akadnak meredek részei. Jól emlékeztem.
Úgy számoltam, jó lenne 16:30-ra felérni; ehhez 35 percünk volt a 7 km-es emelkedőre és véletlenül éppen ennek megfelelően is haladtunk: 13 km/ó-val. A közbenső faluban néhol sík úton fel is válthattunk; gyorsabban fogyott a távolság, ugyanakkor még várt ránk pár kilométer emelkedő. Imitt-amott házak, kisebb tanyacsoport, majd mezőcske, ismét házak... így érkeztünk meg Sankt Coronába, ahol a házak közt már a vártnál hamarabb a falu végi Fernblick Gasthaus parkolójánál találtuk megunkat. Jól emlékeztem még a nevére. Sajnos a párás időben szinte alig láttuk a Schneeberget. Sajnáltam, hogy Tamás így nem tudhatja meg, milyen szép is valójában a táj, ám neki nem volt hiányérzete. Nem járt még ilyen magas hegyek közt, ilyen sokat 800-1000m magasság környékén, így ezzel is elégedett volt. Én még fotót és filmet sem készítettem. A lejtőn hamar visszaértünk Aspangba, sőt az útóbb újraszámolt időbeosztásnál kb. 5 -8 perccel előrébb jártunk, másfelől viszont Krisztiánnak megadott találkozási időhöz képest csinos kis késésben voltunk. Hirtelen egy útjelzőtáblát pillantottam meg: Wiener Neustadt: 33 km. (Hazáig így arra 73 km lett volna, amerre meg mi mentünk végül: 76km, viszont egy komoly emelkedővel) Hogy létezik ez, hiszen a térképet alaposan megnézve terveztem a túrát, mégis rövidebb lenne arra? Azonnal meg kellett állnunk; megpróbáltam telefonon elérni Krisztiánt, hogy megbeszéljük az útvonalváltozást. Nem sikerült elérnem, így a következő percekben mérgelődve tekertem tovább: mászhatunk meg egy újabb nehéz emelkedőt, ahelyett, hogy lejtős, sík terepen, rövidebb úton tekernénk "haza".
Grimmenstein felé a Pitten enyhén lejtő völgyében haladtunk. Rövid szakaszokon vezettem én, ám többnyire Tamás diktálta a tempót. Néha még így is túl gyors volt és a szélárnyék ellenére is inkább hagytam elszakadni; nem akartam túlhajtani magam és idő előtt elfáradni.
Útközben többször is bosszankodtam, csóváltam a fejem: "-Miért mentem bele a St Corona-i kitérőbe? Azzal csak tovább fárasztottam magam, ráadásul most még a lejtőn is roboghatunk, majd újabb 10%-os emelkedő jön és utána is még vagy 20-30km-en megállás nélkül hajthatunk, hogy beérjük Krisztiánt. Csak azzal vigasztalhattam magam: az utolsó órában, Krisztiánnal hajtva végre majd pihenhetek (tekerés közben).
Grimmensteintől csendes útra, utolsó komoly emelkedőnkre fordultunk. Korábban hiába szerettem volna elkerülni egy újabb meredek emelkedőt, a térképet nézve máshol is 700-750m-re kellett felkapaszkodni. Eleinte erdőben, később vegyesen, fák között és kis mezőkön haladtunk. Pár kilométeren át még nem okozott gondot, ám 1-2 meredek kilométer után..... Idővel kijött rajtam a sok, hátunk mögött hagyott 10-12%-os kaptató, és visszaváltva, 10 km/ó-val haladtam csak fölfelé. Fejemről csöpögött az izzadtság; kissé elnyűve néztem, ahogy Tamás, a nyeregből kiállva pár száz méterrel előttem hajt. Útközben egy fáról szilvát is szedett nekünk; egyet-egyet. A tető előtt Tamás örömmel szólt hátra, hogy látótávolságban a kaptató vége. Bizony 18 óra lett. Pihenésre nem volt idő, de egy gyors sms-t el kellett küldenem Krisztiánnak: menjen tovább, ne várjon kb. 10 km-rel előrébb ránk, haladjon tovább; a határ előtt fogjuk utolérni. A fennsíkon sík, illetve lejtős és csak ritkán picit emelkedős úton haladtunk; végre gyorsan fogyhattak a kilométerek és végre már keletnek, Magyarország felé hajtottunk. Az elágazásoknál való helyes utakra való csatlakozás miatt többször én mentem elöl, de ilyen terepen jól is esett. Kaltenberg után sikerrel találtuk meg a fehérrel jelzett kis forgalmú utat: Hollenthon felé robogtunk. Szép táj volt; útközben a művelt mezőn egy szélkerék hívta fel magára a figyelmünket. Hollenthon végén újabb kaptató következett; ellenszél is lassított; kissé megtört korábbi lendületünk; picit türelmetlen is lettem, mert az egyik kilomlétertábla jelzésénél egyel többet kellett hajtani. Időközben Tamással azt kalkulálgattuk, vajon hol járhat Krisztián. "-Ha a tetőre érésünkkor kb. 20 perc előnye lehetett, akkor talán kb. a Landsee - Neudorf lejtő környékén érjük utol. Ideális lenne, onnan már kis emelkedők kivételével csak sík illetve lejtős az út. Mi kb. 19 órára érünk majd le az 50-es főúthoz." A 695m magas Wiesmath elején, Landsee felé, jobbra, egy kis bucira kellett felkapaszkodnunk. Nem sokkal előttünk egy bringás tűnt fel: mezének, ruhájának színét nézve nem úgy tűnt, mintha Krisztián lenne. Friss tempóban, öröm volt a kerekezés. Nagyon jól haladtunk. Mind közelebb érve végül meglepve tapasztaltam: ott a nyeregtáska; ez bizony Krisztián!
Jó volt újra látni egymást, ugyanakkor mi azt hittük, hogy ő már előrébb jár. A sík, lejtős terepen nem esett volna nehezemre folytatni a lendületes kerekezést, ugyanakkor örültem neki, hogy végre nyugisabb sebességgel folytathatjuk a túrát. Ráadásul legalább ismét együtt, hárman túrázunk. Előtte már mind kellemetlenebbnek kezdtem érezni, hogy mennyit megyünk külön. Örömmel hallottuk, hogy Krisztián is klasszat túrázott, evett is eleget - többet, mint bármikor korábban, túráin -, ám szemben a mi hiedelmünkkel, sem a tetőn 20 km-rel visszább, sem azóta nem pihent. Így viszont legalább nem az volt, hogy hiába várt volna ránk, mert én - mire odaért - sms-ben továbbküldtem: ne várjon, tekerjen csak tovább! Bár tartottam tőle, hogy késésünk és további magányos kerekezése miatt Krisztián mérges lesz rám, nem így történt. Emellett ráadásul úgy tűnt, hogy erejének sincs a végén; szerencsére. Hogy egy kicsit büszkeségét és lelki erején feldobjam, kiszámoltam: Sopronig kb. 1900m szintemelkedés gyűlik majd össze neki (talán több is). Landseen zárult be a kör: elértük a reggeli leágazást, ahol akkor DNY-nak tértünk le. A gyors lejtőn hamar elértük az 50-es főutat; hátranézve a Nap éppen akkor ment le a közeli hegy tetején.
A főút keresztezése után újabb, nemrég főúttá lett úton folytattuk a kerekezést; azon amin reggel ellenkező irányban tekertünk. Bár picit hullámzott; a lejtők mindig hosszabbak voltak, mint az emelkedők. Kaptatókon - hogy együtt maradjunk - lassan kerekeztünk föl; a kényelmes tempó mellett még a menetközi üres zsömle evést is meg tudtam oldani. Krisztián már a határ felé félúton lámpát gyújtott, én végül csak Deutschkreuz előtt; nem akartam hamar lemeríteni az elemet; ráadásul ez, a régről előbányászott lábszárra csatolható lámpa sem volt túl kényelmes. Kicsit lifegett is a lábamon így át is tettem a nyakamra. :-) Tamásnak nem volt lámpája, így velem maradt (míg én a lámpát felcsatoltam, Krisztián továbbhajtott.)
Pár perccel 8 után értünk a határra; ahol az osztrák hivatalnokok kissé bizony megfeddtek a lámpák miatt. Krisztián, eddigi legnagyobb és legnehezebb túrájának végére bizony megtapasztalta az energiautánpótlás fontosságát: a határon még megmaradt fél (!) zsömlémet is elkérte; szívesen odaadtam J. A forgalmas 84-es főúton szerencsére csak 5 km-t kellett kibírni a város széléig, ahol be is tértünk a Tescóba. Krisztián igyekezett haza a rokonokhoz, így az áruházba nem jött be. Elválás előtt a biztonság és saját lelkiismeretem miatt is megkérdeztem Krisztiántól: Hogy tetszett a túra? "-Elfáradtam, de jó volt; tetszett!" - örömmel hallottam.
Tamással kb. 9 órára értünk vissza a panzióba, de nyugodt elhúzódó vacsora (benne pudinggal, gyümölcsjoghurttal) után csak 11 körül tértünk nyugovóra.

Adatok:
TM: 9:14:03 DST: 208,54 AVS: 22,9 MXS: 79,6 TR/D: 208,54
Szintemelkedés: 2987 m

2004. szeptember 4, szombat:
Az elmúlt naphoz hasonlóan 7:40-re értünk a pályaudvarra, a megbeszélt találkozóra. Mivel az elmúlt napinál pár fokkal melegebb volt, alul már én is rövidben indultam útnak; kellemes idő volt. Bűr időbeosztást nem készítettem, a túra sikeres teljesítéséhez megjelöltem négy kritikus időt: a túra sötétedés kezdetéig történő befejezéséhez ekkorra kéne az adott helyekre érni (késés esetén a további kilométereken nagyot kell menni)
- Semmering: ½ 1
- Feistritzsattel 16 óráig
- Kirchberg 17 óra
- Wiener Neustadt 19 óra
- Sopron 20:30
Négy-öt hágó szerepelt a kitűzött programban: a 985 m-es Semmering, az 1372 m-es Pfaffensattel, az 1290 m magas Feistritzsattel, a ....sattel és a 824m magas Ramssattel
Ezúttal nyugat, Klingenbach felé hagytuk el a várost. Az utolsó házaktól - egy Pláza mellett - közepes emelkedőn kapaszkodtunk fel a hegy/domboldalban vezető főút magasságába. A síkon folytatódó úton kényelmes tempó mellett haladtunk együtt; kilátás nyílt Sopronra és dél felé a Soproni hegységre. A határon hamar átjutottunk; Ausztriában közepes lejtőn tettük meg első két kilométerünket: ÉNY felé már látszott a Leitha-hegység, lábánál pedig Eisenstadt. Klingenbach végében térkép segítségével a kinézett kisforgalmú útra, balra - Zagersdorf felé - tértünk le. Antau felé enyhén hullámos terepen, művelt mezőgazdasági területen pedáloztunk. Alig értünk Ausztriába máris egy barátságos osztrák bringatúrázó triónak inthettünk oda. Antautól az egyszerűség kedvéért az E69-es főúton folytattuk a kerekezést DNY felé; így - a kis utak közt - biztos nem tévedhettünk el. Pöttsching felé terveztem további utunkat, a térképet figyelve hamar vártam is a jobbra történő leágazást, ám az útjelzőtáblák az első kereszteződésnél sem Pöttschinget, sem a másik falut nem jelezték. A táblán szereplő Baumgartent viszont én nem találtam a térképen.
Kb. egy kilométerrel később kiderült a dolog: az előző tábla csak a DK irányban található falvakat jelölte, az ÉNY-iakat nem. "-Sajnálom fiúk, elvétettük; marad a 2-3 km-rel hosszabb Mattersburg - Wr Neustadt-i út." - mondtam Krisztiánéknak kis bosszúsággal a hangomban. Épp, amikor jó lett volna sietnünk, 6-7 percet veszítettünk ezzel. Mattersburgban (210m) utoljára 1995-ben jártam; akkor a Forchtenstein-i várhoz, majd a hegytetőre kapaszkodtam fel. Ezúttal is jól látszottak már a környező hegyek, ám a várost elhagyva én már inkább az erdőt, dombokat néztem: vajon hol vezet át az utunk a buckák között?
Minimálisan hullámos, csendes úton kerekeztünk. A szép erdősávot - ahol előre is robogtam a fiúk közeledtét megörökíteni - két kisebb kaptató váltotta. Krisztián, nyeregtáskás bringájával nem volt olyan fürge, mint mi, ám így is együtt kerekeztünk. Bad Sauerbrunn település üdülőfalucskának tűnt, szép kis virágos házikóival és strandjával. Neudörflbe érve Krisztián számára - aki megint nem sokkal evett többet az elmúlt reggeli gabonapehelynél - eljött a reggeli ideje. Ezúttal nem váltunk el; errefelé még sok út ágazott szét, nem is értünk még a kinézett hegyek közelébe, így - különféle kavargó gondolatokkal a fejünkben - várakoztunk; picikét falatoztunk is. Míg Krisztián a boltban vásárolt, azt hittük - mondtam is Tamásnak - kb. 20 perc pihenő után megyünk is tovább. Még csak 36 km körül jártunk, Wr Neustadt előfalujában; máskor én idáig megállás nélkül jöttem. Elmúlt este nagyvonalúan azt számoltam: "-40 km Wr Neustadt, ami másfél óra lenne, de számoljunk 1 és ¾ órával." Gondoltam, egy kis pihenővel már ½ - ¾ 10 kor elhagyjuk a várost. Talán más túrára készültünk: én tisztában voltam vele, hogy egy 200 - 220 km-es túrába nem fér bele, hogy akár ¾ - 1 órákra megálljunk. Saját túráimon én is áldozatot hozok a hosszú táv és a szép táj felkeresése érdekében. Nyári csomagos túrán többet pihenhetnék, de valójában akkor is ugyanezt csinálom: minél többet akarok látni.
Végül ¾ órásra nyúlt a vásárlás és a reggeli. Láttam Tamás kissé türelmetlenül néz ki a fejéből, én lefoglaltam magam: jobb híján jegyzeteim írtam. Alig indultunk el (1/2 11 körül) - ahogy számítottam - Tamás fel is vetette: "-Nem kellene lassan elválnunk Krisztiántól, hiszen a négy kitűzött hágó felkeresése miatt ránk hazáig még vagy 180 km vár?" Folyamatosan figyeltem, hogy hol járunk és kb. mikor kellene elválnunk, hogy utána saját tempónkkal a kitűzött időbeosztás közelében maradhassunk, ½ 1 - 1 -re Semmeringre érhessünk. Viaskodtam magamban: lelkiismeretem arra buzdított: többet kéne Krisztiánnal maradni, ugyanakkor Tamás viszont joggal akart többet menni, ha már eljött ide és persze én is feltétlenül kitűztem e napra 4 hágót. A térképet is megnézve, Schwarzautól inkább Puchberget ajánlottam Krisztiánnak: nem lehetett volna biztos benne, hogy oda-vissza meg tudja járni Semmeringet, így célszerűbb volt szintén magas hegyek közé, de könnyebb terepen, a csupán 600 m közelében fekvő Puchbergbe kerekeznie. Schwarzauban (11:06) odaadtam neki a nagyobb léptékű, ám teljes Niederösterreichet lefedő térképet, mi a maradék, Semmering környéki turistatérképet tartottuk meg; sajnos a többi térkép - amit a fiúknak hoztam - Sopronban maradt.
Ahogy ketten folytattuk utunkat - bár tudtam, hogy az időhátrányunk és a feszessé vált ütemterv miatt többnyire Tamás fog vezetni - először én álltam az élre: "-Először felmérem, milyen tempó esik jól, aztán előremehetsz." 29-30 km/ó-t kértem, persze 30-32 km/ó lett belőle. Tamással hihetetlen tempókat lehet menni. És az a poén, hogy ő mondja, hogy hosszú túráin inkább csak 27-28 km/ó-kat szokott menni; igaz, minimális megállásokkal. Neunkirchennél rövidebbre vetkőztem, valamint egy benzinkúthoz kulacsot tölteni tértünk be. Gloggnitz felé sem sokat pihentünk; az út lassan emelkedni kezdett; jobbról pedig feltűntek a Schneeberg homályos hegygerincei. Gloggnitz előtt kb. 5-6 km-rel határoztam a menetközi kajálás mellett: jó, hogy volt elég péksüti a hátsó zsebemben. Tudtam, hogy a kb. fél órás időhátrányunk miatt nincs idő hosszas, pihengetős kajálásra; legjobb lesz, kissé lazább tempó mellett menetközben falatozni. 26 km/ó-ig "lassultunk le", ehhez jól jött még Tamás fénykép miatti rövid megállása. Addig is saját tempómat mehettem. Időközben többször is újrakalkuláltam időbeosztásunkat: mikorra érhetünk fel Semmeringre, Pfaffensattelre és hazafelé a Ramssattelre, illetve odaérünk-e időben a Krisztiánnal megbeszélt találkozóra.
Gloggnitz végén hamar megkezdődött a kaptató, ám meglepetésre 1 km múlva onnan ágazott lefelé az út Schottwienbe. Hirtelen jött az ötlet, hogy úgysem sokkal hosszabb, menjük inkább a vadregényesebb, szebb, Schottwien felőli, hátső emelkedőn, ne pedig a főúton. Schottwientől ismerősként láttam viszont az utacska és a házak fölött az égboltot "kettészelő" viaduktot. Korábban Tamás erejéből, állóképességéből adódóan okkal vetette fel, hogy jó lenne az általam említett - de időközben lemondott - 1782 m magas Stuhleckre feltekerni. Az utóbbi negyed - fél órában gondolkodtam a dolgon és a sikeres túra érdekében elfogadtam, hogy ő erősebb, hadd menjen föl; nélkülem! El is mondtam neki tervemet: Semmeringre fölmegyünk együtt (sokkal egyszerűbb már azon az úton elválni, mint több leágazással, kereszteződéssel korábban), majd ott elválunk: ő előremegy a Pfaffensattelre és a Stuhleckre, én pedig utána, ám én a Stuhleck helyett inkább majd a Feistritzsattel utáni 1000m közeli kis hágót keresem fel.
A szurdok kezdetén kétszer is hamar megálltam fotózni, filmezni: klassz volt: a növényzet, a sziklák, a zubogó patak. 20 km/ó-val, jól haladtunk, miközben Tamásnak erősítgettem, hogy ez az emelkedő egyáltalán nem meredek: picivel ugyan hosszabb, mint a másik, de gyorsabban is tudunk rajta haladni: "-Itt nem nagyon fogunk 17, na jó, 15 km/ó alá lassulni." - eleinte így is volt. A szép szurdokvölgy után, Breitensteinnél tértünk dél, azaz a Semmering felé; az út a domboldalon, majd a fenyőkkel borított hegyoldalon - ahol a híres vasútvonal is tekereg - kanyargott fel a hágó 985m-es magasságába.
A nyílt mezőn már 13 - 12 km/ó-ra lassultunk és a meredekség tovább tartott. A vasúti viadukt alatt, mellett kisebb tömeg, turistacsoport várta talán a piros szerelvény felbukkanását. Az emelkedő fölső fele már fenyők között, lankásabb úton tekergett. Az utolsó 2 km-en már imitt-amott házakat, üdülőket, szállodát láttunk; érezni lehetett a település közeledtét. A semmeringi sétaútra 13:10 körül értünk fel. Sajnáltam, hogy Tamás keskeny országúti gumija miatt nem tekerhettünk rá a murvás sétaútra, mert tudtam, hogy onnan nyílik "az a" csodálatos kilátás a Raxra, Schneebergre és a völgyre, viaduktra..." Így be kellett érnünk egy harmadrészt takart kilátással; ráadásul a képbe egy daru éppen belelógott.
Fotózás, filmezés és pár falat édesség után már robogtunk is a hágó felé; éppen a híres Panhans szálloda előtt suhantunk el. Jó volt nosztalgiázni, noha időnk nem sok mindenre volt. A hágóra 13:20-kor, 20-50 perc késéssel értünk, ám mindenképp meg akartam keresni a hágó táblát. Az út mentén nem találtam: "-Nem létezik" - és gurultam picit vissza alaposan szétnézni. Végül a turistahivatal ablakában talált nagy Semmering Passhöhe felirattal és az oda kirakott Schubert &Franke térképen szereplő "Semmering pass" kiírással kellett megelégednem; előbbit le is fotóztam. Ami az út további részét illeti, Tamás végül mégsem húzott el a Stuhleck megmászásáért, együtt maradtunk. Ugyan nem kellett vigasztalni, de azért így sem mentünk rosszat: Tamás most először kerekezett Ausztriában, és 1015 m fölött is, és egyből kétszer is: 1372m, illetve az 1290m magas Feistritzsattel, mindez egy 220 km-es túrán.
Életemben először gurultam Semmeringről DNY felé; közben CORNY müzlis szeletet nyammogtam: a Pfaffensattelre vezető emelkedő előtt bizony szükség volt rá! Sajnos tovább tartott a lejtő, mint jó lett volna. A térkép egyértelműen 3 km hosszúnak jelölte a lejtőt; úgy is számoltam, hogy ezalatt max. 150m-t adunk le; valójában azonban kb. 5 km-t gurultunk, és kb. 250m szintet ereszkedtünk. "-Mászhatunk vissza többet." - morgolódtam; "nem elég, hogy késésben vagyunk."
A túlgurulás - nem volt hamarabb leágazás - miatt még visszairányba kellett hajtanunk. Steinhaustól míg korábban 5-6 km-re vártam, az útjelzőtábla 10 km-re jelölte a hágót. Úgy tűnt, valamit ki kell húzni, kénytelenek leszünk kihúzni a tervünkből. Kellemesen meredek, barátságos, mezős, fák, virágos völgyben, csendes úton pedáloztunk. Ahogy a Semmeringre is, ezúttal is többnyire egymás mellett hajthattunk. Tamáshoz idomulva igazi edzőtempót hajtottunk; mondtam is neki: "-Csak óvatosan, tartsuk magunkat az én tempómhoz. Így is határomon tekerek, nem akarom túlhajtani magam, mert akkor nagyon csúnya vége lehet a túrának." Kb. 7 km után az út hirtelen meredekbe váltott; meg is álltunk egy rövid szusszanásra. A kaptatón utolsó fokozatomba váltva lassan lemaradtam a kiállva hajtani kénytelen Tamástól. A hátralevő kilométereken hol együtt, hol külön tekertünk; lassan, 10-11 km/ó körül. Szép fenyőerdőben vezetett az út, kilátás azonban nem sok nyílt. 14:45-kor értünk fel az 1372m magas Pfaffensattelre (foto). Hányszor terveztem már túrát e hágóra (legelőször 1995-ben és azóta is néhányszor), és végre csak sikerült megszervezni rászánni egy kis időt és felkeresni. A hágóról egy kevéske kilátás nyílt az úton tovább D felé, illetve a 1782m magas Stuhleck felé, ahová meglepő módon murvás út indult. Így hiába is akart volna Tamás felkerekezni, nem lett volna esélye. Rövid ideig egy fenyő alatti padra ültünk kajálni, ám Tamás - miután megbeszéltük - hamar kis felfedezőútra indult a szemközti ritkás hegyoldalra: kilátást remélt. Mire szendvicsemmel és az almával végeztem, már vissza is tért és együtt kapaszkodtunk vissza a fotó és film kedvéért. Szép virágok mellől a Schneeberg és a Semmering felé nyílt kilátás.
Jót tett ez a 40 perc pihenő; alaposan rám fért, hiszen Schwarzau óta - ahol Krisztiántól elváltunk - csak pár perces pihenőkre jutott idő. Igaz továbbra sem voltunk idő bővében, egyszerűen csak elszámoltam a hátralevő időbeosztást. 15:25-kor folytattuk utunkat előbb Rettenegg, majd onnan föl, a Feistritzsattel felé. A lejtő meredek, és imitt-amott éles kanyarokkal tűzdelt volt - így sehol sem száguldottunk -, mégis két kanyarban is odáig jutottam, hogy gyorsan az fordult meg a fejemben: "-Be tudom venni ezt a kanyart?" Mint Tamástól megtudtam, hozzám hasonlóan ismeretlen terepen ő sem kockáztat, vagy csak ismerős úton hajt a sebességre, vagy biztonságos egyenesben. Ő ráadásul még bukósisakot sem hord.
12 perc alatt Retteneggbe értünk, ahol sajnos vízvételi lehetőséget sehol sem láttam. Már épp Feistritzsattel felé kezdtünk hajtani és azon morfondíroztam, hogy "nem lesz ez így jó", amikor egy udvarban épp napozni készülő férfit láttam meg. Nosza, gyorsan oda is léptem és udvariasan vizet kértem. A 862 m magasan fekvő településtől az 1290 m magas hágóig 14 km, ám lankás emelkedőre számíthattunk. Természetesen Tamás diktálta az iramot, bár többször is egymás mellett hajtottunk, beszélgettünk. Eleinte 22-20 km/ó-val fogyasztottuk a kilométereket: örültem is a jó tempónak, ugyanakkor picit aggasztott is: minél tovább haladhattunk a lankás emelkedőn, annál meredekebbnek ígérkezett a vége.
Ezúttal kb. 9-10 km-en át volt kellemes és csak az utolsó 4-5 km-en lassultunk 15-14 km/ó környékére. A kilométereket számolva és a hegyet elnézve mind türelmetlenebbül vártuk, hogy a tetőre érjünk; ráadásul az időközben kitűzött időre szerettem volna felérni. Pár kilométerrel a tető előtt még a völgyben előre, illetve hegygerincen nézegettem: "-vajon merre kapaszkodhat felfelé az út ? Sokkal följebb már csak nem kell tekernünk, de akkor hol jut át a hegyen?"
Kb. 1 kilométerrel a tető előtt egy forrásnál megejtett kulacstöltés kis pihenőhöz juttatott, így frissült erővel értünk 16:25-kor a nyeregbe. Jóformán semmi kilátás sem nyílt a hágóról (sőt még rendes hágótábla sem volt, csak picike, más szöveggel vegyítve), így még fotózni sem álltunk meg. Időnk sem volt rá persze, hiszen mióta rájöttem, hogy az időbeossztásból legutóbb kihagytam a Neunkirchen - Neudörfl 28-32 km-es szakaszt, azóta tisztában voltunk vele, hogy a megbeszélt 6 - ¼ 7 helyett leghamarabb 7-re érhetünk csak oda.
Ideális, klassz, dícsérhető lejtőn gurultunk, hajtottunk egészen Kirchbergig. Eleinte 60-65 km/ó-val száguldhattunk - a kevés kanyar miatt meg lehetett ereszteni a bringákat -, később is jóleső 45-50 km/ó-val hajtottuk a pedálokat. Bár időközben lemondtam a korábban még tervben szereplő, Trattenbachból induló, 4 km kb. 10%-os emelkedő végén található ?????????hágó felkereséséről, kíváncsi voltam rá, hogy ez vajon aszfaltos-e. Megtaláltuk a leágazást és aszfaltos volt: "-Na majd legközelebb! Legalább maradt, miért visszatérni! Ráadásul ez közelebb is van, mint a Soprontól távoli Pfaffenstattel!" - mondtam Tamásnak.
Kirchbergbe érve (16:53-58) smst kaptam Krisztiántól: megérkezett a reggel megbeszélt találkozóhelyre - a reggelis faluba, Neudörflbe - kérte: üzenjek, hogy hogyan tovább. "-Nem érünk oda, tekerj nyugodtan tovább hazafelé; mi 8 előtt nem érünk haza." - üzentem. Sebességmérőm szerint már 148 km-nél jártunk, úgy tűnt, több mint 225km-rel érünk haza, ez egyúttal azt is jelentette: pihenés nélkül is leghamarabb ½ 8 - ¾ 8 tájban érkeznénk Sopronba. Épp csak egy müzlis szeletet kaptam be és már jöhetett is az utolsó, 250m szintemelkedésű hágónk, a 824 m magas Ramssattel. Mellékvölgyi hágó volt ez, minimális forgalommal, többnyire zárt erdőben vezető úttal. Szinte végig a meredekséghez és fáradtságomhoz képest jó tempóban, egymás mellett - kisebb beszélgetést is folytatva - tekertünk; 12,3 km/ó-s átlaggal. A tetőn (17:22) pár házzal találkoztunk, kilátás nem nyílt. Úgy tűnt, az útépítés talán a hágóról ÉNY felé vezető lejtőt érintette; mi Neunkirchen felé előbb még lankás emelkedőn, a hegygerincen kerekeztünk tovább. Kb. 2 km múltán a gerincen elfogytak a fák, egy-kettő akadt csupán, így szép kilátás nyílt előbb nyugat (foto), nem sokára pedig kelet felé. A Nap már laposabban, eléggé szembe sütött, így ugyan nem a konkrét hegyek (Schneeberg, Rax és a társaik), hanem a hegyek kontúrjai és a fények tetszettek igazán. A késés ellenére megálltunk pár percre filmezni, fotózni.
Imitt-amott kanyargós lejtőn ereszkedtünk Neunkirchen felé. Mivel nem így terveztük a nap végét, térképünk csak a hátunk mögött hagyott hegyekről volt, a továbbiakban anélkül kellett megtalálnunk a kis utakon, merre vezet a helyes út. Neunkirchenig még csak a táblákat kellett követni, ám utána emlékezetből való kerekezésre készültünk; reggel jónéhány elágazásnál kellett odafigyelni - nem számíthattunk sima hazaútra. Neunkirchenbe érve (17:58) éppen a reggelről ismerős hidacskához érkeztünk meg, majd örömmel fordultunk az ismerős útra. "-Eddig jó; csak így tovább! Innen már ismerős lesz az út!" Sajnos hazautunkat nem várt - gyenge-közepes - ellenszél nehezítette; ismét Tamás vállalt komoly terhet (nem éreztem, hogy kínlódott volna), az elkövetkező 30 km 85-90%-ban ő diktálta a tempót, ő vezetett. A széllel dacolva 30-32 km/ó-val hajtott; én meg csak követtem. Persze ez sem mindig volt egyszerű, de szerencsére Tamás tudván eleget a közös tekerésről, időnként hátranézett, hogy megvagyok-e.
Sorra jöttek az ismerős elágazások: előbb Schwarzau - ahol elváltunk Krisztiántól -, majd Hadersw., Lanzenkirchen, Kleinwolkersdorf... Egyik leágazásnál pl. kifejezetten oda kellett figyelni, mert ebből az irányból nem volt kitáblázva, hogy az az út vezet Neudörfl felé, csak reggel hátranézve jegyeztem meg a környéket: "-Hazafelé itt kell majd figyelni!" Néha elcsodálkoztam, Tamás hogy bírja így. Egy dolog, hogy könnyebb a bringája, de amúgy is. Talán Katzelsdorfban, vagy még előtte (?) végre találtunk útmenti kutat. Reggel amelynél megálltunk, nem volt ivóvíz, így ezúttal azt kerestük, amire emlékeztünk, hogy láttuk és akkor mégsem annál álltunk meg. "-De jó, nincs rajta a tábla, hogy nem ivóvíz" - gondoltam magamban. Hiába: szemből valóban nem látszott a tábla, de oldalról....
Neudörflbe érve egy benzinkútnál megtöltöttem kulacsaimat, és már folytattuk is a tekerést; továbbra sem maradt idő pihenésre; még kb. 36 km várt ránk, ám a sötét megérkezéséig már csak 1 óránk maradt. A reggelihez képest visszairányból már megtaláltuk a Pöttsching felé vezető, a reggeli útnál 2-3 km-nél rövidebb összekötőutat. Az elegendő energiaszint biztosításához újabb menetközi falatozásra készültem; mondtam is Tamásnak; a falu végétől picit lassítsunk, hogy nyugodtan ehessek. Üres zsömlét (?) és müzliszeletet ettem, miközben 29-27 km/ó-val hajtottunk előre, majd lankásan már fölfelé. Megint csak ledöbbentett, hogy kajálás ellenére is milyen tempóval tudtunk robogni az enyhe emelkedőn. Pöttsching elején értünk a bucka tetejére. A lejtőn gurulva lassan Tamás elé értem és a továbbiakban át is vettem a vezetést. A lejtőről jó lendülettel érkezve jól is esett a tempós - 35-37 km/ó - kerekezés, vezetés. Krensdorf előtt felüljárón kereszteztünk egy főutat, a falu végén meg egy rövid meredek kaptató lassított. Továbbra is jó erőben voltam, élveztem ezt a kis rövid emelkedőt is. A lejtőről már az ismerős 50-es főútra csatlakoztunk be és jöttünk rá, reggel hol is vétettük el a lekanyarodást. Alulról kiállva, ívben tekeregtünk fel a főútra; jól esett. Ami az elágazást illeti, Tamás megjegyezte: "-Csak jól emlékeztem, az 51-es (??) kilométerjelzőre." Térkép híján hajtottunk, csak sejthettük, hogy merre kell haladnunk. Egy faluban - azt hiszem Antauban - elvétettük a leágazást; hamar meg is éreztem a bizonytalanságot: "-Jártunk erre délelőtt?" - kérdeztem Tamást. "-Na mindegy!" - továbbhajtva a főúton folyattuk a kerekezést, ugyanakkor - mivel igencsak közeledtünk Eisenstadt felé - mondtam is Tamásnak: "-Az első jobbra tartó útra le kell térnünk!" - ösztönszerű tájékozódóképességemre hallgattam.
Jól éreztem. Wulkapodersdorfba értünk, ahol egy étterem előtt kérdésemre könnyen útba tudtak már igazítani: "-Tovább az úton, majd 2-300 méter múlva jobbra kanyarodva az az út már a határra vezet." Zagersdorftól az utolsó 4 km már ismerős lett. Az órára nézve már csak 15 perc volt hátra 8 óráig, éppen annyi idő ami - jó erőben lévén - feltüzelt, hogy kitűzzem: 8-ra fel kell érnünk (a határra)! A körforgalom után én vezettem két személyes sorunkat.
A falu végén előbb lankásan kezdett emelkedni, már a határra vezető út: könnyedén, 25 km/ó-val hajtottam fölfelé. Az emelkedő fokozatosan lett mind meredekebb; így 18-17 km/ó-ig lassultam. Egyet felváltottam, de tovább nem akartam. Hihetetlen elszántsággal tartottam a fordulatszámot és a tempót. Idővel teljesen átszellemültem; már maximális koncentrációval és lendülettel nyomtam a pedált; tulajdonképpen szinte időfutamoztam. Egy 200 méteres szakaszon meg kellett küzdenem a nagy áttétellel - csábított volna a váltás -, ám nem engedtem. Míg én maximálisan küzdöttem és adtam bele apait, anyait, Tamás nyugodtan megszólalt: "-Elég erős tempóban jövünk!" (nem kritikaként mondta) Annyira a hajtásra figyeltem és azzal foglalkoztam, hogy nem is reagáltam; ugyanakkor annyira "benne voltam" a hajtásban, hogy most már mindenképp én akartam végig elöl menni. Gondoltam is rá: "-Szóljak neki, hogy ne előzzön meg? Én akarok mostmár a tetőig az élen robogni!" Kihajtottam magam, de élveztem is. A határt végre tábla jelezte előre, sőt már a kamionparkolót is látni lehetett; az út sem volt már olyan meredek. Utolsó erőtartalékaimmal és lelkesedésemmel, valamint erősödő öröm érzéssel kezdtem gyorsítani, majd a sík szakaszra, a határállomással szembe érve a nyeregben felülve elkiáltottam magam (19:55). Kitört belőlem a katarzis. 215 km után ezen az emelkedőn nagyon-nagyot mentem; nem is lassultam 17 km/ó alá. Két percen át - eleinte még lihegés közepette - Tamásnak meséltem az emelkedő során érzett élményt.
Hát ez hihetetlen élmény volt! 5 perccel a tervezett előtt, 19:55-kor Magyarországra értünk; 10 perccel hamarabb, mint elmúlt nap. Szó szerint a biztonság kedvéért a csomagtartóról a hátamra vettem a hátizsákot, a nyereg alatti villogó lámpát pedig bekapcsoltam. Krisztiánnal telefonon beszéltem, a címet megadva abban maradtunk, Sopronba érve beugrunk hozzá. Visszagondolva a túrára, nem győztem eléggé hangsúlyozni örömöm, hogy térkép nélkül milyen profin hazataláltunk, alig tévedtünk el.
Hiába jegyeztem meg, hogy ezután már ne siessünk, Tamás továbbra sem adta alább 30-33 km/ó-nál. Bő 10 perc alatt Sopronba értünk, ahol a Deák (?) téren könnyen megtaláltuk Krisztián szállását ismerőseinél. Mindhárman jókedvvel meséltük kellemes élményeinket; egy szemernyi csalódottságot sem éreztem Krisztiánban azért, mert nem együtt tértünk haza. Nekem mégis lelkiismeretfurdalásom volt; szívem szerint Neudörfltől együtt szerettem volna hazaérni. Kb. negyed óra beszélgetés után a Tescóba mentünk vacsiravalót venni; Krisztiánnak is megígértem, hozok neki egy tejet. Hogy azért az ismerősökkel is legyen, a másnapi túrán való részvételt lemondta.
Nyugodt vacsi és egy kis Tvzés után ½ 12-kor feküdtünk le; ezúttal nem sokat kellett a másnapi tervvel foglalkozni: Puchbergbe, a Schneeberg alá készültünk; szimplán csak oda-vissza, esetleg egy kis kitérővel megspékelve.

Adatok:
Sopron, Trimmel vendégházTM: 9:42:02 DST: 233,31 AVS: 24,05 TR/D: 233,31
Schwarzautól Sopronig (Tamással) 7:14:02 178,31 km 24,65 km/ó

Szintemelkedés: 2315 m

2004. szeptember 5, vasárnap
Kései fekvés miatt picit későbbre húztam az órát. Ezúttal már kaját sem kellett annyit magunkkal vinni. A 4 órás vonat miatt 3 órára beszéltük meg a Sopronba való visszatérést és ½ 4-re a találkozót a pályaudvarra. 8-tól 3-ig úgy terveztük, hogy a túra során kisebb pihenésekkel fogunk hajtani. Úgy számoltam, legkésőbb ½ 1-kor kell Puchbergből visszafordulnunk, odaérni tehát volt több, mint 4 óránk. Bár mondam Tamásnak, hogy nincs miért sietnünk, azért így is jobban hajtottunk, mint ahogy gondoltam, hogy fogunk. Ezúttal is többször vállalta a vezetést; talán még jobban akart haladni, vagy több kilométert hajtani. Ismerős falvakon át kerekeztünk Wiener Neustadt felé: Zagersdorf, Antau, Pöttsching és végül Wiener Neustadt. Enyhe ellenszélben végül 26 km/ó-t hajtottunk Bécsújhelyig. A városban (9:43) nem álltunk meg, csak kereszteztük. A pályaudvar fölött átkelve lámpás kereszteződésben pár osztrák bringás ért utol bennünket. Ahogy Tamás vezetésével 30-31 km/ó-val robogtunk Schneeberg felé és mind közelebbről láttuk a szép, sziklás Hohe Wand sziklafalát, néha hátra-hátranéztem: pár kilométeren át követtek a fiúk. Később egy településen, talán Winzendorfban (ahonnan a Hohe Wand felé mehettek) tűntek végleg el, de egyszer sem álltak az élre; Tamás tempója bőven elég volt nekik. Weikersdorftól lankásan emelkedni kezdett az út; kedves kis falvakon át tekergett az út.
Höfleinnél mielőtt meredekebbé vált az út, kis pihenőre álltam meg: fölül is rövidre vetkőztem és a müzlis szelet, valamint a banán is jól jött már. Az út bal oldalán kedves templom, vagy inkább kápolna emelkedett; mondtam is Tamásnak: visszaúton akár fel is tekerhetünk oda (kb 2*300m kitérő lehetett), szép kilátás nyílhat Magyarország, azaz kelet felé." A falut követően egy mezőn hosszú kocsisor előzött bennünket; úgy tűnt: valami rendezvényre mehetnek. Szembe egy nagyobb bringáscsoport száguldott le a meredeken. A tetőtől már csak egy rövid lejtő és emelkedő következett a Grünbacher sattelig. Grünbach utolsó házainál egy bringás tűnt fel előttünk; persze, hogy feltüzelt: picit erősítettem, hogy még a kb. egy - másfél kilométeres emelkedőn utolérjük. Lejtőn nem szeretek előzni; az nem nagy kunszt.
Nem sokkal a vasút keresztezése és a nyereg előtt előztük meg; bizony egy kb. 50 év körüli fickó volt. A túloldalon egy vendéglátóegység mellett, egy fa alatt álltunk meg. Éppen csak az adatokat írtam fel és készítettem kép képet, amikor a bringás férfi szólított meg bennünket. A szomszédos Ascher pass felől érdeklődött. Nehezen értettük egymást, mert nagyon osztrákosan beszélt; mondhatni osztrák akcentussal. Néha vissza is kellett kérdeznem. Végül miután elmondtam, hogy mi Puchbergbe, majd visszatartunk Magyarországra, arra invitált minket: tartsunk vele, az Ascher pass felé is visszajuthatunk Sopronba. Sajnos nem volt rá időnk; így - a kb. 10 percesre nyúlt beszélgetés - után még saját túránkon is igyekeznünk kellett.
Kb. 3 km gurulás után gyönyörű, virágos, fa alapú Puchberg tábla mögött láttuk meg a várost és a Schneeberget. Filmezés után utunk éppen a centrumba vezetett, ahol - miután a híres fogaskerekűállomáson semmi szépet nem találtunk - a parkban kötöttünk ki (11:45-12:08). A tó körül barátságos fák alatt szép sétaút vezetett; virágokból is akadt elég; a tavon kacsák úszkáltak, több helyen emberek ültek, beszélgettek a padokon pihenve. Sok időnk nem volt, így gyorsan zavartam le a péksüti- és müzlisszelet elpusztítását. Hazaaúton akartam még egy kis kitérőt egy, a Grünbacher sattelről induló kis emelkedőre, ezért is akartam déltájban nyeregbe pattanni, hiszen, hiába, hogy kitérő nélkül kb. 2 és fél óra az út, ám egy minimális pihenőre hazaúton is szükség volt. A Grünbacher sattel felé csak 3 km-t kellett a mezőn kapaszkodnunk. A tetőn, egyből jobbra a kis buckára induló, meredek és keskeny aszfaltútra fordultunk. Bár meredeken vezetett, tekergett fel a közeli házcsoporthoz, mivel rövid volt, elfárasztani nem tudott, viszont változatosságot jelentett és kellett is ez a kis erőpróba, izommunka!
½ 1 elmúlt már mire nekivágtunk a hazaútnak. A gyors lejtők után a településeken váltott vezetéssel haladtunk, majd nyíltabb terepre érve az ellenszélben Tamás vette át az iramdiktáló szerepét. Immár befelhősödött ég alatt, a korábbinál hűsebb levegőben tekertünk; nem volt melegünk. A hágóig úgy gazdálkodtunk az idővel, hogy hazaúton már alig állunk meg, Tamás ennek megfelelően hajtott. Én csak beálltam a szélárnyékába és követtem. Élveztem ahogy a széllel dacol. Ahogy elmúlt nap is tette. Wiener Neustadt után néha már mondtam neki, hogy nem kell úgy sietnünk; bőven volt időnk 3 óráig hazaérni. Nem sokat lassítottunk. Emlékszem is, egy alkalommal megelégeltem a rohanást és abbahagytam a küzdelmes hajtást, saját - kb 2-3 km/ó-val lassabb - tempómban kerekeztem tovább. Tamás természetesen észrevette és együtt folytattuk a bringázást. Az elmúlt napokban jól megismert utakon, falvakon át tekeregtünk. Klingenbachban ezúttal Tamás vetette fel, hogy mi lenne, ha most ő próbálkozna meg az irammenéssel a bucka tetején levő országhatárig. Eleinte úgy gondoltam, saját tempómban kényelmesen feltekerek, ám idővel én is mind jobban rágyorsítottam; nem akartam nagyon lemaradni. A bucka második felében már alig nőtt köztünk a távolság; kb. 300 méterrel értem Tamás mögött a határra. Wiener Neustadttól 29,26 km/ó-s átlagot hajtva bő egy órát kellett csak kerekeznünk. 15 óra körül értünk vissza a Trimmel vendégházhoz, időnkbe épp belefért volna egy gyors zuhany, ám kérdésesnek éreztem, hogy ezt hogy tudjuk megvalósítani, hiszen cuccainkat a szobából már kihoztuk. Cikinek éreztem volna zuhanyozásért visszakéreckedni. Talán egy kis mosdásban bíztam, ám mindez csak álom maradt, miután kiderült, hogy a háziak - miután cuccainkat egy fedett rész alatt biztonságban elhelyezték - elutaztak. Ily módon gyorsan végeztünk. Hamar felpakoltuk a cuccot a bringámra, Tamás felvette a hátizsákot és már gurultunk is a vasútállomásra. Ezúttal nem késtünk el. :-)

Adatok:
Sopron, Trimmel vendégház TM: 5:17:27 DST: 140,72 AVS: 26,78
VONATOZÁS UTÁN
Budakalász TM: 5:48:30 DST: 151,41AVS: 26,4 TR/D: 151,41 MXS: 66,2

Szintemelkedés:888 m

A három nap alatt 613 km alatt 6220 m szintemelkedést gyűjtöttem. A felkeresett 6 hágóval már majdnem biztosnak érezhettem, hogy meglesz a Club des Cent (100) cols klubtagsághoz szükséges 100 hágó, a szinttel pedig immár reális céllá vált 2004-ben, egy éven belül elérni a 100.000 m szintemelkedést. A három túrán ismert és ismeretlen szép tájakat láttam, a fiúk is elégedetten tértek haza. Egy esetleges következő évi ismétléshez pedig még maradtak felkeresetlen emelkedők, hegyek.

Györgyi Gábor

Látogatók száma: 1
E lap látogatottsági statisztikája: