Összefogl.

2. nap

2006. júni. 14, szerda – 1. nap
Hajnali 4 előtt pár perccel mobilom ébresztésére Péter úgy pattant, mint a nikkelbolha. Kint éppen abban a percekben kezdett világosodni. Gyorsan megmosdottunk, összepakoltuk a cuccainkat és időre, 1/4 5-re már az épület előtt voltunk csomagjainkkal; Balázst vártuk. Helyette előbb azonban csak telefon érkezett, hogy telefonkártya feltöltés miatt még autóznia kell, késni fog. Mire Balázs megjött és felraktuk a bringákat, elkészítettük az indulási csoportképeket, ? 5 is elmúlt. A tervezetthez képest legalább fél óra késéssel indultunk útnak. Osztrák földön kis dombok között autóztunk, egy-két kis mélyedésben, völgyben még ködöt is láttunk. Az autópályán haladva a Pack hágó emelkedőjén értük el a magasabb hegyeket. Ahogy szinte mindig, ha erre járok, most is előfordult, hogy építkezés miatt az autókat átterelték a túloldalra. A hágóról dél felé ereszkedve Balázs hívta fel a figyelmünket a végig 10-11%-os meredekségéről híres 2140m magas Grosse Speikkogelre, tetején a kogli alakú meteorológiai és katonai (légvédelmi ?) állomással. A griffeni vár után aludtam el és Spittal környékén ébredtem fel. Jól esett a kb. órányi alvás, hiszen tartottam tőle, hogy az éjszakai 4 óra alvás kevés lesz egy kb. 100-120km—es 2500-3000m szintemelkedésű túrához. Lienz felé nélkülöznünk kellett az autópályát, magas hegyek között haladtunk; szeretem azt a tájat. A város előtt meg is álltunk megörökíteni a csodás és imitt-amott havas sziklacsipkéket. Amint a jólesőnél percekkel többet időztünk, türelmetlen lettem. "-Ha amúgy is késésben vagyunk, akkor miért nem csak 1 percre álltunk meg?" Nagyon vártam már a Dolomitok beli bringázást. Lienz előtt egy kisvárosban álltunk meg vásárolni, itt nem bántam, hogy nem sietünk, mert én otthonról szinte semmi kaját nem hoztam, este nem is akartunk vásárolni, így bő napra kellett "készleteznem". Lienzben sajnos eléggé szerencsétlen a forgalom városon keresztül történő átvezetése, szaladtak a percek. A határ felé ismerős úton autóztunk, a patak túloldalán bringaút futott. Vártuk már a Dolomitok első csúcsainak előbukkanását. Látszott, hogy kb. csak 11-re érkezhetünk majd Toblachba. Bár útközben többször is szóba jött a nap túrájának útvonala, és, hogy felautóznánk Misurináig és csak
ott kezdenénk a tekerést, egyelőre hallgattam, hogy én a háztól nekiindulok; a világért ki nem hagytam volna a Lendro tó csodás völgyét. Olaszországba, a Dolomitokba érve a csodás hegyek láttám Balázs azzal poénkodott, hogy: "Ezeknek csak ez jutott, be kell érniük ezzel!"
Toblachból kis úton autóztunk a 2 km-re fekvő Wahlenbe. A település meredek utcáján a szállásunkat keresve gondoltunk rá: "-De "szép" is lesz itt a túrákon hazatekerni!" Házunk udvaráról szép kilátás nyílt a Dolomitokra, éppen a Lendro tó völgyére, amerre túránk indult. Nem sokat akartam tökölni, kb. negyed órán belül indulni akartam. A fiúk nyugodtabbak voltak, nem siettek. Megérkezvén végül előadtam, amiről eddig hallgattam: "-Én mindenképp a háztól akarok indulni és végig akarok tekerni a Lendro völgyén. Ha már a világ legszebb hegységében járok, fel akarom fedezni csodás völgyeit." Péter megértett: nem csak az emelkedők számítanak, az ember azon kívül is élvezi a tekerést. A kilométereket pedig bírom. Eltartott pár érvelésig, amíg Balázs megértette, hogy nem baj az, ha nem együtt kezdjük a tekerést és így legalább mindenki azt teheti, amit szeretne: ő autóval viheti fel a bringát a Misurina tóhoz én meg feltekerek. 12 órakor sikerült elindulni. Toblach után nagyon élveztem a lankásan emelkedő völgyben, fenyők közti tekerést. Az első pár kilométerre még igaza volt Balázsnak: valóban nem volt kilátás, de ettől függetlenül is nagyon jól éreztem magam. Pár kilométer után hajtottam el a Toblacher See mellett. Érdekes volt, hogy az út valóban könnyű volt; több kilométeren át lehetett – igaz hátszélben - 23-26 km/ó-val hajtani. Mély völgyben, magas sziklafalak közt vezetett az út; kb. 8 km-rel Toblach után értem a Drei Zinnen blick vendégfogadóhoz, ami mellől a nevéhez hűen csodálatos kilátás nyílt a Drei Zinnen függőlegesen leszakadó sziklafalára, aminek tövébe, 2350m-re mi is tartottunk. Ahogy tovább, előre hajtottam, az útról lenyűgözően emelkedett szemben a jócskán havas Monte Cristalló 3216m magas csúcsa. Éreztem, hogy "sztárfotók" készülnek, ahogy nem sokkal később a Lendró tó partjáról is. Bűn, vétek lett volna ezt a tekerést kihagyni. Nagyon buzgott bennem az elszántság, ahogy máskor külföldön, most is sokat akartam a környékből bejárni, megismerni. Ahogy kiszámoltam, hogy balázsék – az autót Cortinában hagyva – mennyi idő alatt érnek majd a Misurina tóhoz, arra jutottam: belefér még a 3 km-re a másik irányba levő 1530m magas Cimabanche hágó is; legalább még egy kerülhet fel a listára. Fölfelé még úgy tűnt, közepesen meredek az út, ám visszafelé a 60 km/ó-s sebesség azt mutatta: meredek volt ám az! A hágóról csak enyhe kilátás nyílt nyugat felé. Schluderbachba (Carbonin) visszaérve azonnal fordultam is a Misurina tóhoz vezető emelkedőre. Kb. 6-7 km-re állt előttem 300 m szintemelkedés. Fordulás után nem sokkal, máris kb. 8%-os lett az út meredeksége, így az alig mögöttem fordult versenyző hamar meg is előzött. Az aktivitás, bennem levő "pörgés" miatt akartam is a nyomába szegődni, tartani a tempóját, így rá kellett parancsolni magamra: "-Gábor! Ne hajtsd ki magad feleslegesen; saját tempóddal haladj!" Így is tettem. Szép fenyőerdőben haladt az út; eleinte még csak imitt-amott kaptam kilátást egy-egy hegyre. Szűk 2 km után lankásabb lett az út, és mivel szem előtt volt még a srác – nem bírván magammal – gyorsítva megpróbáltam beérni. Lábamon éreztem, hogy talán nem kéne kihajtani, megkínozni, de nem bírtam ellenállni. Az üldözősdi sikerrel járt, mert perceken belül már a háta mögött hajtottam. Próbáltam egy-két hanggal a tudtára adni, hogy ismét ott vagyok; nem tudom észre vett-e. Az út ismételt meredekebbé válásával vissza kellett váltanom, így az éles kanyarban ismét lemaradtam a srácról és mivel az út 10%-os meredekséggel folytatódott, ismét visszaálltam túrázótempómra. A hátra felé nyíló kilátás egy fotózásra, filmezésre is megállított; hamarosan azonban már a Misurina tó fennsíkjára értem. A hegyek mögül kibújva utam vagy egy kilométeren át síkon haladt. ? 3 volt; úgy saccoltam Balázsék is ezidőjárt érnek ide, bár mélyebben azt gondoltam, én érek majd hamarabb a tóhoz. Ahogy előrefelé nézve azt fürkésztem, hogy a látott leágazásnál indul-e az utunk a Drei Zinnen alá, az Auronzó turistaházhoz, Balázs és Péter tűnt fel. Meglepett, hogy ilyen gyorsak voltak, ám perceken belül kiderült a turpisság: még jóformán nem is tekertek, hanem helyette autóval érkeztek toronyiránt Toblachból. Állítólag már egy órája a Misurina tó környékén bóklásztak. Míg nekem jól esett volna picit szusszanni, szétnézni és nem azonnal nekivágni a brutális emelkedőnek, ők eddig ezt tették, így menni kellett. Éppen csak kinéztem jobbra egy mellékúton, ám kilátás nem nagyon nyílt, így kb. 3-400méter hátránnyal indultam a fiúk után. Úgy gondolták, úgyis gyorsabb leszek a kaptatókon, ezért indultak hamarabb. Ezzel szemben én biztos voltam benne, hogy a fotózások, filmezések miatt semmivel sem leszek gyorsabb Péternél, így őt nem fogom utolérni. Balázs edzettség-hiányáról csak hallottam, magam csak percek múlva tapasztaltam meg.
A fenyők közt, friss alpesi levegőn vezető meredeken hamar 6-7 km/ó-ra lassultunk le: "-Hát megkezdődött!" A meredekségdiagram ott lapult kormánytáskámban; tisztán láttam, hogy milyen 1-2 óra áll előttünk: a 2320m magasra vezető emelkedő csupán 8 km hosszú – közben 1-2 km lankás, ill. sík részekkel, de ahol emelkedik, ott 10-12%-os. Bár a diagram az elején csak egy fél kilométeres szakaszt jelölt 11,8%-osnak, volt az 1 km is. Kb. fél km után értem olyan szakaszra, ahol keskeny részen tekergett fel az út; jól láttam, hogy halad az élen Péter, majd követi őt nagyon lassan Balázs. Utolsó 30*34-es áttételemmel hajtva komoly izommunkát végeztem. Az adott ritmus, erő és áttétel hozta, hogy az 1 km brutális meredeken belül utolértem Balázst, majd a kis sík szakaszig, a tavacska szintjéig rá is vertem 2-300 métert. Inkább hétvégi bringás edzettségűnek tűnt; a rossz idő miatt több hétvégi edzést ki kellett hagynia, ennek hiányát nyögte. A tóra és a mögötte emelkedő Drei Zinnenre (Tre Cime di Lavaredo-ra) nyíló kilátás jócskán ismerős volt; picit meg is álltunk fotózni, filmezni, illetve itt bekaphattam két müzliszeletet. Csodálatos időnk – kék ég - volt; bár megállva a rövid mezben éppen csak nem fáztam. Hihetetlen volt belegondolni, hogy 1 napja még a munkahelyen dolgoztunk, 100%-ig a munkával, a projekttel voltam elfoglalva, most meg a világ sokak által legszebb hegységének egyik legnépszerűbb útján nyomom a pedált friss levegőn, szép zöld fenyők között, pazar, hótól részben fehér sziklacsipkék között. Egy kis buckáról még kb. 50 m szintet legurultunk, ám utána egy jobbkanyarban valóban megkezdődött az utolsó 5 km, végig 10-13,8%-os meredekséggel. Hol nyeregben ülve, hol kiállva hajtottam, 6 – 7,5 km/ó-val. Hosszú egyenessel indult az emelkedő, Péter hangosan lihegett mögöttem, ugyanakkor jól bírta; nem néztem hátra, de alig-alig maradozott le. Mivel számomra a lihegés egyértelműen azt jelenti, hogy az ember kihajtja magát, így nem értettem ezt: "-Mire jó csak azért kihajtania magát, hogy utána hamarabb elfáradjon, ahelyett, hogy inkább saját ütemében pedálozna?" Egy idő után egy rövid szakaszon a kiállva hajtás után picit rá is erősítettem, hogy kis távolság legyen közöttünk. Az erdőből fokozatosan értünk ki, egyelőre két hegyoldal közé haladt az út; a közeli szemközti hegyre és jobbra visszafelé a Misurina tó felé nyílt volna kilátás, ha lett volna picit annyira lankásabb, hogy picit is a hajtás helyett a hátranézelődéssel törődjünk. Kb. 2 km után álltam meg fotózni, filmezni, és egyúttal körülnézni, szusszanni. Péter megállás nélkül hajtott tovább. Hátrafelé már bújtak elő hegyek, de a csipkéseket még a közelebbi fenyős hegytetők takarták el. Bár kb. 5 percet is álltam, Balázs még nem tűnt fel. Újabb hosszabb egyenes szakaszról értem egy 3-4 kanyaros szerpentinkombinációba. A meredekség itt sem hagyott alább, ám a meredek ív miatt ismét megálltam. Ilyenkor túráimon mindig annyi fotót készítek és igénylem is, ami által az út jellegzetesebb részeit mind le tudom írni. Fotózás közben kétszer is 4-10 motoros dőlt be a kanyarokban, suhantak el. A szembülső hegyoldalon már egész lent is akadtak hófoltok; felfelé nézve mind több volt a kopárság. Mivel hegyszorosban haladtunk, Misurina völgyéből egyelőre semmit sem lehetett látni. Mire mindenhonnan elég fotó és film készült, Péter már vagy 100 méterrel feljebb járt, onnan integetett és dicsőítette magát, kiabált nekem, hogy filmezzem már le. Mint a Critical Mass-osok, fel is emelte a bringáját, én meg először direkt nem filmeztem le. Várattam egy kicsit. Szememben semmit sem jelent, hogy felemeli a bringát. A tett a teljesítményben van; amellé nem kell bringaemelés. Péter ahonnan integetett, megvárta, míg én is felérek. Készített is pár képet érkezésemről. Onnan már a Drei Zinnent is lehetett látni, sőt a turistaházat, utunk célját is. Lefelé is látszott kb. 1 km-nyi útszakasz, Balázst még nem láttuk. Aggódtam is; féltem tőle, hogy a meredekség annyira nehéz lesz neki, hogy sokszor meg kell állnia, igaz azzal nem számoltam, hogy mennyi időt visznek el filmezéseim, fotózásaim. Mivel továbbindulásunk előtt láttam az alsó kanyarba érkezését, és, hogy ott megállt, így mire – a mezőn kerekezve felértünk a turistaházak alá, gyorsan kihívtam Pétert a közeli füves nyeregbe. Kb. 300 métert kellett sétálni a füvön, hogy a Jerry Nilson által tudott hágóra, a Forcella Longéres 2288m magas nyergébe érjünk. A nyeregben egy kis kőépítmény, emlékmű állt, és szép kilátás nyílt egy mély völgye, ahol lent egy tó csillogott; a távolban pedig a sötétebb felhők a későbbre eső esélyét vetették fel. Utóbb térképről tudtam meg, hogy a tó az Auronzó di Cadore melletti vízfelület; 1500 méterrel alattunk. A főútra visszatérve folytattuk utunkat, addig, amíg az aszfaltút tartott. Bár vezetett egy útleágazás a turistaház felé (nem tudtuk, hogy oda visz-e, vagy a továbbhaladó aszfaltcsíkon jutunk-e oda), továbbhajtottunk; az vezetett feljebb. A másik indok az volt, hogy az olvasott ajánló alapján pár kilométeres földúton tovább akartunk hajtani egy gyönyörű panorámahely felé. Azt gondoltam, hogy logikusabb, hogy a följebb vivő úttól indul a földút. Az aszfaltút kb. 2350 m magasan egy parkolóban végződött (16 óra), ahonnan csodás kilátás nyílt a hegyekre. Keletre a 3092 m magas függőleges sziklafalú Cima Undici emelkedett, tőle balra piciben látszott a kis kápolna a földút végén. Jobb felé továbbfordulva következett a mély völgy a tóval, majd dél felé csodás, hegyes sziklatüskék (Gruppo di Cadini) sok hófolttal, azután a távolban a Sorapis, majd a Misurina tó következett. Értettük már, hogy miért ez az egyik legnépszerűbb kocsiút a Dolomitokban; valóban lenyűgöző volt. Örültem, hogy júniusban jártunk erre; több volt még a hó, mint a forró nyárban. Miután körbefilmeztünk, Balázs is feltűnt; szuper fotókon örökítettem meg az utolsó 100 méterét. A hegyek előtt jól festett a piros mezében. Mi már tudtuk, hogy vissza kell gurulnunk és a turistaházhoz letérni, mert onnan indul a főút, így Péter le is gurult, ám Balázs fentről is szét akart nézni. A turistaháznál árnyékba ülve nyugodt és csodálatos panorámájú ebédhez fogtunk. Meg is üzentem haza sms-ben. Zsömlét ettem májkrémmel és almával, délután fél 4-4 tájban ideje volt már enni. Étkezésünk vége felé szelíd varjakat is etettünk. A folytatásban cseppenként áradt szét bennem a haladni akarás, pörgés: kezdetm érezni, hogy esetleg kifutunk az időből. Azt már tudtam, hogy a két hágó, a Giau és Falzarego együtt nem fér bele naplementéig, ám még úgy tartottam, a Giauval nem lesz gond. 18 órára Cortinába kéne érni! 17 óra tájban indultunk el a földúton a még látható kis templomocska felé, ahonnan az út minden bizonnyal a Drei Zinnen túlsó oldalára haladt tovább. Lasan ugyen de nyeregben hajtva lehetett haladni a földúton, azonban Péter egy kövesebb szakasztól kezdve inkább tólás mellett döntött; féltette a kerekét. Az idő azonban szaladt, így egyre jobban azon gondolkodtam, hogy: "-Jó lenne mielőbb végezni és továbbhaladni!" Ezért is haladtam az élen; hajtott előre a pörgés, hogy lássam, milyen további kilátás bukkan elő a kápolnától. Ott már teljesen függőlegesen emelkedett fölénk a sziklafal; döbbenetes volt. Percek múlva értek oda Péterék; a meredek úton jópofa poént játszottunk el. Miután megkértem Pétert, hogy picit fogja meg a bringám, ő azt a szakadék fölé próbálta kiemelni. Mikor én is belementem, hogy lefotózzuk a bringámmal való ijesztgetést, sikerült út kiemelnie a szakadék fölé, hogy fotón pont úgy látszik, mintha épp dobná azt a szakadékba. Kb. 500 méterrel előttünk láttunk egy turistaházat, ám onnan még egy meredek gyalogúton kellett volna továbbmenni, hogy szépet és újat, a hegy túloldalát láthassuk, így sikerült a fiúkat meggyőznöm, hogy ne a köves földúton töltsünk el újabb órát, hanem inkább aszfalton és hágóúton tekerjünk. A Giau hágóról egyre jobban lemondtam, helyette a 2105 m magas Falzaregóra fájt a fogam. Bár jártam már a Falzaregón, ám oda fölülről, a Valparoláról érkeztem, azaz lentről egyik irányból sem másztam még meg. Sajnos a fiúk visszaúton is óvatosak voltak, előtte még fotóztunk is, így kb. 18 óra lett, mire leértünk a Misurina tó szintjére. Balázsra ot is vártunk perceken át, hiába szaladtam a tópartra fotózni, már vissza is tértem, ám Balázsnak még mindig nyoma sem volt. Péterrel megbeszéltem, hogy áthajtok a tó túlvégébe és ott várom, de már ott is végeztem, ám túratársam sem jött meg; még mindig Balázsra várt. Szaladtak a percek én pedig egyre türelmetlenebbül vártam, hogy végre hajthassak és hogy ne szürkületben hajtsunk a Falzaregóra. "-Ki ne szaladjunk az időből!" Egyre elszántabb lettem; ismerős érzés, amikor az embernek várnia kell, de tudja, hogy amint elindulhat, az idő szűke miatt nagy tempóval tud robogni; felszabadulnak az energiák ! Péter megérkezése után 2 km-t gurultunk egy elágazásig, onnan kb. 3,5 km emelkedő várt ránk az 1805m magas Tre Croci hágóra. Érdekes volt, hogy kb. 2 km-n át sík volt, néha lejtett, néha emelkedett a fenyők közt vezető út, így a végén nem jöhetett más: 8-9%-os kaptató. Balázs itt ért minket utol az autóval. A hágó előtti pár száz méteren szép kilátás nyílt a közeli sziklás hegyre; már az általam nagyon szeretett, este 18 óra körüli fények sütötték. A hágón meg sem álltunk; jöhetett a 8 km-es, 6-8%-os meredekségű lejtő. Az út többnyire zárt erdőben szerpentinezett le, egyetlen érdekessége egy megcsúszás volt. Nem száguldoztam; hagyományosan gurultam, ám egyszer az út közepén gyorsan jobbra-balra megcsúsztam; mint a motorosok. Rossz érzéssel haladtam tovább. Először azt hittem netán megolvadt a fékem (ugyan mitől, nem voltak erős fékezések), vagy leeresztett a kerekem, ám megállva tapasztaltam, hogy kőkemény volt. Mégsem tudtam megnyugodni: bizonytalanság érzésével gurultam tovább; óvatosabb lettem. 18:50 körül értünk le a Cortinán átfutó patakhoz, ahonnan a Falzaregó hágó indult. A hágó kezdeténél egy fotó után pár percet álltunk, be kellett kapnom egy müzliszeletet és egy kókuszrudat. Péterrel maximálisan egy tempóban, jól hajtottunk. Nem értettem, hogy lehet, de nem találtam kormánytáskában a kinyomtatott diagramot, ám utóbb megmondom: az emelkedő 16,5 km hosszú, általában 5,5 – 8%-os, a középső részen 3 km kivételével, ahol 1-2%-os. Néha szoktam magamnak valamiféle ösztönzőt kitűzni, most is ezt tettem: "-Hajtsunk azért, hogy a hágóig érjen még mindket napfény! Naplemente előtt érjünk fel!" Pár rövid szusszanással, megállással számolva, úgy kalkuláltam, hogy jó lesz 10-11 km/ó-val hajtani, úgy felérünk 21 órára. Mivel Pocol volt az első útközi település, jó szöveg volt azt mondanom: "-Szó szerint most jön a Road to Hell – Út a pokolba!" Az első kb. 2 km-en 6,5 – 7%-os meredekségű kaptatón hajtottunk, élveztem a tökéletes együtt tekerést. Akár eszembe is juthatott volna a Transalp országúti verseny, ahol a cél az együtt való jó hajtás. Közös célunk volt nekünk is, hogy időben felérjünk. Kb. 3 km után egy galériás szakaszra értünk; sziklafal oldalába tapasztott úton hajtottunk, majd rövid szerpentinnel értünk Pocol házai közé. Addig nem sok szép kilátásban volt részünk. Pocol teljesen kihalt volt; pár szállóból állt csak, illetve egyet éppen építettek. Egy kis játszóteret találva, ott egy faházikó előtti asztal mellé ültünk picit szusszanni, és bekapni pár falatot. A folytatásban elhajtottunk a Giau hágó leágazásánál (itt hajtok majd harmadnap – reméltem, terveztem!), majd 2 km-t még zárt, unalmas erdőben hajtottunk. Ahogy vártuk és megbeszéltük Balázzsal, az út mellett egy kanyarban ott állt a bringaszállítókkal felszerelt Opel Astra: "-Vajon mennyivel teker előttünk Balázs?" A Nap már nem ért bennünket, kilátásban sem volt részünk, emiatt volt unalmas. Péter – mint Pocol előtt – a település után is inkább lihegett, mint szólt volna, hogy picirit hajtsak lassabban, vagy lemaradt volna, ezért – mint utóbb is – beleerősítettem: Azt akartam, hogy saját tempójában hajtson; felesleges túlhajtás nélkül! Váratlanul lankás szakasz következett, ahol frissességet, lendületet érezve, jó iramban hajtottam a pedálokat; siettem, élveztem a tempót. Péter egyre jobban elmaradt, 2-3 km után félhosszú egyenesben hátranézve már nem is láttam. Ha már lendületet szereztem, kedvet kaptam, addig hajtottam, így míg jól esett. Utóbb ebből is merítettem erőt a marathonra: ahogy itt – 2000 m szintemelkedéssel, meredek kilométerekkel a lábamban jól nyomtam. Akkor fel sem tűnt, most jut csak eszembe, hogy nem csupán forgalom alig volt, motorosok száguldásai is elmaradtak. A lankás szakasz végén újabb hosszú egyenesben mintha mozgó alak tűnt volna fel. Lehet Balázs ? Tovább hajtottam lendületesen: "-Lássuk ki az! Vagy csak a szemem káprázott?" Újabb kilométer végén kiderült, hogy jól láttam. Piros mezben Balázs hajtott előttem, akit kb. 3 km/ó sebességkülönbséggel értem utol. Bár neki le kellett vennie a bringát a kocsiról, mégis érdekes volt, hogy bár ő közben kb. 30 km-t autózott, még így is én érek hamarabb a Falzaregó hágóra. Jó lendületben voltam, nem volt kedvem beállni az ő tempójára, ráadásul kíváncsi is voltam, mikorra érek fel, így éppen csak jó utat kívántam és mentem tovább. Kb. 2-3 km-rel a hágó előtt fogyott el a frissességem, a végére (igaz ott egy kilométerre 7,5-8,3%-os lett) éreztem, hogy már csak megszokásból hajtok. Az út igazán csak ott ért ki a fenyők közül, de a kilátás nem volt egetverő. Talán a szürkület miatt is; mert a közvetlenül ott magasodó Tofana napsütésben szép lehet. Csalódást okozott a hágóút. Az utolsó percekben már az órát néztem: a gyors középső szakasznak, majd a lendületes folytatásnak köszönhetően nemhogy 21 órára értem fel, de hajszál híján 20:45-re. Éppen csak 30 másodperccel maradtam le róla. A Nap viszont még sütött egy-két hegytetőt. Kifújtam magam, örültem a felérésnek, csináltam pár fotót, mire 4-5 perccel később Péter is befutott. Ő is elhagyta már egy ideje Balázst, így hamar úgy döntöttünk: gyorsan "felszaladunk" a szomszédos 2197m magas Valparola hágóra. Legyen még egy hágónkJ Ez már meredekebb volt, mint a Falzarego; lassan értünk fel. A tetőn Péter a lejtőre való beöltözésre készülődött: legelőször félmeztelenre vetkőzve lemosdott! Odakint lehetett vagy 12 fok, ő meg mosakszik, majd megtörülközik. ÉN a Falzarego hágóra visszagurulva öltöztem fel; el akartam csípni Balázst. Percek alatt mindketten felöltöztünk, majd lámpákkal bringáinkon jöhetett a száguldás, ereszkedés. Hogy lámpám látsszon, hátizsákom a csomagtartóról hátamra vettem. A kocsiig 10 km-t gurultunk, ám a végére lehűltünk. Péternek jól jött a kesztyű, sapka; én fejemen fejpántot viseltem, éreztem a hideget, de azt nem, hogy áthűltem volna. Persze a bringák felpakolása közben éreztem, hogy szipogtam.... Mivel 21:50-re értünk a kocsihoz, időbe tellt még a szállásra érni, ráadásul Cortinában kb. 10-15 percet bóklásztunk, mert nehezen sikerült kijutni egy zsákutcából, ahová útlezárás miatt keveredtünk. Nem volt öröm éjjel, sötétben izzadtan az autóban egy órát utazni, ahelyett, hogy bringázás után egyből forró fürdőt vehettünk volna. Kései hazaérkezés után persze csak egymás után mehettünk a fürdőbe, így míg egyikünk fürdött, a többiek vacsoráztak. Fél 1 körül oltottunk lámpát, így ezen az éjjelen sem aludhattuk ki magunkat.