1. nap

3. nap

2006. júni. 15, csütörtök – 2. nap
Az éjfél utáni lámpaoltás miatt fél 8-ra kértük a reggelit. Jó volt szép étkezőben, nyugodtan, szépen megterítve, finomságokat reggelizni. Felvágottakat, sajtot és lekvárt, joghurtot ettünk.
Reggeli után mikor elővettük a bringákat, akkor tűnt fel, hogy a sárvédőm azért zörgött, mert eltört a középső fém rögzítője…..sőt. Hátul is meggyengült annyira a sárvédő, hogy a rögzítés átszakadt rajta. Én már a sárvédő leszerelésére gondoltam, ám Péter a megjavítással próbálkozott. Én inkább azt támogattam volna, hogy keresztmetszetet nézve, a közepén és a szélén fúrjunk lyukat és azokon huzalt áthúzva rögzítsük a sárvédőt a vázhoz, ám végül Péternek engedve mindkét lyukat középen vágtuk és a "műtét" sikeres is lett. Sikerült annyira jól rögzíteni, hogy a sárvédő meg sem rezdült. Hátul pedig a régi lyukba rögzítettük a műanyag sárvédőt. A sárvédő olyan erősen lett rögzítve a kerékpárhoz, mint új korában. A szerelés viszont időbe került, így fél 11 lett, mire neki tudtam vágni túrámnak, újabb két 2000m feletti hágónak. Balázs már járt a Staller sattelen, nem tartotta "annyira" szépnek, így ő Pétert magával csábítva másik túrára ment. Péter úgy gondolta, hogy vagyok annyival erősebb, hogy jobb neki, ha úgy csatlakozik majd hozzám délután amikor én már nála kb. 6-800 méter szinttel többet mentem, így abban maradtunk, a Prato Piazza pass (1993 m) és a Limo joch után az Erbe pass előtt csatlakozhat hozzám. Az emelkedőhöz közeledvén sms-ben jelzek majd neki - ebben maradtunk. Sajnáltam, hogy Péter nem tartott velem, mert előző nap úgy tűnt, szinte azonos tempóval hajtunk a kaptatókon, ha nem kezdek robogásba.

Toblachtól Bruneck irányába kb. 20 km-t kellett hajtanom, hogy majd az 1015m magas Rasen - Antholztól a 2048m magas Stallersattelre forduljak. Kellemes idő volt, az enyhén lejtő úton 28-35 km/ó-val haladtam. Éppen annyira lejtett az út, hogy hajtani kelljen, ugyanakkor könnyedebben, mint síkon, így élvezni lehetett a jó tempót, lendületességet. Egy szép tónál rövid fotózásra álltam meg, a háttérben már a délutáni Erbepasshoz vezető völgy, a Gader völgy és környező hegyek szolgáltak hátterül. A Staller hágóra vezető leágazáshoz érve gyönyörű, havas tetejű hegyek szegélyezte völgybe fordultam. "-Hú ez csodás lesz!" - örültem.
Az első település után egy kilométert napos dombra kellett felkapaszkodnom, ám a folytatás kb. 10 km hosszan sík, illetve lankásan emelkedő volt. Ahogy a völgy kanyarodott, úgy szűkült és értem már mellettem is havas tetejű csúcsok közé. Nem volt nagy forgalom, motoros sem sok, így igazán élvezni lehetett a kerekezést. Amikor oldalt egy nagy vízesést pillantottam meg a fenyők fölött, a francia, 2770m magas Iseran hágó előtti lankás völgy jutott az eszembe. Az biztosan nemzeti parkban haladt, talán ez is.
Antholz - Mittertal falut elhagyva az út tűző napon váltott komoly meredekségbe. Mivel pechemre elszalasztottam a 12 óra előtti vásárlást, 15 óráig - amikor újra kinyitnak a boltok - csak saját készletből tudtam enni. A meredek emelkedő előtt, az első büféig egyelőre egy banánt ettem meg. A kaptató meredekségét 12%-osra saccoltam, mert sebességem 7,5-8 km/ó-ra esett vissza. Egy előttem feltűnt bringást próbáltam befogni, ezért pörgettem kicsit jobban. A komoly izommunka miatt - ha épp nem üldözök senkit - nem lett volna rossz megállni picit, ám tűző napon ehhez semmi kedvem sem lett volna. Árnyas fára vártam. Menetközben gondoltam is rá: "-Hú de le fogok sülni!!! " Anterselva /Antholz település után a lankásabb út jobb oldalán a következő (2006-2007) télen, ott rendezendő biathlon világbajnokságot hirdette nagy tábla, és épült komoly stadion.
Az erdőbe érve megérkeztem az Antholzer See vízszintjéhez; egy büfénél szusszantam pár percet: képeslapvétel után ettem müzliszeleteket és egy jól eső üdítővel a büfé fenyők alatti asztalainak egyikéhez ültem. Bizony szép fekvésű tó volt ez; az út mentén imitt-amott virágok, körbe fenyők, nagy hegyek, tetejükön sok helyen hóval. A kb. 2-3 km hosszú állóvizet elhagyva az út leszűkült, néhány autó és vagy 30 motoros állt egy táblánál. Nem ok nélkül; tudtam mi következik. Az egysávos úton az autóknak óránként 1/4 órájuk van, hogy nekivágjanak az emelkedőnek és mivel az út is max.. 1 óra, így oda-vissza forgalommal kalkulálva el is telik az óra. Most épp a lentiek vártak a felmenetelre. Megállás nélkül hajtottam tovább, hiszen bringával úgysem juthattam volna fel a 4,5 km-es szakaszon 15 perc alatt. Hamar rájöttem, hogy ez az út a motorosok egyik kedvence lehet, ugyanis itt 1 óráig nem kell óvatoskodniuk: nem jöhet szembe senki; bátran vehetik a kanyarokat.
A szintdiagramnak megfelelően 8-11%-os kaptató eleje még zárt fenyők közt vezetett, zubogó patak mellett (Szlovákiát idézte), majd mind több kilátás nyílt visszafelé és a hegyekre is. Lefelé a tó, illetve havas csúcsok csillogtak a kék ég alatt, felfelé nézve hallani - néha látni is - lehetett, hogy merre járnak a nekiindult és engem megelőzött járművek. Csodálatos hágóút volt; a fotózások miatt szaladt is az idő. Az egyik helyen fényképezőgépem megfelelő kőre állítva egyensúlyoztam ki, hogy önkioldóval rólam is készüljön kép a szép tájon. A fölső kilométereken gyakori megállások miatt egyértelművé vált, hogy össze fogok futni az időközben lefelé meginduló forgalommal, de nem volt gondom. (Emlékszem, hogy az interneten a már-már legendás Jerry Nilsontól olvastam is, hogy óvatosan kell közlekedni (gondolom inkább lefeléúton robogva), ha az ember nem várja ki a saját irányából induló forgalmat.)
A tetőn, a 2048m magas Staller-sattelen az osztrák határra értem. Túloldal lankás völgyként indult (állítólag az egész emelkedő/lejtő olyan), egy tóra nyílt kilátás, növényzet kevés akadt arrafelé. Bezzeg az én - olasz oldali - emelkedőmet szerencsére díszítették fenyők. Sokat filmeztem, fotóztam innen-onnan; magam is lefotóztattam. Egyelőre a szép tájon kevéssé törődtem az idő múlásával. Szomjúságom egy 1/3 literes szénsavas üdítővel oltottam, ám annyira hideg volt, hogy nagy részét a kulacsban vittem magammal. Olasz irányban sok havas csúcs és picit a türkiz tó is látszott.
Mivel időközben hallottam, hogy alulról megindult a forgalom - ám nem volt időm 25 percet várni - a járművek többségnek bevárása után óvatosan nekivágtam a lejtőnek. Gond nélkül leértem, majd a tó melletti sík szakaszt követően a 3-4 km-es 10-12%-os meredek lejtőn úgy összehúztam magam, ahogy csak tudtam és a kilométerórát figyeltem. A hágó után talán 10 perccel máris meleg levegőben suhantam. Hosszan 70 km/ó felett gurulta; végül 79 km/ó-ig gyorsultam veszély nélkül. Inkább a bringám esetleges labilissága és a reggeli sárvédőszerelés miatt lassítottam picit; nem tudhattam, hogy mennyire tudott biztosan fix maradni. Az maradt!
A völgy alsó részén már komoly kánikulában, kb. 32 fokban hajtottam, az utolsó kilométereken alig lejtő szakaszon. Meg is kellett küzdenem a nem kívánt ellenszéllel. Féltem is tőle, nehogy sok ilyenben legyen részem a folytatásban, mert direkt otthon hagytam a szélfogó mellényt, így a sok ellenszél a túra végére előhozta volna köhögési ingerem. A főút Toblach és a leágazás közti lankásabb szakasz után Bruneck felé meredekebben lejtett; könnyebben, kevesebb hajtással, több gurulással hamar a város környékén találtam magam. De jó is volt ismét a nyaralás érzését érezni, a szép, magas hegyeket, lent viszont meleget! Bruneck előtt a kerékpárokat letiltották a főútról, mert az alagútba hajtott, ám mivel idő szűkében voltam, behajtottam a tilosba és a gyors, lejtős alagúton hamar el is kerültem a várost. Épp egy óra tekeréssel, gurulással a Stallersattel után második hosszú emelkedőmet kezdtem meg. Az Erbepass felé előbb még a Gader / Gardena völgyben 15 km-t kellett hajtanom St Martinig, a meredek hágóút kezdetéig. Az út érdektelen, unalmas völgyben indult; semmit sem lehetett látni a fenti hegycsúcsokból. Pár kilométer után egy tábla mintha a hegyoldalban vezetendő panorámaútra csábított volna. A 2. település, Sáres után szűk zubogó patakvölgyben hajtottam, enyhe emelkedőn. Igencsak hiányolni kezdtem a folyadékot, hiszen az már Bruneck előtt elfogyott. Egyre jobban kezdtem megszomjazni! Sehol egy település, sehol egy kilátás! Még szerencse, hogy megszállt a lendület, erő, kedv, így probléma nélkül haladtam; nem is kínlódtam, pedig masszívat is utoljára reggel ettem. Egy alagútban a hűvös miatt még a hosszúujjúmat is fel kellett vennem, utána újra várva egy ideig le sem vettem; abban hajtottam a 28 fokban 1-2 km-n át. Az utat, alagutakat felújítás miatt néha kerülni kellett. Végül a kiszáradás közelében 1 4 előtt Zwischenwasser néhány háza közé érkeztem, ahol a vendéglőben vettem is egyből két kis doboz üdítőt. Nem sokáig tartottak! Egyiket azonnal felhajtottam, ám a kulacsból a másikat is megittam 2-3 km-n belül. A Furkel pass (ahová a Giro d'Italia idei mezőnyét is felvitték az idén) leágazása (és a Limo joch, amerről Péter jött) balra fordult, én jobbra tartottam. Utam szép, fenyőktől árnyas úton indult, majd 2-3 km után végre szép kilátással is megkínált: előbújt az utoljára 1996-ben látott La Villával szemközti, havas 3034 m magas La Varella meredek sziklafala. E nyílt szakaszról már látszott St Martin - a hágó kiindulótelepülése, ahová rövid gurulás után 10%-os kaptatón kellett felküzdeni magam; ez már éhesen nem esett jól. Eddig bírtam lendületesen, úgyhogy épp jókor jött a pihenő. A főtéren végre be tudtam vásárolni. A SPAR-nak örülhettem. Az elmúlt 2 óra szomjúságos viszontagságai miatt maximálisa fel akartam töltődni, így nem sajnáltam az időt: zsömlét (és még mit ?) eszegettem és rengeteget ittam. A kb. fél órás árnyas padon való üldögélés közben egy liter folyadék (sportital) is elfogyott. Részletes térképem betettem a kormánytáskába, majd nekivágtam a kb. két órásra tervezett, - egy középső hullámzás miatt kb. 970 m szintemelkedésű - Erbepass / Würzjoch hágóútnak. Ez a hágó, Jerry Nilson listáján félig-meddig kétezres; azt írja, hogy néhány térképen 2000m-es hágónak jelölik, máshol, ill. a hágón is a tábla viszont 1987m-esnek írja.
A települést elhagyva meredek, napos kilométer következett; két csupasz bringás (más "cuccuk" szinte nem is volt!) versenyző hajtott előttem, jóval könnyedebben mozogtak mint én, még tele folyadékkal. A település fölötti várnál rövid megállást tehettek, mert ott láttam bringáikat. St Martint elhagyva csodás kilátás nyílt vissza a várra és a csodás szembülső sziklafalra. Éppen a bringás fiúk közeledését filmeztem, amikor intésemre meglepetést okozva így köszöntek:"-Jó napot!" - minden bizonnyal észrevették a magyar zászló-matricát a sárvédőmön.
Erdőben folytatódott a kapaszkodás, szerencsére elviselhető meredekséggel; viszonylag csendes út volt, végre megúsztam a motoros rohamot. Kb. 1450m-en rövid szusszanásra kellett megállnom: szervezetem igényelte a rövid megállást; picit elfáradtam. Bár nem volt szükség a visszaváltásra (vagy jelentős visszaváltásra), aggasztott a dolog: el fogom érni a megfelelő kondíciót, edzettséget a marathonra ? A folytatásban gond nélkül, semleges hangulatban tekertem; egyelőre - jelentősebb kilátás híján - táj sem tudott feldobni. Egy lankásabb rész után megkezdődött a most nem éppen hiányzó lejtő Antermoia település alá. Máskor ilyen esetekben még akár örülök is - annál több lesz a szintemelkedés - ám most nem így volt. Antermoia végén újabb rövid megállást tettem; kulacsaim töltöttem meg hideg vízzel. A települést követően az - immár keskenyebb - út továbbra is 7-8%-os meredekséggel vezetett egyre feljebb, ám feltűnt egy tábla: egy jobbra letérő útnál Rinát jelezte. Meg is jegyeztem magamnak, hiszen arra hazaúton rövidíteni lehet - gondoltam. Zárt fenyőerdőben hajtottam tovább, mígnem 2 hajtűkanyarral fentebb egy jobbkanyarból, 1560m magasan, Biei pár házánál elő nem bukkant a neves és szép alakú, páros csúcsú Peitlerkofel. A kanyarban két faragott , kb. 80 cm magas fej állt (bennük virágok); ezeket is feltétlenül meg kellett örökíteni. Ha már megálltam, meg is vacsoráztam; elvileg ettem lent eleget, mégis talán azt reméltem, hogy a további energiabevitel segíteni fog. (Lehet, hogy az is gond volt, mert fél óra múlva már jobban ment.) A folytatásban már látszott a hágó környéke, tudtam hová tartok, igaz az út hosszan vezetett előrefelé. Talán az utolsó 1-1,5 km-re fáradtam el; a normálnál eggyel jobban visszaváltva értem 18:20-kor a tetőre, a tábla szerint 1987m magas Erbepassra..
Picit fáradtnak éreztem magam; ezért is mentem a turistaházba, hogy valami energiabombául szolgáló finomságot vegyek. Be kellett érnem csokival és üdítővel; más nem volt. Szemben kis felvonóállomás lehetett a fák között, a hágó keleti szélén pedig egy tábla hirdette, hogy pár hete erre járt (volna) a Giro d'Italia; a szakasz ezen részét a hóesés miatt törölték; a mezőnyt alacsonyabb úton vezették tovább. Hiába éreztem enyhe fáradtságot, mohóságom mégis továbbhajtott. Hazaúton a Furkelpassról inkább lemondtam, nem éreztem elég erősnek hozzá magam, viszont (A Staller sattelen kívül) nem akartam beérni csupán az Erbepass-sal; komolyabb túrát akartam. Tudtam, hogy a közelben, kb 6-7 km-re egy 1873m magas hágó található; arra akartam gyors kitérőt tenni. A lejtő csodás tájra vezetett; gyönyörű képek nyíltak a virágos mező és fenyők fölött a hegyekre, így persze fotózásra is időt kellett szakítani. Az elágazást követően váltakozva, hol enyhén, alig, hol rövid ideig közepesen emelkedett az út. A fáradtságot ugyan nem éreztem, de az idő szűke miatt azt figyeltem: hová tarthat az út; hol, melyik részen lehet a hágó, ahol visszafordulhatok?
Végül az 1837-1840m magasan fekvő Halshütténél kezdett tartósan lejteni az út, ott fordultam vissza, noha tábla semmiféle hágót nem jelzett; csak földrajzilag lehetett az. Visszafelé az elágazástól (1782 m) viszont már közepesen meredek (7,2-8,5%-os) kaptató várt rám a 3,5 km-re található Erbepassig. Egyik helyen egy kis nyaralónál épp piknikeztek. Kb. 2 km-rel a hágó előtt egy bringás tűnt fel mögöttem, egy ideig mögöttem, majd előzés után előttem hajtva ő ösztönzött jó tempóra, addig míg meg nem álltam. Nem hagyhattam ki egy újabb csodás fotót a Peitlerkofelről. Hiába szaladt az idő.. a táj szépsége többet ért!
19:42-kor értem a hágóra, ám most éppen csak az adatokat írtam fel, aztán már gurultam is. Nagyon úgy tűnt, hogy 22 óra előtt nem érek haza. Agyban nagyon lendületes, friss voltam, az idő szűke motivációt is adott. Erő lefelé nem kellett, a lankásabb völgyben sem sok, így élvezettel gurultam, hajtottam. Antermoia előtt - ahol a leágazási lehetőséget fölfelé észrevettem - Rina felé letérve sikerült kb 5-7 percet nyerve Zwischenwasserbe leérnem (20:16). A fölfelé unalmas, szűk patakvölgy 10km-ét lefelé 19 perc alatt letudtam. Itt már jó hangulatban, felpörögve haladtam; úgy fogtam fel: ilyesféle lesz a marathon vége is: hosszan lankás lejtő, illetve egy kis meredek hágócska. Itt sem nagy hágó, hanem lankás emelkedő következett hazáig, Wahlenig. "-Jót fog ez tenni edzésnek!"
4 km alatt hamar Bruneckbe értem; ezúttal - fölfelé - nem kockáztattam a bringásoknak tiltott alagutat. A város végétől közepesen meredek emelkedő következett. Egyfelől zavart csak: azt hittem később kezdődik a lassulásom. A Stallersattel leágazását követően már lankásabb volt az út, 18-21 km/ó körül hajtottam. Miután véget ért az út tekergése, tán még 10 km-re lehettem Toblachtól, amikor rá kellett szánnom magam a felöltözésre és a fényvisszaverő-csíkok elővételére. Máskor ezután nem kaptam több dudaszót, most egy-kettő még akadt! Megállásomkor olvastam az útközben érkezett sms-t: Balázs érdeklődött, hogy mikorra érkezem a szállásra.
Bár 2 órával korábban gyengének éreztem magam és aggódtam, hogy elég edzett leszek-e a 3 nappal későbbi bringamarahonra, itt - 160 km után - már erősnek érezve magam, elszántan, lendületesen robogtam: kb. 26 km/ó-val az alig emelkedő úton. Kifejezetten élveztem, és éreztem, hogy jót tesz ez a kondíciómnak!
22:18-ra, teljesen sötétben érkeztem Toblachba; az utóbbi 10km-en érzett hűs levegő miatt már fejpántban hajtottam. Talán eddig adott ösztönzést az elszántság, eddig tartott a főút; innen már a túra sikerének örülve kényelmesen pedáloztam fel a mind meredekebb úton Wahlenbe, ahol Balázs meglepetéssel fogadott: mivel különváltak, Péter majd ezután, külön érkezik.
Örültem a meleg lakásnak, miután bekaptam egy kis nassit és Balázzsal elújságoltuk túráink legnagyobb élményeit, a meleg fürdőbe mentem. Alvásra éjfél után úgy került sor, hogy Balázs még mindig nem érkezett meg. Üzenetet nem kaptunk, ugyanakkor nem aggódtunk: mindketten úgy gondoltuk, hogy Péter biztonsággal halad hazafelé: angolul el tud kommunikálni, lámpája pedig van és a sötéttől sem fél J
Éjjel fél 2-kor érkezett meg: mint kiderült, a Limojochról leereszkedve el is tévedt, illetve át is kelt még a Furkelsattelen, majd újabb elkeverés után végül Bruneck felől a főúton ért haza. Szintben is több mint 3000m szintemelkedést hajtott!

Adatok: indulás 9:56
Leágazás Staller sattel völgyébe (10:43) TM: 33:09 DST: 18,44 SAV: 33,2 AVS: 33,2
Antholzer See eleje (12:10-16) TM: 1:38:14 DST: 35,76 SAV: 16,0 AVS: 21,8
Meredek kezdete, egyirányú forg TM: 1:44:40 DST: 37,5 SAV: 16,2 AVS:
Staller sattel (13:18 - 45) TM: 2:14:08 DST: 41,98 SAV: 9,12 AVS:
folyt...