7. nap: RAID 1. nap Hendaye, Col Bagargui / Iraty

9. nap: RAID 3. nap Col du Tourmalet, Col d'Aspin

8. nap - Július 26, csütörtök - RAID PYRENEEN 2. nap = Larrau - Escot - Col de Marie Blanque (1035 m) - Laruns - Col d'Aubisque (1709 m) - Arrens = 107,41 km + 2542 m szintemelkedés
E nap végéig összesen: 891,28 km + 15348 m szintemelkedés

Mint előző este kiderült, komoly emelkedő helyett, kényelmes és könnyed 43-45 km várt ránk első nehéz hágóutunkig, az 1035 m magas Col de Marie Blanque-ig. Pihentető éjszaka után jó érzéssel keltünk 8:08-kor, még ha teherautó zaja ébresztett is. Ruhát mostunk, nyugodtan készültünk el. 10 óra után indultunk útnak; patak menti lejtőn folytattuk utunkat gurulással. Fokozatosan hajtottunk ki a közepesen magas, 1100-1500m-es hegyek közül. Csodásan sütött a Nap, szép délelőtt volt. Kb. 10 km múltán már ki is jutottunk a hegyek közül és már csak pár száz méterrel voltunk mélyebben a hegygerincekhez képest. A völgy is kiszélesedett, a Tardetset megelőző jobbra fordulás környékén már többnyire művelés alatt álló földterületek is kísérték utunkat. 260m-re ereszkedtünk le. Nyugodtan, néha beszélgetve haladtunk keletnek; kis emelkedő akadt csak. Péterrel mindketten úgy gondoltuk, hogy mivel Escottól kezdődik a brutális Marie Blanque hágó, hogy addigra leülepedjen az ebéd, azt megelőzően kb. 15-20km-rel célszerű enni. Arettében (délben) ráadásul egy kis parkban klassz árnyas padokat is találtunk: közeli bolttal együtt minden adott volt egy jól eső, nyugodt "étkezéshez". A "menü" a szokásos volt: nekem halkonzerv, vagy sima konzerv, alma, talán dzsem is, előtte és utána is puding, vagy más finomság. Kajálás közben kisebb diskurzus robbant ki közöttünk Péterrel, azt követően, hogy két előttünk elhaladó kerekes egyike világbajnoki mezt hordott - minden bizonnyal másolatot - azaz nem igazi világbajnok volt. Van egy-két mez, amit nem díjazok, ha bárki nem elég komoly szinten levő kerekes magára húz: hiszen az egy érdem, szint, aki azt felveheti. Különben is, ha egy alacsony-közepes szintű ember veszi fel, elég ciki, ha sokan simán megelőzik őt a világbajnoki mezben. Azok után a nála jobbak is vegyék fel ? Péter úgy vélte, miért ne vehetné fel ?
A kis települést elhagyva utunk 450m-re kapaszkodott fel lombos erdőben - eszembe is jutott a Mátra déli lábánál Egerbe vezető út; ott vannak hasonlóak. Ezen a kis buckán jól esett tempósan hajtanom, iramot diktálnom. Lejtőzés után a Somport hágót megcélzó főúton még 5km-t kellett délnek hajtanunk, majd Escotba, a Marie Blanque hágóút kezdetét jelző faluba fordultunk. A házak közötti leágazásnál egy nagy tábla állt a bringásoknak kirakva. Szerepelt rajta meredekségdiagram, valamint az alábbi szöveg: "Az 1035m magas Marie Blanque hágó az Aspe völgyet és az Ossou völgyet köti össze. Az Aspe völgyi Escottól a hágó egy komoly mászást jelent, különösen az utolsó 4km-en, ahol a meredekség meghaladja a 10%-ot. Így a hágó egy valódi kihívás a kerekeseknek, függetlenül az ő szintjüktől. A Pyrenees Atlantiques ... tanács minden kilométerre tájékoztató, jelzőtáblát tett ki. Minden kilométerjelzőn olvasható a hely tengerszint feletti magassága, a hátralevő kilométerek száma és a következő kilométer átlagmeredeksége."
Teletöltöttük kulacsainkat (1/2 2 ), majd a kezdeti lankás kilométereken kényelmesen a szinte ijesztően meredek hágó felé indultunk. Talán lehetett bennem egy kis tartás is: "-Mennyire lesz kegyetlen, elviselhető?" - ugyanakkor az előző napi Iraty / Bagargui hágó után egyértelmű volt, hogy ez is leküzdhető. A két oldalsó meredek hegysor között előretekintve elöl részben famentes hegyoldal látszott - a hágó környéke. 4-5 km lankás, közepesen nehéz kilométer után kezdődött a java! A meleg miatt félmeztelenre vetkőzve és persze kiállva forgattam a pedálokat: jellemzően 6 km/ó körüli sebességgel. Végülis jellemzően kilométerenként álltam meg; többnyire igényelte is a térdem, másfelől viszont ilyen meredek - és emiatt emlékezetes - emelkedőn akartam is eleget fotózni, filmezni - amikor két legyet egy csapásra módon ki is fújtam magam. Útközben állapítottam meg, hogy így a megállásokkal nem voltak rossz, fájdalmas jelzései a lábamnak; éppen akkor lettek volna, ha mondjuk megállás nélkül hajtok fel. Magyarán lábam, ízületeim egészsége, túlterhelésének elkerülése miatt is jót tettek a megállások. 1-1,5 km 11-13%-os emelkedő folyamatosan már elég "necces" az ízületemnek - málhás bringán! Néha kiállva tekerés közben a komoly izommunka miatt kevésbé figyeltem jobbra-balra, ám felidőztem a klippitztörli 14 %-os kaptatót, ahol hosszan kiállva gond nélkül haladtam! Milyen jó, hogy május és június végén is brutálisan kemény emelkedőkön tekertem - volt mihez viszonyítani és felidézni!
2007 nyarán a Tour élmezőnye az utolsó 4 km-t 14 perc 20 mp alatt, azaz 16,74 km/ó-s sebességgel tette meg. Kilátás nem sok nyílt semerre: jobbról végig hegyoldal és erdő kísérte az utat, és a szemközti közeli hegysorra is hébe-hóba lehetett rálátni, de messzi kilátás semerre sem nyílt. Kb. 2,5-3 km környékén - filmezésem után egy erősen hajtó tandemes páros tűnt fel mögöttem, majd - mivel nem is akartam versenyezni - szépen lassan megelőztek. Péter fent mesélte, hogy ő versenyezni kezdett velük és igaz totálisan kihajtotta magát, de győzött!
No ez nekem és az ízületeimnek sem hiányzott volna; igaz ízületeimet pár tízezer kilométerrel és pár százezer méterrel több szintemelkedés vette már igénybe, mint Péterét. Pár éve, 2004-ben néha még én is versenyeztem egy-egy alkalommal, de azok is inkább visszavágások voltak. Az utolsó kilométer közepén hajtűkanyarral fordult az út a hágóra, a célegyenesbe. Éppen a hajtűkanyarból ideális lehetőség nyílt rá, hogy a videokamerát leállítva lefilmezem magam. A tetőn nem voltak fák, de előtte és utána is már igen, így árnyékba ülve szusszantunk és ettünk kicsit. A hágóról visszafelé már több kilátás nyílt, a távolban homályos hegyek látszottak.
A lejtő két lépcsőben ereszkedett le az Aubisque hágóút aljához vezető völgybe, néhány kilométer után 2 km fennsíkon haladt, mely végén csodás és teljes kilátás nyílt az Aubisque hágó felé. Nagyon örültem, hogy ennyire tiszta időnk van / lesz éppen az Aubisque hágón, hiszen csodálatos fotókat láttam róla és vártam is hasonlóakat délutánra. A hátszeles főúton könnyedén hamar Larunsba értünk, bár így sem volt korán, sőt..: 1 5 volt. Egy útszéli áruházban vásároltunk és park keresés helyett az áruház előtt kőre ülve töltöttük fel szervezetünk energiaraktárját. Az étkezést szőlővel zártuk.
Bár előbb azt hittem, hogy a larunsi elágazás a hágóút kezdetét jelenti, a kaptató igazából a várost kb. 2 km-rel követően - a hágóút kezdetét jelző táblánál - kezdődött el. A tábla elől körbefilmeztem, utána viszont úgy is félre akartunk állni a felesleges folyadéktól megszabadulni, ezért Péternek szóltam is hadd menjen, ám miután fentebb "megkönnyebbültem" félmeztelenre vetkőzve, az árnyékban haladva teljesen frissnek éreztem magam és friss iramban hajtottam túratársam után. Most sem versenyeztem, csupán ez jött ki belőlem, jól éreztem magam. A völgy jobb oldalán, hegyoldalban, eleinte 5%-osan meredek út első kilométerein nem csupán az előző napi Tour szakaszra felfestett szurkolói szövegeket olvashattuk, de az út mentén ott maradt szemét is jelezte: még idő sem volt összeszedniük a rendezőknek. Fentebb már persze minden tiszta volt. Pétert utolérve felvette a tempómat és követett. Bár akart volna ő is könnyíteni magán, úgy tűnt, nem akart lemaradni, inkább tekert. Így haladtunk végig a kilátásmentes, hegyoldali úton, többnyire lombos fák között a kb 700m-en fekvő Eaux Bonensig. Szép településnek, fürdőkisvárosnak tűnt, elegáns volt a centruma. Végén egy ház oldalában felállított nagy vas bringaszobor állt! Eddig még semmi extra nem volt az Aubisque hágóút: kilátás, szép táj nem volt, a meredekebb rész és a szép táj is ezután következett! A korábbiak szerint fotózásom közben Péter megint előrehajtott, én meg friss tempóval értem utol és ismét ő vette fel a tempómat. A települést követően a hágóút meredeksége 2-3 km múltán beállt az egyenletes 8-8,5%-ra, de a táj még mindig tartogatta a szépségeket; nem volt miért megállni. Kb. 1200m-re érve már éreztem, hogy lassan-lassan fáradok, visszább vennék a tempóból, így épp jókor jött egy galéria, avagy félalagút, ahonnan már előrefelé rálátás nyílt az Aubisque és Gourette falu környéki hegyekre; a korábbi felhőtlen égbolton imitt-amott már a hegyek előtt / között felhőcskék jelentek meg. Én félreálltam fotózni, Péter továbbhajtott. Nyeregbe ülve egy idő után megint utolértem a kényelmesen hajtó Pétert, ezúttal először beálltam mögé és érdekes volt, hogy: nem gyorsított. "-Hm ? Akkor miért siet mögöttem, ha én megyek elöl, mikor ha ő megy elöl inkább lassabban megy?" Nem értem. Mire jó az neki ?" Mivel a hágó kezdeténél felpörögtem és élveztem a frissességem, egy idő után itt is mellé, majd előrehajtottam, és ő ismét az én tempómat felvéve jött velem. Gourette-hez közeledve már látni lehetett a település környéki hegyeket, amelyek a korábban látotthoz képest hihetetlen gyorsan befelhősödtek.
Mivel Péter - mint nem egyszer máskor is - nem pont mögöttem, hanem első kerekével minimálisan a hátsó kerekem mellett tekert, ahhoz, hogy jobbra félreálljak fotózni, elé kellett hajtanom, ezért 2-3 fordulat erejéig rágyorsítottam. Mire ő is, viszont, na erre szóltam be: "-Én nem versenyezni, hanem fotózni akarok félreállni! Te viszont menjél csak, versenyezz tovább!"
A picuri rágyorsításomra adott reakciójával számomra itt bizonyosodott be, hogy ő versenyezni akar velem és innentől napokon át - amikor ismét aktuálissá lett - ezen járt az agyam: "-Én nem versenyezni, hanem túrázni jöttem, a nyarat élvezni akarom; a túrát én szerveztem; akkor most mi legyen ? Ugyanis én versenyezni vele nem fogok! Hajtsunk külön ? ..vagy mi legyen ?" DE különben is, mi alapján akar engem legyőzni ? Előbb tekerjen 100000km-t, 800000m szintemelkedést... - persze utána is igaz maradna, hogy számomra a nyári túra az nem a versenyzés terepe!
Gourette-be érve még zárás előtt éppen tudtam venni képeslapot, ám a befelhősödött égbolt miatt nem volt már meleg. Kis időzésem alatt bekaptam másfél péksütit, majd sietség nélkül folytattam utam: most jött az Col d'Aubisque hágóút java, mégha felhőben is. A központot elhagyva tökéletes és széles, telefestett aszfalton pedáloztam; jobbról egy oszlopon egy helyi Tour hős képe díszelgett, rajta kiírva, hogy kiről is van szó, és 8-szor vett részt a Tour-on és egy szakaszon győzött. Az Alokban, Alpe d'Huez-i emelkedőn minden kanyarban kint van egy hős neve, ám itt nem következtek újabb táblák, így arra gondoltam, talán egy környékbeli bringás "hős" lehetett a fiú.
A falut elhagyva az út füves, meredek hegyoldalon haladt, az aszfaltra festett leggyakoribb felirat a Contador (vezető spanyol srác) és az ETA, baszk szeparatista szervezet volt. Utóbbit a spanyol határ közelsége és az indokolhatta, hogy a Tour-t sok Tvtársaság közvetíti, így gondolhatják, hogy politikai üzenetük sok millió emberhez eljuthat. Meglepett, amikor a hágóúton 2-3 kamion ereszkedett lefelé óvatosan. "-Hát ezek meg, mit keresnek itt ?"
Mivel nem volt nagy forgalom, a meredek hegyoldal és párás kilátás miatt így is volt hangulata a hágóútnak, de a frenetikus, lenyűgöző, maradandó kilátást nem élvezhettem. A hágó utolsó előtti kilométerét a bringás infótábla 10%-osnak jelölte; ekkor a felhők már láthatóan úsztak keresztbe 100-200 méterrel előttem. A hágóút legvégén már bizony nem volt melegem, de még éppen rövidben maradtam - részben persze hiúságból is :-) - a fotó miatt! Az 1709m magas Col d'Aubisque-n (19:52) Péter már melegbe öltözve, padon ülve várt és szolgált jó hírrel: Fél 8 táján, mikor felért, még éppen tudott pecsételni, és bár utána bezárt a turistaház, mivel itt fent laknak, azt mondták, bemehetek pecsétért. Odabent meleg és a falra nézve Tour feeling fogadott. Az alapot egy legalább 50-60 éves fekete-fehér fotó adta, amin régi kísérőautók előtt tekert egy kerekes. A képhez képest körbe pedig kisebb fekete-fehér és néhány színes Tour kép volt a falon; köztük a francia Anquetilről, Hinault-ról, de volt egy könyv kedvencemről, Indurainról is kirakva. Ezeket a hangulatokat szeretem, amikor érzi az ember az erős hagyományt, tiszteletet, stb.
Kijőve a hágót jelző kőépítményhez mentem, csináltam volna fotót, de épp akkor ballagott oda egy család, két mozgás sérült és (?) szellemi fogyatékos gyerekkel. Eleinte derűsen figyeltem őket, örültem, hogy örülnek és gond nélkül vártam. Aztán mivel nem siettek, már-már fázni kezdtem és alig vártam, hogy elmenjenek.
20:20-kor hagytuk el a felhős hágót; semmit sem láthattunk a csodaszép tájból. Ahogy előző nap is élveztem és hála Istennek ezúttal is sikerült még tartanom magam hozzá: nem siettem; NAGYON át akartam élni a Raid Pyreneen teljesítését, útvonalát, legendás helyeit. Így bár Péter haladt rendesen, a felhős és meredek, legendás hegyoldalban vezető útszakaszon többször is megálltam, nem sajnáltam az időt. Eleinte még nem éreztem nagy "HŰHA" érzést a táj láttán, mert úgy éreztem, az Alpokban is akad nem egy hasonlóan meredek, leszakadós helyen vezető út, ám a közepébe érve már jobban megfogott. Élveztem, amikor teljesen leszakadós hegyoldalban ráadásul a köd miatt jól csak kb. 3-500 métert lehetett látni, és úgy tűnt, mintha a sziklafal oldalában vezető út előrefelé is szakadékba vinne. Sikerült megtalálnom Wim van Est emléktábláját is, aki 1957-ben zuhant le 70 métert sárga trikóban, mivel holland lévén alig járt komoly hegyek között. A sziklás, meredek hegyoldalon vezető szakasz után már látszott, hogy hová fog picit emelkedni az út: előbújt az 1474m magas Soulor hágó (Col du Soulor). Kb. 1 km párás látótávolság lévén a hágót és homályosan a völgy túloldalát lehetett látni.
A tetőn nem időztünk sokat, nekivágtunk a 600 m szintkülönbséget, ereszkedést jelentő lejtőnek. Mivel a másnapi fő programot jelentő hágó, a Tourmalet előtt összekötőúton még egy kis hágócska, a 300 méter szintemelkedésű és ismeretlen Col des Bordéres állt előttünk, azt beszéltük Péterrel, hogy Arretsbe érve, körülnézünk akad-e ott szálláslehetőség, kemping. Teljesen meglepett, hogy ilyen kis faluban is volt, ráadásul két kemping! Végül, amit választottunk (80 fős lehetett kb.), nagyon megfelelt; a tulajdonosnő is nagyon kedves volt; állt rendelkezése védett közösségi szoba, asztallal, újsággal, illetve a hölgy a videó akkufeltöltését illetően javasolta, hogy konnektorba dugva bátran hagyjam ott az irodájában, majd reggel elviszem. (Másnap reggel mindössze 8,7 EUR-t fizettünk az éjszakáért: 2,8 EUR/fő és 2,7 EUR EUR a sátorhely, 0,3 EUR az adó).
Egész furcsa volt, hogy viszonylag normális időben értünk kempingbe; világossal állíthattunk sátrat; poénkodtunk is: "Azután, hogy ennyire korán kempingbe értünk, fogunk tudni jól aludni ?" Kényelmes készülődés után feküdtünk le; a környező hegyek kb. 1200 m felett felhőbe bújtak.
Újabb szép és emlékdús napot zártunk, azonban a túrázás zavartalan élményeit a versenyzés sötét felhője kezdte fenyegetni. Enyhe izgatottsággal, várakozással feküdtünk le, mivel másnap a 2115m magas Col du Tourmalet következett, ami nem csupán egyike az öt "leglegendásabb" Tour de France emelkedőnek, de a Tour legrégebbi és legtöbbször felkeresett hegye; 1910-ben járt rajta először a Tour de France mezőnye.

Adatok: