Linkek
MAGYAR ÉS KÜLFÖLDI BRINGÁS LINKEK azok tartalmával együtt
2004 Kerékpárral a
Tour de France alpesi hágóin
2003 Kerékpárral
az Adria mentén Montenegróig
|
2006 tavasszal vettem célba a júniusi Granfondo Campagnolo teljesítését, ami az alábbi marathongyűjtemény alapján 2006. évben a legnehezebb bringamarathon volt Olaszországban.
Tavasszal 1-1 napos hegyi túrákkal igyekeztem készülni rá (a legkomolyabb 162 km-re 3550 m szintemelkedés), ám a meredek emelkedőkön való végső edzéseket, illetve túrákat a marathont megelőző napokra tettük. Egyúttal leküzdhettem a Dolomitokban még hiányzó 5-6 db 2000m feletti aszfaltos hágókat is.
A Granfondo Campagnolo volt 2006-os év legnehezebb olasz bringamarathonja: lista 2006 granfondo-k
Itt még jobban látható: 2006 granfondo lista
Véletlen, de úgy alakult, hogy ÉPPEN A GRANFONDO CAMPAGNOLO LETT ÉLETEM 300. 100km-nél HOSSZABB TÚRÁJA (1991 óta)
2006. JÚNIUS 18. GRANFONDO CAMPAGNOLO (204 KM + 4447 M SZINTEMELKEDÉS)
Bő 6 óra alvás után 5:40-kor csörgött az óra. Izgatottan gyorsan felkeltem és azonnal pakolászni és öltözni kezdtem. Balázs hamar szóvá is tette, hogy este mégsem pakoltam be. Nem tehettem, hiszen reggel még meleg ruhában akartam reggelizni, a nesszeszert sem tehettem el, sportkrémet sem, illetve az esőkabát magammal vitelét is a reggeli égbolttól tettem függővé.
A spportkrémmel vádlim végül nem, csak combom kentem be, ami miatt a túra első negyedénél még alaposan bosszankodtam; akkor eléggé megdolgoztattam, kihajtottam a vádlim.
A derenegő reggelben nem láttam igazán, milyen az égbolt, így ha nem is örömmel de bepakoltam a csomagtartóra rögzített hátizsákba - a fém pumpa mellé - az esőkabátot. Előző este testvérem, Ildi írta, hogy ha viszek esőkabátot - Murphy szerint - valószínűleg elmarad az eső. Mivel minden 10dkg zavart, így morfondírozás után a bekészített cuccok közül kivettem a szél miatt vinni szándékozott szélfogó mellényt és betettem helyette egy könnyű 2. rövid mezt. Ezeken túl vittem még ? a kormánytáskában ? néhány müzliszeletet, Enervit szeletet, 2 banánt, a táska tetején a négy emelkedőre meredekségdiagramokat és a nyereg alatt szerelőcuccot: pótbelsőt, műanyag kerékleszedőt, egy imbuszkulcsot, egy csavarhúzót és egy kulcskombináltat.
Az étkezőben Frederico készítette elő a reggelit: frissen sült vékony szelet pirítósszeletekhez sonkát, sajtot, szalámit és dzsemet ettem. A joghurtot nem kockáztattam. A kormánytáska és hátizsák bringára rögzítése, valamint kulacstöltések után 6:35-kor ? búcsú után ? nekivágtam a Feltréig előttem álló kb. 14 km-nek. Fölül 2 rövid mez, afölött a hosszú windstopper fölső volt rajtam; a főútig tartó lejtőn szükség is volt rá.
A főútra érve útközben találkoztam 1-1 bringaszállító autóval, kellemes idő volt. Pár perccel 7 óra után értem Feltre centrumába. A sportcsarnok, a Palaggio előtti utcában rengeteg bringás jött szembe; mint utóbb kiderült: abban az irányban kellett a rajthoz beállni. Tovább, majd egy alagúton átgurulva értem oda a rajtolók elejéhez; a legjobbak, legelölről indulók már beálltak rajthelyeikre; volt ott sok rendező és sajtós is. A nagyon klassz pörgős zene is hozzájárult, hogy az ember alig várja a robogást, granfondót; hamar én is azt fütyörésztem, dúdoltam. Fotózás után gyorsan visszasiettem a sportcsarnokban és a tavalyival ellentétben most sikerült WC-re mennem, így felszabadultabban állhattam a rajthoz. Amúgy is az utolsó rajtoló csoportba kerültem volna, azok körül ráadásul a legutolsók között álltam be, bár ennek nem volt jelentősége. 7:30-tól a rajt hivatalos időpontjától szaladtak a percek, de a rajtpisztoly után is alig haladtunk. Nem nagyon törődtem a túrabringám, hagyományos sportcipőm és kis csomagok miatti furcsa tekintetekkel, el-elnéztem másfelé. Lassan mozdult a tömeg. A rajtszámok alapján ? a granfondón és médiofondón 3000 körüli résztvevő lehetett. A lassú mozdulásnak köszönhetően tudtam egy-két fotót is készíteni, mire középkori városfal alatt eljutottunk a rajtkapuig. 7:40 tájékán már nagyon bosszantott a lassú indulás, mert úgy éreztem, eredendően is kb. 15-25 perccel érek majd limitidőn belül az első időmérőhöz, így nem volt sok felesleges időm.
7:40 után végül szélesebb útra érve fel tudtunk gyorsulni és 35-38 km/ó-s sebességgel elhagytuk Feltrét. A mezőny végső csoportjaiban, picit előrearaszolva hajtottam, néha szélárnyékban. Jól esett a két rövid mez, bár hosszan árnyékos szakaszokon majdnem hogy fáztam. A főúton megtett kilométerek után Fonzasón hajtottunk át, majd Arsié felé kanyarodtunk. Útközben valahol kis hágócskán, a Passo Fontanán hajtottunk át; előtte épp hagytanm is elmenni egy kisebb bolyt, mert féltem tőle, hogy túlzottan magával ragadott a marathon, és nem akartam túl hamar kihajtani magam. Az út alig emelkedett, lejtett. Pár kilométerrel Mellame előtt a szintdiagram alapján vártam volna a 2-3 km-es emelkedőt, ám hiába. Mintha nem kanyarodtunk volna le, viszont pár sík kilométer után szerpentinen gurultunk le Primolanóba (217 m). Átlagsebességem 34 km/ó-t mutatott. A szerpentinen a versenybringásokhoz képest semmivel sem lassabban vettem a kanyarokat. Az egyikből egyenesbe fordulva az út bal oldalán egy mókust láttam meg, ahogy a le?zúduló? bringásokat figyelte. Rákiáltottam, nehogy befusson elém, ám hiába; épp a kerekem alá futott. Szerencsémre úgy gurultam át rajta, hogy nem estem el, de utólag is még vagy egy-két percen át a fejem csóváltam az eset kapcsán: mekkorát eshettem volna 40 km/ó-val. Sajnáltam a mókust és féltem, hogy meghalt.
Az első komoly emelkedőig a 9,5 km-es, bő 600m szintkülönbségű Castello Tesinó kezdetéig még kb. 8-10 km-t hajtottunk egy mély völgyben. A komoly tempó miatt itt is, korábban is éreztem picit, hogy esetleg túlterhelem a vádlim és bosszankodtam is: MI a francért nem kentem be azt is sportkrémmel ? Próbáltam az eszembe vésni, figyelmem felhívni rá, hogy az emelkedőn nyugis, saját tempóban hajtsak, akkor kimegy vádlimból a túlterhelés. A főúton ? kb. egy órányi tekerés után ? jónak láttam elnyammogni egy müzliszeletet, így azt menetközben bányásztam elő. Egy kb. 8-10 fős bolyban haladtam, ám egy rövid buckán a nyeregből kiállva az élre hajtottam. Kb. 2 km vezetés után egy minket elhagyó versenyző szélárnyékába állva igyekeztem tovább előre. A Castello Tesinó kaptatójának leágazásánál, Grignóban a rendezők mutatták, hogy jobbra kell fordulnunk. Tábla jelezte, hogy az emelkedő hány (kb. 9,64 km) hosszú, mennyi a szintemelkedése (621 m ? több mint a Dobogókő), átlagos (6,5%) és maximális meredeksége.
Jól estek a helyiek tapsai. Bár az út egy meredek, árnyas hegyoldalban tekergett, hamar azon járt az eszem: nem kéne levenni az egyik rövid mezem ? A bringás sorban jól tartottam magam, sőt ? mint máskor is a mezőny végében ? jól tudtam előzgetni.
Meredek sziklafal oldalában szerpentinen tekergett felfelé az út, melyen igazán jól együtt haladtam a hozzám hasonló képességűekkel, sőt? Egyszer-egyszer megálltam fotózni, ám utána 1-2 km-n belül vissza is zárkóztam azokhoz, akikkel korábban együtt hajtottam. Én voltam az egyetlen túrabringás, csomagtartós, sárvédős bringát hajtó. Itt már tudtam, hogy más szemmel néznek rám, mint a rajtnál. Jó lendülettel haladtam előre, lassan előzgettem is versenyzőket. Kb. az emelkedő kétharmadánál tűnt fel, hogy mintha valaki időnként ciripeltetné a racsniját mögöttem. Picit még türelmes voltam, ám utána jeleztem neki: ?-Tessék, menj előre!? Nem akart. Fél kilométer és közben újabb racsnifuttatások után kezdett elegem lenni a kekeckedéséből és időnként én is ciripeltettem a racsnimat, ő meg ugyanezzel válaszolt. Végül megúnva nagyobb tempóra kapcsolva elhúztam picit. Az emelkedő utolsó két kilométerén kijöttünk a meredek hegyoldali szerpentinről és belső napsütötte hegyekre kaptunk szép rálátást. Tábla jelezte, hogy még hány km van az emelkedő tetejéig, pl: ?1 km fine salite.? A saját magamnak írt ütemtervhez képest kb. 15-20 perc előnyben voltam. Castello Tesino volt az első pont, ahol a folytatáshoz a 10:30-as limitidőn belül kellett maradni.
A tetőre érve hiába vártam a frissítőállomást, csak kis gurulás, 2-3 km után értünk oda. A közép és hosszútáv is ott vált szét.
Több árnyas pultnál sokféle energiadús táplálékot vehettünk magunkhoz. Legalább a frissítőállomásokon szeretek kicsit megállni, pihenni, itt is időztem kb. ? órát. Lehetett enni sonkás és sajtos szendvicset, dzsemes kekszet, szárított gyümölcsöket, müzlisszeleteket, energiaszeleteket, banánt, narancsot (asszem már itt is), emellett ásványvizet és multivitaminos ill. más fajta üdítőt. A többség a középtáv felé hajtott tovább, de megnyugtatott, hogy akadtak még a hosszúra vállalkozók is.
Amikor 15perc időzés után, 9:55-kor a hosszútáv útvonalát választva elhajtottam, páran biztosan meglepődtek. A szintdiagram szerint kb. 10km-t fennsíkon hajtottunk volna, ám sajnos engem is meglepett, hogy ez a 8-10 km inkább hullámzó volt, benne 1-2 km-es emelkedőkkel. A fennsíkon imitt-amott közeledtem, máshol távolodtam az előttem szűk kilométerrel haladó két bringástól, ám a lejtőn a 459m magasan fekvő Strignóba már együtt értünk. Mivel a faluban, meleg napsütésben induló kaptató aljában megálltam elpakolni a második rövid mezem és kulacsom megtöltöttem egy forrásnál, egymagam folytathattam a tekerést. Ismervén emelkedőmászási képességeimet, bíztam benne, hogy hamarosan megkezdem az utoléréseket, előzéseket. A megálláskor a következő emelkedő, a 2047m magas Manghen hágó szintdiagramját tettem a kormánytáska tetejére, így jól láttam mi vár rám: 24 km-en 1600 m szintemelkedés, ami ugyan csak 6,66%-os meredekséget jelent, ám mint az előző nap erre járó Balázs is mondta: az utolsó 6 km bizony végig 9-10%-os.
Carzanó után telve felé kapaszkodva kellett áthajtani a következő Chip kontrollponton. A hegyek alsó része, ahol az út is vezetett igazán délszekias volt. Több helyütt szőlőt termesztettek. A nap zavartalanul tűzött, 29 fok lehetett. Bosszankodtam is, hogy végül mégis elhoztam az esőkabátomat: ?-Igaza lett a tesómnak: ha elviszem, biztos nem fog esni!? Egy, az ellenőrzőponthoz tartozó kisfiú olaszul bíztató szavakat mondott. Mire pár kilométer múlva fenyőerdőbe értem, meg is kezdhettem az előzéseket, hiszen ismét bringások közé értem. Este Balázs még mutatott is egy képet egy kis útszéli ?meseházikóról?, én is rátaláltam. Az időközben leelőzött fekvőbringás emberrel együtt le is fotóztam. Később láttam szép vízesést is. Az erdőben vezető csendes útvonal számomra Szlovákiát idézte. Egy meredekebb szakaszon egy sárga mezes monti vázas, országúti kerekes srácot értem be nagyon lassan, ám lankásabban ő kevésbé gyorsított, így ott könnyebben elhagytam. Vele is bőven találkoztam még a nap folyamán; párszor megelőztem, ő meg fotózásokkor, vagy pihenőhelyeken került elém. A tavalyi Fausto Coppi granfondóval szemben, itt hiába hajtottunk akár 10, illetve később 15-18 km-t is a völgyben, hegyoldalban, még ott sem lehetett tudni, hol lesz a hágó vége.
Az út klassz kis hídon, hangulatos pihenőhely és csobogó közelében keresztezte a Maso patakot és hagyta el egy időre az erdőt. A túloldalon bezzeg meredeksége egyből 10%-osra váltott. Jól jött a Megarange. Mások a nehéz áttételeik miatt kínlódtak és kínozták izmaikat, én is kemény munkát végeztem, de áttételemnek és az elmúlt 3-4 napi túráknak köszönhetően nem okozott gondot. Inkább a meleg és kánikulában való izzadás zavart. A 10-12%-oson 6-7 bringás is feltűnt, a kb. 1 km-rel későbbi, házikó melletti frissítőig meg is előztem párat. Ahogy a kiírásban is szerepelt, Calamentónál (11:44-55) újabb frissítő állt a rendelkezésünkre. Mivel táblák 500m szintenként jelezték magasságunkat, sejtettem, hogy 1200m felett járunk. A hágóig még kb. 10 km várt ránk, a Manghen hágói limitidő pedig 1:30 volt. Úgy tűnt, fél órával hamarabb felérek. Elmúlt este és e nap reggel is aggódtam még, hogy egészségem miatt egyáltalán sikerülhet-e végigtekernem a granfondót, ám itt már egyre jobban kezdtem bízni a teljesítésben. Nem köhögtem, nem szipogtam és jó erőben éreztem magam; mivel ezen emelkedőt már teljesen saját, túrázótempómban másztam, vádlim túlterheltségét sem éreztem már.
A kiírás szerint ezen a frissítőn csak víz lett volna, ez valójában üdítőt, limonádét és citrom- és narancsszeleteket jelentett. Utóbbiak szöget ütöttek a fejembe: vajon csak a savanykássága, vagy valami vitamin miatt adják ? Természetesen, ha már megálltam, fotóztam is, illetve müzliszeletet és banánt is elnyammogtam; úgy gondoltam, jól jön az a hátralevő 10 km és 800 m szintemelkedés előtt. A kánikulában a slagból engedett vízzel kissé magam is lelocsoltam. A frissítőtől továbbhajtva pedig át lehetett hajtani egy vizes spriccelőn. A folytatásban 1-2 km még napos úton vezetett, majd zárt, kellemesen jól eső fenyőerdőben és lankásabban. Az 1-2 km-es szakasz után már ismét panorámás úton hajtottunk, a szem elé került hegycsúcsokon itt-ott már kis hófoltok is akadtak. Egy árnyas fenyőfánál két másik bringás is szusszant egyet, egyiküket kértem meg, hogy készítsem rólam egy fotót, egyúttal egy banánt is megettem. A két bringás angol volt.
A folytatásban részben fás, részben napos úton nyomtuk a pedálokat, néha már szerpentinezett az út. A bringások kb. 3-5-700 méterenként követték egymást, így időnként előzgettem, majd fotózáskor ismét elém kerültek a versenyzők. Egy Maratona Dolomites mezes, kb 50 év körüli férfit többször is megelőztem, fotóztam, így fel is merült bennem, hogy nem fog egyszer rám morogni, hogy ?-Ugyan ne fotózzam már az ő kínlódását?. ÉN igazán élveztem a kaptatót. Lehet, hogy egyeseknek küzdelem volt, én teljesen jó erőben, saját ritmusomban pedáloztam és élveztem a tájat, hangulatot, időnként rendőrmotorosokat, élveztem, hogy jó erőben inthettem az egészségügyi kocsinak, hogy totálisan minden rendben. Tavaly is többször kérdezgették az autóból, hogy minden rendben van-e, tudom-e folytatni, de akkor többnyire 2-3-an voltunk, akiktől ezt kérdezniük kellett. Ezúttal legalább 20-30 fő volt az, aki a mezőny végén haladt, kb. 5 km hosszan elnyúlva, köztük előre-hátra cikázva figyelték, hogy bírja-e mindenki.
Kb. 5-6 km-rel a tető előtt épp láttam is egy emberkét, amint feladta és beszállt a kísérőautóba. Az utolsó 5-6 km egy - mind jobban ritkuló fenyőkkel tarkított hegyoldalban kapaszkodott fel meredeken, néha szerpentinkanyarokban. Egyik hajtűkanyarban épp motorosok torlódtak fel és nem figyelvén a bringás résztvevőkre, 2-3 másodpercre engem is feltartottak. Amint elhaladtam az első előtt, a kanyarban álló, és a motorosokat helyre tevő rendőr kedvesen, a nyeregnél fogva megtólt. Nem sokkal később meglepetésemre egy csinos női résztvevőt előztem meg. A hágóút itt már a normálisnál keskenyebb útszélességű volt, így amikor egy bringást előztem, váratlanul rám dudáltak. A rendőrautó hajtott előre, ám az ablakába kapaszkodva kb. 300m-en egy általam megelőzött kék, vastag combú, tömzsi srácot húzott előre. Nesze neked fair play. Látszott, hogy a srácnak nincs ínyére a kaptató, na de így segíteni....
Dacból is jobban hajtottam és újra magam mögé utasítottam a srácot. Másodszorra már csak mögém zárkóztatták fel. Az utolsó kilométereken akadt újabb, sötét mezes lány is, aki gyakran kiállva küzdött a 9-10%-os nehézséggel. Kb. 3-4 km-rel a tető előtt vége már a nyereg is megmutatta magát: megtudhattam, hogy hol jutunk át a ?túloldalra?. Az utolsó 2 km-en minimum 4-szer megálltam fotózni, részben ezért is végül csak 13:06-ra értem a tetőre, viszont éppen azért is engedtem magamnak a megállásokat, mert tudtam, hogy bőven limitidőn (13:30) belül vagyok. A hágóút utolsó kilométerein ismét táblák jelezték, hogy mennyi van még hátra: ?1-2 km fine salite?. Itt már egyre többen tólták bringáikat. 2 km-rel a vége előtt még csak 1-2 fő, ám kb. 700 méterrel a vége előtt egyszerre 3 középkorú embert is lefotóztam, amint bringáik mellett sétáltak.
Bár ha belegondolunk, hogy így is mondjuk 45-50 évesen teljesítenek egy ilyen nehéz granfondót. Igaz ezt én még nem tudom megítélni, mivel nehéz bringával hajtottam mindig is.
A chip ellenőrzőn áthaladva a hágótáblánál éppen csak a fotó miatt álltam meg, majd gurultam is tovább, a remélt frissítőállomáshoz, melyet 2 kanyarral lentebb meg is találtam. Ha már akadt pad, ezúttal le is ültem rá, hogy müzliszelet és banán, valamint szárított gyümölcs falatozás közben pár percig is regenerálódjak, pihenjek. Eszegetés közben érkezett meg a fekvebringás emberke is. 10 perc időzés után ? mivel közeledett a 13:30-as limitidő is - már kezdték összecsukni a padokat, összeszedni a szemeteket. Beraktam még egy-egy energiautánpótló kaját a mezzsebbe, majd 2-3 elindult bringás után én is nekivágtam a lejtőnek; utánam talán már csak ketten maradtak a frissítőnél, igaz nem tudom hányan nem értek még fel a hágóra. Ha már szép táj volt, nem hagyhattam, hogy ne nagyon legyen fotóm erről az oldalról, így útközben kétszer álltam meg fotózni ? közben egy srác meg is előzött.
Bár Balázs sok kanyart, azaz nem túl gyors lejtőt említett, a vártnál gyorsabb lett, sőt? Igazából csak a fenti kilométereken tekergett szerpentinben, kb. 5 km múlva már inkább erdőben kanyargott. Ahol picit is élesebb volt a kanyar és ha közlekedési tábla nem jelezte, ott a szervezők tettek ki sárga alapon táblát, hogy éles kanyar, vagy kanyargós útszakasz következik. A lejtő utolsó kb. 6 km-én már mind kevésbé kanyargott az út, többször is hosszan lehetett 55-60 km/ó-val suhanni; fel is tűnt előttem kb. 600méterrel egy versenyző, akit a jó szlalomozással, igyekvéssel és itt-ott kanyarlevágással a főút előtt 2-3 km-rel utol is értem: ?-Legalább társaságban, váltott vezetéssel hajthatok a Rolle hágó tövéig!? ? gondoltam. A becsatlakozás előtt tábla jelezte, hogy lehetőség van mechanikai javításra, de nem volt rá szükségem.
A Predazzóba vezető főútra fordulva 2-300méterrel előttem pár bringás fejezte be épp a lejtőre felvett meleg ruha levételét, ezt én is megtettem, ám a mögöttem haladó emberke a srácokhoz tudott csatlakozni, én pillanatok alatt 1 km hátrányba kerültem. Szép kilátás nyílt ÉK felé a hegyekre és Castello di Fiemme kastélyára, a célig előttünk álló 100km-es táblával együtt klassz fotót készítettem. Bár a völgyben jócskán meleg volt ? 30 fok lehetett -, az időjárással mégis mázlink volt: erős hátszél fújt, melynek köszönhetően könnyedén gyorsultam fel 30-31 km/ó-ra. Jó erőben, jó kedvvel hajtottam. Élveztem a marathont, egyáltalán nem éreztem fáradtságot így azonnal lendületet véve a 3-4 srác gyors utolérésére indultam. 34-37 km/ó-val hajtva 2-3 km alatt már a fiúk mögül csinálhattam menetközben újabb fényképet. Mivel ők csak 28-29 km/ó-val haladtak, alig időztem mögöttük. Bőven jó erőben éreztem magam, így nem okozott gondot, hogy 2-3 km/ó-val gyorsabban magam hajtsak, ahelyett hogy lassabban, de szélárnyékban hajtanék.
Nagyon élveztem a jó erőt, hátszelet, sík, illetve picurit emelkedő utat, kb. 2 kilométerenként értem utol versenyzőket. Bár itt az utolsó 10-30 versenyző közt tettem ezt, mégis én a kakukktojás, túrabringás srác voltam az, aki bedarálta a magányosan hajtó kerekeseket. Míg 2000-ben Cavalesében laktunk és onnan tettem 3 túrát, ezúttal alatta a völgyben hajtottam el. Visszatértem! Persze az időközben eltelt 5-6 évben már alig maradt az Alpokban olyan régió, ahol ne jártam volna.
Kb. 4-5 km után értem utol azt a férfit, akit a Manghen hágó közepénél megkértem, hogy fotózzon le. Váltottunk is pár szót: elmondtam, hogy : most még örülhetünk a jó hátszélnek, de félő, hogy a Rolle hágó után a hosszan lejtő völgyben már nem fog jól esni az ellenszél. A hátszélben nem okozott gondot menetközben könnyedén megenni egy energiaszeletet. A főúton utunkba eső hosszú alagút előtt a szervezők az útvonalat attól jobbra, kis utakra, bringaútra terelték. Az elején picit tekeregtünk még hátak között, ám utána már egyenesen, jó tempóban hajthattam a mezőn vezető úton: 28-29 km/ó. Épp az alagútnál talán egy jó tempójú vezetőre várt 5-6 srác; nem tudom; mikor odaértem, indultak ők is, de nem tudtak mögöttem maradni. Predazzóig még újabb 3-4 embert értem utol, köztük a Rolle hágóúton ezután még többször visszaelőzött tandemes párost; a hölgynek is erős lábai voltak, viszont ha nem oldalra nézett a férfi nagy hátától alig látott valamit.
Predazzó előtt ? ahogy szokták ? Granfondós tábla jelezte, hogy forrásnál víz tölthető, le is cseréltem a felmelegedett vizet a kulcsaimban. A településre érve picit csalódottsággal tapasztaltam, hogy tempóm visszább esett, sőt az elém került két bringáshoz sem közeledek; az út picurit már emelkedett. Predazzóban 14:28-kor fordultunk az 1970m magas Rolle hágóra. A 21 km-es, 950m szintemelkedésű emelkedőre ? a limitidőig - volt 2 óránk, ami bőségesen elegendőnek tűnt. Kormánytáskám szintdiagramja az első 5 km-re 5-8%-os kaptatót, majd 7 km alig emelkedő részt, végül újabb 7 km 4-7%-os emelkedőt jelzett. A granfondó / marathon előtt úgy gondoltam, hogy a marathon ezen szakaszában, 120km-rel a lábunkban direkt jó, hogy a felénél lesz a lazító rész, mert a 7-7 km-ket megszakítással könnyebb bírni. A települést elhagyva, épp ahol megkezdődött a komolyabban emelkedő szakasz szép kilátás nyílt a Pale di San Martinó toronyszerű sziklaképződményekre.
Emelkedő és a mezőny végéről lévén szó folytattam az utoléréseket. Egy útépítés miatti útszűküléses szakaszon épp utolértem egy tömzsi emberkét, mögöttünk pedig autók torlódtak fel. Érdeks volt, hogy az emberke talán annyira komoly erőpróbának érezte a kaptatót, hogy direkt nem húzódott félre? engem bosszantott a dolog. Nem tartott volna sokba, hogy közelebb húzódjon a kerítéshez és így elférjen az autó, ám nem tette. ÉN viszont megúntam a tökölést, beszorulást és az autó és közte kibújva szinte kirobbantam mögüle és hamar, könnyedén megelőztem.
Bellamonte előtt a korábbi orvosi illetve granfondó végét felügyelő (Fine Corsa) autó járt a versenyzők között előre-hátra, hogy mindenki jól bírja-e. Bár megálltam fotózni, maximálisan jó erőben éreztem magam, mutattam is nekik. Bellamonte előtt 7-8 %-os kaptatón hajtottunk; tábla jelezte, hogy 1 km múlva frissítőállomás következik. A frissítőnél kb. 5-6 bringás töltötte fel magát. Elvileg itt is vizet adtak volna, de ténylegesen ez is a víz mellett még narancsot és citromot jelentett. Emellett én persze eszegettem müzliszeletet, és az előző frissítőről elrakott banánt. Mivel nem álltam rosszul, nyammogás közben elküldetm egy gyors sms-t is: ??Eddig jól bírom, még 500m szint az utsó nagy hágóig, 20 perccel vagyok limiten belül?
Rövid emelkedő után értünk a Peneveggio előtti hosszú duzzasztott (?) tóhoz, ami mentén lankás kilométerek következtek. Ahogy korábban, a Manghen hágón is másokhoz képest jobban hajtottam a lankásabb szakaszokon, itt is többeket nagyon könnyen értem utol, hagytam, el. Másodszor előztem meg a tandempárost; kb. 5 km/ó-val voltam gyorsabb náluk. ?Igyekvős? tempóban, teljesen frissen hajtottam, olyan érzéssel, önbizalommal, mint amikor az ember biztos a teljesítésben és azért hajt erősen, mert élvezi mások utolérését, saját ? magához képesti ? sikerét. Valóban nagyon élveztem, hogy az adott körben ? még túrabringával m- is én vagyok a legjobb. A sikeresnek érzett granfondó szárnyakat adott.
Robogtam a tó mellett, a hegyoldalban vezető úton. Peneveggióba érve fotózás miatt álltam meg újra, de mint lentebb is már egyszer, ezúttal is vagy 4 percet álltam egy fotó miatt, ugyanis betelt a memóriakártya, így vissza kellett nézegetnem, melyeket törölhetem. Természetesen azokkal tettem ezt, amely helyeken duplán kattintottam. A 4-5 perc állás közben jópáran ? a sárga montivázas srác (Manghen hágóról is ismerős), a tandemesek, stb. ? ismét elém kerültek, így a Valles hágó leágazása után, a meredekebb szakaszon ismét az általam szeretett üldözés és előzgetés következhetett. Bár nem ezért csinálom, de ezért is jó fotózni megállogatni, mert így utána ismét előzgethetek.
A Rolle hágóig előttünk álló 7km-ből 5 km-en át zárt fenyőerdőben vezetett az út, alig nyílt kilátás, így megállás nélkül nyomhattam a pedált. A korábbi megállások miatt persze azért néztem az órám és rá kellett jönnöm, bizony nem is sokkal idő előtt érek majd a hágóra. Mivel hosszabb folyamatosan tekertem, itt kiderült, mennyivel is vagyok gyorsabb a többieknél: volt az 2 km/ó is. A Valles hágó leágazásától én 11,1 km/ó-t mentem, a többiek kb. 9-et hajthattak, míg a meredekebb rész kezdeténél minimum fél kilométerrel voltak előttem, pár kilométer múlva már több mint féllel voltak mögöttem. Bellamontében még szépen sütött, tűzött a nap, Peneveggióban már éppen csak, ám az erdőben a felhők alatt fokozatosan hűlt az idő. Kb. 1700m felett már azon morfondíroztam: lehet, hogy lassan fel kellene öltözni ? A szerpentinút egyik irányában gyenge hátszellőben jó idő volt, ám az ellenszellős szakaszon hűs volt. 1830m-en, kb. 2 km-rel a Rolle hágó előtt ? táblák is jelezték ismét, hogy hány km ?file salita?- ért ki az út az erdőből és láthattunk rá a Pale di San Martinóra. A bő 3100m magas hegy teteje és egyes részei is felhőben voltak. Időközben a szintén Manghen hágón látott kék mezes lányt, illetve egy fekete bőrű, B? országú srácot is megelőztem. Egy fotóra még megálltam, ám utána legközelebb már csak a hágón akartam. Még nem öltöztem fel. 2000-ben mikor a túloldalról másztam meg a hágót, itt esőben gurultam le, ám két nappal később anyuékkal napsütében jöttünk a környékre sétálni. Akkor milyen szép volt a sziklapiramis a kék éggel a háttérben, most meg 1 km-rel a hágó előtt csepegni kezdett. Ahogy épp 2 bringás mellett haladtam el, ki is szaladt a számon: ?-Hoppá!!?
Szerencsénkre a hágóig, a frissítőállomásig nem kezdett zuhogni, maradt a csepegés. Nem volt meleg, ám mielőtt magamra vettem volna a másik rövidujjút, gyorsan még lefotóztattam magam. Kb. 13 perccel a fél 5-ös limitidő előtt értem a hágóra, ám már csak az eső miatt sem akartam volna sokáig időzni; elvettem egy kevés energiautánpótlást és forró teával töltöttem meg kulacsaimat. A rugalmas rendezőknek hála ugyanis ? alkalmazkodva az időjáráshoz ? forró teát főztek. Jól esett bizony! Míg a bringások többsége vékony, pár dekás dszekit vett magára, én lusta voltam a gumipókkal rögzített hátizsákból lélegző esőkabátom elővenni, megelégedtem a windstopper felsőmmel; bíztam benne, hogy hamarabb kigurulok az eső alól, mintsem eláznék. 16:25 körül nekivágtam a lejtőnek.
Eddig összesen 4-szer jártam e hágón és harmadszor kaptam esőt. Bringával még nem is jártam a Rolle hágón szép időben, viszont most már mindkét irányból leküzdöttem. A tábla a térkép által jelzett 1970 méterrel szemben már 1984 m-t mutatott.
Amint a szerpentines, enyhén nedves úton utolértem egy nagyon óvatoskodó versenybringás srácot, rájöttem: túrabringámmal bizony eljött az én időm: gumimnak köszönhetően nem csúszkálok, sárvédőmnek köszönhetően nem fröcskölöm össze magam. Élveztem a lejtőt, amin ráadásul nem is nagyon esett az eső. 9 km-t gurultam San Martino di Castrozzáig, de már ott sem esett, sőt világosabbak voltak a felhők. Úgy tűnt, a völgyben hamar visszatérek a meleg nyárba. A kisvárosban nem maradhatott el 2 fotó, majd a folytatásban a völgy oldalában kanyargó úton megtapasztalhattam, hogy a bringa bedöntéseknek és kanyarlevágásoknak köszönhetően mennyivel vagyok gyorsabb, mint mikor autóval, rajta bringákkal ereszkedtünk óvatosan.
Kb. 5-6 km-rel Fiera di Primiero előtt bringás tűnt fel a hátam mögött. Pár kanyart még feltartottam őket, ám egy hoszabb egyenesben a montis tandem ? a nagyobb súly miatt ? könnyen húzott el tőlem. Ráhajtással a városig végül 300méterre tudtam minimalizálni a hátrányom. Lankásabb szakaszra érve ismét már én hajtottam előttük, sőt előztem 2-3 km múlva egy triót is. Ahogy Predazzó előtt a völgyben, vagy a Rolle hágó emelkedőjén, itt ismét bedaráltam pár előttem haladót. Élvezettel, jó erőben robogtam a cél felé. Bár meleg lett, 35-38 km/ó-ról még nem volt kedvem a vetkőzés miatt megállni. Imer után az út az autóval már ismerős szűk sziklaszorosba, vízi erőmű, duzzasztott tó mellé ért. Mivel a szinte vízszintes úton már lassabban haladtam és egy csinos lányt értem utol, az ő tempójára beállva mögötte próbáltam menetközben levenni a fölsőmet. Mivel a windstopperből nem volt egyszerű kibújni, picit bele is gabalyodtam, ám ez elég is volt hozzá, hogy megbillenjek a bringán és majdnem el is essek. Nem sokon múlt, hogy meg tudtam tartani a bringát, így az esetből tanulva inkább megálltam egy pillanatra és nyugodtan vettem le a fölsőmet. A folyatásban két alagút követte egymást, ám annyira semmi bringással nem találkoztam, hogy aggódni kezdtem: ?-Vajon elnéztem volna az előbb a leágazást? Túljöttem??. Ráadásul emlékeztem hogy az előbb pár háznál, egy rendezői irányító is megállt, utóbb azt hittem, hogy talán épp azért, mert ott kellett volna kanyarodnom. Nosza rajta, visszafordultam. Előbb síkon hajtottam k2-3 percet, majd az alagútban már emelkedőn, mire egy Granfondo Campagnolós, kb 7-8 fős bringás csoport tűnt fel. Ezzel az 1+1 km-rel tartoztam az ördögnek és veszítettem 5 percet. A többiekhez csatlakozva 7-8 perc alatt értünk az 1015m magas Passo Croce d?Aune hágócskára vezető 12km-es emelkedő leágazásához. A többiek nem időztek, ám én még egy rövid mezem is levettem és jól esett egy banánt is megállás közben elfogyasztani, sms-t is kellett küldenem Balázséknak. 17:40-re értem az elágazáshoz, azt hittem, bőven 19 óra előtt a feltrei célba érek, igaz, hogy a limitidő így is csak fél 8 volt. Célbaérésem viszont túl optimistán láttam.
Minimum 1 km hátránnnyal indultam a többiek után. Egy ideig még egymagam hajtottam, ám kb. 2 km után egy magányos bringás tűnt fel előttem, akit korábban még nem is láttam. Mivel az eddigieket mind szemmel láthatóan közelítettem és előztem le, ám ezzel szinte egy tempót hajtottunk, kíváncsi lettem: ?-Biztos, hogy ő is résztvevő, vagy semmi köze a granfondóhoz??
Félig mellőle aztán úgy tűnt, saját túrán van: hátán sem és bringáján sem láttam rajtszámot. Míg az én lábamban 190 km és 4000m szintemelkedés, az övében lehet, hogy csak 50-80 km volt. 3 km emelkedő után a diagramnak megfelelően pár kilométeres sík szakasz következett; az utolsó frissítőállomásnál már meg sem álltam. Az utolsó 6 km emelkedő szép táján kezdődött meg: bár meleg volt, fák árnyékában tekertem, szemben pár házikó látszott a sziklán, amögött pedig hatalmas hegytömb, a 2300-as Monte Pavione magasodott. Fotóm eredményeként a bringás elém került, és mert alig voltam gyorsabb nála, szinte azonos távolsággal követtem őt. A településen két szerpentinkanyarral kapaszkodtam fel, miközben két résztvevőt hagytam el, egyikük meg is állt, jól esett pihennie. A házak közül kedves szóval buzdított egy helyi bácsi. Az utolsó 4 km már 8-10%-os meredek volt, én végül az utolsó kilométerre tudtam korábban elengedett ismerőseim beérni. Mikor feltűntek, már 1 km sem volt hátra, így azzal ösztökéltem még magam: ?-A tetőig meg kéne előzni őket!? Sietősebbre, pörghősebbre fogtam. Időszakosan rövid ideig jobban meghajtottam a bringát és sikerült a granfondón kívüli bringáshoz is közelednem. Őt 300méterrel a tető előtt, a tandempárost pedig 200méterrel a tető előtt előztem meg. Lehet, hogy ők értelmetlennek látták harcomat, ám én igazából nem is velük versenyeztem, hanem magam ösztönöztem újabb utolérésekkel, előzésekkel. Magam picit kihajtva, a végén szinte sprintelve 18::48-ra értem a tetőre, ahonnan szép kilátás sajnos nem nyílt. Amint kis szusszanásra megálltam, egy ismerős rendőr jött is már oda hozzám, hogy nincs-e bajom; pedig az ég adta világon semmi gond nem volt. Tudtam, hogy mit bírok.
Míg épp csak kifújtam magam, természetesen a férfi-női tandem páros és talán még két kerekes is megelőzött. A lejtő teteje szerpentinúton kanyargott Pedavenaig, ám onnan már tekerhettem. Kereszteződésben ? már csak 3-4 km-re a céltál ? szintén rendezők irányítottak; már a célegyenesben éreztem magam. Úgy éreztem magam, mint a szökevények a Tour szakaszokon, amikor a cél előtt, győzelmük tudatában már a szurkolókra néznek, odamosolyognak és kezdik élvezni a siker ízét. Egy bő kilométer hosszú egyenesben már el is kezdtem levenni a lejtőre magamra öltött hosszú felsőt, majd meg is álltam, biztonságosan levenni, a kormánytáskába tenni. Az egyenesben, a siker kapujában érezve magam, néha a nyeregből kiállva picit felgyorsítottam, élveztem a befutó közelségét.
A belvárosi macskaköves körgyűrű már ismerős volt; pár száz méter volt már csak a rajtul ? és azt hittem, célul is - szolgáló felfújt kapukig. Ám váratlanul rendezők egy boltív alá és a vár felé irányítottak. Előző nap még nem gondoltam, hogy az akkor is látott mind jobban emelkedő macskaköves utca lesz a befutó. Az utca két oldalát kordonok kísérték, oldalt pedig ? mint a Giro vagy Tour szakaszokon ? kis táblákon, mennyi van még hátra: 300m, 250 m, 200m? a kaptató meg egyre csak emelkedett, korábbi lendületem el is fogyott, erőt kellett meríteni. Visszaváltani már nem akartam. Egyre erősebben nyomtam, mikor kb. 150 m-rel a CÉL előtt Balázs, majd Péter integetett és örült beérkezésemnek. Meg is örökítettek. Büszkén, örömmel haladtam át a kb. 40-50 fős nézőközönség által figyelt célkapun (és chipellenőrzőn); hangulatos kis, családis hangulatú térre érkeztem. Jobbról egy reklámokkal díszített kis emelvény volt, rajta műsorvezetővel, szembe kordon és nézők. Az emelvény végénél, a kb. 5 méter széles kis térség végénél álltam meg. Arcom mosolytól és büszkeségtől sugárzott. Körbenéztem és örültem: MEGCSINÁLTAM Olaszország 2006-ban legnehezebb marathonját !! Túrabringával !!
Még fel sem ocsúdtam, a műsorközlő, túrabringámat láván, csodálkozva és elismerését kifejezve oda is jött hozzám. Megkérdezte a nevem, illetve visszakérdezett, hogy magyar vagyok-e. Olaszul beszélt és meg is kérdezte: tudok olaszul? Mivel sajnos nem tudtam, ő olaszul beszélt rólam, fejezte ki elismerését és beszélt, mutatta be a nehéz bringát, a kormánytáskát, azon a meredekségdiagramokat. Ott álltam mellette, rólam beszélt a közönségnek és többször megdícsért, elismerését fejezte ki. Fantasztikus érzés volt az elismerés: valóban, míg a többiek (Igaz 50-57 éves teljesítők is akadtak) 9-11 kg-os bringákon teljesítették a 204km-t és 4447m szintemelkedést, addig én ? kis csomagommal együtt 13,5 + kb. 3,5 = 17 kg-son.
Időközben többször is meghajoltam és köszöntem a nézők elismerését. Szívem tele volt érzéssel, ám még inkább így lett, amikor a hangszórókból felcsendült a magyar himnusz. Meghatódtam. Teljesítettem 2006. év legnehezebb olasz marathonját és ráadásul hazám himnuszának hangjaival és utána tapssal köszöntenek. A himnusz hangjai alatt csak néztem köre és alig hittem el mi történik velem. Életem egyik ? ha nem a ? legnagyobb élménye ért. A közönség tapsa után ismét meghajoltam, majd a mikrofont elkérve, 2 - szerintem olaszok által is érthető - angol mondattal fejeztem ki köszönetem: ?-Thank you very much! It was a very fantastic granfondo! I enjoyed very much. Thank you for the organisation! Good bye!"
A magyar himnusz szólt a Granfondo Campagnolo céljában. - VIDEÓ !
Klikk a képre :-)
A folytatásban 1-2 perc múlva újabb befutó érkezett. Balázs és Péter is örömmel látott viszont, fejezte ki elismerését, ám amint a hogyan tovább kapcsán elmondtam, hogy elmennék a Palaggióba a cetlimért megenni a tésztát, meginni az üdítőt, Balázs arról próbált meggyőzni, hogy a kocsiban is van rengeteg kaja. Nem volt tisztában vele, hogy a szervezet ilyen fokú megterhelése után meg kell adni neki, amit kíván. Pótolni kell az elvesztett energiát, szénhidrátot, folyadékot, viszont nem a leghétköznapibb kajákkal. Míg tavaly a Fausto Coppi granfondó után annyit időzhettem amennyit jól esett, és bőven kiélvezhettem a teljesítés sikerét, ezúttal nem örültem, hogy utóbbi teljesen elmarad. A célból hamar megírtam az sms-t Mesinek, szüleimnek, Ildinek és Feckének, illetve másnap egy munkatársamnak is: ?Fantasztikus! Lenyűgöző! Alig bírok magammal. 15p-cel a limitidőn belül értem be. A bringám látva a műsorközlő kihívott és lejátszották a himnuszt, megtapsoltak.?
Még kb 10 percet időztünk; megvártuk az utolsó befutót is, aki a kiírás szerint a fekete mezt kapta. Utolsó előttinek egy amerikai érkezett, akit a az emelvényre szólítva párja csókkal üdvözölt. Az utolsó befutónak nagy hangulata, feelingje volt: ahogy a srác az emelkedőn hajtott, mögötte rendezői és mentőautó közeledett. Akár a profi versenyeken ! A hangszóróból ? ekkor vagy később ? szuperül illő szám, az ?-Eye of the tiger!? szólt; alig bírtam magammal. Nagyon élveztem az egészet! A rendezvény zárásaként a speaker záróbeszédet mondott, éltetet arendezőket és megköszönte a város, a szervezők és rendőrök közreműködését. Nagy tapsot kaptak ők is!
Balázsékkal abban maradtunk, hogy kb. 8-ra megyek oda a közelben álló autóhoz.
A palaggióban hosszú asztalok mellett kb. 100 ember ülhetett és nyugodtan eszegetett, iszogatott; sok volt már köztük a szervező. Bár magamban, de a sikert ízlelegetve ültem én is egyik asztalhoz és eszegettem jóízűen a műanyag tálcára rakott tésztát és finom citromos gyümölcsjoghurtot. Jól esett körülnézni és magamba szívni az egészet! Csodás nap volt.
A kocsihoz visszatérve lemosdottam a benzinkút mosdójában, majd a bringa kocsira tétele után 20:20 tájban (?)
nekivágtunk a hazaútnak. Balázs időközben többször is megemlítette, hogy a hazaút hosszabb lesz, mint az odaút; hajnali 2 óra előtt nem érünk Szombathelyre.
A marathon feelingje megtört, kevéssé érdekelt az útvonalválasztás, bár úgy éreztem kerülőúton fogunk menni. Én még a granfondón éltem, amiatt voltam büszke magamra, az autóút azonban másról szólt. Nekem sem hiányzott, hogy 10 órás alvás és nyugis pihenés, a siker és tett ízlelgetése helyett az éjszakai, a sofőrünk, Balázs miatt mindenképp illő ébrenléttel nyúzzam és üssem ki magam. A szervezetet alaposan leamortizáltam a granfondóval, ám erre tettem még rá azzal, hogy alig aludtam valamit és a 3 nyitva levő ablak miatt még a fülem sem érezte jól magát; nem tetszett a huzat? (nem tudom mitől; csak a granfondótól, vagy épp a kocsiban levő hűs levegő, huzat miatt, de 2-3 napra sikerült is megfáznom.) 11 óráig még csak elszunnyadtam másfél órára, ám akkor Péter kért meg, hogy onnan én tartsam ébren Balázst. Gondoltam magamban: ?-Végülis logikus: én aludtam éjjel kevesebbet, én hajtottam ki magam, a kocsiban mégis én érjem be másfél óra alvással, ő meg szundíthasson 3 órát. Testvéries!? Nem mentem bele komolyabb vitába, de megfogadtam, mással, autóval többet marathonra nem megyek. Legközelebb a marathon célbaérkezés után a magam ura akarok lenni. Igaz, hogy ezúttal mondjuk munka miatt amúgy is haza kellett jutnom.
Normális körülmények között még egy órát Feltrében lehetett volna lazítani, élvezni a hangulatot, este fagyizni, sétálni és sok folyadék és joghurt után puha ágyba feküdni.
Kissé negatívan gondoltam vissza az elmúlt 2 napra: Balázsnak alig volt edzettsége, Péter kétszer is elkésett, eset meg jól elszórakozták az időt?. A nyári Alpok túrára szigorúban határozom meg a részvétel feltételeit. Én egyedül is el tudok menni; aki jönni akar az nagyban alkalmazkodjon!
Adatok: rajt 7:40, Feltre
Grigno, leágazás Castello Tesinóhoz TM: 1:04:30 DST: 35,4 AVS:
Tető, Castello Tesino, (9:35) TM: 1:48:30 DST: 44,44 SAV: 12,3 AVS:
Frissítő: (9:40-55)
Manghen emelk kezdete (10:24) TM: 2:21:00 DST: 60,6 SAV: AVS:
Calamento, frissítő (11:44-55) TM: 3:27:01 DST: 74,85 SAV: 12,95 AVS:
Passo Manghen (13:06) TM: 4:36:30 DST: 85,88 SAV: 9,52 AVS:
Frissítő: (kb. 13:10-25)
Lejtő vége, főút (13:47) TM: 5:00:07 DST: 101,5 SAV: AVS: 20,2
Predazzo, Rolle hágóút kezdete (14:28) TM: 5:35:10 DST: 117,9 SAV: 28,1 AVS: 21,0
Bellamonte 15:05
Valles hágó leágazás TM: 6:27:20 DST: 132,2 SAV: AVS:
Passo Rolle, 1970 m (16:12-26) TM: 7:02:44 DST: 138,76 SAV: 11,1 AVS: 19,7
Fiera di Primiero (17:05) TM: 7:38:30 DST: 161,6 SAV: 38,3 AVS:
Leág Croce Aune felé (2 km plusszal) TM: 8:12:49 DST: 180,44 SAV: AVS:
Passo Croce Aune, 1015 m (18:48) TM: 9:06:52 DST: 191,79 SAV: AVS:
Feltre, CÉL (19:12) TM: 9:27:25 DST: 204,31 SAV: AVS: 21,6
MXS: 66 TR/D: 225,42 ODO: 104710
Riskó Péter képei
SZÁLLÁSOK LINKJEI:
Belluno provinciában falvanként szállások
Toblachtól 1,5 km-re Wahlenben: májusban 19 EUR, júnban 21 EUR; ITT SZÁLLUNK MEG ELŐSZÖR !!
Szállás Tiagóban, Meltől 3 km NY-ra, Feltrétől 13 km-re; ITT SZÁLLUNK MEG A MÁSODIK KÉT ÉJRE ! 21 EUR / fő / éj
Toblachban : jún-ig 15-18 EUR, ill 2 fős appartman: 25-35 EUR
IDŐJÁRÁS LINKEK
Trento 10 napos előrejelzés
Déltirol (Bruneck, Bolzano) időjárás előrejelzése 2-3 napra
Déltiroli meteorológiai állomások óránkénti időjárási adatai --> görbe; ÉRDEKES !!
"METEO TRENTINO"
"csodás Misurina - Drei Zinnen képek"
"Drei Zinnen / Auronzó th. emelkedő"
|
ERBEPASS (2000 M): |
nyugat felől 16 km fölfelé 1697m magasig 6,5-8,5%-oson (8% körüli 3 km), utána pici lejtő, majd változatos emelkedés; vége 3 km: 7,2-8,5%.
keletről: 1 km 10,3%-os, majd 7,3-9%, végül 5,2% egy 1551m magas nyeregig, majd lejtő, azután 7,5 - 11,8%-os a tetőig, ebben 1-1 km-nkénti könnyítések után 10-11,8%-os meredek km-k |
| STALLERSATTEL (2052 m) | : ??? |
| GIAU HÁGÓ (2233 m) Cortina felől | : Pocolig (1535 m) 6 km-en : 5,5 - 8,6%-os a meredek csak 1,5 km, az elágazás után még 8,5 km --> 6,6 - 11%-os, ebből 5-6% mindössze 3 km, a többi többnyire 9-10%. Az utsó 3 km picit jobb már. |
| FALZAREGO HÁGÓ ( 2105 m) nyugat felől | : 3-8%-os; KÖNNYŰ. 2 km 8%-os, utána leginkább 6%, elvétve 7-8%. |
| TRE CIME DI LAVAREDO (2349 m) | : 8 km-es emelkedő, ebből a második fele, 4 km brutál: 10-13%-os! |
| MANGHEN PASS (2047 M) | : összesen 16 km, 3-10%-os! A hágóútelső fele 7. km-ig nem vészes: 3-7%-os, ám utána meredekebb: 8,5 km 9-10%-os !!! |
|
