Bevezetés:
A 2004 júniusi öt napos szlovákiai túrázás hozta meg az ötletet, hogy évente május-júniusban 3-6 napos „előnyári” túrákat szervezzek. Ekkor csodás már az idő, üde zöld a természet, sok a virág és még a nyári turisták sem érkeztek meg. 2006 óta be is vált, hogy Balázzsal együtt megyünk autóval: 2006-ban a Dolomitokban Péterrel hármasban, 2007-ben egyszer egymagam voltam a Koralpe környékén, majd júniusban együtt Karintiában.
2008-ban – remélt – lakásvétellel és munkahely váltás miatti teendők egészen június végéig nem engedtek el, ám ekkor csak sikerült néhány napra ismét a Dolomitokba kimenni – a feszültséget a csodás tájon levezetni, feltöltődni és egyúttal a nyári nagy túrámra is utolsó teszt-túráimat megtenni.
2007-ben a három kiemelten meredek Magas Tauern-beli emelkedő után utolsó napon eső miatt le kellett mondanunk a 2055m-es Mangart nyeregbe vezető szép emelkedőről, ezért 2008-ban ezt tettük az első napra. Emellett nekem további célom volt, hogy feltekerjek a Giro d’Italia legnehezebb emelkedőjén az 1750m-es Monte Zoncolanra, illetve kinéztem még egy 2000m fölé vivő utacskát a Cinque Torri turistaházhoz. Ezzel, illetve a Falzarego hágóval meglehetett a századik 2000m fölé tekerésem.
2008. június 26-án, csütörtökön a 18 órás vonattal utaztam Szombathelyre. A vasútállomásról percek alatt meg is találtam Balázst, majd 1-1/2 11 körül már aludtunk is, így nem aggasztott, hogy fél 5 – 5 órás ébresztésben maradtunk.
2008. június 27, 1 nap: Predel hágó – Mangart nyereg (2055 m) – Predel hágó = 26,1 km
Nap végéig megtett táv, szint: 26,1 km + 1027 m szintemelkedés
Hajnali eső miatt a készülődést is csúsztattuk, így csak 7 órakor indultunk útnak. Eleinte még gyengén felhős utazóidőre volt kilátás, később szép napos, ám a Packsattel után már mind felhősebb időjárás köszöntött ránk. Minthogy este 20 órára ígértük magunkat a szállásra, úgy számoltam, akár 2 órát is várhatunk – ha kell – a jó
időre, úgy is belefér a Mangart megmászása, mely egyébként Szlovénia legmagasabbra vezető aszfaltútja.
Az olasz határ előtt még egy parkolóban bekaptunk pár falatot (két zsömlét és müzliszeletet és banánt ettem),
majd kontaktlencse berakás után hamar Olaszországon keresztül a Predel hágóig autóztunk. Közben az idő egyre javult – mind több felé örülhettünk kék égnek.
A kocsit a Predel hágón tettük le, ahol alaposan készítettük be cuccunkat: meleg ruhát is, néhány müzliszeletet is!). Pulzusmérővel indultam útnak, amit utóbb jó volt otthon megnézni – mind a szintemelkedést rajta, mind a pulzusom alakulását.
Már a lejtőn meg-megálltunk fotózni, videózni: gyönyörűen mutatta magát a Soca völgye is, illetve a Mangart hegyes csúcsa is. A leágazástól, 1094m magasról 11km alatt 2055m-re kellett felkapaszkodni,
átlagosan 8,7%-os, jellemzően 7-10%-os kaptatón,
mely egy rövid szakaszon 18%-os is volt. Pár száz méter után az út egy köves folyóvölgy oldalán kapaszkodott fölfelé, mely végében jól látszott a 2677 m magas Mangart csúcs.
A hídon való átkelés után fák között egy szerpentinkanyarig kapaszkodott az út, ahonnan már ismét a csúcs felé tekertünk. Mivel már nagyon vártam az újabb 2000-es csúcs, hágó hódítását, lelkesen, örömmel pedáloztam a
csodás tájon. Hamar fél km-t a hegyoldalban, de fáktól mentesen, napon vezetett az út; látszott is a rövid, igen meredek szakasz: ott volt 18%-os! (mivel félrenyomtam egy gombot, viszont az aljától fölig egybe akartam a pulzust, teljesítményt mérni, innen a kaptató aljáig gurultam vissza; így Balázsnak 1,3 km, kb. 130m szintemelkedés előnyt adtam – nem mintha versenyeztünk volna.) Utána pedig néhány fás, kilátás-mentes
kilométer következett, ahol utóbb lendületesen robogtam Balázs után. Kb. 1350-1400m-en találkoztunk, ahol fák közül szép kilátás nyílt a csúcs felé és már láttuk a szembülső hegyoldalon tekergő utat is. Csodás
időnk volt ! Végre ! (1 éve ugyanis épp e napunkra lett esős, rossz idő)
EZ a pár kilométeres sziklás, néha kilátást nyújtó erdei szakasz után a hegy másik oldalán több virág akadt, majd néhány kanyarral fentebb fogyni kezdett az erdő, a kocsiutat sziklaalagúton vezették át. Balázst fotózás közepette ért utol, és filmezés közben hajtottunk az alagútba.
Mire pár kilométer múlva megint visszanézhettünk a mögöttünk / alattunk hagyott kb. 6 km-re, nyugat,
Olaszország felé tekinthettünk, arra váratlanul – 2007 után - megint sötét felhők gyülekeztek, közeledtek. Balázs már mondta is: lehet, hogy most sem érünk fel,
én azonban szokásosan, elszántságom tükröző riposzttal válaszoltam: -Én bizti felérek, mostantól nincs sok fotó és videó, hanem uccu neki! (Ha múltkor közbejött az eső, másodszor már nem engedek!) Azon nyomban nagy elánnal ültem nyeregben és robogtam tovább; pulzusom is feljebb szaladt (170 környékére, rövid időre 184-re is). Persze hamar újabb fotóknak nem tudtam ellenállni, majd a következő – utolsó – alagútnál önfotó készítésekkel múlattam az időt. Az idő sürgetése miatt nem akartam spórolni a fotókon, videón ! Errefelé, 1750-1800m tájt kis hófoltocska akadt az út mentén, illetve videómat leállítva készítettem is tekerésemről filmet; akár esőben is feltekertem volna.
Egy-egy égzengés már hallatszott a távolból, és a közeli hegycsúcsok közti nyergeken is kezdtek már kisebb-nagyobb felhők beszivárogni. Kb. 1850m magasságban kis elágazás vezetett a Koca Mangartu turistaházhoz, ám én persze az ívben a sziklafal alá forduló úton hajtottam tovább; Balázs bő fél km hátránnyal követett. A sziklafal tövében kb. 1900m-en lehettem; onnan már látszott, hogy a vihar csak nem közeledik oly gyorsan, illetve egyes helyeken nem is romlott az idő, így megejtettem egy müzliszelet elnyammogást és jól ráközelítve le is filmeztem Balázst, amint kb. 1km-rel lentebbről engem fotózott. Kiáltásaink tökéletesen visszhangoztak a sziklakatlanban.
Legközelebbi videózásomra meg is érkezett, azután már 2010m-en egy morénás, hófoltos katlannál, közvetlen a csúccsal szemközt fotózgattam, filmezgettem szépeket! Lenyűgözött a felhő- és hófoltos, sziklafalas kép. Szinte olyan időnk lett, mint egy éve, csak még eső előtt!
Fölfelé már csak szűk 1 km-t kellett hajtani; a hajtűkanyar után a célegyenes következett. A tetőn – az alattunk és velünk egy szintben szálldosó felhőpamacsok miatt – nem volt célszerű sokat időzni; gyorsan elsütöttünk pár fotót, majd melegbe öltözve jöhetett az óvatos gurulás!
Esővel szerencsére nem lett dolgunk, épségben leértünk… bár én az utolsó km elején csúsztam meg picit,
Balázs pár száz méterrel lentebb az egyenest követő kanyarban. Ahogy becsatlakoztunk; mondtam is: a Balázsnak gyorsabb lejtőzés után eljött az „igazság” pillanata; könnyedén, frissen robogva törtem előre és a szitálni kezdő esőben élvezettel robogtam fel az 1150m magas Predel határhágóra, a kocsihoz.
Nagyon mehetnékem volt még: másik oldalról megmásztam volna a Predel hágót, vagy kelet felől a Sella Nevea nyerget, ám 10 perc múlva már erősebben esett. Szendvicsből álló étkezés után esős, majd időszakosan száraz,
aztán újabb esős szakaszon autóztunk Lienzbe, végül onnan tovább Olaszországba, a Toblach / Dobbiacco melletti Wahlen falucskába. Balázs jól emlékezett: sikerült térképes segítség nélkül a két éve bevált, panorámás panzióhoz feljutni. Vicces volt, hogy éppen ugyanazt a szobát kaptuk, mint 2 éve, Péterrel hármasban. Bringáink is ismerősként térhettek be a „megszokott” sufniba.
Adatok:
TR/D: 26,1 km Össz szint = 1027 m Kcal = 1279 kcal
Mangart út: aljától a nyeregig: TM: 1:12:32 DST: 11 km AVS: 9,1 km/ó Szint: 961 m
Max meredekség: 19% Max pulzus: 184 Átlag pulzus: 156 Kcal: 1153
KEZDŐLAP 
2. nap: Monte Zoncolan
