2008. június 28, szombat: Wahlen – Toblach – Kreuzberg pass (1636 m ) – S Stefano di Cadore – Sappada – Ovaro – Monte Zoncolan (1750 m) – Paluzza – Plöckenpass (1360 m) – Kötschach – Untertilliach után = 177,07 km + 3828 m szintemelkedés
Nap végéig megtett táv, szint: 203,17 km + 4855 m szintemelkedés
A két teljes hétvégi nap közül célszerűbbnek éreztem e napra ütemezni az embertelen meredek Monte Zoncolant (a Giro d’Italia legnehezebb emelkedőjét), és így a hosszabb túrát, ezért már a fél 8-as reggeli előtt készülődni
kezdtem. Az ablakon kinézve száz ágra sütött a Nap; hívogatott ? Esőkabátot és nadrágot is bekészítettem, emellett pár müzliszeletet, három banánt.
Reggeli után, de csak 8:35 tájban hagytam el Wahlent, mely szélső házainál máris fotózni álltam meg a Dolomitok felé. Toblachból néhány sík kilométer következett Innichen felé, amely elején tábla jelezte a
Kreuzberg hágó felé történő leágazást. Balázs szerint semmi extra ez a hágó, ám...
Már induláskor, a település előtt is, utána is csodás kilátás nyílt a mögötte tornyosuló csodás, csipkés hegyekre. Innichent elhagyva alul is rövidre vetkőztem; fölül már a nemzeti színű mezemet viseltem.
Néha útközben, tekerés alatt is videóztam. Az erdőbe érve a fenyős táj Szlovákiát idézte; kifejezetten tetszett a normál meredekségű út, mely végén, a Kreuzberg hágóról (10:06-15) is nyílt
előre és a hegyekre is szép panoráma. A hágótáblánál egy 6-8 fős bringás csoport is pihent, akikről szívesen készítettem kérésükre fotót.
A lejtő hol zárt erdőben tekergett, hol adott egy kis kilátást. Egy meredek, 15%-os szakaszon sebességem 74 km/ó-t is elérte. Noha nem száguldottam, nemsokára egy még lazábban lejtőző párt értem utol. Örömmel
nyugtáztam, hogy az időütemezésemkor eleinte elfeledkeztem a lejtő hatásáról, így hamar csökkentettem induláskori időhátrányomat.
A völgyben egészen a 907m mélyen fekvő St Stefano di Cadore-ig ereszkedtem, amely már elég meredek hegytömbök között feküdt, utam is ily mély sziklafalak között, immár érdemi, szép látnivaló híján haladt tovább lankásan. Pár km-n át egy középkorú túrázót közelítettem, majd figyeltem, elmarad-e.
Lankásan emelkedő utam – Sappada felé – egy patakot követett, majd közepesen meredek emelkedőn szép vízesésnél és parkolónál ért a sappadai fennsíkra. Itt ismét kinyílt a völgy, csodás táj örvendeztetett meg. Szép házak, kis üzletek (a központban felkapott üzletek), csodás hegyek, erdők,
virágok, stb. Bár a nyaralók között talán nem elég ismert Sappada, ez is a Dolomitok legszebb környékei közé tartozik, egy hátránya csupán; talán kevés autóval járható hágóút, völgy indul a kisvárosból.
A központot elhagyva bár nem mondtam ki, mégis épp olyan pihenőhely akadt utamba, amilyet kívántam volna: egy kis kőből faragott bányász mellett részben napos, részben árnyas pad és asztal, csobogó, szemetes és csodás panoráma. Az idővel nem törődve eszegettem zsömlét, kolbászt, paprikát. A hosszabb lejtőig még egy kis emelkedő következett Cima Sappada (1290 m) előtt, ahol szép festett házakat találtam. A legendás – és
brutálisan meredek - Monte Zoncolan (1750 m) emelkedő kezdetéig kb. 800m szintet adhattam le változatos lejtéssel, eleinte fenyőerdőben, később hegyoldalban lankás úton. Egy 15%-os meredek egyenesben 74 km/ó-ig mertem gyorsulni engedni a bringát. A sebességmérőre nézve tetszett, hogy indulás óta több lejtő, mint emelkedő miatt 70-80 km-nél jártam már; noha még csak egy komoly (inkább félkomoly) kaptató volt mögöttem. A széles és meleg, napsütötte völgyben először emlékezetből hajtottam előre, mert tudtam, hogy a Monte Zoncolan kaptató 2-3 km múlva indul csak.
A több Ovaro tábla kissé megzavart, de továbbhajtva nem lehetett nem észrevenni a barna Monte Zoncolan táblát, ahol persze fotók is készültek.
525m magasságról 1750m-ig mindössze 10,5 km alatt kellett (dehogy kellett, én akartam !!) feltekernem (ez átlagban 11,7%, de ebből 6 km 15%-os!), ám az alsó kilométerek nem voltak még nehezek, illetve Liarilis falu után akad benne egy fél km-es sík szakasz,
sőt fent 1650m tájékán is egy hasonló! Ezek miatt a többi szakasz még meredekebb!
A Monte Zoncolan nevében talán nem olyan ismert, mint a másik két Giro d’Italia emelkedő, a Passo di Gavia, vagy a Passo Mortirolo, esetleg a Dolomitok hágói (Pordoi, Sella), ám kétségtelenül a legnehezebb! A climbbybike beírói szerint is: „Unhuman, terrible, incredible, I have no others words....it is a lot more hard than Mortirolo.....” vagy „It is harder than the Mortirolo, no other pass is this difficult.”
Három órával később már én is tudtam miért írták ezt. Tavaly a Grosse Oscheniksee mászást is nagy élményként éltem meg, de bringatúráim során végül mégis a Zoncolan lett számomra is a legmélyebb nyomot hagyó!
13:39-kor kánikulában fordultam rá az emelkedőre – ahol a meredekebb szakaszokon még a Giro hősei is csupán 10-12 km/ó-val hajtanak fölfelé. A kezdeti pár száz méter a házak között még alig emelkedett, ám megtaláltam az időmérő táblát az amatőröknek.
Két bringás épp föntről érkezett – később talán még eggyel találkoztam; fölfelé eggyel sem.
A faluból kiérve napos, 11%-os kaptatón melegedtem be, ám hamar a következő kis faluba érkeztem, ahol egyből azt néztem hol lehetne/ kellene filmezni az újabb Zoncolan táblázást, illetve aszfaltra felfestést.
Meglepett a házak közt jobbra, az erdő kezdetéhez vezető fél kilométer, ami teljesen sík volt, aztán bezzeg… az út nekiforudlt a hegynek és láttam szemben, ahogy fokozatosan lett meredekebb: 6, majd 10, majd 14%-os. Egyből az első tábla is feltűnt az első Giro legendával, Fausto Coppival. Ki mással ? A vízcsobogónál nem álltam meg, filmezni készültem útközben.
Az út talán 1 km hosszan folyamatosan kb. 14%-os meredekséggel kapaszkodott, ott kis elágazás következett. Mellékút egyenesen, a hegyre vezető út balra folytatódott, föl, meredeken ! 16%-os meredekségen hol ülve, hol állva hajtottam; és ekkor még frissen hamar menetközi filmezésre vállalkoztam. Mivel ilyenkor egy kézzel fogom a kormányt, egyre jobban lihegtem.
A következő Giro hőst fotón ábrázoló táblánál újabb fotó miatt álltam meg és ha már 16%-os volt, vártam, hogy mikor találok megfelelő helyet a kamerámnak az út szélén, hogy leállítva magam is megörökíthessem tekerés / küzdelem közben.
Néhol a fák fölött / között le lehetett látni a völgyre: hihetetlen, hogy már mennyivel feljebb voltam ! A meredekség, a táblák, önvideózások miatt nem volt olyan, hogy 2 km-t egyfolytában tekertem volna. Ilyen meredekség mellett 1 km alatt az ember akár 160m szintemelkedést is elért. Az alsó 1-2 km-n már csak-csak akadtak árnyas részek, de valamivel fentebb – ráadásul 14-16 óra között, amikor még fentről süt a Nap – szinte egyfolytában napon hajtottam. A meredek szakasz kb. 3. kilométerénél (kb. 1100 m magasan) emlékeim szerint vagy a Bahamontes vagy az Eddy Merckx táblás kanyarban telefonhívást kaptam, miközben fotókra és filmezésre
készülődtem. Jól is esett pár percet pihenni ily módon. Mivel a hajtűkanyarban nagyon jól látszott a meredekség, itt is próbáltam egy kis filmecskét csinálni; ekkor tűnt fel, hogy az egyik bringás kesztyűm bizony hiányzik. Hiába kerestem a kormánytáskában, mezem zsebében, hiába. Úgy tűnik, 1,5 km-rel lentebb hagyhattam el, mikor a videókamera alá tettem egy önfilmezés miatt.
16%-os kaptatón nem volt kedvem visszamenni érte.
A folytatásban 1-2 km múlva (eközben 18 és 13%-os meredekség) egy hosszú egyenes végi fa oszlop megfelelő helyet biztosított egy újabb önfilmezéshez. Itt direkt lentebbről indultam, hogy valamelyest elfáradjak, mire
a kamera elé kerülök; mert ha túl közelről indulok, még akár könnyűnek is tűnhet, pedig az ember ilyen meredeken nagyon fogyasztja az erejét. Ezen a szakaszon egész kellemes árnyas szakaszok is adódtak. 1450m fölött ritkulni kezdtek a fák, az erdő; ki lehetett már látni a Zoncolan hegy gerince felé is. Ekkorra már kezdtem megérezni az alattam hagyott csaknem 1000m szintkülönbséget (a meredekség miatt!), így egy hajtűkanyarban végre a földre rogytam; eljött egy kis ülve pihenés és falatozás ideje. Eleinte csak lihegtem, néztem ki a fejemből, emésztgettem a nehézséget, majd elfogyasztottam két müzliszeletet. A pihenés és az energiabevitel jót tett; könnyebben esett továbbhajtani.
20-30 méter múlva éppen kedvencem, Miguel Indurain az ötszörös Tour győztes szerepelt egy táblán. Itt egyúttal véget is ért a folyamatosan kínzó meredekség; előbb 7-6%-ra szelidült,
majd az erdőből a hegyoldal fa nélküli oldalába haladva egyfelől 2-3%-ossá vált pár száz méter erejéig, illetve párás, de félkör panorámát nyújtott dél felé. Előre itt-ott leomlott, vagy bontott hegyoldalszakaszok látszottak, ám utam egy jól sikerült Pantani képet / táblát követően balra, egy közepesen meredek alagútba fordult.
Emlékeztem, amint a közvetítéskor mondták is a kommentátorok, hogy az alagutak a hegytető közelségét jelentik; ezt persze magasságmérőm is jelezte.
A kivilágítatlan alagútból már kamerával a kezemben hajtottam ki, ám a következő előtt fotózni is megálltam. Itt már nem éreztem erőfeszítést, nem is volt, csupán 10-11%-os a meredekség, na és persze tudván, hogy kb. 1 km vár csak rá... csaknem elmúlt minden nehézség, fáradtság.
A következő – utolsó előtti – hajtűkanyar előtt Fausto Coppi képe köszöntött (ő az egyetlen, akit már láttam lentebb; ő volt az első!), majd meglepő mód őt még két versenyző képe követte. Noha már csak kb. 300m-t
kellett a tetőig tekernem, és fentről a tetőről egy házaspár figyelt is – az egyik képnél ismét megálltam fotózni. A következő Gilberto Simoni volt (jelen korunk kétszeres Giro győztese), míg közvetlenül a tető / nyereg (?) előtt a tavalyi szakaszgyőztes vagy hegyre elsőként felérő Ricardo Ricco „fogadott”. 16:28-kor felértem az 1750m magas Sella Monte Zoncolanra, melyet tábla is jelzett. (Pihenőkkel, fotókkal és filmekkel együtt 2 és 3 órát töltöttem a fölfelé úttal.)
Utóbb mondható ki, hogy tulajdonképpen ez a kegyetlen emelkedő, a sok legendás kerekes képével hasonló, mint a hívő embereknek egy kálvária és stációi. (Nem akarok senkit megbotránkoztatni, elnézést!)
Visszafelé is kissé párás panoráma nyílt, előre, keletnek 1800-2300m körüli hegyek látszottak; a Dolomitok csipkés csúcsainak már nyoma sem volt. Pár lépést továbbsétálva a lejtő kezdete is jócskán meredeknek tűnt !
Talán mert voltak emberek a tetőn, nem engedtem ki magamból az érzett örömet, igaz talán nem is éreztem olyan erővel, mint tavaly az Oschenikseere felérve, pedig teljesítményre (csak az adott emelkedővel való küzdelemre gondolva) ezt értékesebbnek tartom (Igaz, a 2007-ben az Oscheniksee-hez már egy másik szintén nehéz kaptató után tekertem fel.)
Talán egy önkioldós fotó után fordult elő, hogy kicsit a levegőbe csaptam, kifejezve örömemet,
de – már is lévén a nyeregben – még a videókamera elé állva sem mertem kifejezni büszkeségemet. Pedig az voltam! 13 kg-s túrabringával és kb. 4 kg cuccal feljutni, ráadásul 28*34-es áttétellel.
Mikor pár kilométerrel lentebb fáradtan a kanyarban ülve falatoztam még attól tartottam, nehogy túlzottan kiszívja az erőmet a Zoncolan és ne legyen elég erőm befejezni a túrát, de a tetőn (büszkén) eltöltött pár
perc után már nem is éreztem olyan fáradtnak magam. Úgy látszik, az akkori fáradtságban szellemi háttér is volt.
Kb. 20 perc időzés, körbefilmezés után vágtam neki a lejtőnek, melynek – utóbb megállapítható – csak az első
pár kilométere volt az ovarói oldalhoz hasonlóan meredek. Itt viszont a hosszú egyenesben sem mertem 30-35 km/ó fölé gyorsulni, mert éreztem, hogy nem teljesen tökéletes fékem csak lassan fékezi a kerékpárt. Ahogy
később Balázsnak is mondtam: úgy éreztem, ha pl. megengedném 50-60 km/ó-ig, bizonyosan elszállnék. Nem tudnám megfogni a kerékpárt. Óvatos lejtőzéssel ereszkedtem kb. 1300m magasságig (3-4 km-t), ahol egy kb.
km-es lankás szakasz, majd azután kiszélesedő út, közút következett és érzésre kb. 8%-os erdei lejtő.
Ez az oldal érezhetően sokkal könnyebb, mint a túlsó: erről csupán az utolsó 3-4 km a nehéz !
17:07-re értem le a völgybe, ahol a főútra csatlakozva egyből egy SPAR áruházba tértem be: péksütit, banánt és
sportitalt vettem, majd uzsonnáztam kenyeret, szalámit a cuccomból.
Kb. 2 km-n belül Paluzzába értem, ahonnan már – előbb lankásan – emelkedni is kezdett az út. A táblák már úgy jelezték: AUSTRIA! Az 1360m magas Plöckenpassra / Passo di Monte Croce Carnico-ra 16 km-es, átlagosan 4,5%-os kaptató vezetett. Az emelkedődiagram egy kezdeti 3 km-es 7%-os szakasz után pár km pihenést lazítást jelzett,
ám azután már a tetőig 3 km-n 4%-os, majd végig 5,5-6%-os. Mivel 1/2 6 után hagytam el Paluzzát, egyértelmű volt, hogy 7 előtt biztosan nem érek fel, így fél 8 előtt nem fordulhatok az osztrák Lesach völgybe. A kisvárost elhagyva kb. fél kilométeres távolságra előttem haladó kerekeshez mértem magam. Sok kedvem, erőm nem
volt frissen üldözőbe venni, így reméltem, hogy enyhe tempónöveléssel (vagy anélkül is) fokozatosan közelíteni fogom. Az utolsó pár száz métert meghajtva épp a sík szakasz előtt, a bukkanónál hagytam el a középkorú bácsit. Nem sokkal később kedves útszéli kecskecsaládnál és kedves gidájuk miatt álltam meg filmezni. A hátralevő, település mentes szakasz előtt szerencsére még egy út széli kút is fogadott; semmi akadálya nem volt a további kaptatónak.
A hágóról a Balázs azt tartotta, hogy az olasz oldala érdekes, az osztrák viszont jelentéktelen. Rémlett, hogy
amikor régebben képeket láttam róla, megfogott, csak arra nem emlékeztem, hogy miért.
A következő, hegyoldalban, erdőben vezető kaptatón egy ideig nem derült még ki: a szembülső magas, hegyes és havas hegy ugyan szép volt (bár a Nap felhő mögé bújt), de még mindig éreztem, hogy: ennél többet kell nyújtania, hogy azt mondhassuk rá: erre érdemes felkapaszkodni! Az utolsó 2-3 km-en derült csak ki, mi volt az: az út galériákban, épített félalagutakban fordult a hajtűkanyarokban, az útszakaszok ráadásul egymás fölött követték egymást. Lentről egyszerre akár 4-5 egyenes és hajtűkanyar is látszott. Sajnos erre is
akadt néha motoros, egyikük hangos kipufogójával majd’ megörjített: végig lehetett hallani, ahogy 2 km-en át merre haladt, hol fordult, verte fel a környék csendjét. 19:22-kor értem az amúgy érdektelen tetejű Plöckenpassra, ahonnan perceken belül máris nekivágtam a lejtőnek. A magas hegyek közti nyeregbe már nem sütött be a Nap, de a völgyet még teljes napfény uralta. Rövid tanakodás után a sima út helyett az alagutat választottam, ám pár gyors kilométert követően az is becsatlakozott a másik útba. Hiába hittem, hogy bő 15 percen belül Kötschachba érek, útközben előbb egy rövid, majd egy hosszabb szakaszon kezdett kissé emelkedni az út, így 40-50 km/ó-s gurulás helyett 15-20 km/ó-val tapostam a pedált... és bosszankodtam. Így is egyértelmű volt, hogy sötétben érek haza, minden perc számított.
143 km-rel értem a kisvárosba, ahonnan a nagyon csendes Lesach völgybe, nyugatnak fordultam. A házak között haladva ellenszelet érezve megijedtem: „-Ha valóban ellenszelet kapok, akkor az ilyen erőkifejtés, emelkedők után olyan, mintha az összes erőm ki akarnák szívni, avagy „az maga lesz a kivégzés”!
Szerencsére, a völgy jobb (északi) oldali hegyoldalán tekergett az út, a folytatásban talán már nem is éreztem ellenszelet, azonban az emelkedés azonnal megkezdődött. Ami az utat illeti, Balázzsal beszéltünk róla, elmúlt nap: az egyik legrohadtabb és legidegesítőbb, leglassabban átszelhető völgy, mert egyfelől sokat tekereg, ám sokat hullámzik. Akkor este a térképen is megnéztem részletesebben és tényleg: legalább 4-5-ször erős, meredek emelkedőt jelölt a térkép, majd nemsokára meg hasonló komoly lejtőt. Hiába kapaszkodik fel az ember 60-100 métert, ha harmadát, felét vagy még többet hamar le is adja rögtön utána.
A kezdeti emelkedő kb. 200m-rel vitt feljebb, aztán néha sík is volt, majd lejtett 30-40 métert, aztán kis falucska következett és így tovább. Noha a kilométerórám is mérte (Igaz nem külön), én külön is számoltam a lejtők szintkülönbségét, hogy tudjam, mennyi az a szintkülönbség, amit még egyszer vissza kell másznom.
Mivel nem jött elő néhány km kapaszkodás, hullámzás után az éhség, fáradtság, ellenben lelkesen, elszántan igyekeztem – mert tudtam, így is későn érkezem majd a szállásra, több mint 10km-n át meg sem álltam. A völgy szembülső hegysorára nyíló kilátás nem volt annyira kiemelkedően szép, hogy megörökítsem. A sok hullámzás ellenére viszont nagyon kellemes meglepetés volt, hogy alig találkoztam autóval. (Talán a sok tekergés, hullámzás miatt ? ? )
Mobiltelefonomra kb. 10km után érkezett sms, ám elolvasásával jócskán vártam. Birnbaumnál, egy parkolónál (ahol két müzliszeletet és szárított gyümölccsel juttattam magam energia-utánpótláshoz) válaszoltam Balázsnak, aki hamar fel is hívott: én ugyan nem igényeltem, hogy értem jöjjön, de mivel sejtette, hogy 11-re esetleg nem érek haza, azon gondolkodott, elém jöjjön-e. A lassan autózható völgyhöz mondjuk – nem csodálom – nem volt kedve; ugyanakkor: sejtettem, hogy mire eljutna a völgybe, én már a tető felé közelednék.
Nem éreztem magam kifacsartnak, motivált is voltam, így elfogadtam és arra készültem, hogy akár 1-2 óra sötétbeni kerekezést is vállalva, de a szállásig tekerek. Ez persze azt jelenti, hogy: vagy keveset alszom, vagy rövidebb lesz a másnapi tekerés.
Fél órával később derült ki, hogy Balázs úgy döntött: elindul elém. Ettől fogva azért igyekeztem, hogy minél több szintemelkedés összegyűljön, mire megérkezik. Amíg hajtottam, nem ért el az az érzés, hogy de jó lenne már egy picit megállni.
Utóbb arra is rájöttem: mivel a Monte Zoncolan elég sok energiámba került és a PLöckenpasson már nem voltam túl virgonc, direkt jól jött ez a hullámzós emelkedés, mert pl. egy folyamatos 6-7%-os emelkedőn jobban kínlódtam volna; itt viszont mindig volt egy kis idő kipihenni a kaptatót, illetve az emelkedések 5-8-10 percig tartottak.
Liesing után egy kis faluban már szürkületben hajtottam át, amikor ott épp mulatság volt. 22 óra tájban már csak az ég alja volt szép színes, amúgy sötétedett; lámpát is gyújtottam. Végül Untertilliach után, lankás, talán 4%-os emelkedőn hajtva tűnt fel szemből Balázs: a világító autó lassításából derült csak ki, hogy ő az. Pár métert továbbhajtva értem el az 1300m-es magasságot; itt tettük kocsira a bringát, 177km után. Az út hullámzását jól mutatják az alábbi adatok: Kötschachtól bő 34 km alatt 595m szintkülönbséget könyvelhettem el, ám mindezt úgy, hogy közben 307m-t ereszkedtem is; azaz összességében 595 + 307, azaz 902 métert emelkedtem.
Hazafelé autózva imitt-amott kalkulálgattam, hogy kb. mennyi idő alatt értem volna el odáig. 22:10-20 körül találkoztunk; eszerint szerintem legjobb esetben 3 11-re értem volna a tetőre, 23 óra után a főútra, 1 -3/4 12 tájban a határra és mivel valamit még ennem kellett volna, összességében hajnali 1 óra tájban a wahleni szállásra. Ehelyett fél 1 tájban már mindketten aludtunk. Köszönöm Balázs ! (Érdekes valóban a helyzet, mert a motiváció alapján jól esett volna hazatekerni, nagy tett lett volna, igaz hazavágtam volna a másnapot (nem csak az enyémet), ami meg nem jött volna jól! Bár sajnáltam, hogy nem tekerhettem hazáig, ez alig-alig maradt meg bennem, hiszen akkora élmény volt a Monte Zoncolan leküzdése, hogy az minden mást elhomályosított. Hirtelen alig-alig jut eszembe olyan szituáció, ahol meredekségtől ennyire elfáradtam volna (egy 20 perces időfutam az más tészta.)
E nap egyébként 3828 m szintemelkedést hajtottam és mióta mérem, először égettem el több, mint 6000 kilokalóriát, kcal-t. Jócskán megnyugtató teszttúra volt ez három héttel nyári, alpesi túrám előtt.
1. nap: Mangart út 
3. nap: Rif Cinque Torri
