2. nap: M Zoncolan, Plöckenpass

4 napos Dolomitok túránk kezdőlapja

2008. június 29, vasárnap: Wahlen – AUTÓ – Cimabanche lejtőjén éles balkanyarig – BRINGA: - Cortina – Rifugio Cinque Torri (2137 m) – Passo Falzarego (2117 m) – Andraz – Passo Falzaregom – Cortina d’Ampezzo – Passo CImabanche – Wahlen = 107,16 km + 2454 m szint
Kései fekvésünk ellenére nem kértük későbbre a reggelit. Ahogy a 2. emeletre indultunk volna az étkezőbe, vicces volt, ahogy a lépcsőhöz érve pár másodpercre mindketten megálltunk: „-Huh, oda felmenni ?” – persze nem volt vészes, de azért nem voltunk olyan fürgék az elmúlt napi túránk után. Nyugodt, jóleső reggeli után a TV-t bekapcsolva mit látunk abban, no mit ?? Élőben közvetítették a Maratona Dolomites amatőr kerékpármaratont. Ezért láthatta Balázs elmúlt nap, hogy több hágó is le lesz zárva. Nem volt miért sietnünk, én ráadásul csak félkomoly napot terveztem, így végül fél 10 tájban indultunk autóval (tetején bringákkal) Cortina d’Ampezzóba. A Toblacher Seenél megálltunk egy kis fotózásra, majd ugyanígy tettünk a mindig lenyűgöző Lago di Lendrónál, ezután jutott Balázs eszébe és derült ki, hogy a legfőbb napi cucca a szálláson maradt. Nosza, visszafordulás – ami az elmúlt napom élményei és fáradtsága után most nem igazán zavart – és siettünk az autóval vissza. Picit ugyan aggódtam a bringák miatt, mert mérgében, illetve a sietség miatt Balázs sportosabban vezetett; ám semmi baj nem történt. Végül talán fél 12 tájban tett ki a 2006-ban már bevált kanyarban, ahonnan kis utacska indult a hegyek közé. Kis pihenőt tartott, majd autóval hajtott Cortinba, illetve picit még feljebb, míg én – mint előre is mondtam – egészen Cortinából akartam a 2137m magasan fekvő Rif. Cinque Torriig hajtani: a kaptató legaljától a tetejéig; összesen bő 900m szintemelkedés; bár igazán a vége a nehéz….
A Cinque Torri turistaházra úgy akadtam rá, hogy az interneten 2000m fölé vezető aszfaltutakat keresgéltem. A turistaházhoz vezető útról először a www.quaeldich.de honlapon olvastam: az ezen a honlapon szereplő 2000m-es aszfaltos alpesi utak nagy részén már jártam, sőt a hágókat tekintve az összes 2000m felettin.
Útnak indulás után az út lankásan lejtett, így nagy áttétellel robogtam Cortina felé. Néhány km után csodás hegyóriásokra nyílt kilátás. Cortinától pedig már első emelkedőn, a 2117 m magas Falzerego hágóra és a 3000m feletti Tofana sziklapiramisra láttam rá. Cortinát elhagyva ismerős hágóúton pedáloztam; nem is volt messzi az emlék, hiszen 2006-ban első napunkon Péterrel hajtottunk fel a hágóra. A néhány hajtűkanyar után, a házak végén autóval, netán mással is lezárták az utat a Dolomitok bringamarathon miatt; tovább csak kerekesek mehettek, na meg szervezői autó. Ez ám a mázli! (nem emlékszem pontosan: talán Pocolig még felengedték, aki oda tartott, de onnan tovább nem.)



Normál esetben a sok motoros és az autósok miatt sem élvezhettem volna ily nyugalomban a pedálozást és a tájat. Pocolig még egy-egy jármű csak akadt, ott azonban rendezői motorosok (vagy rendőrök) és sorompó zárta el az utat, hiszen a bringások a Giau hágóról érkeztek és fordultak ismét a Falzarego hágó emelkedőjére. Néhány km erejéig, a Cinque Torri turistaházhoz vezető út leágazásáig én is csatlakoztam hozzájuk. Jópofa volt túrabringámmal a sok könnyű versenybringással együtt haladni; igaz lábukban már kb. 100km és kb. 3300m szintemelkedés lehetett. Mégis fél kézzel videókamerámat fogva is együtt haladtam velük, sőt időnként előzgettem. Utoljára 2006-ban volt ilyen élményem, hogy túrabringámmal versenybringások tempójával haladok. Egyfelől hiányzik is, másfelől több marathonra elég komoly a nevezési procedúra, illetve orvosi igazolás is kell.


Szép napos, fátyolfelhős időben hajtottunk a fenyők között; a magas hegyek gyakran mutatták magukat. Gyönyörű volt – ráadásul sok színes bringással. Egy lankás szakaszon egy pofátlan bringás – emlékei szerint – valahogy beszorított lassabbak mögé, ekkor picit pipa lettem, és a túloldalon kibújva a kisebb boly élére álltam majd tempót diktálva megiramodtam.
Elég egyértelmű, eltéveszthetetlen volt a turistaház leágazása; onnan egy ideig még fotóztam, filmeztem is a bringamarathonistákat.







A Rifugio Cinque Torrihoz, azaz az Öt újj turistaházhoz vezető út többnyire zárt fenyő és vörösfenyő erdőben haladt – és ahogy a quaeldich-en írták – hullámzóan volt meredek. Nem egyszer volt 13-15%-os, ám ezek max. fél kilométeren át tartottak, utána lankásabb lett. A kilátás hiánya miatt filmezni hosszan csupán egy helyen, egy meredek részen önfilmezésre álltam meg. A meredek szakaszok miatt többször gondoltam Balázsra, aki előttem járt: reméltem nem lesz elege az útból.
Kb. 3 km-rel a vége előtt egy 12-15%-os szakaszon pedálozva és közben filmezve tűnt fel a kis szerpentinkanyarban álló, alaposan fotózó Balázs. Örültem a találkozásnak, ami már csak azért is kapóra jött, mert épp a – picit kilátásos - hajtűkanyarban klassz filmet csinálhattunk egymásról. De akkor már a fotót sem hagytuk ki. Meredekségmérőm a kanyar környékén 15%-t, picit feljebb 17%-ot mutatott. Balázs menetközben néha picit megrántva a kormányt, fel is emelte könnyedén a kerekét. A folytatódó kb. 200m hosszú egyenesből már egy lenyűgöző panorámás rétre értünk, ahonnan csaknem szintben láthattuk meg a közeli turistaházat. Jóformán felértünk. A rétről félkör kilátás nyílt: dél felé a Giau hágó környéki hegyek, nyugat felé pedig a Cinque Torri sziklái és a Falzarego hágó környéki Averau látszott jól.


















A turistaháznál percekig csak fotóztunk, filmeztünk, majd megérdemelten fogyasztottunk el egy-egy nagy pohár üdítőt a napsütötte padon. Csodás kilátásban volt részünk. Balázs is egyértelművé tette, hogy „dehogy bánta meg” a meredek kaptatót; neki is nagyon tetszett a táj. Időzés és valamennyi falatozás után elváltak útjaink: én aszfalton a Falzaregó hágóra tekertem, majd túloldali legurulás után vissza, ő viszont köves, montis úton a közeli hegyeken tekert tovább. Este találkozunk „otthon, jó utat ! – búcsúztunk.



A hágóútra visszaérve már szinte nem is akadt kerekes, Dolomit-marathon résztvevő; mindössze kettővel találkoztam még; mindketten elkészültek erejükkel; lassan haladtak csak, de még így is meg kellett állniuk menetközben. A hágóút eleinte még többször fenyők közt haladt, ám az utolsó kilométerek megint panorámásak voltak.



A Falzarego hágón nem időztem sokat, bár talán ekkor vettem emlékül matricát és tartalékba csokit. A lejtő újdonságként szolgált; a hágó nyugati részén még nem jártam. A felső – alagutas, támfalas kilométerek picit vadregényesek is voltak a sziklafal oldalában, később egyhangúbb lett a fák között. A lejtőn az első elágazáson is túlgurultam, mert a hivatalos aljától akartam kezdeni; ugyanakkor ahogy lankásabbá vált, Andraz házai után megfordultam; úgy véltem onnan nagyrészt szintben halad már tovább. Egyik ház előtti padon picit megpihenve falatoztam (16:45 – 55), majd jöhetett egy újdonságként szolgáló emelkedő: a Falzarego hágóút nyugati oldala. Szűk 700m szintemelkedés, tisztán mérve kb. bő órányi kerekezés várt rám a tetőig. Az alsó kilométerek időnként adtak panorámát; érdekes itt is a sok vörösfenyő! Néhány km után egy hajtűkanyarban, füves rézsűre ülve falatoztam egyet. Féltávtól lehetett csak viszontlátni a Falzarego hágó környéki magas hegycsúcsokat, melyek ekkorra már egyre jobban felhőbe bújtak. Romlott az idő! Egyelőre eső még nem fenyegetett, ugyanakkor az látszott, hogy fél – 1 – másfél órán belül esni fog! Mivel már nem volt „nyaralóidő”, ritkán jöttek csak autók, mélyen szippanthattam az üde zöld fenyők illatából. A szürkülő idő ellenére egy önfilmezést is megejtettem.
Az út egyébként jellemzően 5,5 – 7%-os és csupán 2 km-n volt 8%-os. Az utolsó, két kilométeres vadregényes, alagutas és meredek sziklafal oldalában vezető szakaszon érdekes hangulata volt a tekerésnek, hiszen nem csupán nagyon fölém magasodtak a sziklafalak, hegytömbök, de többjük már felhőbe bújt és mindenfelé szürke felhők uralták az eget.
A 2117m magas Falzarego hágóra érve elég hűs fogadott, ráadásul Cortina felé még inkább esőt sejtetett az idő, így gyors fotózás és öltözés után (18:45 – 55) már indultam is. Magas hegyek között mindig rosszabb érzés esőt megélni: fenyegetőbb, ijesztőbb!
A lejtőről ráadásul épp az eső felé gurultam; látszott hogy dél felől esőfüggöny, zivatar érkezik Cortina felé. A kisvárosban sikerült gyenge esőben átjutnom; mire az emelkedőn felkapaszkodtam a város szélére, ki is melegedtem, az eső elállt, levetkőzhettem. Mivel több irányban is esett, igyekeznem kellett. Úgy tűnt észak felé vonul az eső; jó irányba hajthattam: volt esélyem megmenekülni! Az volt a kérdés: a Cimabanche hágó (1530 m) lankás emelkedőjén tudok-e elég gyors lenni ?
Az az igazság, hogy szeretem az eső előli meneküléseket, azt ahogy ilyenkor megtáltosodom, és nagy teljesítményt tudok leadni. Most is élveztem, ahogy 30-33 km/ó-val robogtam a kezdetben minimálisan emelkedő, fenyők közti ám mezőn haladó szakaszon, miközben halkan néha már hallottam a közelgő zivatar morajlását. Azért is élvezhettem a helyzetet, mert a felhőkből még látható volt, hogy nem ért még felém az esőt adó felhő. Cortinából északnak tekintve még itt-ott kék foltokat is lehetett látni az égen. A kb. 7-8 km-t követő éles jobbkanyar után hiába hajtott a lendület, hogy már csak pár kilométer; rosszul sejtettem. Valójában még újabb kb. 6 km állt előttem a tetőig. 20:13-ra értem az 1530m-es könnyű hágóra; időben, sőt…. Cortina felé már jól látszottak a közeledő esőfelhők, ám a fényképezéssel is szaladt az idő, és a videóra is akartam égzengést felvenni. Utóbbi miatt perceket vártam, hisz nem akartam, hogy autó zaja nyomja el a dörgést. Mikor 20:25 tájban elhagytam a hágót, úgy tűnt megúszhatom eső nélkül. Eleinte 50 km/ó, majd jobbára 35-45 km/ó körüli robogás következett. A Lendró tónál is időztem pár percet, míg tökéletes fotót és filmet nem készítettem a vihar előtti tájról, hatalmas hegyekről. A következő kilométereken kellemetlen meglepetés ért. Nem számítottam rá, hogy a magas hegyektől rejtve is mellém kerülhet, már-már fejem fölé érhet a zivatar. A bal oldali hegysor fölül mind közelebbről dörgött, majd már nagyon a közelben villámlott az ég. Ennek már a fele sem volt tréfa! Apait-anyait beleadva robogtam Toblach / Dobbiaco felé, miközben halkan mondogattam: „-Már csak 2-3 villámlást kell megúsznom, utána a tó (és szállodák), majd a kisváros házai között nem lehet gond. Az eső a Dürrensee mellett kezdett esni, onnan 2-3 km-n áztam. Minthogy én írom e történetet, megúsztam villámcsapás nélkül? Toblachban gyorsan egy benzinkút fedele alá menekültem, ott hallgattam az égzengéseket, vártam csitulását, elvonulását. Az úton hömpölygött a víz!
Kb. 20-30 perc várakozás után 21:10 körül indulhattam útnak; már csak távolabbról hallottam mennydörgést. A lehűlt időben fejkendőben vagy fejpántban kapaszkodtam már fel wahleni szállásunkra, ahol Balázs örömmel fogadott. Hamar kölcsönös mesélésbe kezdtünk: ő a montitúrájáról én pedig leginkább a zivatar adta élményekről.
Noha az első napi Mangart és az előző napi Monte Zoncolan volt a fő attrakció, örültem, hogy a mindössze 4-5 km-es újdonságként ható emelkedőjű Cinque Torri turistaház is ekkora élményt adott. A Falzarego hágó nyugati oldala már csak kiegészítés volt, a vihar pedig egy kis érdekesség a végére.
Amiért eljöttünk Magyarországról, azt teljesítettem: meglett a Monte Zoncolan és a négyszeri 2000m fölé tekeréssel meglett a 100. alkalom, hogy 2000m fölé hajtottam (ebből 29-szer málhával.)

Adatok: Összesen: TM: 5:27:48 DST: 107,16 AVS: 19,6 Szintemelkedés: 2454 m Kcal: 3511