Györgyi Gábor: 2008. Alpesi bringatúra 11. nap : Molines - Abries - L'Echalp - Ville-vieille - Notre dame du Clausis kápolna (2400 m) - Molines - Col Agnel - POntechianale
GYÖRGYI GÁBOR
V. NAGY ALPESI BRINGATÚRA - 2008
11. nap : Molines - Abries - L'Echalp - Ville-vieille - Notre dame du Clausis kápolna (2400 m) - Molines - Col Agnel - Pontechianale = 107,58 km + 2512 m szint
Linkek

 

 

VENDÉGKÖNYV









Szerzői jogok!




MAGYAR ÉS KÜLFÖLDI BRINGÁS LINKEK azok tartalmával együtt


2004 Kerékpárral a
Tour de France alpesi hágóin

2003 Kerékpárral
az Adria mentén Montenegróig

11. nap: Clausis kápolna (2390 m)
Colle Agnello (2744 m)
                                    13. nap: vonattal Cuneótól Tiranóig

2008. július 28, hétfő – 12. nap: Pontechianale – Casteldefino – Colle Agnello (2744 m) – Casteldefino – Cuneo = 118 km + 1654 m szint
Nap végéig megtett táv, szint: 1379 km + 22549 m szintemelkedés
Az 1600m-en fekvő Pontechianaléban 8 órakor napsütésre ébredtem; ahogy sátramra sütött, hamar felmelegedett! Szüleim sms-ben vetették fel – jogosan - a következő öt nap túlzott terveit, illetve az esetleges könnyítést. Nem csak ők, hanem a sok sikeres mászás, szép napok, és a Ventoux, valamint a Bonette feledhetetlen napja után én sem „haraptam” már úgy; jeleztem is: „A 3 Mortiroló után lazábbra, nyugisabbra veszem!” Az volt az utolsó mérföldkő. Különben is az utolsó napok emelkedői már tiroliak, ahová vonattal is sokkal könnyebb és gyorsabb – bármikor – lejutni, mint Franciaországba vagy Olaszországba.

A nap első 2/3-ában az esti Agnello hágóra készültem – ezúttal olasz oldalról – visszatekerni. Az Alpokban felfedezetlen 2000m-es hágók híján túrámba úgy is válogattam emelkedőket, amelyek nevesek, nehezek, ám másik oldalukról még nem tekertem fel. (megnézem majd ezt a statisztikát, hogy vajon hány hiányzik még a kb. 75-ből, hogy másik oldalukról is feltekerjek rájuk. – bár ez újabb kihívás lenne, nem hiszem, hogy a jövőben erre törekednék.)
A 2744m magas Col Agnel, illetve olasz nevén Colle Agnello amellett, hogy (az Iresan és Stelvió után) a harmadik legmagasabb aszfaltos, igazi, földrajzi hágó az Alpokban, emellett szerepelt már a Tour de France-on is (pl. 2008-ban) illetve a Giro d’Italián is – talán 2006 vagy 2007-ben. A Tour a francia, a Giro, a nehezebb olasz oldalról mászta meg. Először 2004-ben jártam rajta, de akkor amint nyugatról feltekertem, este Guillestrébe gurultam vissza, az olasz oldaláról csak annyit láttam, hogy szép vonalvezetésű. Bár egyértelműen a Monte Zoncolan (2008 júniusában jártam rajta), illetve a Passo Mortirolo (2006-ban és 2008. júli 30-án jártam rajta) a két legnehezebb olasz emelkedő, az Agnel hágó mégis egyike a legkomolyabbaknak: 9,6km-n át egyfolytában 10,6%-os meredekségű! És legalább a 2000-esek közé tartozik.:-)
Olasz oldalról a nehézsége és a szép hegyek közti tekergős vonatvezetése adta a motivációt. Mivel 15-16 óra tájban vártam visszaérkezésem, néhány ruhát ki is mostam, hadd száradjanak addig: kellett a tiszta mez a júli 30-ra ütemezett Trittico Mortirolóra !
A kempinget még reggel kifizettem (10 EUR), egyúttal megbeszéltem, hogy hadd hagyjam a sátrat délutánig a kempingben. Szerencsére hasonló kérésekkel a korábbi években sem volt gondom. 9:40-9:50 körül indultam útnak, kb. 3-4 kg-s cuccommal, benne a szerelőcuccal, egy-egy alsó-fölső hosszúujjúval, valamint esőnadrággal és -kabáttal és ennivalóval, hiszen gyakorlatilag Pontechianale az utolsó település, így a csúcsig vásárolni már nem lehet. A főrét szembülső oldalán 3 péksütiért 2,4 EUR-t fizettem.
A 2744m-es hágót az aljától akartam leküzdeni (bár nem tartom küzdelemnek), ezért Casteldelfinóig hajtanom, gurulnom kellett pár km-t: az internetes szintdiagramok e 1290m magasan fekvő településsel kezdődnek. 2-3 km-t duzzasztott tó partján pedáloztam, majd onnan már kevéssé érdekes lejtőn gurultam a településre, ahol újabb 2 péksütit vettem. Ezen oda-vissza 2*5 km-es szakasz valóban csak arról szólt, hogy az aljánál kezdjem, mert tájilag semmit nem adott. A tópart előtti településen hideg vizet vettem egy régi kútból, majd a tóparton megálltam egy kis filmezésre a hágó felé előre. A völgy széli 2400-2800-3000m magas csúcsok reggel óta továbbra is felhőben voltak; nem nagyon emelkedtek a felhőpamacsok: talán mert hűvösebb volt – gondoltam. Szerencsém volt, hogy filmeztem egyet, mert ezáltal derült ki, hogy kazettám a végére ért és azt cserélendő, a kempingbe be kellett fordulnom egy újért. 3 12-kor indultam tovább. Egy 10-12%-os meredek km után 2-3km-n át lankásabban, füves völgyben haladt az út egészen az utolsó - régimódi, hagyományos és kőből, sziklákból (és néhol fa felhasználásával) épült házikók alkotta – településig, az 1800m-n fekvő Chianaléig. A település részben párja lehetett a túloldali, francia St Verannak. Mindkettő magasan fekszik és mindkettőben régi-módi, természet elemeiből épített házak álltak, igaz ott több turista járt. Tetszettek a kedves házak. Akadt olyan kémény is, amelyet valóban alakra formázott kövekből raktak össze. A falucskát kettészelő zubogó patakon, régi – szintén kövekből épített – boltíves gyaloghíd vezetett át. Bekaptam három péksütit, egy csokit és egy banánt, majd továbbhajtva hamarosan a meredek rész kezdetéhez értem.
Előrefelé sajnos minden hegycsúcsot felhő bujtatott, ám a jobboldali völgy picit tisztábbnak tűnt: reméltem, hogy arra vezet majd az Agnello hágóút. Ahogy meredekebb olasz hágókon, itt is volt időfutam tesztpont, ahol chip segítségével mindenki az időt magának mérve versenyezhet egymással. A tábla információja engem is meglepett olaszul ugyan nem tudtam, de a számok egyértelműek voltak: a következő 9,45 km átlagmeredeksége 10,6% - ezt eddig nem tudtam. (Úgy rémlett 9-10%-osak a kilométerek.)
Ahogy elindult a kapaszkodás, hamar kiderült, hogy szerencsére az út a jobb oldali, kevésé felhős völgyben tekereg fölfelé, így remélhettem, hogy felül nem lesz „zima”. Kezdetben részben fás, részben mezős hegyoldalban pedáloztam, nézelődtem és kb. 2 km-nként álltam meg. Kb. 2000m magasan egy vízesés tövében egy francia család fotózta egymást; én is megálltam filmezni. A fotózó férfivel pár szót váltva – meglepve ezzel – azt mondta angolul: „-Erős vagy!” Talán a mondott málhás hágók, illetve ahogy megnézte a bringát, az alapján ? Azért jól esett. ?
Az úton nem egyenletes közönként, de kb. km-nként tábla jelezte a következő 600-800-1000m szintemelkedését és meredekségét. Az alsó kilométereken nem sokat lehetett a hágó felé látni, ez kb. 2100m felett ért véget: ott egy hajtűkanyart követően tábla jelezte a 14%-os meredekséget és hosszú egyenes következett épp a szakadozottan felhős nyereg irányába. Itt hosszabban kiállva pedáloztam. Gyakran lehetett mormoták füttyeit hallani, ám épp a hosszú egyenesben hajtva egyszer csak végre megláthattam az egyik szőrmók példányt egy lyukba szaladni. „-Na „öregem”, én bizony megvárom, míg előjössz” – gondoltam és videókamerával kezemben álltam az út szélén, a lyuk előtt. Először csak a farkát, fenekét tolta ki, ám ekkor megszólaltam („-Nocsak!”)? erre vissza is húzódott. Néhány másodperc múlva fejét dugta a kijárathoz, ám ki nem jött; csak figyelt….. míg tovább nem indultam.
Kb. 2250m magasságtól kezdett a szép tájon, sziklák között, kisebb katlanokban tekeregni az út. Egyiknél a videót letéve ismét lefilmeztem magam is. Nem sokkal feljebb időnként (!) már a lehelletem is látni lehetett, ám annyira nem volt hideg. Persze 2400m tájban – szintén izmaim melegen tartása miatt alulra hosszúnadrágot, fölülre hosszúujjút vettem fel. E magasságban egyre közelebb szálltak már a felhőpamacsok, sőt láttam, hogy kb. 2500m felett végleg el fogok tűnni – David Copperfield után szabadon :-)
A meredekség továbbra sem jelentett küszködést, fájdalmat. 28*34-es áttételemben 8-9 km/ó-val pedáloztam, na meg persze az érdekes táj, a közeli felhők is lekötötték a figyelmem. 2500m-ről letekintve sok kanyar látszott; szép volt! A hegycsúcsokat beterítő felhők miatt azonban messze nem lehetett látni. 2600m környékén egy fél km-n át lankásabb, talán 5-7%-os volt csak az út, aztán az utolsó hajtűkanyarok következtek, ahonnan végre már a nyeregben álló táblát, sőt embereket is lehetett látni. Körben hegyeket alig-alig; inkább csak apróbb részleteket belőlük. Épp véletlenül a hágó felé volt szakadozott volt a felhőzet, szinte csak ott sütött néha a Nap – igaz talán, mert ott fújt pici szél. Az utolsó 200 méteren – mint lassan már hagyományosan – kezemben a kamerával hajtottam és mutattam meg a későbbi nézőknek, milyen érzés felérni (15:10), meglátni a 2744m-es magasságot, a francia-olasz határt jelölő táblát, és megpillantani a Franciaország felé, a völgyben tekergő hágóútra nyíló panorámát. Világosabb volt, mint este szürkület után ? 200 méterrel lentebb a hófoltnál néhány ember játszadozott, írt bele néhány napig „életképes” feliratot. Élveztem megfelelő fényeknél megnézni a szurkolók által is telefestett emelkedőt, ahol elmúlt nap az utolsó két órában kapaszkodtam.
Hágófotó után 15:30-kor nekivágtam a gyors – és csomag nélkül – biztonságosabb lejtőnek. A mormotás hosszú egyenesre gondolva, kíváncsi voltam, ott majd milyen gyors leszek – hajtás nélkül; csupán a nem fékezéssel. Bizony könnyebb és jobb érzés volt málhamentes bringámmal ereszkedni; a kanyaroknál nem volt miért aggódnom. A 2-3. kanyarnál – mivel időközben picit kitisztult a hegysor egy része, gyorsan filmeztem egyet, aztán már csak a száguldás következett. A meredek és időnként tekergős úton egy lakóautót is utolértem, amely korrektül el is engedett; mint gyorsabb járművet. A kíváncsian várt mormotás egyenesben ugyan megengedtem a bringát, de mivel csak ott motoszkált a fejemben, hogy ha éppen egy mormota a kerekem alá ugrana (mint tette egy mókus a Granfondo Campagnolón – bár nem buktam) mekkorát „perecelhetnék”, már 73 km/ó-nál jobbnak láttam fékezni.
Éppen 16 órára értem le a kempingbe, a sátor madzagjaira kitett ruhák szépen megszáradtak! Fölfelé és lefelé is mindösszesen 5-5 versenybringással találkoztam; túrabringás, montis nem akadt. Gyors, pörgős sátorbontás közben egy – a kemping kerítésén kívül elsétáló – bácsi szólított meg: már nem beszéltünk egy nyelvet, megértettem, hogy miért mosolygott, mire céloz: látott fent az Agnello hágón! ?
16:30-kor már 25kg-s málhával megpakolt bringával hajtottam a terecskére, ahol 3 péksütit és 3 zsömlét vásároltam, sőt nagyon jól esett utána a lépcsőn ülve nyugodtan fagyit nyalni. Ezek azon a pillanatok, amikor az ember valami teljesítmény után nem törődik az idővel, csak örül az élményeknek, illetve a jelen pillanatoknak, ízeknek. Megérdemeltem!
A tó mellett elhajtva most szebbnek tűnt, mint reggel; csodás fekvése van: magas hegyek között lent a mélyben; a tó végében lovak legelésztek, körben pedig sétaút hívogatja a turistákat, nyaralókat. Persze a háttérben az Agnelló hágó! Ez is szép – és nyugodt - vidék!
A lejtőn előrefelé már semmi extra szépség nem akadt, többnyire erdőben gurultam, a hegycsúcsok továbbra is felhőben voltak. Ritka, de térkép nélkül gurultam. Tudtam, hogy teljesen ki kell jutni a völgyből és majd a hegyek legvégén kell jobbra, délnek, - esti szálláshelyem - Cuneó felé fordulnom. Ezen másfél óra miatt nem akartam térképet berakni, igaz egy oldalnyit fénymásolhatta volna, ám elfelejtettem.
Nem tudtam, mennyi lehet még a völgy végéig, így „homályban” tekertem. A tábla Venascát írta – ez nem volt ismerős számomra; Buscára vagy Fossanóra emlékeztem, bár reméltem, hátha Cuneót is írják. A magasság fogyásából csak annyi derült ki, hogy egyre kevesebb méter szintnyi lejtés van már csak hátra. Végül véletlenül éppen Melle (nem „-Kinek a melle?” hanem ez a falu neve!) falunál untam meg, hogy nem tudok elöl felváltani a legnagyobb lánctányéromra, így megálltam egy gyors szerelésre. Nem tudom, hogy mi lett volna, ha….. nem így teszek, mindenesetre 6-8 perc után hirtelen eső érkezett, igaz addigra szinte be is fejeztem a munkát. Hiába csavargattam a kis minicsavarokat, nem azon múlt a dolog: a bowdent is ki kellett lazítanom majd meghúznom, hogy működjön a dolog.
A zuhé idejére behúzódtam egy ház eresze alá, ám szerencsére 5 perc múlva már tekerhettem tovább. Újabb 5 km múlva – Brossasco-ban újabb esőt kaptam a nyakamba… húztam még pár km-n át, végül azonban meg kellett adnom magam: egy bezárt vendéglő fedett részénél húztam meg magam. Hogy az időt múlását kihasználjam, valamelyest falatoztam is. Egy bácsitól sikerült időközben útbeigazítást kérnem: olasz válaszából leszűrtem, hogy irány előre Venasca, majd még tovább Piascóba, ahol végre jobbra, Cuneó felé fordulhatok. Tehát ott érnek véget a hegyek és kezdődik a nagy síkság!
Mikor már csak szitált (már 1 7 tájban ?), csomagjaimat esővédőmmel letakartam, elővettem a kamáslit, majd lendületesen hajtottam tovább. Esőnadrágot nem akartam venni, mert leérve ott már nyár és meleg volt; nem gondoltam, hogy esetleg jól elázok. Nem emlékszem, milyen szél fújt, de az rémlik – igaz talán az eső alóli menekülés miatt is – hogy élvezetten nyomtam a pedálokat; 35-38 km/ó-val robogtam.
5-7 km-ig néha egy-egy autó még beterített vízzel, ám utána az út is száradt már. Piascótól Buscáig, a hegyoldalban is szinte síkon hajtottam 30 km/ó-s tempóval. Belejöttem ám ? A nap végén ideje is volt vásárolni valami harapnivalót (19:35), meg egy kis szusszanás is jól jött. Kaptam almát, paprikát és konzervet is. Cuneó felé közeledve fokozatosan, lassan-lassan tűnt fel, hogy lassulok (28 – 26 – 24-23 km/ó). Az út szinte észrevétlenül kezdett emelkedni: végül kb. 500-ról egészen 600m-ig emelkedett (néha már úgy éreztem, húzzák elől… lassan közeledett csak), hogy onnan aztán egy kis lejtőn a Demonte folyón átívelő hídra guruljak. „-És ismét itt vagyok! 2005 és 2006 után megint! Ezt a várost – Cuneót - is szeretem; a kellemes időjárás, a sok környező hágó, emelkedő, na meg a szép emlékű Grandondo Fausto Coppi (kb. 189 km + 4400 m szintemelkedés) miatt is, amit sikerrel teljesítettem túrabringámmal! : Túraleírás !
Egyből a pályaudvarra hajtottam (20:15), hogy megnézzem a másnap reggeli menetrendet: a 8:36-os torinói vonat ideálisnak tűnt; „-Még eleget aludni is lesz időm” – gondoltam. Noha reggel még úgy hittem, 19 óra tájban Cuneóba érek, végül a városból 4-5km-t a főúton felfelé tekerve csak 20:45-re értem a – 2006-ban bevált - kempingbe. Vacsorára megint lámpánál került már sor; az alvás ideje pedig 23 órakor köszöntött be. A tenger után ismét meleg területen, vékonyan öltözve térhettem nyugovóra.
Az este folyamán szombathelyi bringás ismerősömtől sms érkezett: úgy tűnt, becsatlakozhat az utolsó 2-3 napi bringázásomba: a Stelvión találkoznánk, majd a hátralevő napokon – terv szerint – Tirolban barangolnánk.

Adatok:
Település TM: DST: SAV: szintemelk.átl pulzus max pulzus kcal
Casteldelfino 14:03 6,56 28,1 0. . 56
Chianale utáni pont; a 10%-os meredek kezdete, 1809 m 1:18:25 19,29 10,31295 m . . . 1478
Colle Agnello, 2744 m (15:10-30) 2:36:23 29,03 8,6 km/ó 130 183
Pontechianale, kemping (16:00-30) 2:59:40 43,9 38,30 m 87 1271000
Cuneo, pályaudvar (20:15) 5:23:59 113,66 29,0 . . .
Cuneó, kemping 5:35:35 117,1 17,8 190 m . .
Összesen: AVS: 20,9 MXS: 73 TR/D: 117,91 1669 m ODO= 115965

Költség:
- Pontechianale, kemping 10 EUR
- 3 péksüti 2,4 EUR
- Casteldefino: 2 péksüti 1,6 EUR
- Pontechianale : POwerade, vmi kaja 1,95 EUR
- Pontechianale: 3 péksüti, 3 zsömle, fagyi 5,5 EUR
- Busca: 2 alma, 1 paradicspaprika, 2 konzerv, 1 Gatorade 5,42 EUR



GYÖRGYI GÁBOR


Györgyi Gábor