14. nap: Trittico Mortirolo

16. nap: Val Martello (2088m), Reschenpass

2008. július 31, csütörtök - 15. nap: Tirano - Bormio - Passo Stelvio (2760 m) - Prad = 95 km + 2573 m szint
Nap végéig megtett táv, szint: 1584,3 km + 28752 m szintemelkedés

Éjjel kisebb eső volt, ám reggelre félig- felhős, ám fokozatosan derülő idő fogadott. 6:38-as óracsörgetés után gyorsan nagyjából összepakoltam és már félig készen mentem az étkezős konyhába reggelizni. Bár látszott, hogy járt már ott valaki, udvariasan vártam. Stefania érkezett először, picit beszélgettünk is angolul: mondta, hogy ő bizony nyugodtan szeret reggelizni, mire én igyekeztem elmondnai azt a mondást, mely szerint reggelizz úgy, mint egy király, ebédelj úgy, mint egy polgár és vacsorázz úgy, mint egy koldus. Később Mauró is csatlakozott, már elegáns, munkába készülő ruházatban.
Miután jól laktunk (én biztosan!), felmálháztam a bringát, majd a garázsban összegyűlvén kedvesen búcsúfotókat készítettünk; nagyon szívélyesek voltak. Szívembe zártam ezt a családot. Nagyot ámultak, mikor próbálták megemelni felmálházott, össz 38-40 kg-s bringámat. Hiába szerettem volna, még ekkor sem engedtek semmi költséget fizetni, kénytelen voltam hát belenyugodni.
Miután elbúcsúztam, Mauróval együtt sétáltunk ki a kapun és abban maradtunk, e-mail kapcsolatban maradunk és ő a fotókat és a videót és fotókat fogom küldeni.
Rögtön a Tripla Mortirolo másnapján - 8:07-kor - nekivágtam a Tiranónál több, mint 2300m fentebb végződő emelkedő, hágóút, a 2760m magas Passo dello Stelviónak - mely egyébként Európa harmadik legmagasabb - igazi - hágóútja. Nem igazán rápihenés ez a Mortirolóra! Eddig ilyet ritkán csináltam, sőt két ilyen nehéz napot egymás után talán még sosem. Anno a Fausto Coppi granfondo után lazán tekertem csak át a Larche / Maddalena hágón, illetve 2 hete a 3*Mt Ventoux után félig pihenőnapom volt. Ha a Pilisben mentem hasonlót, másnap pihenés következett.
Ezúttal azonban lelkileg is erre készültem, nem is gondoltam fáradtságra. Azt mondjuk bántam, hogy éjszakára elfelejtetteme bekenni a lábam Richtiofit Sportkrémmel.
Minthogy csupán egyetlen emelkedő várt rám, nem kellett sietnem; ez megnyugtatott: este 7-8-ig meg csak felérek! ? - gondoltam. Ez a hágó volt az utolsó kötelező feladat: át kellett jutnom! Ha ez megvan, onnan könnyen át lehet érni Landeckbe. A hátralevő napokból már emelkedőket is ki lehetett hagyni, nem okozhatott gondot!
Tiranót elhagyva az elmúlt nap Mauró által mutatott patakmenti bringaúton kényelmesen pedáloztva kezdtem a napot. Jól éreztem magam és erre is törekedtem: örülni a szép tájnak, kerekezésnek. Nem lehetett nem visszagondolni az elmúlt napi Trittico Mortirolóra, Mauró családjára, kedvességükre.
A múlt reggel is tetszett, reggel párás tópartnál most is megálltam: filmmel búcsúztam a Mortiroló hágótól. A főúton áthajtottam Mazzón is (ahonnan tegnap kezdtük a Mortirolót), majd Grosión is (még egy kilométerkő jellegű oszlopra is fel volt írva: Mortirolo !); itt sikerült füzetet is vásárolnom - amely a további jegyzetelésekhez kellett: füzet nélkül nem tudnék ilyen részletesen írni ?
Grosio után kilométereken át falu sem akadt, nem volt hol csokit venni (a készített szendvicset meg sikerült Mauróéknál hagynom), pedig hamarosan szükségem lett volna rá. Érdektelen kilométerek következtek, imitt-amott a hegyek tudtak csak feldobni; majd feltűnt egy meredek út a patak túloldalán. Nem tűnt egyértelműnek, hogy csak arra vezethet az út, arra gondoltam: "-Remélem nem visznek fel arra a 10-12%-osra!" Semmi sem indokolta, így hát arra kanyarodott az út. ? Ez nem jött be ! Még csak Bormióba tartottam egy 40km hosszú, 800m szintemelkedésű folyóvölgyben; nem volt rá indok, hogy bárhol is küzdelmes legyen. (az nem indok, hogy útépítés miatt kerülőutat kellett csinálni és azt viszik fel.)
A 10-12%-os emelkedőn hamar kiállva hajtottam; jobban esett így, ám hiába múltak a 100-100 méterek, a nehézség picit sem enyhült. POLARomon a magasságot is figyelve egyre közelítettem a 10 km-rel későbbi Bormió 1217m-es magasságát, de csak nem enyhült az emelkedő... sőt. Végül egészen 1287 m-ig vezetett fel; 500m-rel a tető előtt felfestés jelezte bringásoknak a hajrá közelségét. (Kb. 2 km-n át lehetett 10-12%-os) Éhesen a végére alaposan megküzdöttem, kínlódtam. Kemény menet volt. Egy vigasztalhatott, pontosabban optimistán arra gondoltam: ezután most már tuti, hogy nem lehet gondom a Stelvió hágón!
Kis gurulás után a nagyon bájos falu mellett, fenyőfák árnyékában hajtottam el, illetve Valdisottónál viszontláthattam 2005-ös kempingemet. A völgy kiszélesedésével feltűntek Bormió házai is. Ide is visszatértem: 2005-ben a Foscagnó hágóról érkeztem és a Gavia felé hajtottam tovább; most éppen keresztben !
A kisváros előtt szólalt meg telefonom: időszakos túratársam Balázs hívott. Miután elmúlt nap lemondta a kijövetelt, a neten a webkamerát látva boszankodott: látta, hogy csodálatos időm van. Valóban úgy tűnt, talán komoly eső e nap már tényleg nem lesz. (a másnapot illetően viszont talán, jobb, hogy mégsem jött ki.)
A központba érkezve boltot kerestem, ám meglepőmód ez nem volt könnyű. Mármint találni, mert keresni nem nehéz :-) Ruha, könyv, ajándék, ékszek és sportruházati üzlet van bőven, de élelmiszer... Kb. 5-8 percnyi tekergés után végre egy tábla jelzett egyet, így végre bevásárolhattam: amit csak szemem, szám / pontosabban gyomrom/ kívánt: fini gyümölcsjoghurtot, dzsemet, péksütiket, és csokit, müzliszeletet és Gatorade-t is. Szerencsére ez a bolt (a központtól a hágó irányába) egy csendes utcában volt, ahol egy szomszédos padra ülve nyugodtan, békében meg is ebédelhettem. Jól esett! Az idő egyre csak múlt; így nem is nézelődtem Bormióban: az az igazság, a hágóút volt a nap attrakciója és tudtam, hogy ez több órányi kapaszkodást jelent.
12:51-kor hagytam el az élelmiszerboltot és a főúton meglepőmód hamar a város végét is. Vízért már nem mentem vissza, volt sok, bár azért nem lett volna rossz tölteni. Meg is lett majdnem a böjtje.
Túrám utolsó nehéz, málhás emelkedője, a 2760m magas Passo dello Stelvió következett. Ezen 2001-ben jártam eddig, ám akkor a túloldalról és málha nélkül; mivel akkor Svájcba gurultam le, ezt az oldalát nem ismertem. Európa 2-3. legmagasabb hágójának számító Stelvió egyébként többször volt már része a Giro d’Italia útvonalának. Tetején emlékmű áll az olasz legendának, Fausto Coppinak.
A kezdeti néhány kilométer nem igazán esett jól: 4-6%-os az első 2 km, majd a Livignói elágazástól 3 km-n át 7,8 - 8,3%-os. Fentzről tűzött a Nap, zavart a sok motoros és még a hasam is tele volt... Ilyenkor nem jó arra gondolni, hogy még minimum 3 óra fölfelé. A hegyek nagyon meredeken magasodtak fölém. Eleve Bormió is nagyon magas hegyek között fekszik a mélyben. A magas fenyőket hamar törpefenyők váltották; fölöttük hamar szép kilátás nyílt Bormió medencéjére, illetve körbe a hegyekre. A livignói elágazás után szerencsére a motorosok száma és a forgalom is csökkent, meglepőmód egész élvezhető lett a hágó; nem dübörgött folyamatosan a forgalom; néhány percenként jött csak jármű. Visszafelé szépen rá lehetett látni a Bormió 2000 nevű síterepre és hegyi szerpentinre. Már talán 1500-600m környékén megkezdődött a szerpentinezés; egyik-másik kanyarban klassz fotót csináltam, ám akadt olyan, ahol kezemben videókamerával fordultam. Egy 1550m környéki lankásabb szakaszt követően az út egészen 2300m-ig 6,5 - 9,8%-os meredek volt. Az aszfalton egy alkalommal örömmel olvastam a felfestést, hogy Aqua és nyíl mutatott balra a kis félreállóhely felé, nyoma nem volt semminek. Valószínűleg egy marathonnál ott adtak vizet.
Élveztem a magas hegyeket és az újdonságként ható emelkedőt. Pedig tényleg! A Mortirolót megelőző hágók mind ismerősek voltak már, még ha némelyik ellenkező irányból is, ám a Stelvió ezen oldali emelkedőjét még semerről sem jártam, így a kilátás is újdonság volt és tetszett! Időnként bringások is érkeztek fentről, alulról talán 1-2 előzött meg; illetve megállásomkor még néhány. 1700m felett az út a szerpentineken túljutva 2-3 km-t a völgyben egyenesen - viszont többször is alagutakban - haladt ÉK felé. Eközben az égbolt észrevehetetlenül picit befelhősödött. Noha nem fenyegetett eső, egyik alagútból kijőve mégis csepegni kezdett. Mire az alagút szájánál, fedél alatt 10 perc alatt falatoztam egy kicsit, el is állt. Szerencsém volt. Vizem utolsó csepjeit viszont épp itt hajtottam fel: "-A szemmel látható, kb. 2-3 km-re levő turistaházig már csak kibirom!"
Előretekintve az alagútsorozat végén már látszott a tovább feltekergő út, a hajtűkanyarok, de arra épp nem volt annyira magával ragadó a táj. Az alagútsorozat végén - még a turistaház előtt - szemközt egy vízmű épülete akadt, amerre emlékeim szerint ismét felfestés jelezte: Aqua. Láttam is ott két embert, így megpróbálkoztam. Be is hívtak az épületbe, ahol míg a vizet folyatták ki perceken át (gondolom, hogy tiszta legyen) angolul beszélgettünk. Csodálkoztak és ámultak a túrán, mag azon is, hogy előző nap háromszor jártuk meg a Mortirolót. Bringám alig tudták megemelni - nevettek is nagyot.
Noha jóízűen kortyoltam a vízből, íze nem volt tiszta, így komolyabb szomjoltással megvártam a turistaházat, ahol pihenéssel jutalmaztam magam - mondván féltávnál járok és már 2000m felett. Ideális hely volt, ahol épp úgy időztem, ahogy illik: eleget gyönyörködve a panorámában, sietés nélkül falatozva, finom üdítőt kortyolva, sőt még egy fagyi is jól esett. Ahogy a panorámás asztalnál a hágóutat és a hegyeket nézegettem, videómmal még azt is megörökítettem, ahogy ott ülök - na meg, amit látok. Jól esett ráérni ? Végre ismét !
Ráadásul a turistaháztól már lefelé és fölfelé is jól látszottak a szerpentinkanyarok, mert innen 2-3 km-n át azok következtek. Az alagutas szakasz után ismét magával ragadó tájon hajtottam (8-10%-os meredek!). Az idő ugyan szaladt, de így is bőven jól álltam. Majdnem hasonlóan a Bonettéhez, itt sem kellett az órát néznem; tudtam, hogy pihenésekkel együtt is simán felérek időben.
A következő hajtűkanyarokban többször is filmeztem, a kanyarsorozatokból kiérve pár percet el is töltöttem egy visszagurulásos videó elkészítésével, na meg önkioldós fotózásokkal. Itt fent, 2300m táján már örömkerekezés volt a javából. A hegyoldalban hófoltok megjelenésével, kék éggel teljesen lenyűgözött a táj; ráadásul a Nap is jó irányból sütött. A fényképen is 11 hajtűkanyar látszik egyszerre, összesen aljától tetejéig lehetett akár 20-22 is. Néha-néha azt is éreztem: semmivel sem kevésbé szép ez az oldala a hágónak, mint a másik; a híresebb!
2300m fölé érve, a szűkebb völgyi részből és így a hajtűkanyarokból kiérve búcsút mondtam a hágóút alsó - nagyobbik - részének; a lankásabb és szélesebb füves völgy már közvetlenül a nyereg felé fordult; hamarosan elő is bukkant a CÉL. Nagy villanyvezetékek is tartottak arra. Ez sem semmi! Még kb. egy Pap-rétnyi emelkedő állt előttem.
Mivel elfotóztam, videóztam az időt, a Balázsnak órákkal korábban saccoltnál (fél 6 - 6) - úgy tűnt - picivel később érek majd fel. Egészen a 2501m magas Umbrail hágó leágazásáig egyenesen és 4-8% meredeken haladt az út; szerpentin csak az utolsó 2km-re akadt. Ha már pár száz méterre voltam csupán, kötelező kitérő volt a - már svájci területen található - Umbrail hágó (17:25); már csak a statisztika miatt is. Múltkor fentről érkeztem oda; így viszont azt is elmondhatom: alulról is feljutottam rá. (Érdekesség, hogy csak 2008. októberében jut eszembe, hogy ezáltal kb. 300 méter erejéig Svájcban is jártam!)
Már az Umbrailról is látszott, hogy - noha nehezen hittem a diagramnak - sajnos az utolsó 2 km valóban meredekebb, mint előtte. A diagram szerint is ott 10-12%-os meredek. "-Nem lesz könnyű a vége! Nem adja könnyen magát!"-gondoltam, pedig már több, mint 2100 m szintemelkedés volt a lábamban.
Mielőtt továbbindultam volna, Balázs ismét rám csörgött; pontosan megmondta, hogy hová álljak majd a Stelvión, hogy megörökítsem a webkamera; ám jeleznem kell majd nekik telefonon. Vicces lesz az egész- gondoltam.
A meredek szakaszon 270 m szintemelkedés állt előttem; gyakorlatilag a közelinek tűnő csúcsig is szűk fél órával számolhattam. Kb. 3 km után már megérintett a meredekség okozta fáradás; egy percet állva kifújtam magam; megnyugodott pulzusom, aztán tekertem is tovább. Legközelebb már fotó miatt álltam meg: egyre közelebbi volt a nyereg! Csodás napsütésben, lenyűgöző panoráma közepette forgattam a pedálokat, egyre nagyobb extázisban! Közel volt a cél, biztos a siker! Kb. 800 méterrel a nyereg előtt egy hajtűkanyar a lehető legideálisabb alkalmat kínálta "sztár"fotók készítéséhez. Havas csúcsok, a hágó épületei és még egy hajtűkanyar is a késő délutáni fényekben! Addig állítottam be a fényképezőt, míg tökéletes kép nem készült. Nagyon fel voltam dobva! Túrám utolsó nagy alakítása, málhás, több, mint 2000m szintkülönbségű mászása volt ez; ráadásul egészen 2760m-ig, illetve….
Érdekesmód talán a tömeg, meg a sok épület, ott tartozkodó ember miatt az ember nem tud kitörni, ahogy felér - nem úgy, mint a Bonettén vagy a Ventoux-on. 18:25-kor videókamerával a kezemben filmezve értem fel; a még sok emberrel és árusokkal teli hágó miatt nem tudott kitörni az öröm. Az árusok azonban hamar magukhoz vonzottak, hogy valami klassz mezt és bringanadrágot vegyek. A legendás hágókon szeretem eggyel-eggyel meglepni magam. Alaposan végignéztem mindent; pólót is vettem végül és mezt is: piros-fehér nadrághoz kékes-sárgás fölsőt. Ezen túl akadtak sapkák, csecse-becsék, kendők mindenféle külön motorosoknak és kerekeseknek.
Miután végeztem, Balázst is felhívtam és odaálltam a megadott helyre; a webcam fotó elkészült.
Noha eredetileg motivált, hogy a neten talált infók alapján földúton / vagy dózerúton a Pirovanóig, 3000m-re feltekerjek, ugyan megtaláltam, merre indul, de mivel késő is volt és jócskán meredeken fordult az első kanyarja (Jerry szerint akár 25-30%-os szakasz is akad), lemondtam róla. A sikeres hágóra jutás, csodás kilátás, fények "megették" további motivációmat; nem nagyon hiányzott már más.
Azért egy jó húzásom még volt ?
A hágóról az Ortles felé, egy szomszédos buckán áll a Tibethütte. Talán 20 méterrel lehet a hágó felett, de aki ott jár nagyon ajánlom: menjen fel! Persze hogy rálátni a hágóra, ám ami a kuriózum, a nagy dobás, az a hágóút keleti szerpentin-rengetegére nyíló kilátás. A nyeregből ugyanis csak részben és nem olyan jó szögből látni.
A Tibethüttével a késődélutáni fényekben újabb frenetikus hágófotót készítettem: szebbet el sem lehet elképzelni: árnyas hegyoldali hajtűkanyar-rengeteg, majd a napsütötte úton a magyar zászlós bringám, attól jobbra mögötte a napsütötte házikó és a háttérben az Ortles havas csúcsa csillog. … Igaz ez csak két képre fér rá. Egy fiatal német pár is odasétált a környékre ők is nyugodtan gyönyörködtek…. Ám mivel feszélyezett, hogy jelenlétükben nem akartam örömtől kicsattanó, kezeket széttáró fotót csinálni, várnom kellett míg elballagtak ? (Előtte örömmel vették hágóajánlásomat: a Gavia is hasonló szép mint ez!)
Bő órányi időzés után melegbe öltöztem, ám mielőtt nekivágtam volna a sok kanyarnak, gurulásnak, egy pillanatra tiszteletem tettem a Fausto Coppi emlékműnél. Most nem felejtettem el!
(Idei túrám során ez volt az ötödik bringás emlékmű és a második Coppiról.)
Végül szűk két órányi időzés után 20:15 tájban vágtam neki a lejtőnek. A fékem már rendben volt, így nyugodtabban ereszkedhettem, az idő viszont meglepően hűvös volt. Fölül mindenképp kellett a dzseki, ám alulra lusta voltam az esőnadrágot felvenni; mindössze a hosszúbringanadrág melegített. 1/2 10-re értem Pradba csaknem 2000m szintnyi gurulás végén. Bár még Olaszországban jártam, érződött a tiroli hatás: első feliratok már németek voltak és az emberek is Ciao helyett Grüss gott-tal köszöntek!
Táblák talán három kempinget is jeleztek; egyből be is fordultam az egyikbe, ahol nemhogy nyitva volt a recepció, de még kis boltocskában is vásárolhattam (zsömlét, dzsemet). A hölgy a sátorhelyet illetően azt mondta, előbb nézzem meg, hogy megfelel-e, aztán menjek vissza. Tökéletes helyem lett! Egyből ki is fizettem és - ahogy kértem - abban maradtunk, hogy másnap bringatúra után, a délután folyamán tovább is állok, mert este már Ausztriában szeretnék aludni.
Míg sátram állítottam, a szembülső lakókocsis elősátorból egy rendes német férfi nyújtott önzetlen segítséget: kitett egy elektromos lámpát a fára, az csak nekem világított ! Bár a kemping közepén láttam egy modern, szép épületet, úgy hittem az csak a medence, szauna; WC-t, mosdót alig-alig találtam. Meg is lepett, hogy milyen kicsi és régi, egyszerű. Zuhanyozó híján (nem találtam) mosdó fölött mosdottam meg - később (Másnap) derült csak ki, hogy a modern épületben, a medencék alatt, a mínusz szinten minden igényt kielégítő vizesblokk van: van ott mosógép, edénymosó, hajszárító, babákat tisztába tevő helyiség, stb…

E nap még kevéssé szűrtem le, ám a teljesítményt tekintve kiemelkedőt mentem (a legnehezebb napokkal vetekszik) : a Trittico Mortirolo (3600m szint) másnapján hajtottam málhával 400 méterről fel egészen 2780m-re; összesen 2573 m szintemelkedést.

Adatok:

Település	TM	DST	SAV	szintemelk.	átl pulzus	max pulzus
Bormio, 1217 m (?)	2:54:09	43,06	14,8	979 m	116	157	1392
Passo Stelvio, 2760 m	5:54:34	67,24	8,04	1584 m	138	158	1960
TIbethütte	6:01:49	68,19	7,9	10 m	117	143
Prad	6:50:45	94,87	32,7	0	79	104
Összesen:	AVS: 13,8	ODO: 116172		2573 m	MXS: 67	.	3352

Szintemelkedés:
- Tirano - Bormio = 1217 - 440 + (6+6+6+165+13+3+3) = 979 m
- Bormio - Umbrailpass = 2503 - 1217 + 10 m visszagurulás = 1296 m
- Umbrailpass leág - Stelvio - Tibethütte = 2780 - 2492 = 288 m
- még kis emelk Pirovano felé = 10 m
Összesen = 2573 m

Költség:
- Bormio: 2 banán, 4 jam, 3 péksüti, 5 zsömle, 1 konzerv, 1 POwerade, 1 gyümijoghurt = kb. 11 EUR
- Turistaház a Stelvion: 2 Powerade, jégkrém, egy Ritter Sport csoki = 10 EUR
- Stelvio: mez: 95 EUR, póló és 5 matrica = 18 EUR
- Prad kemping: 13 EUR
Összesen: 147 EUR