Györgyi Gábor: 2008. Alpesi bringatúra 16. nap : Val Martello Venosta Prad Reschenpass Passo Resia bringatúra, kerékpártúra
GYÖRGYI GÁBOR
V. NAGY ALPESI BRINGATÚRA - 2008
16. nap: Prad - Val Martello (2051 m) - Prad - Reschenpass (1504 m) - Pfunds (A) = 147 km + 2392 m szint
Linkek

 

 

VENDÉGKÖNYV









Szerzői jogok!




MAGYAR ÉS KÜLFÖLDI BRINGÁS LINKEK azok tartalmával együtt


2004 Kerékpárral a
Tour de France alpesi hágóin

2003 Kerékpárral
az Adria mentén Montenegróig

15. nap: Passo Stelvio,
(2760 m)
                                    17. (utolsó) nap:
Pillerhöhe

2008. augusztus 1, péntek – 16. nap: Prad – Laas – Morter – Val Martello (2051 m) – Morter – Prad – Reschenpass (1504 m) – Pfunds = 147,6 km + 2233 m szint
Nap végéig megtett táv, szint: 1731 km + 30985 m szintemelkedés

A szükség szólítására ébredtem már 7 órakor; nem esett jól, de kénytelen voltam felkelni és a sátorból kibújni. Kék ég és szép napsütés fogadott. A csodás föld föld alá, az uszoda alá épített vizesblokkban megmosdottam, majd kényelmes ébredező tempóban a központba gurultam vásárolni. A SPAR-ban vettem szokásos dolgokat (ezúttal vágott felvágottat is) és szokásos finomságokat is (gyümölcsjoghurt, Gatorade, péksüti), továbbá szerencsére akadt DV videókazetta is (6,5 EUR-ért).
Reggeli után mostam még pár ruhát (a másnapot követő vonatos hazaútra is gondoltam már), majd csak 9:50-kor tudtam útnak indulni. Pradtól kb. 20 km-re keletre dél és észak felé is indul egy-egy völgy; mindkettő 2000m fölé vezet, ám programomba csak az egyik fért bele. Lankás lejtőn a főútig gurultam, ahol komoly forgalomban pedáloztam az – emlékeim szerint – padka nélküli főúton Meranó felé. Mivel nem volt élvezhető a tekerés, előbb a főút mellett haladó mezőgazdasági útra tértem át, majd Laastól a kitáblázott bringautat választottam. A falu végén sajnos a bringaút murvás lett, így 6 perc felesleges tekerés után ismét a főúton folytattam a pedálozást. Rövid ideig még emelkedett is az út, ám Schlandersbe már kb. 3 km hosszú szerpentines lejtőn érkeztem, hogy újra megpróbáljam a bringautat. Ezúttal már jobban jártam: a kevéssé lejtő völgyben végig aszfaltos úton- néha kifejezetten bringaúton, máskor bringaútnak is nyilvánítot mezőgazdasági úton – haladtam. Kerekezésem előbb egy patak mentén, gáton vezetett (2-szer pados pihenőhelyek is várták a kerekes turistákat), majd a híres venosta völgyi (golden)almafaültetvények között haladt; sok helyen működtek a locsolóberendezések.
Morter házai között csatlakoztam rá a Martell völgyben vezető emelkedőre; onnan 22 km alatt vezetett utam 1300m-rel magasabbra, 2051m-re. Órám már 11 órát mutatott és még csak 25 km volt a hátam mögött ?
Kb. egy kilométeres 5-8%-os bevezető szakasz után 3 km-n át 10%-os meredek szakasz következett, nyílt mezőn nagy szerpentinkanyarokkal. Visszanézve, lent látszott Morter és vára, illetve a szembülső hegyoldal aljában gyümölcsültetvények, fentebb erdők-mezők, rajta elszórt házikókkal. A hosszú egyenesek visszaútra nagy száguldást vetítettek előre. A tetőt követően változatosabbá vált az emelkedő: először kis gurulás, majd lankás szakasz követketkezett, majd újabb közepes emelkedő: ekkor már szép fenyők között hajtottam. Vizem már elfogyott, hosszan nem akadt kút, amikor pedig végre találtam egyet (egy vendéglő mellett), hamar jött a másik is. 1550m felett kis mezei részen aprócska kápolnába lehetett benézni. Ahogy a környékre jellemző, nevét előbb németül és csak alatt írták ki olaszul.
A völgy már szűkült; egyre jobban fölém magasodott; a szembülső fenyős, sziklás hegyoldfal a Szlovák paradicsom egy részét idézte. Szerencsére a forgalom is olyan csekély volt. A kápolnát követően ismét 10-11%- os meredekség következett, ám a két rövid egyenes és hajtűkanyarok adta szakaszt nagyon élveztem. Videokamerámat le is állítottam, hogy visszagurulás után én is a filmre kerüljek. 1650-1700m-en újabb nyílt, mezei rész következett, ahol igencsak meglepő dolgot láthattam, tapasztalhattam: nem csupán egy kis kertecskéről volt szó, hanem komoly epertermesztés folyt legalább 3-500méter hosszan. Fotóim, filmezésem közepette éppen egy kisteherautó vitt el platóján több láda földiepret. „-Hát ez nem semmi!” – ámultam – „1650méteren epertermelés!”
Újabb fél kilométeres könnyed, néhol picit lejtős szakasz következett, hogy mély levegőt vehessek a kb. 1830m- es magasságban található duzzasztott tó gűát szintjéhez való felkapaszkodáshoz. Emlékeim szerint tábla jelezte, hogy szerpentinkanyar sorozat következik. Érdekes volt, hogy az utat nagyon szűk részen úgy vezették fel, hogy szinte 100 méteres egyeneseket hajtűkanyarok követtek. Ezt élvezhetik ám a motorosok! Bár én is jól éreztem magam; jópofa volt a fenyőerdei sok kanyargás.
A Gioveretto gátat az 50-es években építették. Előrefelé a magas, 3000m fölé emelkedő hegyeken nagyobb hófoltok, sőt egy helyen gleccser is akadt. Sok helyen komoly vízesések zubogtak a tó felé. A tó a gátnál egy beton”lyuk”ba terelte a víz leengedésre szánt részét, ami – gondolom – lentebb turbinalapátot hajtott meg. Útközben félúton ugyan eszegettem már egy picit, ám sajnos elkövettem itt egy hibát: annak ellenére kezdtem kb. 10-15 perces falatozásba, hogy elöl, a tó mögött, a hegycsúcsok magasságában nagyon esőt sejtető sötét felhők tanyáztak. Előző napokban nagy szerencsém volt az esőkkel (Mortirolón is megúsztuk és a Stelvión is negyed óra múltán továbbállt), talán ezért nem voltam elég óvatos.
Falatozás és fotózás után 2-3 km sík, vízparti kilométerek következtek, ám az Ortles környékén mintha már megindult esőt láttam volna; én sem kerülhettem el a „sorsom”: a percek múlva csepegni kezdő égi áldás hamar gyorsabb tempóra ösztökélt. A tó végéhez érve végül esőkabátot is kellett öltenem, mert itt már nem volt nyári, kánikulai a hőmérséklet: nem jó elázni. Hangosan zubogó patak mellett pedáloztam ismét beszűkülő hegyoldalak közé és ahol végre eső előli védelmet nyújtó fa is akadt, meg is álltam. Az eső úgy zuhogott, mintha dézsából öntötték volna! A fa tövébe húzódva néztem a természet megnyilvánulását, majd negyed óra múltán már azzal foglalkoztam, hogy melegen tartsam magam. Fölül védett az esőkabát, ám alul – mert optimistán a hosszú nadrágot sem „cipeltem” magammal – rövid bringanadrágban éreztem a lassan pár fokot hülő levegőt. Pici esőpermet is hullt már rám. Az úton egymást érték az esőcseppek.
Egy tábla is jelezte, hogy az út éppen innen válik ismét 10-14%-os meredekké, ez azt is jelentette, hogy ha továbbindulok, fázni biztosan nem fogok. Ez egyébként ilyenkor valóban jó hír: ilyen időben, illetve, ha fázom, még joban szeretem az emelkedőt, mint máskor, hiszen melegen tart. 15 perc után mintha már enyhébben esett volna – sokkal tovább nem lett volna türelmem várni és féltem a lehüléstől – így nekivágtam az utolsó 2 km-nek. A korábbihoz hasonló, gyakori hajtűkanyaros, nagyrészt erdei szerpentinsorozatban emelkedtem fölfelé; a fák közül néha már előbukkant egy turistaház. Felérve előtte buszforduló is volt, autók is parkoltak. Az aszfaltozott út már csak kb. fél kilométert, további parkolókig vezetett (2051 m); ott néhány árus is kínálta portékáit: ajándéktárgyakat, ennivalókat, finomságokat.
Ez, a túra utolsó 2000 m fölé tekerése lett életem 108. 2000 m fölé bringázása, ebből 34-szer málhás bringával tettem ezt."
Mire felértem, az eső gyakorlatilag el is állt, hátam mögött a völgyben látszott jól az esőfüggöny, a környéken már világosodott, sőt 10 perc múlva közeli hegyoldalon már megjelentek az első – eső utáni – napsugarak. Mivel izzadt és ázott is voltam, néhány fotó és egy kis videózás után megnéztem egy táblára kitett térképet, felvettem a fejpántot, lábamra az utoljára az Izoardon hordott, lábbal kicsit szétfékezett kamáslit, majd óvatosan gurulni kezdtem.
Málha mentes bringámmal nem jelentett komoly gondot a vizes 12-14%-os lejtő sem, az eperföldeknél már akadtak száraz foltok, a völgy utolsó 6 km-n pedig már teljesen száraz úton robogtam. A 3 km-es hosszú egyneseses, szerpentines részek 75 km/ó-s sebességet értem el. A fővölgybe, a Venosta tal-ba érve már látszott, hogy bizony a déli hegysor felől esővel fenyegető sötétebb felhők érkeznek. Ajjaj! Nem örültem. A kempingbe visszaúton – emelkedő lévén – inkább a rövidebb és murvás szakasz ellenére talán gyorsabb bringautat választottam. Schlandersig ismerős bringaúton hajtottam, ám most azután is ott maradtam. A hegyek tövében sietve kerekeztem tovább. Klassz volt látni a sok természetet és kényelmes, nézelődés, időnként megpihenős kerekezést élvező embert, családot. Pradig 2*2 km-es szakaszon kellett csak elfogadnom a murvás utat, de mivel ezek többnyire emelkedős részek voltak – ahol úgyis lassabb vagyok – mégcsak nem is bosszantott; azokon a szakaszokon lazítottam egy picit. Egy padokkal pihenésre is hívogató játszótérnél néhány falatra és egy banán erejéig megálltam, majd igyekeztem is tovább. Szerencsére nagy zuhé nem kapott el, de azért a Prad előtti kb. 5-6 sík kilométeren már csepegett, majd gyengén esett. Persze már esőszitáláskor tovább pörgettem tempómat (30-32 km/ó), így amikor a szitálás erősödni kezdett, nem akartam megállni öltözni: leszegett fejjel koncentráltan robogtam előre Prad és persze néhány előttem feltűnt kerekes után. Ezen üldözéseket is felhasználva értem 1 6-re Pradba, ahol első utam a pékséghez vezetett.
A kempinget elkerülte a nagy zuhé, így ruháim nagyjából megszáradtak. A sátor védelmében falatoztam egyet, majd hosszabb tanakodás nélkül a sátorbontás mellett döntöttem. Optimistán gondolkodtam: esőfélelem helyett úgy véltem, nem lesz bőrigázás! Várakozás és eső miatti aggodalom, kivárás helyett inkább haladni kell: ahogy terveztem, még ezen az estén átjutni Ausztriába.
Erre-arra világosabb és sötétebb, esőt jósló felhők jártak, ez is amellett szólt, hogy a kitáblázott – és várhatóan rövidebb – bringautat válasszam a Reschen hágó felé. Eddig ötször jártam erre: egyszer oda-vissza amikor a Stelvió hágóra mentem egynapos túra keretében (2001), egyszer visszairányban a Dreilander Giro marathonon (2000), és egyszer oda-vissza málhával, mikor a marathonra érkeztem illetve másnap a melegebb felé távoztam.
A hágóút délről, Malstól hosszú egyenesek és szerpentinkanyarokon, 5-6%-os meredekséggel 7 km alatt kapaszkodik fel a fennsíkra; úgy sejtettem, a bringaút – a szerpentinezést kihagyva – akár 5-6 km alatt felérhet; ez persze meredekebb kilométerekkel járt (volna).
Pradot elhagyva egy kilométert még murvás, de 20-23 km/ó-val jól járható úton tettem meg, ám azután klassz, egyenes bringaút vezetett az olasz-svájci határon emelkedő hegyek és sötétebb felhők irányába. Nem volt már visszaút!
Térképem elő sem vettem, anélkül értem Glorenzába, tábla még csak onnan jelezte Malsot. Kíváncsian figyeltem merre vezetik a bringautat és csodálkoztam. Síkon még csak-csak „elmegy”, hogy a főúttól távol, pl. a mezőn; bár jellemzően pl patak mentén építenek a bringásoknak külön utat, ám emelkedő völgyben csak az ő kedvükért külön „hágóutat” ? „-Na erre kíváncsi vagyok!” – gondoltam.
Naplómba azt írtam fel, hogy Laatsch-ig kapaszkodtam a „kertek alatt”, ott döntöttem úgy, hogy a közvetlenül fölém emelkedő hegyeken csücsülő, közeledő esőfelhők miatt inkább picit keletnek hajtva, mégis a főúton hajtok tovább: Lehet, hogy a hegyen megcsücsülve esni fog, de hátva a völgy közepén – ahol a főút vezet – csak jóval később esik majd. Így továbbra sem tudom, milyen bringaút vezet a Reschen hágón; az interneten itt van valamennyi infó róla:
Előrenézve a Reschen hágó felé már tisztán látszott egy esőfüggöny. Ekkor már kár volt azon sopánkodni, hogy mennyivel egyszerűbb és szárazabb lett volna a kempingben maradni, ám még utólag is azt mondom, hogy menni kellett ! Jól döntöttem. Így lehetett másnapra kényemes, kellemes napom.
Burgeis végén egy buszmegálló ideális helyet nyújtott, hogy az esőtől és élénkülő széltől védve megvacsorázzam. Dél felé nézve eszegetés közben jól láthattam, ahogy egy esőzóna a Stelvió hágó felől érkezve keletnek tart: először Prad környékén tűntette el a hagyet, majd ment tovább Merano felé. Közben persze ÉK felé is láttam egy másik esőfelhőt: körülöttem játszadoztak!
Egy-két sms küldés után 20:08-kor indultam tovább, amikorra a közeli esőfüggöny elment, sőt fölöttem kis foltokban kék eget is láthattam. Szinte meg is nyugodtam: az esők elvonultak – gondoltam naívan. Legalább a következő, emelkedő kilométereken nem kellett aggódnom. Az este ellenére fujdogáló szél is azt erősítette, hogy elment / elmegy a front. A fennsík közelében, már lankás úton elkerített tehenek mellett hajtottam el. Ahogy megálltam fejpántot húzni izzadt fejemre, a kedves tehenek a fa karám kerítéséhez jöttek. Aranyosak voltak, sajnáltam, hogy nem tudtam nekik, mit adni.
San Valentinóban (1470 m) meglepőmód egy kempinget vettem észre a Reschen tó gátjának tövében, ám két okból sem álltam meg: fejben is pfundsi, ausztriai alvással kalkuláltam, arra készültem, illetve tartottam tőle, hogy 1470m-en – szélben és hideg érkeztével jócskán hűvös éjszakám lenne. Nem volt kedvem fagyoskodni.
Már szürkületben hajtottam át a településen, lámpák égtek erre-arra, a házakat elhagyva a tó és a túloldalán emelkedő hegyek is egyenszürkék voltak már, talán ezért sem tűnt fel időben a hátulról, sunyin érkező újabb esőzóna, esőfelhő. Egyszer csak csepegni, majd esni kezdett. Már megint! Illetve még mindig… E nap negyedszer.
Ösztönösen ismét felpörögtem, csak most málhás bringán kezdtem menekülőre fogni. 25 -28, majd 27 – 30 km/ó-val robogtam a Resia / Reschen és az osztrák határ, és az onnan kezdődő lejtő felé. Nem érdekelt az erősödő eső, csak hajtottam elszántan, minden erőt beleadva. Éreztem is lábamon, hogy feszülnek, dolgoznak az izmok. Időnként akadtak 300-500m hosszú félalagutak, galériák; ott legalább szusszanhattam picit, illetve nem áztam tovább. Szememmel a sötétben az előttem látható falu világító fényeit néztem: közeledsz már ? Ismerős környék lévén órák óta nem néztem már térképet, így kellemetlen meglepetés volt, hogy a falu még csak Graun volt (itt már rendesen esett!), Resia még újabb 4 km volt. Utolsó erőtartalékaimat vettem elő, ám hiába… nem menekülhettem. Perlekedtem (egyszer-egyszer káromkodtam) még egyet-egyet az időjárás-felelőssel, majd belenyugodtam a megázásba. Kb. 7 km „időfutamozás” után visszábbvettem a tempóból. Az eső ellenében azzal nyugtattam magam, hogy: „-Másnap lesz a túra vége, megvolt minden jelentős, kiemelt emelkedő, kihívás (Ventoux 3-szor, Mortirolo 3-szor, Bonette mindkét irányból, Agnello mindkét irányból és Stelvio is 2300-2500m szintemelkedéssel, stb.), hiába áztat el az eső, ez már nem változtat azon, hogy sikeres túrát fejezek be.” – gondolkodtam. 2004-es túrám végén ennél sokkal több kellemetlenség szakadt a nyakamba utolsó előtti napomon, akkor is épp így gondolkodtam.
Szinte váratlanul értem fel a hágóra; egyszer csak lejteni kezdett az út; és 1 km-n belül Ausztriába értem. Fedél alatt felvettem kamáslimat, esőkabátomat, majd jöhetett a lankás lejtő. Túlontúl is lankás: komolyan hajtanom kellett, nem tudtam csak gurulni. Naudersben már totális sötétben gurultam át: sok lámpa égett; nosztalgiával figyeltem a Dreilander Giro bringásainak szállást adó gasthaus-okat, panziókat. Megtaláltam azt is, ahol én aludtam 2000-ben.
Nauderst elhagyva végre elég volt csupán gurulnom és szembe jövő autók esetén lámpát kapcsolnom, illetve az elvakító fények ellenében figyelni az utat. A legjobb szakaszok az alagutak voltak, mert ki voltak világítva. A Svájcból érkező úttal történt összecsatlakozás után még további 2-3 km-t kellett Pfundsig tekerni, ahol első utam egy központi információs táblához vetetett. Bár egy útközi tábla kempinget is jelzett, az információs tábla semmi kempinget nem jelzett. Járókelőktől érdeklődtem hát. A kemping már megszűnt – tudtam meg, így nem maradt más, mint fél 10 után szállást keresni. Nem túl feltűnő szoba kiadónál csöngettem először, ám hiába. Ahogy 22 óra felé járt az idő, már azt figyeltem, hogy hová nem ciki benézni, érdeklődni ilyen későn. Végül egy főút menti panziónál (Pension Grein) kint, de fedett asztaloknál emberek beszélgettek, eszegettek, így kamáslim levétele után, ám esőruhámban gond nélkül odamentem. Éreztem, hogy a társaság jól megnéz, épp ezért talán picit más hangsúllyal, sokkal határozottan (olyan hangsúllyal, hogy : „-Na mit bámultok ?”) köszöntem, majd érdeklődtem szállás iránt. Vicces a szitu, hogy megkérdezik, hogy 26 + 3 EUR, megfelel ? Hát persze. Esőben, ráadásul elfogadható áron – tökéletes volt. És még reggelit is kaptam.
Végre egy hosszú nap (147 km, 4 kisebb – nagyobb ázás) végén esővédett és meleg szobában öltözhettem át, zuhanyozhattam és térhettem nyugovóra. Alvás előtt még megvártam a TV-ben a meteorológiát: a hidegfront után 23 fokos, napos időt mondtak másnapra: ilyen időben ennyi szép élmény után már nem éreztem elég motivációt 2000m fölé - így hidegbe – hajtani.

Adatok:

Település TM DST SAV szintemelk.átl pulzus max pulzuskcal
Morter, 757 m (11:05) 1:02:3725,6924,5 km/ó 130102136357
Val Martello vége, 2051 m (15:00) 3:16:5047,859,9 km/ó 2051 – 722 + 25 + 10 = 1364 m125 ? 1244
Morter, 757 m (16:02) 3:55:00 69,2533,6 km/ó 35 m 96 161 524
Prad (18:18-ig) 5:00:41 90,52 19,4 km/ó 240 m
Pfunds 7:50:40 145,61 19,4 km/ó623 m 117 153 1417
Összesen: AVS: 18,5 km/ó TR/D: 147,6 2392 m ODO: 116320 3542


Költség:
- Prad: banán, gatorade, joghurt, felvágott, Bounty, szárított gyümölcsmix, Panasonic DVkazetta ((6,5) = 17,62 EUR
- Délután: Prad pékség: kb 6 EUR



GYÖRGYI GÁBOR


Györgyi Gábor