2009 Alpok kezdőoldal

2009.06.22. Mottarone + Simplonpass felé

2009. júni 21, vasárnap – 1. nap: Varese – Campo del Fiori – Passo Cuvignone – Verbania – kemping = 110,2 km + 1788 m szintemelkedés

Korábban nagyjából már bepakoltam táskáimat, így a vasárnap hajnali repülőgép indulás ellenére a szombat nyugodtan telt; még bevezetőt is írtam a túrához. Addig szórakoztam el az időt, hogy végül vacsorázni már nem maradt időm, viszont így gyorsan bedobtam egy fél kenyeret, fél rúd szalámit és paprikát. Az e nap érkezett front miatt nem volt túl meleg, többször esett is, de szerencsémre szárazon gurulhattam ki a HÉV-hez, ahol aztán jócskán meglepett, hogy már felszállásomkor is volt ott két túrabringás, Békáson meg még ketten szálltak fel: így foglaltuk el 5-en a teljes bringás szakaszt. Apróság, de mégis jobban esett volna ha csak magam vagyok és ülve gondolatokban elmerülve utazhatok. Nem esett volna jól esőkabátban, esőnadrágban a Nyugatihoz hajtani, de szerencsére az eső várt még. Mivel 16:50-es leszállás után esély sem volt, hogy jegyvétellel együtt elérjem a 17:03-as vonatot, nem siettem, aztán a jegyvételnél sikerült egy helyen elsőre odajutnom, így már igyekezhettem is a vonathoz, ahol a kalaúz még éppen megvárt.
17:22-kor, egy órával azután, hogy Szentistvántelepen felszálltam a HÉV-re már Ferihegyre is értem. A bejárattól balra nyugodtan nekiálltam bringám felkészíteni a repülőútra, hiszen még e nap 19 óra előtt volt csak lehetőségem befóliáztatni, ami a Wizzair-nél kötelező. A szerelés a szokásos volt: pedálleszedés (külön kulccsal), nyereg leengedés, kormány elfordítás, valamint a kormány befóliázása és végül a kerekek leeresztése. A kulacstartókat már az elmúlt 2 alkalommal sem szedtem le; felesleges; a sebességmérő adaptereket sem szedem le teljesen csak, biztonságba helyeztem a bringán. Bő fél óra szerelés (!) után már a fóliázónál vártam kicsit, majd a srác érkezte után míg ő fóliázott, én a bringát tartottam állítva. A srác is mondta egyébként, hogy a bringa fóliázás elég ritka; visszaigazolta, hogy a légitársaságok többsége nem kér fóliázást, illetve egyeseken talán csak speciális dobozban, táskában lehet kerékpárt szállítani. Egy bámészkodó utas viccesen megjegyezte: mivel azt reklámozza, hogy 30 mp alatt készen is van a fóliázás, ő nem fizetne semmit a bringafóliázásért. J
A fóliázásnak köszönhetően 18:20-kor már készen is álltam az útra, igaz ahhoz még majd’ 12 órát kellett várnom. Időm lévén a váróban (érkezési oldal) felhívtam egy kedves barátomat, Csigával beszéltünk vagy fél órát. A váró egyébként ? 9 tájban csendesedett el, ekkortájt a büfében, kávézóban vett szendviccsel meg is vacsoráztam, valamint az útközben vett napilapokat olvastam ki. 22 óra felé közeledve az alvásra is próbáltam ideális helyet keresni. Pusi mondta is: mivel világos van, nem lehet túl jól aludni a reptéren; ám ez alkalommal esőben a közelben sátrazni nem lett volna jó ötlet. ? 11 körül végül úgy döntöttem, inkább az emeleten található, kevéssé világos padok egyikénél próbálok aludni; ehhez persze cuccaimat is magammal vittem oda. Míg volt egy kis mozgás, megnéztem az utolsó esti leszállásokat, majd fél 12-től szakaszosan aludni is tudtam. Éjfélkor még az utolsó gép kiszállt utasai vertek fel, 1 körül pedig egy takarítógép zaja (egész éjjel dolgoznak valamerre!).
3:40-45-kor ébredtem újra, nem vártam meg a nem sokkal későbbre beállított órámat; szedelőcködtem és lent beálltam a becsekkolásra várakozók már nem is rövid sorába. Megint büszkeséggel töltött el, ahogy egymagam álltam sorba bringámmal és csomagjaimmal. Csekkoláskor a hölgy mondta, hogy várjak ott az oszlopnál, jön majd rakodó a bringáért. Vártam picit, majd amint feltűnt egy talán rakodónak kinéző ember, utána is szaladtam. Csak miután visszajött és elvitte a kerékpárt, azután nyugodtam meg, múlt el bárminemű feszültség. Bőven volt még időm, így kicsit nézelődtem a kilátóteraszról: ide egyébként bárki odamehet, akár az utcáról – ha fel- és leszállást van kedve nézni.
Reggelire is este bevált szendvicset vettem és nyugodtan eszegettem meg egy asztalnál, ám ezután a beléptető hosszú sorának kivárása eltartott egy darabig. Közben egy kínai nőnek azzal lett gondja, hogy kb. 3 éves kisfiának WC-re kellett mennie, de ő meg nem hagyhatta addig ott a cuccait (biztonsági okokból!), így fiának kellett valahogy visszatartania. Milyen apróságok mekkora problémát tudnak okozni ! Mivel a reggelivel is elbarmoltam az időt, egy busz már a repülőhöz ment, így nem sok esélyem maradt ablakhoz kerülni. Ezt elcsesztem! Másfelől nagyon hülye megoldásnak tartom ezt a Wizzairtől, hogy nem lehet eleve az ablakhoz helyjegyet foglalni. Az Airberlinnél áprilisban talán azzal kerültem ablak mellé, hogy elsők között csekkoltam.
Végül a 6. sorba kerültem, persze középen. A felszállást most is nagyon élveztem; a felhőkön áttörve hamar alattunk hagytuk az esőt. Persze középről csak alig láthattam valamit a kis ablakon; így elég pocsék középen ülni. Az Alpok fölé érve a korai napfények szépen sütötték a hegyeket; az ablaknál ülő lány élvezte is, de hiába szólogatott párjának, az csak pillanatokra nézett ki; újságja jobban érdekelte. Hacsak nem félt a kinézéstől, megvolt róla a véleményem. Újságot bármikor olvashatna, de ilyen szépet csak ritkán láthat!
7:10-kor szálltunk le; a repcsiből kilépve felhős-napos enyhén hűs idő fogadott; persze reggel volt! A csomagok a futószalagon 10 perc alatt meg is érkeztek, a bringát külön hozták egy speciális rakodóhelyre.
Bringám felkészítése előtt kicsit tököltem, hogy egy szép poszteres fal elé vittem, hogy ott fotózzam le a befóliázott és szűk óra múlva a felkészített kerékpárt (a végén a szöszmögés a kormány ragacsoktól megtisztítása és a sebességmérők beállítása volt). Utóbb sokba kerültek ezek az apróságok. Időbe telt most a fólia lebontása is. 8:31-kor kerékpárnyeregben ülve hagytam el a repteret. Noha egy kis térképecskét vittem magammal, meglepett, hogy máshol vezetett ki az út a reptérről, mint hittem; az 1-2 km helyett kb. 5 km-t kellett a vasútállomásig hajtanom, Bergamóból ugyanis Milanón át Vareséig terveztem vonatozni, hogy ott kezdjem túrámat egyből egy BIG emelkedővel (ráadásul csodálatossal!), a Campo dei Fiorival.
8:47-re értem a pályaudvarra, ahol csalódottan (mérgesen!) láttam, hogy a vonat pár perc múlva megy Milanóba, de addig már nem volt esélyem jegyet venni. Így viszont, ha már várhattam egy órát, sajnáltam, hogy nem álltam meg a repülőtértől pár km-re felszállásokat filmezni.
A következő vonatig rendelkezésre álló időt egy kis városi tekergéssel ütöttem el. Többször így szoktam kicsit szétnézni. Anno ez volt Veronában is pár éve. Bergamo igazán hangulatos kisvárosnak tűnt, szép parkot, épületeket is láttam, illetve a feltűnt várhoz is nekiálltam felhajtani. Rengeteg kerekes (!) bringázott fel a panorámás emelkedőn, ahonnan ? környi, azaz 270 fokban nyílt kilátás: lehetett látni, hogy ott ér véget az Alpok és kezdődik a síkság.
A Milanóba tartó vonat emeletes vonat volt; a kalaúz segítőkész információjának köszönhetően egyik oldalon polipommal rögzíthettem a bringát, én meg felülhettem az emeletes részre, ahol kenyeret és szalámit reggeliztem paprikával.
A vonat 10:55-kor érkezett meg a milanói főpályaudvarra, ahol hiába néztem a menetrendet, sehol nem találtam a Varesébe tartó vonatomat. Pipa voltam! „-Így is buktam már egy órát; hol a vonatom ?” SOS-ben tesómat hívtam, hogy nézze már meg mi van a Milanó – Varese vonatokkal; honnan indulnak ? (nem akartam ezért 15 percet sorban állni)
Noha nagyon alaposan megterveztem a három hetes túrámat, épp ennél nem figyeltem: az a vonat egy másik milanói pályaudvarról indult! Tesóm sokat segített: variációkat is mondott, ugyanis két másik állomásról is ment Varesébe vonat, én persze a közelebbit (Garibaldi) céloztam meg. Jól jönnek ilyenkor a pályaudvari turistairodák; épp egy ilyenből szereztem gyorsan Milanó térképet és 15 perc múlva máris a másik pályaudvaron voltam. Máskor is jártam már az olasz fővárosban, de most először tekertem itt egy picit. A menetrendre tekintve megint pórul jártam: percekkel az orrom előtt ment el a vonat, várhattam újabb órát a következőre. Nem csoda, hogy mérges voltam. Terv szerint már akár 11-kor tekerhettem volna, ehelyett úgy tűnt, hogy csak fél 2-kor kezdhetek végre tekerni. Türelmetlen voltam.
Míg a vonatra vártam, a pizzériában megebédeltem. Az egy órányi utazás alatt picit még aludtam, majd percre pontosan 13:24-kor végre megérkeztem Varesébe.
Az 1217m magas (link: Campo dei Fiori ) közvetlenül Varese fölött emelkedő, csodás panorámájú hegy, mely már Giro d’Italia befutó is volt. Szépsége miatt valóban jó választás, hogy a BIG listán szerepeljen. Az emelkedő a diagram szerint a 385m magasan fekvő Varéséből 14km alatt ér a csúcsra, meredeksége a 4. km-től 6-8,5%-os, fél km-en 10,4%-os. Először megérzésre választottam utakat, majd szerencsémre tábla is jelezte már a csúcs felé vezető utcát. A kezdeti kilométerek délszaki villák, épületek között vezettek, ráadásul szép, kellemes időben; néha még panoráma is nyílt Varesére. Klasszul kezdődött a túra. Egy elágazás után az út levált a Rancióba tartó völgyi útról, onnan csendes úton hajthattam. A házakat elhagyva meredek hegyoldalban, napon vezetett az út és mivel ugyanerre kellett vissza is jönnöm, értelmetlen lett volna málhával feltekerni, ezért folyamatosan azt lestem, hogy hol rejthetném el málhámat. Talán harmadik próbálkozásra, kb. 730m magasan egy árnyas kanyarban tökéletes helyet találtam. Gyorsan lecuccoltam és 4 perc múlva már 20kg-val könnyebben élveztem könnyedén az emelkedőt.
A diagramot ekkor néztem csak meg igazán: meglepett, hogy 1217m-ig kell felhajtanom; azt hittem kevesebb lesz. Így még kb. 45-50 perc tekeréssel számolhattam. A könnyű bringával, részben az időbeli csúszások miatt is, igyekezve, felpörögve tempóztam; persze segített ebben az is, hogy az emelkedő az nem annyira panorámaút; sokat erdőben vezet, időnként rossz minőségű, kátyús aszfalton. Útközben akadt egy láthatóan – vallási okból – sokak által látogatott település, majd 1100 méteren értem fel egy parkolóba, ahonnan félkörpanoráma nyílt Varesére és környező síkságra illetve a Lago di Varésére.
Egy bringásoknak kitett tábla mutatta az emelkedő adatait, kis térképrészlettel és meredekségdiagrammal együtt. Ezt már szeretem! Ilyenkor mindig érzem, hogy az adott országban mit is jelent a kerékpározás és az emberek hogy tekintenek rá. Ott talán úgy tekintenek a kerekesekre, mint nálunk a vízilabdásokra.
Fotó és filmezés után láttam, hogy a nyitott rácsos kapun belül tovább vezet még egy út – hát akkor gyerünk tovább – gondoltam. Az emelkedő továbbra is 8-10%-os volt, bár időnként 14-16%-os is, főleg a legvégén, ahol az út odatapadt a nagyon meredek hegyoldalhoz és már csodás kilátás is nyílt. Az emelkedő egy háznál végződött (15:15), ahonnan pár lépcsőn lehetett a kilátóba felsétálni, ahonnan nem is remélt csodás körpanoráma volt a feljutók jutalma. Északi felé a távolban a Gotthard hágó környéki hegyekre, nyugat felé pedig a Monte Rosa és a Matterhorn – nagyon havas - hegyeire lehetett rálátni, a közelben meg a Lago Maggiore és a következő BIG környéki hegyek is látszottak; barátságos, szép volt a táj.
Ez volt ám a jó kezdet a három hetes túrámon: csodás kilátás!
Miután magam is lefotóztattam, óvatosan ereszkedni kezdtem. A lejtőn csomagjaim gond nélkül megtaláltam, pillanatokkal később ismét terhelten ereszkedhettem tovább. 16:02-kor értem le a másik útra való becsatlakozásig, ahonnan már fölfelé is tekernem kellett. Eleinte még kicsit hullámzott az út – nem tudtam mire számítsak a következő, keresztirányú völgyig – majd végül egy szurdok szerű völgy oldalában enyhén-közepesen lejteni kezdett; örültem a jó haladásnak. A keresztirányú völgy már a következő két BIG-listás emelkedő, az 1079m magas, kápolnához vezető San Martino (http://www.challenge-big.eu/list/736-.htm#) és az 1036 m-es Passo Cuvignone ( link) tövéhez vezetett; hátszélben könnyedén tekertem.
Egész eddig, amikor a nap végére gondoltam, határozottan úgy kalkuláltam, hogy mindkettőt felkeresem és így 1/2 10 tájban érkezem meg a kempingbe, ám az idő is talán jobban szaladt, ráadásul rájöttem: rohannom, igyekeznem kellene és talán illetlenség is lenne Mauróval szemben; feltételezvén, hogy este találkozunk (10 előtt nem értem volna oda). Ezért hát, miután lefordultam San Martino emelkedőjére, fél percen belül meggondoltam magam: inkább nem rohanok, hanem a szép napot tovább élvezve hajtok tovább a Passo Cuvignonéra és világossal sátrat állítok, este Mauróval beszélgetek. Mindössze az szólt a Passo Cuvignone mellett (nem az, hogy magasabb!), hogy az a tó melletti hegyen kapaszkodik fel, így várhatóan szép kilátásban lehet részem a Lago Maggioréra. Cuveglióban egy út mentén meglátott pékségnél vettem és - leülve, kicsit megpihenve - ettem pár péksütit, majd sikerült is megtalálnom a keskeny kis utacskát. Ahogy a Campo dei Fiori végén, ennek elejénél is tábla állt a hágó adataival, térképpel, diagrammal és Ivan Basso nevével, akinek ez edzőhegy lehet, hisz a közelben lakik – mondta Mauro másnap.
A hágóút irányomból, 290m-ről indult és 10,6km-es, átlagosan 7%-os ért fel a tetőre, miközben több km-n át is 10%-os meredekségű szakasszal kínált meg. Kezdetben erdőben, hegyoldalban szerpentinezett fölfelé, majd lankás pihentető szakasz következett, ahol egy „csupasz bringás” olasz srác, Stefanó ért utol és szólított meg. Meglepőmód ezután szívesen csatlakozott és idomultunk egymás tempójához. Túrám természetesmód került szóba, utána azonban hosszasan beszéltünk, meséltem a BIG szervezetről, tagokról, stb. Noha magamban megálltam volna szusszanni, kilátás híján nem tettem. Így viszont az utolsó 2 km-re már éreztem a fáradást, energiáim apadását. Nem emlékeztem a diagram adataira – talán ki sem nyomtattam -, így meglepett, hogy mily hosszan kiállva kellett hajtanom. No meg az, hogy semmi kilátás nem nyílt a tó felé. A tetőn a szintén kitett diagramon aztán már láthattam hogy összesen 3 km 10%-os, egy meg 11%-os volt.
A tetőn sokat nem időztünk; óvatos ereszkedésbe kezdtünk, ahol hiába vártam panorámát, az ott is elmaradt. A völgyi útra való becsatlakozásnál még váltottunk pár mondatot, majd Stefanó apja szülinapja miatt igyekezve haza, Varese felé hajtott el, én pedig a Lago Maggiore felé pedáloztam tovább. Ahogy a komphoz értem, az indulni készült éppen, de gyors jegyvétellel fel is fértem rá szerencsére. Az átkelés során a tóban és a környező hegyekben gyönyörködve (és másnap a Mottaronéra tekerve is) ismét rájöttem, mennyire szeretem az ilyen tavas – hegyes tájat. Verbániába érve a bolt épp az orrom előtt zárt be, nem vehettem már finomságokat (Vasárnap este volt). Az üzlet elől felhívtam Maurót, hátha valamelyik kempingben van már, ám kiderült, ő már valahol vacsorázik, este már nem találkozunk. A másnap reggeli találkozást ? 10-re beszéltük meg a Mottarone emelkedő tövéhez, Stresába. Bosszankodtam egy picit, hogy akkor miért nem vállaltam a másik BIG emelkedőt is, ugyanakkor így legalább nyugodt, világosban záruló estém lett, nem rohanós, kései, lámpás. Noha a tó végében egymást érték a kempingek, a neten kinézettet (Canca d’oro) választottam, ami kiderült, valóban jó választás volt: a kempingnek saját tópartja volt; sátram a víztükörtől – a harmadik sorban – kb. 20-25 méterre lehetett. Kellemes nap végén időben, csodás helyen állítottam sártat. Akár azt is kívánhattam volna: minden napom legyen legalább ilyen!

Adatok:	TM / idő	Táv / DST	Részátl	Szintem.
Bergamoban 70 m
Vareseből Campo d Fiori kezdete 59:00 17,6 17,9
Campo dei Fiori, 1217 m (15:15 – 25)	2:06:45	28,53	9,7	832
Becsatl a völgyi útra (16:02)	2:28:45	38,25	26,5	-
Passo Cuvignone	4:37:00	67,7	13,8	849
Cittiglio (19:16)	4:57:30	77,3	28,1	-
Verbania, komp	5:08:00	82	26,9	-
Kemping, nap vége	5:47:00	110,2	-	37
Összesen	Kcal = 2960	Átl pulzus: 134,	max pulzus 169	1788 m

Költségek:
- vonat Varesébe 6,95 + 3,5 (bringa napijegy) = 10,45 EUR
- pizza és üdítő a milanói pályaudvaron 5,3 EUR
- Cuveglio: péksütik 5 EUR
- Cuveglio: komp Verbaniába 4,3 EUR