Szerzői jogok!

Hágóim bemutatása
(1994-2004)

2003 - Horváto.,
Montenegro

2002 - Görögo.

2001 - Svájc

2000 - Dolomitok
Garda-tó
Velence>

1999 - Tátra

1998 - Tátra

1997 - Tátra

1995 - Tátra

1993 - Tátra

Cikkeim

További
túraleírások

Látogatottsági statisztika:

ELŐZMÉNYEK, TERVEZÉS-SZERVEZÉS Tavasszal, bár eddigi legkomolyabb túráimat (300 és 400 km-es brevet Ausztriában /utóbbin alvás nélkül 500 km/, vagy a Csobánkai-Pilisszántói emelkedő 10-10-szeri megmászása) tettem életem során, mégsem a bringázás volt számomra a legfontosabb, így nem is siettem el nyári túrám megszervezését; nem ragaszkodtam hozzá, sőt... :-) Végül májusban úgy tűnt, marad a bringatúra, nem lesz jobb program. 2004-ben szinte az összes, híres Tour de France hágót leküzdöttem, felkerestem, így értelemszerűen adódtak további legendák, immár a Giro d'Italiáról, illetve a Svájci körversenyről, a Tour de Suisseről, melyekkel egyúttal tovább gyarapíthattam 2000m feletti aszfaltos hágóim számát is.
Nehezen tudtam dönteni, pontosan merre menjek, mert szívesen nosztalgiáztam volna a Francia-Alpokban, nagyon hívogatott a Gavia hágó és a Timmelsjoch, ám végül egy vonulós túrába bele tudtam foglalni sok olasz, svájci és néhány francia hágót is, igaz nosztalgiázás alig fért bele: sem Izoárd, se Iseran, se Galibier hágó vagy Alpe d'Huez. 5 év után ismét beneveztem egy bringamarathonra is. Tervezett túrám elején, július 3-án egy igen komoly és neves bringamarathont, Granfondót rendeztek Cuneóban, ennek 187 km-e és 4400m szintemelkedése kihívást is jelentett, megérte benevezni. A Fausto Coppi biciklimarathonon ráadásul a nevezési helyek sem fogytak el 1-2 nap alatt, egy apró gond volt csak: sportorvosi igazolás, vagy amatőr versenyzői licensz kellett hozzá.
....
2005. június 27 este-28. : 1. nap: Vonattal Münchenig, ill Innsbruckig, onnan bringával: Innsbruck - Brenner pass - Vipiteno - Pennes pass (2215 m) - Bolzano : 134,42 km + 2087 m szint
Bár Június 27-én, hétfőn vonatom este 20:15 / 30-kor indult a Keletiből Münchenbe, napközben még munkahelyemen dolgoztam. Egy jóbarátommal beszélve el is mondtam, hogy félek tőle, hogy fejben nem tudok majd eléggé ott lenni a túrán és akkor nem úgy sikerül, ahogy szeretném. Bár szerettem volna egyvalakitől igazán mélyen elbúcsúzni, de sajnos közbejöttek dolgok, nem tervem szerint alakult a délután. Pedig sokat jelentett volna, hogy nyugodt szívvel hagyjam el Magyarországot, a hozzám legközelálló embert. Kissé feldúlva értem haza és egy órás otthontartózkodásom alatt képes voltam még 15 percet a számítógép előtt tölteni e-mail írással, emellett persze még felmálháztam a bringát és bekaptam pár falatot. A komoly vacsorát a vonatra hagytam. A városon hihetetlen elszántsággal és tempóval végigrobogva 46 perc alatt a Keletibe értem!
"-Még korán is indultam!:-)" - mosolyogtam.
A vonaton a kezdeti időben sms-ezéssel töltöttem az időt, ha már nem túl jó érzésekkel hagytam el Budapestet, legalább pozitív impulzusok is értek: jókívánságok, stb... Jól esik, ha az ember hiányozni fog valakiknek!
Az éjszaka kb 4-5 részletben sikerült kb 5-6 órát aludni. Az utolsó órában, Németországban már nem próbálkoztam tovább, inkább a szép, gondozott német tájat "bámultam" és persze folyamatosan kavarogtak a gondolataim.
10:20-kor Innsbruckban végre megkezdhettem szűk három hetes csomagos bringatúrámat. A Brenner határhágó kaptatója már Innsbruckban megkezdődött. Kellemes időben pedálozhattam Olaszország felé. A hágóút első felében szép kilátás nyílt az autópálya hatalmas viaduktjára, háttérben a hegyekkel. A középső szakaszon síkon haladhattam jó tempóban, majd a végső emelkedőn egy könnyű bringás montissal szálltam harcba málhás bringámmal. Ha nehezen is, de éppen győztem. Úgy tűnt, jó kondícióban vagyok. A hágó olasz oldalán egy bódéba szorított hatalmas bringaruha üzletben böngészgettem, ám hiába. Amilyen bringanaciból volt megfelelő méret, az nem tetszett, ami tetszett, abból a méret volt kicsi. :-( A nap második hágója a Pennes hágó volt, ami - ahogy a meredekségdiagram is jelezte - valóban komoly kihívás volt. 14,5 km-re 8,7%-os átlagmeredekség. Pár kilométerenkénti megállásokkal küzdöttem fel magam, féltávnál jól esett a lábam előtti panorámában gyönyörködve, fűben ülve, kényelmesen eszegetni. MIvel nem siettem, élvezni akartam a tájat, tekerést, az ütemtervhez képest egy óra késéssel értem a tetőre, és 21 óra után Bolzanóba. A város széli kempingben - a bezárt recepció miatt - lejelentkezés nélkül vertem sátrat.

2005. június 29. : 2. nap: Vonattal Bolzano - Verona - Milano - Torino - Cuneo, onnan bringával Demontéig
Nem túl bőséges alvás után 6:30-ra már a bolzanói pályaudvarra siettem. Bár eleinte még felhős időben kezdődött a Nap, Veronában már napos, kánikulai meleg fogadott. Mivel két órám volt a Milánóba tartó vonatom indulásáig, azt kihasználandó, Veronában bóklásztam, nézelődtem, fedeztem fel a híres épületeket, tereket, stb. Jól esett rohanás nélkül gyönyörködni. A vonaton jegyzeteléssel illetve a következő napi útvonalak áttekintésével múlattam az időt. Élveztem az olasz vasúton való utazást; 2004-ben is volt már párszor szerencsém hozzájuk és igazság szerint nagyon jól megoldott az olasz vasúton a kerékpárszállítás. Torinóban a pályaudvaron a bringám a bolt kijáratának közelébe állítva szaladtam be gyorsan zsömlét venni, ám már 1 perc múlva figyelmeztetett is kedvesen egy biztonsági őr: vigyázzak a cuccaimra, ne hagyjam magára, hiszen Olaszországban vagyok! Cuneo felé egy olasz egyetemista sráccal beszélgettünk a vonaton mindenféléről: tanulmányairól, biciklitúráról, hágóutakról, Tour de Franceról, illetve arról, hogy Olaszországban a kerékpározás a második legnépszerűbb sport. Cuneóban már méginkább megkezdtem csomagos bringatúrámat. Egy hétig semmi vonatozás nem volt tervben. Kellemes időben kerekeztem a hegyek és a síkság találkozásánál levő, kisvárostól a 2-3000m-es hegyek közé. Épp időben, fél 9 előtt értem a demontei kempingbe, ahol este - mert töltőmet bátran a mosdóban hagytam töltés közben - szintén figyelmeztettek: "-Vigyázzak az értékeimre; ne bízzak az olasz emberekben!" Rendes volt a kempinges.

2005. június 30. : 3. nap: Demonte - Colle Lombarda (2350 m) - Isola - St Etienne de Tinee (1144 m)= 69,88 km + 1940 m szint
Gyönyörű, száz ágra sütő napsütéses időben érkeztem Vinadióba, ahol egy lengyel túrabringás szólított meg, majd mivel ugyanarra tartott, együtt kezdtük meg a Lombarda hágó emelkedőjét. A kb. 40 év körüli férfi kb. 4 éve bringázik, főleg nyaranta és ő is a hágóutak megszállottja, sőt nálam is jobban. Őt kevésbé érdekelte a táj, míg én szívesen álltam meg fotózni, nézelődni, a természetnek örülni. Ő legszívesebben minimális megállásokkal ment az emelkedőn is. A férfi, Robert már több, mint egy (két ?) hónapja úton volt, Isztambulból indult. Eleinte azt hittem, csak egy keveset fogunk együtt menni, mert 10 kg-val kisebb cucca miatt én nem fogok robogni, hogy vele tartsak, aztán végül mégis egymáshoz idomultunk. Hiába mondtam neki, hogy nem kell várnia, menjen nyugodtan... Nagyon megtetszett a hágóút; néhol szépen szerpentinezett, akadtak szép virágok, fák, növények, stb. Az utolsó kilométereken, a szűk völgyből kiérve már csodás panoráma is a szemünk elé tárult, ráadásul nagyon ritkán jöttek csak autók. MIvel Robert új infókhoz jutott tőlem, - hogy még milyen 2000m fölötti hágók is vannak, ahol nem járt -, a 2350m magas hágón bő fél órát is időztünk, mialatt ő szívesen nézegette részletes térképeimet. Tekintettel 3 hónapos túrájára, nála mindössze egy Európa térkép és 2 fénymásolt térképoldalt volt, szemben az én. kb. 4-5 vastag térképemmel. A lejtőn egészen a 871m mélyen fekvő Isoláig gurultunk, ahonnan a vezetésemmel igencsak jó tempóval siettünk St Etienne felé. Végre nem én éreztem lassúnak magam (10 kg csomagkülönbség!), hanem ő szólt, hogy hová rohanok. Jó volt korán a településre érni, ott a főtéren nyugodtan bevásárolni, fagyizni, időt tölteni és a kempingbe is még 8 óra előtt megérkezni. Mivel másnap a Robert által nem ismert Moutiere hágóra készültem, és Robert is velem akart tartani, abban maradtunk, reggel 8-kor találkozunk a főtéren. (Ő vadkempingezett)

2005. július 1.: 4. nap: St Etienne de Tinee (1144 m)- Col de la Moutiere (2454 m) - Cime de la Bonette (2802 m) - St Etienne - Isola - Colle Lombarda (2350 m) - Demonte= 123,85 km + 3262 m szint
Péntek reggel a megbeszéltek szerint a főtéren találkoztunk, hogy még délelőtt együtt tekerjünk fel a 2454 m magas, kevéssé ismert Moutiere hágóra. A szomszéd faluban, St Dalmasban kezdődött a kaptató meredek része; innen - mivel Robert később észak felé folytatta útját és megpakoltan tartott velem - különböző sebességgel forgattuk a pedálokat. Én időnként fotóztam, filmeztem, Robert - mint utóbb kiderült - megállás nélkül hajtott a nyeregig. Idővel én is rájöttem, őt kevéssé érdekli a táj, a szépség, sokkal inkább a teljesítmény, a statisztika, hogy hanyadik kétezres hágóján jár. Gyönyörű erdőben vezetett az út, akadt szép patak, virágok és szép kilátás is a hegykoszorúra. Idővel fel is tűnt, hogy éppen az Alpok legmagasabb hágóútjaként számon tartott Bonette (2802 m) sziklafala alatt hajtunk. A Moutiere hágóról - ahogy tudtuk - kb. 3 km-t köves földúton hajtottunk tovább a Bonette emelkedő északi becsatlakozásához. Fantasztikus élmény volt ez a szakasz, gyönyörű képeket kaptunk a Bonettén vezető aszfaltcsíkra, természetes volt, hogy ilyen közelről nem is hagyjuk ki a feltekerést. A hágón pedig nyugodtan hagytuk magukra bringáinkat és sétáltunk fel a még kb 50m-rel magasabbra emelkedő hegycsúcsra. 2860 m-ről körbetekintve csak a mélyben láttunk zöld növényzetet, a messzibe nézve a táj inkább a Hold élettelenségére emlékeztetett.
Búcsúzás és gurulás után a kempingben felpakoltam cuccaim és már igyekeztem is az elmúlt napi Lombarda hágó (2350 m) tövébe; ezúttal francia oldalról vágtam neki. Az emelkedő igazából Isola 2000 után lett nagyon szép, amikor már nem a völgy mélyén, hanem a hegyoldalban tekergett. A fű szélére ülve gyönyörű panorámával a lábam alatt, virágok mellett jól esett a csend, nyugalom és a falatozás. Az utolsó pár kilométeren autóval is alig találkoztam. A tetőn éppen a teheneket hajtották éjszakai helyükre.
2005. júli 2.: 5.nap: Demonte - Cuneo - Centallo = 60,13 km + 60 m szint A marathon előtti nap már nem terheltem magam; lankás lejtőn legurultam a szállásra, útközben pedig elintéztem a rajthoz szükséges cuccok felvételét. Délután szállásomon internetezéssel, jegyzeteléssel és pihenéssel múlattam az időt.
2005. júli 3.: 6.nap: Centallo - Cuneo - (FAUSO COPPI BRINGAMARATHON: - Entracque - Colle Madonna Colletto - Demonte - Colle fauneria / Pantani (2480 m) - Colle sampeyre (2284 m) - Cuneo) - Centallo = 220,07 km + 4507 m szint Korai kelés után kellemes fél órás kerekezéssel érkeztem meg a Fausto Coppi bringamaraton cuneói rajtjához. A maraton hosszú távjára (187 km) vállalkozván három hágó várt arra, hogy túrabringámmal leküzdjem: Az 1310 m magas, 9,4%-os meredek Madonna del Colletto, a 2481 m magas Colle Fauniera / Pantani és a 2284 m magas, 8,2%-os Sampeyre hágó. A rajtkapu mögött mindenki a maraton mezében kellett feszítenie, az ellenőrzőpontokon való áthaladást pedig a bringákra szerelt chipekkel ellenőrizték. Az első 30 km lankás terepen vezetett, ám amint akadtak dombok, a kaptatók minden esetben meredekek voltak. A kis településeken helyiek álltak az út mentén és buzdítottak bennünket. Az első hágóút még erdőben vezetett, a mezőny végére kerülve, azok között jól haladtam, élveztem a hosszan tekergő sort. A frissítőknél nutellás és lekváros kenyér, gyümölcs, szárított gyümölcs, keksz és ásványvíz állt a kerekesek rendelkezésére.

A Fauniera hágóúton is többnyire együtt haladtam a mezőnnyel, fotózások után igyekeztem visszazárkózni. Az utolsó kilométereken menetközben is osztottak vizet, illetve néhol emberek drukkoltak. Ahhoz, hogy a hosszú távon folytathassam a maratont, 12 órára fel kellett érnem, szerencsére haladtam olyan jól, hogy ettől nem kellett visszafogni magam a fotózásban. A hágón felállított frissítőpont mögött meglepve fedeztem fel Marco Pantani szobrát: itt esett csak le, hogy ez az a hágó, amit elneveztek róla. Jó érzés volt, hogy éppen egy neves marathonon juthattam fel ide. A folytatásban jelentősen megcsappant a kerekesek száma, nem csoda, hisz nem sokkal 12 óra előtt értem a rövid és hosszú táv kettéválását jelentő elágazáshoz.

A völgyig a néhol hibás út miatt figyelmesen mertem csak száguldani, ám nagyon élveztem, hogy az út még mindig teljesen zárt volt a forgalom részére. A Sampeyre hágó kezdetben meredek sziklafalba vájva vezetett, később mezőn tekergett fölfelé. Féltávnál örömmel értem utol végre egy bringást, bár nagyon nem lehettem büszke magamra, minthogy 55-60 éves lehetett. Nem sokáig élvezhettem, hogy nem én tekerek az utolsó helyen, mert a záróautó idővel felvette őt. Az emelkedő utolsó két kilométerére érve újabb kerekesek tűntek fel előttem, mindez a hágó megpillantásával együtt megsokszorozta erőimet, így az eddigi 11 km/ó után kb. 15-16 km/ó-val fogtam üldözésbe, miközben néha teljesen úgy éreztem magam, akár a profik a nagy körversenyek hegyi befutóinál. Két kilométer alatt kb. 3-400métert is hoztam rajtuk, meg is előztem három kerekest, elégedetten időzhettem, falatozhattam. A völgybe leérve a maraton hátralevő kilométerein néhol leszegett fejjel csak a kerekezéssel törődtem, néha azért nagyon élveztem kísérőautómat, még ha az a maraton legvégét is jelentette. Korábban sem törődtem a helyezéssel, nyugodtan álltam meg fotózni, vagy eszegettem bátran, ez a továbbiakban is így maradt. Élveztem, ahogy az egyik útközi elágazáshoz közeledvén már jött is a rendezői motoros és ő is mutatta, merre tovább. Noha az utolsó frissítőnél újabb emberkét értem utol, miután ő 1 perc után továbbállt én még időztem kicsit. A záró 30 km-en német fiúkat utolérve és velük együtt hajtva 3-4 kerekest értünk utol, ám nem mind voltak résztvevők, így a célegyenesbe már csak 2-3-an érkeztünk. Minthogy azzal a célkitűzéssel vágtam neki a marathonnak, hogy a 12 órás szintidőn belül teljesítsem, 10 és fél órás célba érésemmel - az utolsó előtti helyezéstől függetlenül - maximálisan elégedett voltam. Bár egy ideig még vacilláltam, hogy kis rátekeréssel elérjem e nap az 5000 m szintemelkedést, az estét inkább a marathon-feeling magamba szívásával töltöttem, jót beszélgettem egy szimpatikus holland sráccal, majd kényelmesen hazatekertem.
2005. júli 4.: 7.nap: Centallo - Cuneo - Demonte - Col Larche - La Condamine Chatelard = 100,17 km + 1677 m szint Hiába tanácsolta Gé, hogy a nehéz marathon után inkább pihenjek egyet, ha nem is szokásos túrázó tempóban, de haladni akartam. "-Rohanni nem fogok, de akármilyen tempóval is, de jó lenne átkelni a Larche (1991 m) olasz-francia határhágón." Az emelkedő nem volt nehéz, így azt sem mondhattam, hogy kínzom magam. A hágóút második fele sajnos többször "kínált", felhőkkel, esővel, ám el nem nagyon áztam. Az utolsó 5-6 km, ködben, felhők között vezető szerpentin a napsütés hiánya ellenére is hangulatossá, széppé tette az utat. Az estére tervezett Vars hágót, egy hatalmas zuhé miatt másnapra halasztottam.
2005. júli 5., Emese napja: 8.nap: la Condamine Chatelard - Col du Vars - Guillestre - BRiancon - Col du Granon (2413 m) - BRiancon = 118,73 km + 2642 m szint
Hideg, de gyönyörű, tiszta időben térhettem vissza, tavalyról is ismerős, nem hosszú, de itt-ott meredek Vars hágóra (2109 m). Több bringással is találkoztam, egyikükkel az utolsó kilométeren még versenyre is keltem. A hegy északi lejtője idei túrám első hűs élményét nyújtotta: hosszú nadrágban és fölsőben, valamint dzsekiben és fejkendőben ereszkedtem le a Brianconba tartó völgybe. A lejtőn pedig 14 év kerékpározás után pedig elértem 100.000-dik bringás kilométeremet, épp e nap! Ahhoz, hogy ne maradjak el egy tervezett emelkedővel sem, délután még két kaptatóra fentem fogam …..helyett vádlijaim. Az első, a 2413 m magas - és 9,1 % meredek - Granon egyfelől gyönyörű kilátásával és a tájjal kellemes meglepetést okozott, ugyanakkor szélnek kitett szakaszokon alaposan felbosszantott, amikor a szél nagy erővel rontott nekem. Kiabáltam is vele, ám hiába!
Mivel második hágómra már szürkületben értem volna fel, az újabb teljesítmény helyett inkább brianconi bóklászást, nézelődést, lazítást választottam. Jól esett végre inkább a pillanatot élvezni és nem belső kényszernek megfelelni.
2005. júli. 6.: 9.nap: Briancon - Col Montgenévre - Sestriere - Colle Finestre (2176 m) - Susa - Bussoleno = 111,5 km + 2526 m szint
Szerdán nem véletlenül kezdtem korán a napot: három hágó és rengeteg szépség, élmény várt rám.
A Montgenévre hágón (1854 m) hajtva nagyon tetszettek a Briancon környéki várak, illetve a szép kilátás, sajnos itt azonban teherautók, kamionok is akadtak. Ahogy Olaszországba értem, egyből merészebbé vált az útvonalvezetés, le sem tagadhatták volna, hiszen meredek hegyoldalba vájták azt. Az első olasz emelkedő, a meglepetést nem okozó Sestriere (2035 m) után alig vártam a Colle Finestrét (2178 m), azt a hágót, amelynek északi - felerészt földutas - kaptatóján a 2005.-ös Giro d’Italia kerekesei nagy csatát vívtak a végső győzelemért. A 10%-os meredekségű emelkedőnek úgy vágtam neki, hogy 2 km-nként rövid pihenőt teszek, ám annyira jól jött ki a lépés, hogy mind tovább tudtam húzni a megállást, mígnem végül egy óra alatt le nem gyűrtem 7 km-t, s közben 720 m szintemelkedést. A folytatásban talán elvéthettem egy elágazást, mindenesetre pár kilométert délről is kellett murvás úton - és picit esőben - hajtanom, ám mire visszatértem a hibátlan aszfaltra a táj fantasztikus alpesi fényekkel, kilátással lepett meg: hegyek között imitt-amott felhőpamacsok, párafoltok, gőzölgő aszfalt, beszűrődő napfény… Mindez éppen a Finestre hágón! A hátralevő 3 km-n gyakran álltam meg fotózni, filmezni, nem törődtem az idő múlásával, inkább az élményt akartam megragadni. Autóval már nem is találkoztam, csak egy pásztor noszogatta kutyáival legelésző birkáit.

A tetőre érve magam előtt láttam a Giro egymást követő bringásait, amint küzdenek a köves földúton, majd nekivágnak a száguldásnak. Ellenkező irányba haladva nekem a lejtőn kellett óvatosan haladnom. Másfél hónappal a Giro után a kövessé vált hajtűkanyarokban 6 km/ó-ig kellett lassítanom, hogy kíméljem felmálházott bringámat, de a legtöbb egyenes szakaszon - óvatosan - 20-25 km/ó-ig gyorsulhattam. Bár 8 km után végre aszfaltra értem, ám mivel az utat sajnos szűk sávban vezették le, kb. 3-400 méterenként követték egymást a hajtűkanyarok; 35 km/ó fölé itt sem tudtam gyorsulni; kezem el is fáradt a gyakori fékezésben. A Susa-Torinó völgyben 10 km kerekezés után már sötétben (1/4 11) találtam meg a megfelelő kempinget. 2005. júli. 7.: 10.nap: Bussoleno - Torino - Cuorgne - Colle Nivolet 2040 m-ig - Cuorgne - Busano = 200,45 km + 2070 m szint
Éjjel is, reggel is folytattam a jegyzeteléseket. A térképet elnézve, mivel már csak kb 40 km-re voltam Torinótól és onnan a Nivolet hágó aljában levő városka is csak 30 km-re, az átszállások miatt nem láttam értelmét vonatra szállni; bringával próbáltam meg mielőbb odaérni, hogy még délután fel is juthassak a 2612 m magas hágóra.
Kissé fáradtasan, nyomott hangulatban indult a kerekezés, amelyet persze a gyenge ellenszél nem sokban segített. Torino agglomerációjába érve eleinte örömmel konstatáltam, hogy milyen sikeresen sikerül az egymást érő keresztutak között a helyes irányba navigálnom, ám egy eltévedés alaposan felbosszantott: legalább fél órát vesztettem. A folytatás sem lett jobb, hiszen S Maurizio után újabb eltévedéssel vesztettem negyed órát, majd a női Giro d’Italia miatt zárták le az utat és voltam kénytelen 20 percet várni. Nagyon pipa lettem, hiszen kénytelen voltam "végignézni", hogy hogy száll el már másfél óra és hogy kerül utamba mind több akadály, hogy időben felérjek a Nivolet hágóra. Bár egyre reménytelenebbnek tűnt, nem adtam fel. Végül Cuorgne előtt kb. 8 km-rel Busanóban egy útmenti motelnél álltam meg és kértem szállást, hogy mielőbb indulhassak is a 2612 m magas Nivolet hágóra. Kempinget a környéken nem találtam volna.
Míg a völgy alsó - lankás - felében reményt keltően jól haladhattam és hátszél is támogatott, a Noascát követő 3 km-es és 10%-os meredekségű alagútból kiérve 1500m-en komoly ellenszél fogadott. Ezúttal is kiakadtam, illetve néha harcoltam ellene és elszántan - de tudat alatt mind kevesebb reménnyel - folytattam utam. A levegő is hűvösebb volt odafent, a szél is megtalált, nem volt egyszerű a folytatás. Mivel az út meredek hegysorok között vezetett, 19 óra után már a Nap sem sütött be, ez sem segítette a dolgom. Egy-egy alkalommal fotózáskor úgy kellett sziklák védelmébe bújnom, mert annyira tombolt a szél. Ahogy följebb érve egyre hűvösebb lett és ahogy a szél miatt egyre jobban éreztem a hideget, beletörődtem, hogy nem fogok feljutni. Néha még úgy véltem, történjék bármi, mindenáron feltekerek, még ha éjfélre is érek vissza, ám a hideg eltérített szándékomtól. Belegondoltam, hogy ha már 1800m-en ilyen hideg van, mi lesz még szürkületben, hófoltok között 800m-rel fentebb. Hát még a gyors lejtőn!
Végül 2040 m-en fordultam vissza. Ceresoléba (1620 m) visszaérve egy ház oldalán talált hőmérő igazolta vissza helyes döntésemet: 1500 m-en a 10 fok azt jelentette, hogy szélben, 2000m-en 4 fok lehetett a hőérzet, 2600m-en talán fagypont körül. Fél 11-re értem vissza a szállásra, a napot az étteremben egy túlsózott pizzával zártam.
2005. júli. 8.: 11.nap: Busano - Chivasso - VONAT - Luino - Bellinzona (CH) - VONAT - Airolo = 83,03 km + 220 m szint
Többnyire vonatozásos, laza pihenőnap várt rám, hogy azután frissen próbálhassak meg 4 svájci hágót legyűrni. Kissé elhúzódott készülődés után bizony alaposan robogva kellett megtennem a Chivassóig előttem álló 32 km-t; éreztem is, hogy nem esett jól lábamnak a túlterhelés. A vonattal a svájci határ közelébe utaztam, onnan, a Lago Maggiore pálmás, virágos, napsütötte partján inkább a kerekezést választottam. Sajnos az idő nem volt túl meleg, rövid mezemben éppen nem fáztam. Bellinzónában nézelődtem egy kicsit, majd a vasútállomásra mentem jegyet venni Airolóig: másnapi nehéz túrám előtt maximálisan kímélni akartam magam. Korábbi években még sosem utaztam svájci vasúton, ekkor szereztem első tapasztalataimat. A szerelvényen két bicikliszállító vagon is akadt és a sima fülke is minőségi, kényelmes, tiszta és légkondicionált volt. Utazás közben jegyzeteléssel és térképnézéssel múlattam az időt, ám idővel feltűnt, hogy egyre magasabbra érve az emberek már hosszúujjúban járnak az utcán, sőt Airolóban egyesek már dzsekit is felvettek. Ezzel szemben én még rövidnadrágban szálltam ki a szerelvényből.
A kisváros környékén kempingről nem tudtam, illetve a következő napi nehéz túra miatt is célzottan olcsó, de házban levő szállást kerestem és másodjára találtam is: a fürdőszoba ugyan külön volt és a bútor sem volt csúcskategóriás, de tökéletesen megfelelt és drága sem volt.
2005. júli 9.: 12.nap: Airolo - NUfenenpass (2478 m) - Ulrichen - Grimselpass - Gletsch - Furkapass (2431 m) - Andermatt - Göschenen - VONAT - Airolo = 100,89 km + 2866 m szint
Ahogy szüleim sms-e sejtette, felhős nap köszöntött rám, a nap néhol derengett csak. Egy 165 km hosszú túrát szerettem volna végigcsinálni, mely során a Nufenen, Grimsel, Susten, majd Gotthárd hágókat küzdöm le. Elfáradás vagy eső esetére a vésztartalék, a Göschenen és Airolo közötti vonat-összeköttetés állt rendelkezésemre. A Nufenen hágó felé pedálozva egy negyvenes fickót értem feszes tempóval, tőle tudtam meg, hogy az előttem álló két hágót érintve épp ezen a napon halad el itt a Gigathlon nevezetű triatlon váltóverseny. Most a kerekesen volt a sor.
Az idő múlásával mind többel találkoztam, jól jöttek a fényképeimre. Némelyik még volt olyan udvarias, hogy a verseny ellenére is rámköszönt. A 2478 m magas Nufenen hágó tetejére már hófoltok között érkeztem meg, szép volt a táj, csak a Nap hiányzott, ám az nyereg környékén összehordott sok vasdarab meg éppen nem. Sajnos nyugat felé szürke, esőt ígérő idő várt rám, a lejtőre a sapkát is fel kellett vennem. Oberwaldban a gyenge eső elől egy bringabolt védelmet nyújtó előtere alá menekültem. Falatozás után még bő órát vártam - miközben 2-4-6 bringás is félreállt ott -, mígnem úgy láttam, a komolyabb elázást nem kockáztatva hajthatok tovább. Egymást érő bringások között nyomtam jó tempóban a pedált; akadt aki engem előzött meg, mást pedig én hagytam le. Egy rövidke alagútból kiérve a Grimsel hágóút hegyoldala tornyosult előttünk, rajta az egymás fölött sorakozó, fölül felhőbe vesző útkanyarokkal. Gletschben (1757 m) szervezők irányítottak bennünket balra, senki sem gondolta, hogy nem tartozom a többiek közé. Ilyen cudar időben talán egymagamban kevésbé lett volna kedvem tovább, fölfelé, esőbe, felhőbe hajtani, ám hasonló bringások között talán még élveztem is. Gyakran álltam meg fotózni: ilyen időben elszánt kerekesek sorát örökíthettem meg. Az utolsó 2 km-en értünk be a felhőbe, egyúttal az eső is esegetni kezdett. Csodálkoztam is, hogy képesek egyesek alul fölül rövidben ezt elviselni. A levegő nem lehetett melegebb 6 foknál. Persze nekem könnyű dolgom volt: táskámból csak elő kellett vennem a plusz hosszúujjúkat.
A hágó előtti utolsó 500 m-en egyre több szurkoló állt már az út mentén és ezek - ahogy a Fausto Coppi marathonon is - megint erőt adtak: túrabiciklim és 4 kg cuccom ellenére 10-15 bringás mellett húztam el. Élveztem az elismerő mosolyokat, tapsot.
A hágón kb. 100 méter lehetett a látótávolság. A bringások egy részével együtt én is az első épület fedett része alá húzódtam be, ám míg ők falatoztak, öltöztek én eleinte leginkább még fotózással és filmezéssel voltam elfoglalva. Ilyen időben feledhetetlen élmény volt a sok bringás között! További utam miatt anyuékkal szerettem volna konzultálni, ám akárhogy próbálkoztam nem tudtam őket telefonon elérni. Hihetetlenül bosszús lettem! Józan paraszti eszemre hallgatva nem kockáztattam meg a Susten hágóút 3 órás emelkedőjén a további ázást, inkább visszafelé, majd a Furka és Gotthárd hágókon át gondoltam hazajutni. Azzal "vigasztaltam magam", arrafelé is zárhatom a túrát 3600 m szintemelkedéssel. Gletschbe leérve rövid pihenőt tartottam; a Furka előtt ennem kellett. Ám hiába mozgattam lábaimat, köröztem karjaimmal, néha vacogtam. Alig vártam, hogy emelkedőn hajthassak és felmelegedjek végre! Az emelkedőt 2001-ben ugyanebből az irányból egyszer már megtettem, ezúttal is jó erőben, élvezettel kerekeztem és a Grimsel felé visszanézve ezúttal is hasonló volt ott az idő. A hágóút második felében imitt-amott már bújkált a Nap; okkal reméltem, hogy akár még szépen is zárulhat a túra. Szép tájon tekeregtem fölfelé: visszafelé a Grimsel szerpentinjei, DK felé virágos mező, valamint gőzös kisvasút a mélyben, míg észak felé a Rhone gleccser volt az attrakció! Ahogy felértem a 2436 m magas Furkapassra, gyorsan egy kis felhőcske öltöztetett mindent fehérbe. A lejtőnek nekivágva hamar kiderült, hogy a szép idő reménye elszállt: a túloldalon minden szürke, esős volt. Realpba érve és az esőben ázva hamar el kellett fogadnom, hogy ilyen időben bizony értelmetlen a Gotthárd hágóúttal próbálkozni, célszerűbb inkább hazavonatozni és másnap - a megmaradt energiákkal telve - dél felől feltekerni a Gotthárd hágóra.
Andermattban - 1400 m-en - a hőmérő 10 fokot mutatott, a Furka hágón sem lehetett több 6 foknál. A göscheneni vasútállomásig kb. 7 km-t kellett gurulnom, ám ezt klassz szerpentinúton, néhol az esőtől védő félalagutakban tehettem meg. A vasútállomáson - bár a pénztár bezárt - jegyautomatából válthattam bankkártyával is jegyet.
2005. júli. 10.: 13.nap: Airolo - Gotthard pass - Airolo - Biasca - Lostallo - Pian San Giacomo = 118,58n km + 2000 m szint
Az előző napnál picit derengősebb és esővel kevésbé fenyegető időben vágtam neki a legendás Gotthárd hágóút (2108 m) macskaköves és hajtűkanyarokban gazdag emelkedőjének. Mivel az autók többsége a főutat választja, igazán élvezhettem a rengeteg kanyart és a szép tájat. Fölfelé, lassú tempóval a macskakő sem zavart. Málhám ellenére féltávnál három csupasz-montis srácot értem utol, csodálkoztak is. A hágón hűs időben időztem picit, vásároltam az otthoniaknak souvenirt, illetve élveztem a bolt melegét. Lejtőnek természetesen én is a gyors főutat választottam, ahol a szél miatt erősen fogni kellett a kormányt, ugyanakkor hátszélben 81 km/ó-ig is felgyorsulhattam.
Airolótól megállás nélkül folytattam utam délnek, Bellinzona irányába, hiszen estére már a San Bernardino hágóúton szerettem volna minél magasabbra jutni és ott sátrazni. Kb. 600 m magasan végre visszatértem a nyárba; levehettem a hosszú ruhákat, meleg szellőt érintését érezhettem karjaimon, lábaimon. A San Bernardino hágóút völgyében meglepett egy-két falu lerobbant kocsiútja, akadtak olyan épületek, amelyekről el sem képzeltem volna, hogy Svájcban is lehetnek. Mesocco után már meg is kezdődött az emelkedő, ám mivel még nem sötétedett végül egészen 1000 m fölé jutottam. Másnapi nehéz napom miatt jobbnak láttam minél tovább jutni, hiszen kemping híján mindegy volt, hol próbálkozom vadkempingezéssel. Amint az eső szitálni kezdett, néhány ház közelében, a kíváncsi tekintetek elől kissé elbújva vertem sátrat. Az erős szél miatt enyhe aggodalommal tekintettem az éj elé. Ami a másnapot illeti, szüleim ezt írták sms-ben: "San Bernardino, St Moritz zápor, zivatar 17-19 fok a max. hőmérséklet. Szép álmokat és jó időt! Reménykedj, h rövid lesz az eső és sok a napsütés!"
2005. júli. 11.: 14.nap: Pian San Giacomo - San Bernardino pass - Thusis - Tiefencastel - Julierpass (2284 m) - St Moritz = 120,15 km + 2458 m szint
Felhős, enyhén szeles időben, ám közeli bolt híján éhgyomorra folytattam utam San Bernardino felé. Bezzeg Bellinzona felé szakadoztak már a felhők! San Bernardinóban már kb 12 fokos hűvös fogadott, reggelizéshez is szélvédett helyre igyekeztem, és a bolt meleg is jól esett. A folytatásban hiába tekertem szép tájon, fenyők között, kilátásban gazdag szerpentinúton, ilyen időben megállni, leülni sincs kedve az embernek, éppen csak fotózás és filmezési célból tettem rövid pihenőket. Ráadásul annyira hűvös volt, hogy már az emelkedő utolsó kilométerein is fel kellett vennem alulra a hosszú melegítőnadrágot is. Nem véletlen írtam ilyen sms-t: "Nincs miért bárki is irigyeljen, 1600m-en 11 fok, de még megyek fel. Hűs szél, bundazokni, hosszú bringanadrág fölött melegítő, néha esőpermet! Lehet, hogy jobb a BE Rt-ben…"
A 2065 m magas tetőre (San Bernardino hágó) kb. 6 fokban érhettem fel, a szél miatt a lejtőre fölül már 3 hosszúujjút és egy dzsekit viseltem. A folytatásban bár … km-n át lejtőn gurulhattam, az ellenszél egyes szakaszokon kellemetlenül lassított. Szerencsére akadtak szűkebb, szurdokos (Via Mala) részek is, ahová a szél nem férkőzhetett be. A nap második hágójának kiindulópontja Tiefencastel volt, ahol még lett volna lehetőségem vonatra szállva rövidíteni, ám szívesebben folytattam utam önerőből. Bár a 2284 m magas Julierpass … km-es - 1400m ?? szintemelkedésű kaptatójának későn, 5 órakor kezdtem neki, egy kedves telefonhívás sok erőt adott a lelkes, lendületes pedálozáshoz. Emellett persze jól jött az enyhe hátszél és a meredekség rendszeres váltakozása. Mire elfáradtam volna a meredeken, következett a pihentető sík és így tovább. A táj sem késztetett gyakori fotózásokra, így ritka pihenők után fél 9-kor már az utolsó - igaz szitáló esős - kilométereken hajtottam. A végére be is lelkesedtem, hiszen tudtam, hogy már biztosan fel fogok jutni, az élményt már csak tovább tetézték a közelemben szálló felhők és a hátaM mögött hulló eső. A St Moritz közeli kempingben már lámpafénynél állítottam sátrat.
2005. júli 12.: 15.nap: St Moritz - Berninapass (2323 m) - Forcola di Livigno (2315 m) - Éria pass - Passo di Foscagno (2291 m) - Bormio = 102,36 km + 1593 m szint
Végre napsütéses időben kezdhettem meg napomat. Ajándék- és digitális fényképezőbe memóriavétel, meg kajálás után szinte már déltájt hagytam el St Moritzot (1810 m). Bormióig, tervezett éjszakázóhelyemig mindössze 75-80 km állt előttem, igaz közte 4 rövid hágóúttal. A Bernina hágóút (2330 m) lankás, de gyönyörű volt; hobbybringásoknak ideális terep. A hágó környékén gleccserek is akadtak, és a híres, piros színű Bernina vasúthoz is volt szerencsém. A hágón - bár igyekeznem kellett volna - egy svájci kutatóval beszélgettem egy jót. Második emelkedőm, a Forcola di Livigno (2315 m) igazán meredek lett, komoly küzdelemre késztetett, ráadásul északi lejtőjén 10 perc alatt alaposan el is áztam. Nem akartam megállni felöltözni, gondoltam, hamar kigurulok alóla. Bár így is lett, ez elég volt az elázáshoz. A negyedik és utolsó hágó lejtőjéről végre ráláttam Bormióra. Bár gyönyörű volt a szivárvány, mivel felhők is akadtak szép számmal, és az idő is elszaladt, lemondtam a Gavia hágó délutáni megmászásáról; gondoltam: helyette legalább lesz időm nézelődni, interneten hazaüzenni.
Egy napon át még úgy terveztem, hogy másnap egy szép körtúra során felkeresem a Martiroló és Gavia hágót és azután a Stelvión át hajtok tovább, ám estére módosítottam a terven: csomaggal megyek tovább a Gavián és Tonalén át Meránó felé, az evezős OB-jére való le nem utazás miatt felszabaduló napot pedig utolsó éjszakázóhelyemről, Söldenben használom fel, egyúttal bebizonyítván azt is, hogy én bizony haza tudtam volna érni az OB-ra. Bejártam a fél Alpokat, ám ez nem akadályozott volna meg benne, hogy ami igazán fontos, ott - mellette - jelen legyek!
2005. júli 13.: 16.nap: Bormio - Passo di gavia (2652 m) - Ponte Legno - Passo Tonale - Fondo - Tres = 129,43 km +2887 m szint
Ahogy sms-ben szüleim üzenték, valóban szép idő köszöntött rám a Gavia hágó napjára is. Vártam már e napot, hiszen mégiscsak a 2652 m magas Gavia a Giro d’Italia egyik legnagyobb legendája, kaptatója, mégha én most nem is a népszerűbb oldalról is kapaszkodtam fel rá. Ahogy 2001-ben a Stelvio kaptatóján tapasztalt élmény, szépség, friss levegő és - lentebb - a növényzet nyűgözött le, most ugyancsak az Ortler Nemzeti Park, ám egy másik hágóútja a Gavia győzőtt meg arról, hogy ez az egyik feltétlen felkeresendő környéke az Alpoknak. Örültem a friss, üde illatú fenyőerdőnek, a kis autóforgalomnak, majd a fűben pihenő, anyjukat bökdöső kisbirkák csaltak mosolyt arcomra. 2000 m fölött elfogytak a fák, ám több irányban tűntek elő gleccserek, pár napja friss hóval belepett hegycsúcsok. Néha egy hátizsákos montis sráccal kerülgettük egymást: fotózás közben ő engem gyalog, bringáját tólva, azután én őt pedálozás közben J
Akadtak ugyan 12-14 %-os meredekségű szakaszok, de ezek minden esetben max. 200m hosszúak voltak. A hágó előtti hófolt segítségével egy otthoni kedves ismerősnek üzentem. A tetőn kíváncsian néztem be a turistaházba, amely belső tere valóban tele volt a Gavia hágó Girón szerzett élményeiről készült fotókkal, illetve egy-két híresebb túrázó fotójával, ajándéktárgyakkal, stb. Fogyatkozni kezdett fékpofáimmal a 10%-os meredek lejtőn alaposan oda kellett figyelnem, mert az út nemcsak keskeny volt, de - komoly forgalom híján - védőkorlát sem nagyon akadt. A lejtő egyik érdekessége a kivilágítatlan, de teljesen egyenes alagút volt, ahol bár látni lehetett végén a kijárat fényfoltját, az ember mégsem merte megengedni a kerékpárt. Úgy éreztem magam, mintha az űrben lettem volna. Mivel a lámpát lusta voltam előbogarászni, megvártam míg szemem hozzászokott a fényhez, majd óvatosan eresztettem ki egyre jobban a fékeket.
Ponte di Legnótól a Tonale hágón folytattam utam kelet felé. A hágóút leküzdésének jót tett két, útközben engem megelőzött csupasz bringás kerekes, egyikükre rátapadva, az 2 km alatt alig 150 m-t tudott csak rám verni. A hágótól délre csodás, meredek és havas hegység, a Brentai Dolomitok emelkedett. A lejtőn nem először jártam úgy, hogy útközben teljesen indokolatlanul fordult meg a szél. Azóta is várom, magyarázza meg valaki, hogy hogyan lehetséges ez, ha közben a völgy iránya sem változik.
A naplemente előtt egy órával csodás fények közepette keltem át egy viadukton a Lago di San Giustina felett. Északnak fordulva, az almaültetvényekben gazdag Non völgyben kerekeztem tovább; addig akartam eljutni, ameddig csak bírom, hiszen minél közelebb akartam kerülni másnapi 2200m szintemelkedésű hágóutamhoz, a Timmelsjochhoz. Élveztem, hogy jól bírom erővel, este - 125 km és 2600 m szintemelkedés után - még az sem okozott gondot, hogy szálláskeresés közben 800 métert 10%-os kaptatón, többnyire kiállva kellett hajtanom.
2005. júli 14.: 17.nap: Tres - Gampenjoch - Merano - St Leonhard - Timmelsjoch / Passo Rombo (2509 m) - Sölden = 109,95 km + 2753 m szint
Újabb szép nap: hála az előző napi kései kerekezésnek, fél óra alatt már az 1512 m magas Gampenpasson "találtam" magam. Meranó felé gurulva gyönyörű, de párás kilátás nyílt a Dolomitokra; jó volt 4 év után - ha messziről is - viszontlátni. A virágos, pálmás Meránóba érve 4 nap után ereszkedtem ismét 300méteres "mélységbe". A meleg megtette a hatását, mert míg kicsit magasabbra nem értem, nem éreztem elég erőt magamban, nyomott voltam. St Leonhardban, 688m magasan kezdődött a Timmelsjoch (2509 m) hágóút 29 km-es emelkedője. Pár kilométer után ideális ebédelőhelyet találtam: fenyők árnyékában egy kis csobogó fölé fektetett padon, ahonnan szembe gyönyörű kilátás nyílt havas csúcsokra. Itt bizony el tudtam volna időzni többet is. A folytatásban 8-9%-os kilométerek következtek, melyen kettőt egy csupasz-bringás férfivel beszélgetve tettem meg. Féltávnál pár kilométer szinte síkon vezetett; jól esett a lazítás. A szembülső árnyékos és meredek hegyoldalban szinte véletlenül vettem észre, hogy bizony arra tekereg tovább az utam, ráadásul 9-10%-os meredekséggel. Mivel a hágóút tetejét 20 óra után lezárják, a gyakori fotózások és filmezés miatt igyekeznem kellett. Amint kiderült, hogy olasz oldalon csak behajtani tilos tábla tart csak vissza a továbbhajtástól, nem aggódtam. Az utolsó kilométereken már forgalommal sem találkoztam, egy-két kósza motoros járt csak arra, illetve legfelül hegyi kecskék hangjára lettem figyelmes. A gyors lejtőn - és közbenső 1-2 km-es emelkedőn - épp sötétedésre értem a söldeni kempingbe, ahol mivel a recepció (akik az épületbe való belépésekhez a mágneskártyát adják) már bezárt, csak trükkel tudtam a zuhanyozást, mosdást megoldani.
2005. júli. 15.: 18.nap: Sölden - Gletscherstrasse (2829 m) - Sölden - Oetz - Heiming - Silzer sattel (1690 m) - Heiming = 104,58 km + 2500 m szint
Elérkezett utolsó bringás napom is. Söldeni nyugodt császkálás, majd fékpofacsere után örömkerekezésre indultam az Alpok legmagasabbra vezető aszfaltos emelkedőjére; 2829 m magasra. Mindössze a tájkép változott a 13 km-es emelkedőn, a meredekség alig: fél kilométer kivételével 10-11%-os volt végig, ahogy sebességem is 6,5 - 7 km/ó.
Mivel ez egyirányú út volt, motorosból és autósból is kevesebb akadt, mint máshol, így még jobban élvezhettem a csodás tájat, friss levegőt, havas csúcsok panorámáját. Féltávnál, a fizetőkapuknál, ahol a kerekeseknek természetesen nem kellett fizetniük, két tehén tartotta egy ideig távol az autókat a kaputól, mikor megálltak azok előtt. A folytatásban fák híján szép rálátás nyílt a kopár völgy folytatására, végében pedig a hatalmas Rettenbach gleccserre, melyre Söldenben nyári síelést is reklámoztak. Ahogy előrenéztem, két versenybringás csak az úton keresztbeszlalomozással bírt a komoly meredekséggel. 30*34-es áttételemmel nekem nem voltak ilyen gondjaim, ám a fotózás miatt így is 2 km-nként megálltam. A 2700m-es sífelvonóállomástól és parkolótól mindkét irányba felhajtottam az út végéig. Hófoltot találván ezúttal sem hagyhattam azt haza"küldött" melegszívű üzenet nélkül. A Tiefenbach gleccser és a 2829m magasra vezető tetőpont felé az út egy hűs alagútba vezetett. A bejáratnál magamra vettem egy másik rövid mezt, majd nekivágtam. Pár száz méter után már éretem, hogy ez bizony így hideg lesz… ám nem találtam jó ötletnek, hogy a kb. 4 fokos alagútban két percet azzal tököljek, hogy hátizsákomból a hosszú fölsőt bányászom elő. Ahogy előretekintettem, nagyon hosszú volt a lámpák sora és alig fogyott…. Bő fél táv után már egyik kezemmel dörzsölgettem a másikat és fordítva, mert éreztem, ahogy kezdett áthatolni rajtuk a hideg. Az alagútból kiérve megcsináltam a kötelező fényképeket, majd melegbe öltözve jöhetett a gyors gurulás. Az alagút alsó kijáratától Söldenig a bő 11 km-es távot bő 13 perc alatt tettem meg, a hosszú egyenesben 84 km/ó-ig volt merszem engedni a bringát.
Gyors sátorbontás után lankásabb gurulás és tekerés várt rám Oetzig, ám mivel ott nem találtam a térképen jelzett kempinget - és a helyiek szerint is megszűnt már - egészen az innsbrucki völgyig gurultam, hogy Heimichben - a másnapi vasútállomásomtól 1 km-re - állíthassam fel utoljára sátram. Sajnáltam, hogy így kénytelen voltam lemondani a Kühtai hágóról, ám az este más élményt tartogatott számomra: csupán egy bő órás kerekezést szándékoztam a Silzer sattel felé, ám annál többet kaptam. Mivel a szürkület közeledtével fotózni már nem nagyon álltam meg, autókkal alig találkoztam, így tökéletesen élvezhettem a csendes, nyugodt 10%-os emelkedőt, izmaim erejét, a völgyi települések halk moraját, a természet hangjait. Talán az egész túrán itt ért a legnagyobb élmény, mert nem érték egymást a szebbnél szebb képek: nem a tájnak kellett örülnöm, hanem magának a természetben való bringázásnak. Mi kellett ehhez? Szinte forgalommentes és meredek emelkedő, semmi más!
Végül a hágóig is feljutottam, így a lejtőn pedig azt tapasztalhattam örömmel, milyen sokat jelent, segít a kocsiút szélének felfestése, vagy az út széli prizmás karók.
205. júli 16.: 19.nap: Vonattal Ötztal vasútállomás - Bécs - Sopron - Győr - Budapest: Felhős időben vártam feszülten a vonat érkezését, pedig kár volt! Ausztriában nem volt miért aggódnom amiatt, hogy a kis állomás ellenére megvárja-e a vonat a bringám felpakolását. Bécsbe érve kellemetlen meglepetés ért, nem tudtam pár óra alatt Magyarországra érni, így viszont csak kései vonattal és több átszállással (Sopron, Győr) érkezhettem meg szinte már éjjel Budapestre.
Mivel a HÉV nem közlekedett Békásmegyerig, egészen a Keletitől hazáig kerekeztem. Aquincumnál már hallottam a közeli égzengést, majd Budakalászon - otthonomtól 3 km-re - esni is kezdett. Túrám végén épp ez kellett! Kitört belőlem az öröm, ujjongtam, a levegőbe csaptam: MEGCSINÁLTAM !!!!
Élveztem, ahogy karomat áztatja az eső, arcomon folyik a víz, így lett igazán kalandos és méltó a befejezés!
Nagyot teljesítettem az elmúlt szűk három hét alatt, ám a következő pár nap történései után mindez pillanatok alatt érdektelenné vált.

Epilógus: A túrát követő másfél hónapban összesen kb. 230 km-t hajtottam, ebből 2 hetet indokolt a túra, amikor az embernek semmilyen körülmény között nincs kedve bringára ülni. Ilyen, hogy nyáron másfél hónapon át ennyire keveset tekerjek, talán még elő sem fordult velem.

Látogatottsági statisztika: