2009-ben egy-egy hetet bringáztam Tenerifén és La Palmán; utóbbi sziget azóta a kedvenc helyem; maga a paradicsom, nem véletlen aggatták rá a nevet : „la isla bonita” – azaz szép sziget. Kb. 2 éve ismerkedtem meg a terepfutással és egyúttal a la palmai Trasvulcania ultra trail-lel (73-74 km + 4350 - 4415 m) – picit módosult az útvonal). Képeket, videókat látva róla, élménybeszámolókat olvasva, hamar felkerült a bakancslistámra. 2015-ben a Mátrabérc teljesítésekor már tudtam, azzal teljesítettem a Transvulcania előírt követelményét és nevezni fogok a 2016-os versenyre! Mivel a lábamban levő – bringával megtett - 150.000 km-rel és 1,5 millió méter szintemelkedés is mutatja, hogy imádom az emelkedőket, a Mátrabérc teljesítése után tudtam, hogy képes vagyok felkészülni a Transvulcaniára is.

A téli, rövidebb futásokat, majd egy három hetes megfázást követően március végén már 3000 m szintemelkedés fölötti útvonalat (benne 5-ször a lélekszaggatóval) teljesítettem futva-gyalog; a következő hétvégi, április első hétvégi csodás idő egyértelmű felhívás volt: három héttel a kiutazás előtt eljött a Transvulcania főpróba ideje: 4500-5000 m szintemelkedéssel, nagy részét a Vadálló-kövek / Lélekszaggató kaptatóján megtéve. Két ok vezetett oda: egyfelől a Vadálló kövek kaptatója igazán meredek és technikás is, épp amit a Transvulcania egyes szakaszairól is írták, másfelől pedig egyik német teljesítőtől olvastam, hogy fő edzése során egy helyi, német hasonló kaptatón ment fel és le tán 10-szer (kb. 5000 m szint).
Hét közben az is felmerült, hogy jó lenne olyan hétvége, amikor egy közepes bringás nap után egy napot kihagyva mehetnék erős futóedzést (hasonló a terv La Palmán is, csak két pihenőnappal a verseny előtt); no a pénteki szuper idő épp ezt támogatta: mentem egy kiváló, csaknem 1600 m szintemelkedésű bringás edzést. Nagyon jól esett!

A szombati pihenést követően 6,5 óra alvásra volt lehetőségem, mígnem – napkelte környékén – megszólalt a rádiós ébresztőm. A 7 órás buszon alig volt ember, hamar Pilisszentkeresztre értem, ahonnan 7:35-kor szikrázóan napos időben kezdtem meg a várva-várt, igazán motiváló, komoly edzést.
Az útvonalterv így nézett ki: Pilisszentkereszt – Dobogókő – Thirring körút – Dkő gerinc – Lukács-árok – Szent fa forrás – Lélekszaggató fel és vissza 8-szor, majd vissza Dobogókőre és ha az idő engedi, akkor még egy kis bónusz, hogy összejöjjön az 5000 m szintemelkedés. Teljesen ütemterv szerint értem Dobogókőre, ahol jól esett, hogy a kilátóban csak egy emberrel találkoztam. Időben, 8:15-kor tovább is haladtam, ám tévedésből nem jobbról, hanem kis késéssel balról mentem le a Thirring körút felé. Arra nem volt elég meredek, nosza vissza, ez nem jött be. Akkor erről ennyit ! – gondoltam – „-máshol gyűjtök majd még egy kis szintet” – zártam le és futottam is tovább. A lejtőn egy szép helyen túl sok időt elszórakoztam, hogy készítsek egy jó képet, utóbb láttam, kár volt érte….
A Szent fa forráshoz érve (10,8 km + 453 m szint) szomorúan állapítottam meg, hogy a videó stabilizátor akkujait nem töltöttem fel, épp ekkorra merültek le (a korábbi futások miatt). Persze igyekeztem bosszankodás helyett a jó oldalát nézni: ezek az apró tanulságos malőrök inkább itthon jöjjenek elő, mint élesben a várva-várt versenyen. Kulacstöltés, vékony öltözetre vetkőzés után bő 10 p késéssel 9:22-kor kezdtem meg az első emelkedőt a Prédikálószék felé.
Vékonyra vetkőzve a vastag nadrág, kabát szinte teljesen kitöltötte már a hátizsákot (azon túl 1,2 l folyadék, sok kaja, egyéb ruhák estére), így az emelkedő felénél kerestem is egy megfelelő sziklát ahová elrejthettem a kabátot és a vastag nadrágot (bringatúrákon ez már bevált módszer). Egyből könnyedebben haladtam, érezhetően jobban esett a további emelkedő, pedig így is maradt a hátamon kb. 4,5 – 5 kg cucc.
Klasszak voltak még a reggeli fények, a nyugalom, alig találkoztam emberrel. Múlt 7végéről jól ismertem az ösvényt, nem okozott gondot a lefelé sem: a három extra meredekből a fölsőnél kialakult a bevált lejutás, az alsónál akár a jobb, akár a bal oldalt rendesen futni is lehet az elesés veszélye nélkül; igazán a középső sziklás az, ahol mindig ad-hoc módra mentem le: érzésre ! 
A csomagelrejtéses móka következtében 10:33 lett mire – ütemtervhez képest 18 perc hátránnyal - megkezdtem 2. feljutásom / lélekszaggatóm. A csúszás miatt direkt jobban iparkodtam; fönt sem időztem, sőt talán e körben volt, hogy a lejtőn – még ha ez 2 perc lassulást jelentett is – menetközben falatoztam péksütit. Lent a forrásnál mindig teletöltöttem a kulacsot, néhány kör után rendre pezsgőtablettát tettem bele, néhány körönként a sótabletta, magnézium, BCAA tabletta sem maradt el. A 3. körben terveztem, hogy (bár lábamban volt már kb. 1390 m szint) megfutom a lélekszaggató kört, úgymond félig-meddig időre. Felfelé sem időztem, Prédikálószéken sem és lefelé is igyekeztem azért… Időm 32:25 + 16 perc, azaz 48:25.
A 4. feljutást – ütemtervemhez képest - már csak 10 perc hátránnyal indítottam. A meredek részeken direkt folyamatosan mentem fel, szóba sem jöhetett, hogy egy szusszanásra is megálljak, kivéve egy-egy alkalommal kb. 2 fotó idejére. A körök közt, többnyire a csúcson valamennyit falatoztam is: MaBaker szeletet (néha útközben), banánt, gélt, péksütit.
A 8-ból túljutva a negyediken, újfent megállapíthattam, hogy bizony a lélekszaggató parádés edzőterep lehet a Transvulcaniára, ha már vulkáni homokban nem futhatok fölfelé. Egyik teljesítő írt róla, hogy fárasztó volt sokszor nagyokat felfelé lépni (itt is akadtak ilyenek bőven), másfelől a lejtő itt-ott kiváló technikás szakaszokkal kínált meg és a meredekség terhelte is a térdet – ahogy kell.
Az ötödik kör valahogy nem volt az igazi; talán féltávnál éreztem, hogy esetleg az eléhezés felé haladok; nosza gyorsan be is nyomtam egy gélt, ill. fönt picit többet falatoztam; az a pár plusz perc nem számított, a lényeg az volt: felfrissülten, erőm teljében folytathassam.
Továbbra sem okoztak gondot a meredekek; nem is sokat lassultam – persze reméltem is. Néha filmeztem picit, vagy fotóztam, fent pedig bekaptam pár falatot. Ideális futóidő volt; kiváló volt alul rövidnadrágban, felül a rövid – Ötztaler radmarathon – mezben. A hetedik kört összesen bő fél óra csúszással kezdtem meg, de számoltam is tartalék idővel, így nem fenyegette semmi a nyolc feljutást.
Lassan viszont elkezdhettem számolgatni, hogy hogy és milyen útvonalon fejezzem majd be a terepfutó-edzést. Eredendően Lukács-árok – Dobogókő útvonalon terveztem, ám ahhoz a 8. feljutás után még le is kellett volna jönni, ami 20 perc. Végül azt sikerült kisakkoznom, hogy egyfelől a Vadálló-kövek útvonalán toldom még meg a 8 emelkedőt, hogy meglegyen csak ezen a részen a 4000 m szintemelkedés, utána pedig majd Király-kúti nyereg felé térek vissza Dobogókőre. Épp belefér 
A 7. kör után tettem bele a fél emelkedőt; figyelve a szintemelkedést. Pár ember furán nézhetett rám, miért fordulok meg 1 km-en belül újra…. Talán ekkorra már térdem is érezte a sok lefelé futást, de talán nem nevezném fájdalomnak (bezzeg tavaly a Mátrabérc több mint fele az IT szalag szindróma miatti fájdalmas futás-haladással telt, azt magam mögött hagyva, szerencsére nem okoznak már gondot a lejtők; remélem így is marad ! ).
Ha ezzel a 28 perces fél-„körrel” korrigálom az ütemtervet, kb. fél óra hátrányban voltam csak, így a 8. kaptatót (18:08-12) a tervezetthez képest kb. fél óra csúszással kezdtem meg, az elsőhöz képest alig nőtt az „elmaradás”.  Tanulva a múlt hétvégiből, ezúttal nagyrészt sikerrel korlátoztam pihenőidőimet. A nyolcadik feljutás során fel kellett vennem az elrejtett kabátot, nadrágot is, amúgy gond nélkül, persze büszkén értem fel a kilátópontra, ahol emberrel már nem találkoztam (18:53-57). Az utolsó három nettó időm a kaptatókra így nézett ki: 34:20 ; 33:09 ; 33:54.
Fent gyorsan fotóztam, de így is elment pár perc…. Most sem lazsálhattam Dobogókő felé; éppúgy küzdelmes utolsó óra várt rám; gyorsan csökkenő hőmérséklet mellett. Menetközben kaptam be pár falatot; síkon, illetve lankás emelkedőn ahol csak lehetett futottam. Nem volt idő alul is hosszú nadrágot vennem, miközben fölül már két hosszúujjúban éreztem jól magam. A dobogókői gerincre 19:43-ra értem fel, szinte épp akkor, mint egy hete :) Küzdöttem, nem sétálhattam… és így 19:55-re oda is értem a buszhoz, ahol a hátsó sorban ülve bizony jól esett teljesen száraz ruhába öltözni; nem véletlen vittem magammal elég száraz, váltás ruhát. :) Nagyon kellett az átöltözés!
Ezeddig bruttó 12:20 alatt 57,2 km-re 4873 m szintemelkedésnél jártam (kevesebbet sejtettem; kicsit elbaromkodtam az új órával, egy szakaszt nem mértem pl.); úgy hittem, még 240 m szint kell az 5000 m-ig.... annyira közel volt már, hogy meg akartam még toldani Pomáz – Budakalász térségében, otthonomtól 1-3 km-re. Pomázon ittam egy forró teát, meleg vizet kértem a flakonba és nekivágtam…. Először még csak visszafogottan, majd már kocogósabban…. A pomázi emelkedő bringával nehezebb, mint amilyennek gyalogosan bevált, így inkább hazakocogtam Kalászra és ott a 20-30%-os utcán szinteztem még. Az első két körben volt pár pillanat, amikor kifejezetten furcsán éreztem magam, mint akinek nem kéne erőltetni… aztán a megfelelő pezsgőtabletta hatott :): a maradék három körben már frissen futottam. :)
Az edzést így 22 órakor csaknem 64 km-rel és 5134 m szintemelkedéssel zártam (a buszozással együtt szűk bruttó 14,5 óra alatt).
Csodás edzés, kiváló kihívás és élmény volt ez a nap, egyúttal az Asics Trabucco cipő végérvényesen bevált; ebben állok majd rajthoz! :) (két hónapja még a Salomon Wings Flyte-tal próbálkoztam).
A sikeres teljesítés alapján úgy érzem, reális esélyem lehet a Transvulcania (73 km + 4350 m) szintidőn belüli teljesítéséhez, noha mindenki nehezebbnek mondja, mint amit a számok mutatnak és kifejezetten nehéz terepversenynek mondják (az elején vulkáni homokban fel 2000 m-ig, sok órát melegben futni, a végén meg 2400 m szint egyfolytában lefelé technikás terepen…és egy kis kaptató a végére). Másfelől ez az edzés egyértelműen megcsillantotta, hogy az eddigieknél komolyabb terepfutó kihívások felé forduljak: 60 / 70 km-nél és 4000 m szintnél nehezebbek felé… Az viszont biztos, hogy - ahogy bringával is nagyon kapható vagyok olyan kihívásokra, mint mikor egyik nap 20-szor feltekertem a pilisszántói emelkedőn, - fogok én még a Lélekszaggatón napon belül több mint 10-szer is felmenni:)… . Öröm, hogy közel lakok az ország talán legnehezebb emelkedőjéhez.
A Transvulcanián egyébként 17 óra a szintidő, saját célom – útközi videózással, néha fotózással – 14 óra körüli célba érés. Világossal szeretnék az embersorfal közepette a célkapun áthaladni ! Noha reálisnak érzem a teljesítést, azért arra készülök, hogy nagyon küzdelmes is lehet (homok a lábat is szétszedheti, figyelni kell a sziklákra, a hosszú lejtő is brutális lesz…); az biztos, hogy most ez a legnagyobb álmom…. Amit éppúgy valóra szeretnék / fogok váltani, bármekkora fájdalmak árán is, mint tettem 2015-ben a Mátrabérccel.

Ui (magamnak érdekességként): a Lélekszaggatós 8,5 emelkedő és 7,5 lejtőre (39,5 km + 4028 m) a nettó időm: 6:56:22, bruttó 9 és fél óra (hopsz, van ám közte idő… :) körönként kb. 20 percre jön ki, fotóval, videóval, forrásnál víztöltéssel, csomagelrejtéssel, -felvétellel, stb.)

Movescount adataim: Szent fa forrásig, aztán Lélekszaggatón futott rész, majd Dobogókőig, de egy pár km kimaradt (leállíthattam véletlenül), végül Pomáz és Kalásznál: ezen a linken.