1997.VIII.21, csütörtök 10. nap
A napok óta fölöttünk, lassan kavargó front felhőzete még mindig nem távozott; reggel sem sütött be a Nap, azonban esőre már nem kellett számítani, sőt... Nagy nap előtt álltam: két nagy hegymászás. Érdekesmód az utóbbi számított igazán nagy falatnak: 560m-ről 1900m-re. Többek között azért is vártam már annyira az igazi alpesi hágókat, azért is volt szükségem rájuk, hogyvégre olyan emelkedőket küzdjek le, amelyeken nem fél órát, háromnegyedet kell küzdeni, henem több, mint egyet, akár kettőt is. Anyuéknak a Reissecket ajánlottam, valamint szintén a Goldecket - hátha találkozunk. Kissé irigyeltem őket, nem szívesen hagytam ki a Reissecket, amit úgy dícsért a könyv, de nekem is jó reményeim voltak egy csodálatos napra. Indulás előtt információt kértem anyuéktól: a Nockalmstrasse meredekségéről, hiszen ők két éve jártak ott. Nem vészes, kényelmesen kanyarog végig a hegyoldalban – mondták - panorámaút. Bár anyuék két éve nyugat-keleti irányba járták végig a panorámautat, állítólag azt az irányt is szokták ajánlani, én mégis fordítva szándékoztam legyűrni az emelkedőket. Nyomós érvem az volt, hogy ellenkező irányba kezdve a túrát már 1/2 11 tájban a Gerlitzen lábánál lettem volna, azonban indulásomkor a Dráva-völgye menti hegyek - a Goldecket is beleértve még javában felhőben voltak. Akkor még mi értelme lenne? Helyette, először a Nockalmstrasséval kezdve mire sorra kerülne a Goldeck, már ott is sütni fog a Nap - reméltem.
9 óra tájban anyuékkal egyidejűleg indultam neki 200 km-re tervezett túrámnak, bringámra a szokásos egynapi cuccok kerültek fel, kb 6 kg súlyban. A Villachot körülölelő úton egy buckán át hamar becsatlakoztam a Dráva-parti 100-as útba. Reggel még nem sütött a Nap, de érezni lehetett, hogy miután felszállnak a felhők szép idő lesz. Az első kilométereken nagyon megindultam: élveztem a Dráva közelségét, nem akadályozott semmi, néhol az út is lejtett: 30 km/ó alá nem engedtem a sebességet. Az autópálya keresztezése után nem sokkal elmúlt a jó érzés, egyre inkább akadályozó ellenszellőt éreztem. Beálltam a szélhez mért kényelmes 26 km/ó-ra és gondtalanul kerekeztem át a kis Dráva-parti falvakon. Az jutott eszembe, hogy mikor évekkel ezelőtt a szomszédos autópályán, ugyanebben a völgyben szeltük át Karintiát, akkor ez a környék, Spittal körzete milyen távolinak tűnt Magyarországhoz képest. Utána még 60 km, majd Lienzbe, kelet-Tirolba ér az ember, onnan pedig mindössze 60 km a Dolomitok. Ez futott át az agyamon és öröm töltött el: milyen messze kerekeztem Magyarországtól: "Egy napra vagyok a Dolomitoktól."
A Goldeckre induló panorámaúthoz közeledve mind többet gondolkodtam azon: "Merre tovább?" Miután a Goldeck még mindig nem bújt ki a felhőtakaró alól, célba vettem a Nockalmstrassét. Feistritz an der Drau-nál átkeltem a névadó Dráva folyón, majd alig fordultam Ény-nak, azonnal a Döbriach – azaz a Milstatter See - felé vezető, frissen aszfaltozott 10%-os emelkedőre tértem rá. Kezdett melegedni az idő: az emelkedőn már a Nap is előbújt. Nem siettem, kifejezetten jól esett kicsit öreges tempóban pedálozni; még a gyönyörködésre is maradt időm: gyakran pillantgattam visszafelé az égszínkék Drávára. Már a folyó is eltűnt a szemem elől ám az emelkedő csak nem akart véget érni. Azt hittem, csak egy 100-150 m emelkedés vár rám, hogy átjussak a buckasoron, de nem így lett. Pár kilométer múltán kis fennsíkra értem: a közelben szép mezők, fenyőerdők, pár házikó, tanya, de lejtő sehol. Már lassan negyed órája vártam az emelkedő tetejét, hogy ne kelljen átöltöznöm, de már annyira megizzadtam, hogy csak levetkőztem: hosszúról, rövidre váltottam; a mez alá azonban pólót húztam.
Mint minden egy napos túra előtt, erről is készült időbeosztás. Este 7-8 órai hazaérkezésem megvalósításához 10-re terveztem a Dráva elhagyását és 1/2 11-re a Millstatter Seet. Ezzel szemben már 3/4 11 volt és még javában fölfelé kerekeztem. Sajnos a térkép arról árulkodott, hogy a Dráva 520 m-es magasságából egészen 870 m magasságba kell felkapaszkodnom. Rövidre öltözve sokkal jobban esett a kerekezés, csak az idő ne szaladt volna oly gyorsan. A hűs erdőben haladva már sokkal rosszabb lett az út, gyakran foltozott. Míg az úton rázódott a bicikli egyre gyakrabban tapasztaltam, hogy az első fékem hamar kilazul és a patkó elfordulva, hamar a felnihez ér és fékezni kezd. Bár sietnem kellett, mégis megálltam pár percre és meghúztam a csavart, hogy ne legyen több gondom. A tetőt semmi sem jelezte, kilátás sem volt, csak lejteni kezdett. A magyar minőségű úton óvatosan haladtam, nem akartam tönkre tenni a bringát, kerülni kellett a küllőtörést, mert a vasárnapi Karawanken Radmarathon előtt a racsnileszedő hiánya miatt már nem volt lehetőségem hátsó küllő cseréjére. Lassú 30km/ó-s tempóval gurultam a Millstatter See 590m-es magasságába. 1km-rel a tó előtt, az erdőből kiérve csodálatos panoráma nyílt a tóra: egy kis kárpótlás! A tó környéki hegyek 1000 m fölött még mindig felhőben voltak. Éppen csak fotózni álltam meg a tóparton, majd folytattam az utam Radenthein felé.
Széles völgyben, jó minőségű főúton haladtam, végre bringások is feltűntek, lehetett előzgetni, üldözni. Az út alig emelkedett, kissé kelet felé fordult. Míg a bringásokat üldöztem, a környező hegyeket, völgyeket figyeltem: vajon melyikben vezet az utam Bad Kleinkirchheim felé. Radenthein (746m) egy szokatlan, osztrák iparvároska volt, nagy gyárral. Az utóbbi 6km-en megszokott kellemesen emelkedő út véget ért; Bad Kleinkirchheim felé egy meredek utca vezetett. Éppen a kezdő utca első egyenesének végére értem, mikor mögöttem a távolban egy versenyző tűnt fel. Nem örültem a helyzetnek: jobban szeretek én üldözni valakit, mint menekülni. Sietős tempóban, hátra figyelgetve nyomtam a pedált; nem is gondoltam arra, hogy milyen túrán haladok, csak a pillanatra figyeltem, hogy ne érhessen utol. Pár kilométerrel később, a meredekebb (8%) rész végefelé szem elől tévesztettem a fickót; leráztam. Az utolsó kilométerek már nyíltabb völgyben vezettek, mind több ház között; megérkeztem Bad Kleinkirchheimbe (1087 m). Meg voltam lepve: nem tűnt fel, hogy Radenthein óta máris legyűrtem a 300m szintkülönbséget. A megtetszett téli üdülőközpont elején álltam meg: fotózás után az út mentén, a pázsit szomszédságában egy szép fapadra ültem falatozni: a nap folyamán először vettem magamhoz energiát (11:50-12:13). A Nap halványan sütött, egy szál pólóban, hátradőlve ebédeltem első szendvicsemet. 5 Ös-ért szép képeslapot vettem: a környező tájat ábrázolta.
Míg eszegettem, az "üldőző" fickó hajtott el előttem. A tetőig, még egy kilométert kellett kerekeznem, de sajnos onnan sem gurulhattam, mert nagyon erős ellenszél akadályozott. Bár egy picit ugyan lejtett az út, nekem mégis sokat kellett pedáloznom, hogy 30km/ó-val haladhassak. Patergassenbe már valamivel gyorsabban érkeztem meg, hiszen a völgy beszűkült. A 95-ös útba csatlakozva Turracher Höhe felé fordultam. A végső leágazásig szinte síkon hajthattam. A völgyek összecsatlakozásánál a szél meglepőmód viselkedett: ahogy a korábbihoz képest derékszögben ésazknak fordultam, a szél azonnal támogatni kezdett és 30km/ó fölött kerekeztem; tetszett a dolog. Amint azonban az út a 6 km-re fekvő Ebene Reichenau felé közeledve enyhén fordult, a szél úgy kezdett akadályozni, úgy lassultam. Ebene Reichenau már egy kis, eldugott virágos falucska volt a hegyek tövében. Alig hagytam el a települést, tábla jelezte a leágazást a Nockalmstrasse felé. Megérkeztem végre a panorámaútra! 1000 m szintemelkedés várt rám. Korábbi tervem szerint 14 órára kellett volna felérnem a tetőre, hogy onnan gurulással 15 órára már a Goldeck tövében lehessek, ezzel szemben rövidreszabott pihenőimnek köszönhetően - csak kis késéssel - 3/4 1-kor vágtam csak neki a próbatételnek. Kulacsaim vízért kiáltottak, így rögtön az emelkedő elején az egyik tanyába kopogtam be vízért. Nem kellett messze mennem, megérkeztem a fizetőkapuhoz. Karnten-kártyámat átadva azt egy gépbe tették, így kaptam számlát a 0 Ös-ről. Nagyon örültem az ingyenes kerékpáros-tájékoztatónak, melyen a fontosabb pihenőhelyek, turistaházak, tavak szerepeltek, számomra nagyon fontos magassági adatokkal. Éppen így terveztem: többszöri megállással, pihenésekkel könnyíteni a feljutást: 3-400m szintenként terveztem megállni. Egy dolog viszont nagyon elszomorított: a szintadatokat nézve kiderült: két hegyet kell megmásznom, egy 2024 m és egy 2042 m magasat, közte pedig valameddig le is kellett menni.
Az első kilométerek többnyire lankásan vezettek a völgyben, az út mentén pár méter szélességben mezei virágok, majd sötét fenyvesek. A kellemesen emelkedő út kissé elgondokoztatott: minél később kezdődik az igazi szerpentin, a kaptató, annál meredekebb lesz. A Nap közepesen sütött: fátyolfelhők borították az egész eget. Bár jobban örültem volna a szép kék égnek, így legalább a nyakam nem égett le. Pár kilométer után a Nemzeti park tábla mellett haladtam el, majd nemsokokára megkezdődött a szerpentinút. Bár az egész hegyoldalt erdő borította, a kocsiút mégsem volt sötét, mert az út mellett, talán a téli hókotrás miatt pár méter széles füvet hagytak. A szerpentin 8-9% meredek lehetett. Túl az első kanyarokon, néhol már kevéske kilátás is nyílt a kopasz, gömbölyded hegyekre. Nem volt nagy forgalom, így nem okozott gondot, ha megálltam fotózni.
Kissé nehezen telt a távolság; jobban fáradtam, mint ahogy a szintkülönbség fogyott. Egy-egy rövid, fél kilométeres szakaszon bizony 10-12%-os emelkedő fárasztott. Már kezdtem volna bajszom összetűzni az emelkedővel, mikor végre a kanyarok, fenyvesek után végre feltűnt az első turistaház, fogadó. A fenyők fokozatosan fogytak, néhol foltokban már mező is akadt; egy-két vörösfenyőt, törpehenyőt is lehetett látni. Az első 6-7 km után gyakran, szinte kilométerenként álltam meg fotózni: nagyon tetszett a kedves, törpefenyős, mezei táj; fentebb már tehenekkel is találkoztam. Amint a fenyők lassacskán elfogytak, úgy nyílt egyre nagyobb körben kilátás a közeli 2200-2400m magas "buckákra". A Nap még mindig félgőzzel sütött. A fizetőkapunál kapott térképet tanulmányozva mikor a tavakhoz - ahol anyuék is jártak, megálltak két éve - értem végre kissé megnyugodhattam, hogy feljutok: 1800-1900m magasságban jártam. Bár anyuék javasolták, nem sétáltam körbe a tavat; a 8%-os emelkedő bőven elég volt nekem. A tó parti korlátnál, az autók mellett csak egy pillanatra álltam meg: készítettem egy fényképet, bekaptam egy müzlis szeletet, majd az éppen menetközben beért középkorú versenyzőruhás fickó nyomába eredtem. Látszott rajta, hogy ő is fáradt. Pár száz méterrel haladt előttem: jól is jött, felfrissített, hogy üldözhettem, nem voltam egymagam. A kanyarhoz érve a szikla mögül pillantottam meg: kerékpárját tólva sétált mellette; nem bírta. Ez plusz erőt adott, ráadásul két kanyarral följebb már a hágó előtti utolsó egyenes kezdődött. Az utolsó, rövid kanyarok által hamar, gyorsan emelkedtem: nem tudtam elfáradni; a tetőhöz közeledve pedig felfrissültem. 14:17-kor, kis késéssel, ugyanakkor örömmel értem fel túrám első csúcsára. A parkolókban álló autókat a Nap melegítette, sok ember sétálgatott a környező dombokon. A szemközti turistaház oldalára ez volt írva: "Schiestlscharte 2024m". Le kellett, hogy fotóztassam magam: otthonról indított túra során kerékpárral most először jártam 2000 m fölött. Csak feljutottam! Az 1000 m szintkülönbséget, 13 km-en át 63 perc alatt gyűrtem le; az emelkedőre az átlagom 11,7km/ó lett. Miután kifújtam magam, kényelmesen hozzáláttam második szendvicsemhez, valamint egy Mars csokit és egy almát is megérdemeltem. Miközben jóízűen falatoztam, már azon járt az eszem, kis késésemmel mikorra érhetek a Goldeck alá. Többek között ez okból sem pihentem sokat: szűk negyed óra múlva már neki is vágtam a lejtőnek.
A lejtő kezdetén tábla jelezte, hogy 12%-os meredekségre és tehenekre kell számítani. Alig indultam el, már húztam is a féket, meg kellett örökítenem az egymás alatt megpillantott 4-5 hajtűkanyart, 10 km-es távolságban pedig egy hasonló szerpentines utat: fölfelé. Nagyon úgy tűnt, hogy kell még emelkedőre számítanom. Nem tellett sokba míg leadtam 400m szintet, és 1600m magasságba érkeztem. Eleinte kanyarokban haladtam, majd a végén hosszú egyenesekben száguldhattam 60-65km/ó fölött. A nagy sebesség után nagyon rosszul esett a lassú, kemény kapaszkodásba visszaesni, sőt már az emelkedő elején, egy rövid meredek, 10%-os szakaszon ki kellett állnom a nyeregből. Rosszul esett a hirtelen kezdés. A nemrég elhagyott tetőn még azt reméltem, hogy 15 órára fent lehetek, majd 16 órára a Goldeck tövében, de amint kegyetlen lassan, fáradtan pedáloztam, gyorsan szaladt az idő. Ezúttal a hegymászást a vörösfenyők és a törpefenyők közül kezdtem. Pár kanyar múltán már tehenekkel is találkoztam az út menti pázsiton. Nagyon tetszett a táj: jobban, mint az előző emelkedőn. A hegymászás nem is zavart volna, hiszen mindig örülök, ha erősödöm, de ezúttal sietnem kellett volna. Míg én az idő múlása miatt idegeskedtem, a tehénkék békésen legelésztek a fűben.
A fenyők közül kiérve egyre több kilátás nyílt visszafelé, a Schiestlschartéra (ahonnan jöttem); alatta jól ki lehetett venni a hajtűkanyarokat; fotó szempontból viszont sajnos félig-meddig szembe sütött a Nap. A hegyoldal meredeken futott lefelé, mégis sokszor tekintgettem jobbra-balra. Az egymás fölött kanyargó úton nem volt nagyon unalmas a tekerés, inkább csak fárasztó. Sokat gyönyörködtem: csodás kilátás nyílt túrám előző csúcsára. Végül az egyik kanyarból parkoló autók tűntek fel, és a 2042m-es tető: az Eisentalhöhe. Fáradtan kászálódtam le a nyeregből; más bringás nem jött föl. Szendvicsem előtúrtam a táskából, majd a kőből kifaragott jegesmedvék mellé rogytam le kifújni magam. Öröm és fáradtság járt át: Feljutottam! Uzsonna után mikor egy fickót megkértem, hogy fotózzon le, elismerően bólintott: Nem kevés teljesítmény oda feljutni. Jól esett.
15:15-től 45-ig voltam odafenn. Az elmúlt négy és fél óra alatt 86 km-t hajtottam, de 2200 m szintet küzdöttem le. Elszaladt az idő. A hegyoldalban, gyors kanyargás közepette is sokat gyönyörködhettem. Pár kilométer gurulás után ismét hajtűkanyarok sorozatán fékezgethettem, majd egyenes lejtőn gurultam tovább Innerkremsig (16:00). A völgy mélyén, a nagy sebesség mellett bizony már nem volt melegem, sőt néha fáztam is, megült a hideg. Innerkrems előtt áthaladtam a fizetőkapu alatt, majd ráfordultam az autópályához vezető útra. A két oldalt összehasonlítva, erről 1400 m magasan volt a fizetőkapu, szemben a túloldali 1100 m magassággal. Tudtam, hogy bár túljutottam a kapun, gurulás azért vár még rám. A jó minőségű úton, a szűk völgyben gyorsan hajtottam, száguldoztam. A korábbiakkal ellentétben itt nem nagy ívű kanyarokban fordultam, hanem kis kanyarokban szlalomoztam 50km/ó-val; mintha motoroztam volna. Üldözőbe vettem egy traktort, majd meg is előztem. Élveztem az utat, mígnem... hirtelen egy hatalmas kátyuba nem szaladtam. A kerék nagyot nyekkent, de úgy tűnt komolyabb baj nem történt. "Vajon hány küllőm bánta?" - aggódtam.
Óvatosabban és figyelmesebben gurultam tovább Kremsbrückéig, ahol éppen az autópálya alatt csatlakoztam be a Spittalig lejtő 99-es útba. Lankás úton, egy már jóval szélesebb völgyben folytattam a gurulást. Kezdett elmúlni a reményem, hogy aznap följussak a Goldeckre. Pár települést hagytam magam mögött, mikor Gmünd előtt ismét, a sajnos már megismert jelenségben volt részem: sistergés, valamint rosszabb kormányozhatóság: leeresztett a kerék!
Még csak ez hiányzott: nem elég, hogy reggel a Millstatter See előtt 900 m-es hegyet kellet megmásznom, a Nockalmstrassén egy helyett két hegyet kellett legyőzni, a kék ég elmaradt, késésben voltam, le kellett mondanom a Goldeckről és még egy defekt is. Mi ez ha nem pechsorozat? Rövid bosszankodás után visszatértem a realitás talajára és gyorsan előkaptam a szerelőcuccokat, valamint a ragasztót, s ha már úgyis szerelni kényszerültem, gondoltam az eltört küllőt is kicserélem. Csakhogy újabb meglepetés ért: egy helyett két törött küllőt is találtam. Az egyiket lehetett cserélni, a másikat nem. Kezem gyorsan járt, csak addig idegeskedtem, míg a ragasztó száradását vártam és nem tehettem semmit. Eldőlt, hogy tényleg le kellett mondanom a Goldeckről. Reméltem, hogy legalább anyuék megtekintették és megörökítették a kilátást, a tájat. Kissé félve szálltam ismét nyeregbe, féltem: mi van, ha nem ragadt meg elég jól? - aztán fokozatosan begyorsultam és már el is felejtettem aggódni; csak a kerekezéssel foglalkoztam. Miután elhaladtam az autópálya alatt, utam szűk patakvölgybe vitt: a főút a csobogó Lieser patak mellett, szűk sziklaszorosban, a szikla oldalában vezetett: szép, kellemes út volt. 3/4 6-ra értem Spittalba.
Éppen a főtérre gurultam be: körbe-körbe szép, frissen festett házak, napernyők, gyengülő, esti napfény. Tetszett. Miután a városban nagyon propagált a Porcia kastély én sem hagyhattam ki; amúgy sem volt már hova sietni. Mivel lemondtam a Goldeckről, engesztelésül megengedtem magamnak egy – drága - finom fagyit (24 öS) a téren. A kastélyhoz nem kellett messze mennem: egy szép, pázsitos, terebélyes fákkal szegélyezett park elején találtam meg; előtte szökőkútból lövellt magasra a vízsugár. Csodálatos volt; én is leültem egy padra és gyönyörködtem. 6 óra után a főúton hagytam el a várost: a következő és egyben utolsó állomás már Villach volt. Igazán jó kedvvel hagytam el a megtetszett várost, pillanatnyilag nem is volt okom a panaszra, hiszen erős hátszél tólt maga előtt: 35km/ó-val suhantam hazafelé. Nem tudom, volt-e összefüggés, de amint az útmenti kis dombocska elmaradt mellőlem és kereszteztem az autópályát egyre kevésbé éreztem a hátszelet, sőt végül ellenem fordult, miközben az út ugyanolyan, délkeleti irányban szaladt tovább. Kiakadtam: Ilyet a természet nem tud! Miért öltött magára Isten ördögruhát; hogyan lehet a hátszélből ellenszél 5km-en belül? - panaszkodtam és káromkodtam. Magamra fogom írni, hogy "Mr. Bad Luck! (mister rossz szerencse)" Ideges lettem. Miért nem lehet, hogy ennyi csapás után legalább hátszélben, vagy szélcsendben érjek haza?
Legalább az idő szép volt: kék ég, napsütés; még a Goldeck csúcsa is tisztán látszott. A könnyed száguldás helyett már a széllel küzdöttem. Lassacskán hagytam el a falvakat. Egy dolog vigasztalhatott: szép, nehéz túrát fejeztem be. Beletörődötten pedáloztam, majd csak hazaérek - ha nem szól közbe még valami. Nem sokkal Villach előtt egy fénykép keretében búcsúztam el a Naptól, amely lebújt a hegyek mögé. Kiváncsi voltam, anyuéknak vajon milyen napjuk volt. A dombos körgyűrűn sietve tekertem vissza a szállóba: kiváncsi voltam az időjárásjelentésre, ezért jó tempót nyomtam; mintha versenyen lettem volna. Miután lezártam a sokat megjárt bringámat, csalódottan léptem a szobába: nem sikerült jól a napom. "Na milyen volt a Reisseck és a Goldeck?" - kérdeztem kiváncsian - nektek szép időben biztos csodás lehetett a két hely, a panoráma, kár hogy nem tartottam veletek." Mire tőlük azt kellett megtudnom, hogy a sorbaállás miatt csak a Reisseckre volt idejük, ráadásul ott sem volt tiszta idő; odafent 2400m-en kissé köd volt. Nekik is csalódás volt a nap. Ők kifejezetten örültek, hogy nem mentem velük, mert nem bírtam volna a sok várakozást.
Szerencsére a finom vacsorával és a jó időjáráselőrejelzéssel kellemesen zárult a nap. Másnapra már be is terveztem, hogy feltekerek a Goldeckre, csak egy dolog bizonytalanított el: kicsit fájt a vádlim. Alváshoz való készülődés közben kezdtem gondolkozni: Fáj a vádlim, kis nyolcas van a kerékban, három nap múlva verseny. Talán mégsem kéne mindent akarni! Esetleg jó lenne megelégedni egy kisebb, finomabb próbatétellel.

Adatok: TM: 7.04.29 DST: 169,69 AVS: 23,9 TR/D: 169,76 MXS: 67,4
Költség: 29 öS= 444 Ft
Szintemelkedés: 100+350+500+1020+440+100 = 2510m szint