Szerzői jogok!

Hágóim bemutatása
(1994-2004)

2003 - Horváto.,
Montenegro

2002 - Görögo.

2001 - Svájc

2000 - Dolomitok
Garda-tó
Velence>

1999 - Tátra

1998 - Tátra

1997 - Tátra

1995 - Tátra

1993 - Tátra

Cikkeim

További
túraleírások

Augusztus 9-én nagy honvággyal érkeztem haza két hetes Tátrai kerékpártúrámról. Már előtte is tudtam mindössze 3 napom volt otthon pihenésre, utána kedden indulnom kellett Ausztriába, hogy időben, szombatra - mire anyuék is megérkeznek a villachi RCI szállodába - én is odaérjek. A bringám állapotát jónak ítéltem meg, de hát idő sem volt már komolyabb javításokra. A későbbi történések szempontjából kulcsfontosságúnak tűnt azon ítéletem, hogy a hátsó kerekem kopott gumiköpenyét úgy ítéltem meg, hogy kibírja még az elkövetkezendő 1600km-t, míg haza nem érek. A csomag összeállítása a két hetes tátrai túra után már nem okozott gondot, viszont az elmúlt 14 nap és 1400km után a sátorról lemondtam, a 20kg helyett megelégedtem a 15kg-os teherrel. Ezen okból viszont arra ítéltem magam, hogy panziókban töltöm drága pénzen az éjszakákat. Az első két éjszakára, anyu telefonon már szerzett szállást: Magyarpolányra, a Bakonyba, valamint Kányavárra, a határ közelébe. Az útvonalat már a vizsgáim után azon nyomban megterveztem. A Villachban anyuékkal ránk váró hétre is szép túracélpontokat néztem ki, pl: Nockalmstrasse, Dobratsch, Gerlitzen, Goldeck...
Hogyan ítéltem meg, ami rám várt? Az elkövetkezendő 5 csomagos napra csaknem 850-900km-t terveztem be, napi 170km-ket, az utolsó két napra hegyekkel tűzdelve. Az utána következő egy hétre csak minden második napra terveztem kerekezést, azonban akkor napi 160-200km-t, minimum 2000-2500 m szintemelkedéssel. Az ausztriai hetet pedig végül a tavasz óta egyre konkretizálódó 7. Nemzetközi Karawanken Radmarathon 180 km-es maratoni távja koronázná meg - terveztem. Összefoglalva az elkövetkező 12 napra 1500-1600 km volt a penzum, titkon azt reméltem, hogy a Tátrai és ez a túra együtt 30 napra kiadja a 3000km-t, azaz egy hónapra kijöjjön a napi 100km-es átlag.
Sok élmény, kaland várt még rám, míg a végére értem. Hogy mi? Elmesélem...
Az indulás előtti este még szereléssel, idegeskedéssel telt el, szerencsére viszont a meteorológusok jó időt ígértek.

1997.VIII.12, kedd
Anyuékkal együtt 6 órakor keltem. A Tátrai első nappommal szemben kifejezezzen örültem, hogy egyeztetés, megbeszélt találkozó miatt most nem kellett sietnem, a magam ura voltam. Persze mindent összevetve nagyon jó lett volna egy társ. Mire reggeli után elkészítettem szendvicseimet és (8+4+3)= 15kg-os csomagomat felpakoltam a drótszamárra, anyu már el is ment dolgozni; így 8 órai indulásomkor már csak aputól búcsúztam el.
Az első napi útvonal a Budai-hegység és a Vértes elkerülése után eddig még ismeretlen utakon szelte át a Bakonyt és végül 180km után Magyarpolányban zárult. Az utóbbi időben sok szépet olvastam a Bakony peremén a hegyek közt megbúvó Magyarpolányról, így esett rá a választás. Ráadásul éppen félúton volt Budakalász és a magyar-szlovén határ között.
Bemelegítésül az ürömivel kezdtem a túrát és az izzadást is. Nem fárasztottam magam, kényelmesen gurultam le a 10-es úthoz. A főútra nagy forgalomban fordultam rá, rövid szakaszon megpróbáltam felvenni a lelassult kocsisor tempóját, de nem tartott sokáig. A lengedező levelek későbbiekre kedvező ÉK-i szelet sejtettek. Pilisvörösvár után a hosszú emelkedő ezúttal nem tetszett, túl lassan értem fel a tetejére. Már indulás óta éreztem: gondjaim vannak a combjaimmal. Ébredésem után nyújtózkodáskor különösen feszült az izom, "görcsszagot" éreztem. Az emelkedőn is kissé ugyanazt az érzést éreztem, mint nyújtózkodáskor; reméltem, hogy lassan beleszokom a túrába és minden rendben lesz. Tetézendő ezt még a fogam is fájt. Elmúlt nap, mikor anyu említette, hogy kéne kötni biztosítást - mert azzal külföldön olcsóbb az orvosi kezelés - leszavaztuk, pedig kezdtem megijedni. Szerencsére az a reményem még megmaradt, hogy hátha úgy, mint a szlovák túra első napjaiban, a bölcsességfogam jön és majd elmúlik. Piliscsabán megmásztam a tinnyei emelkedőt, utána jobbára lejtőn való gurulás várt rám, hátszélben. Zsámbékon ezúttal nem is figyeltem a román kori templomot - amit tavasszal felkerestem - viszont csak kis tanakodás után találtam meg a megfelelő kivezető utat. Ahogy emlékeimnek megfelelően Mány mellett megmásztam az emlékeim szerint Bicske előtti utolsó emelkedőt a távolban csomagos montist pillantottam meg. Nagyobb tempóra kapcsoltam: síkon keveset, emelkedőn sokat hoztam rajta. Az elmúlt két hét alatt a Zoliéktól sokat tanultam, ezek közül az egyik az volt, hogy nem érdemes sietni, mert lassabb tempóval több erőt lehet tartalékolni, kevésbé fárasztó az út. Ez a tanulság volt az egyik legfontosabb ami az elkövetkezendő 5 nap alatt a leginkább a szemem előtt lebegett. E rövid szakaszon kivételt tettem. A lejtő kezdetén köszönés után elhúztam túratársam mellett, aki egészen Bicskéig jól tartotta a tempóm, ott én kulacsot tölteni álltam meg.
11 óra felé járva egyre melegebb lett, így egyik rövid pihenő alkalmával napkrémmel kentem be magam. Szlovákiában nem igazán volt részünk 30 fokos perzselő napsütésben, talán csak a 2. és 4. napon. E két nap közül mindössze az utóbbin kentem be magam; igaz akkor még égett a nyakam. Éppen nyeregbe ültem, mikor egy mezei bringanyeregből egy 50 éves fickó kezdett velem beszélgetésbe: felajánlotta, hogy Felcsút (és Csákvár) felé mutat nekem egy rövidítést a vasútállomás felé, mellyel 4 km-t spórolhatok meg. Miközben a sínek fölött felüljárón keltünk át beszélgettünk a túráról, leszázalékolásról, stb... hamarosan már az úton voltunk. Ezúttal azt mondta: Nem csak Felcsútig kísér el, jön Bodmérig. Apró emelkedőkre együtt értünk fel, nem siettem, alig zavart csak a kísérőm, így legalább rákényszerültem a pihenésre. A lejtőkön nem fékeztem, így kissé elhúztam tőle. Ahogy már negyed órája együtt kerekeztünk nem tudtam mit gondoljak: örüljek a segítségnek vagy féljek is, hátha rosszat akar a fickó, esetleg elcsalni és kifosztani. Bodmér előtt a horgásztónál váltunk el.
Csákvárig sem nagyon siettem, frissességem nem sok volt, így örültem a hátszélnek és a kevés emelkedőnek. A már ismert bisztró előtt napernyő elé ültem le szendvicset ebédelni. A pincérlánytól hűs baracklevet kértem. Almával és banánnal is könnyítettem a csomagjaimon. Amint ráfordultam a Söréd felé tartó útra, 100m-rel előttem suhant el az egy órája látott montis. Ezúttal megszólítottam a 25-30 éves srácot. Egy katolikus paphoz volt szerencsém. Jót mosolyogtam, mikor kiderült, hogy ő is ma indult, Pestről Grazba tart és hozzám hasonlóan ő is Bodajk felé kerekezik. Nyáron eddig egy ifi csoporttal volt, most egy kis magányra volt szüksége. Főleg túrázásról beszéltünk, jó tempót diktáltunk: 30 km/ó-val beszélgettünk egymás mellett. Csákberény előtt a kövekből készült feliratokkal díszített domboknál a lankás emelkedőn - gyenge lihegés közepette - mondott búcsút, félreállt. Jól esett a társasága.
Bodajktól meglepetésre még nem kezdődtek az emelkedők, csak a Bakony. Egy aprócska kaptatót követően a Gaja patak völgyében fák közt kerekeztem. Egyre melegebb lett. Amint egy pillanatra is megálltam, éreztem, hogy fürdök az izzadtságomban , tekerés közben ebből a mozgó levegő miatt csak keveset éreztem. Szápárt elhagyva fordultam délnek, fel az Öreg-Bakonyba, Tésre. 100km környékén vágtam neki a tábla szerint 3km hosszú, 10 %-os próbatételnek. Megmosolyogtam a táblát: a Zoliék vajon mit szólnának ehhez? Tűző napon kezdődött. Fáradtan tekertem, de még nem szenvedtem, forgalom és kilátás alig volt. Semmi különöset nem nyújtott az emelkedő, a későbbiekben árnyékot már hál' istennek igen. 11km/ó-val vánszorogtam fölfelé és figyeltem a térképen a kanyarokat: hol a hajtűkanyar, majd hol a vége? A tetőn jobbra fordulva perceken belül Tésre értem. A fasoron át néhol előbukkant, honnan lentről jöttem. Messzi lehetett látni a 250m-rel lentebbi északi irányba elterülő mezőket, buckákat, erdőket. Tés főutcáján nézelődős tempóban tekertem végig, a malmoknál kissé tanakodtam, letérjek-e. Csak fotózni szerettem volna, megnézni se időm, se kedvem nem volt. A falu végén, már az erdészeti úton egy apró emelkedő tetején pihentem kicsit: a következő 60 km teljesítéséhez ennivalót kellett magamhoz vennem.
Szép kilátásban gyönyörködtem észak felé. A forgalommentes erdészeti úton kilométerről kilométerre hatoltam a Bakony sűrű erdejébe. Csodás volt a csendes, napsütötte bükkösökön, tisztásokon átsuhanni. Felelevenedtek bennem a kiskori anyuékkel a környéken tett kirándulások. Hullámzós terepen tekertem. Bakonynána érintése után pár kilométert a Gaja patak mentén pedáloztam, majd rosszul eső meredek emelkedőn kapaszkodhattam. Kevés túrázóval és egy vizisiklóval is találkozhattam. Tikkasztó melegben értem egy útleágazáshoz, térképem igazított útba Zirc felé. Mezők dombjain át értem Olaszfaluba, mely számomra meredek főutcájáról maradt emlékezetes. Zircre 14:45-kor érkeztem, a hőmérő - meglepőmód - 27 fokot mutatott. Mint minden városban, mikor körül szeretnék nézni, itt is a központba gurultam. Megörökítettem a Könyvtárat, majd miután megigazítottam csatakos hajam és lemostam az arcom, egy cukrászdába ültem be sütit és fagyit fogyasztani. Pihenés közben eszembe jutott az idei Tátrai túrám: ott csináltuk ezt, hogy néha cukrászdákba ültünk be pihenni és falatozni. Túrám többi napján is jellemző volt, hogy szendvicsek helyett - mint a Tátrában is - általában ölembe terített konyharuhán falatoztam: kenyeret kentem, kolbászt vágtam, paprikát haraptam. Szép nagy, terebélyes fák alatt meghúztam a zörgő csomagtartóm csavarját és leragasztottam a táskám két, szintén zörgő csattját. Időm sürgetvén hamar nekivágtam Bakonybélnek. A 3km-es emelkedőt leküzdve kisebb fennsíkra értem, ahonnan az erdők szélén kisebb buckákat megmászva jobbára Bakonybélig csak gurultam. Útközben árgus szemekkel a Kőris-hegyet figyeltem, ezt néztem ki célomul az időigényesebb cseszneki kitérő helyett. Fáradt lábaim azonban lassan-lassan lebeszéltek erről az ötletemről is. Amint a falu végén Mancika féle pogácsát falatoztam és a térképet böngésztem, dűlőre jutottam: lemondtam erről is: „két nap múlva vár Szlovénia, a hegyek, oda pedig pihenten kell érkeznem, bírnom kell majd az Alpok emelkedőit.” Ráadásul igazán frissességet sem éreztem magamban, inkább csak azért akartam volna megmászni a 709 m magas Kőris hegyet, mert már oly rég óta szerettem volna. Kedvem, erőm és időm nem sok volt hozzá.
Vacsorára való vásárlás után a Farkasgyepüre vezető erdészeti útra fordultam. A kezdeti rövid, meredek emelkedő után, 400m magasan már hosszan, síkon kanyarogtam. Minden különprogramot kihagyva is igyekeznem kellett, hogy a célba vett 6 órai érkezésem teljesíteni tudjam. Térképemen folyamatosan követtem végig a kanyarokat, sűrű - a Pilishez képest semmi újat nem nyújtó - erdőben kerekeztem. Egyszer csak vízfelület csillant elő zölden a fák közül, hamarosan megérkeztem a főútra. Keveset még fennsíkon hajtottam, majd gyorsan a 8-as útra gurultam. A lejtőről, már távolból intettem búcsút a 709m-es Kőris-hegynek: "Majd legközelebb megmászlak!" 9 km-t kellett még a nagyforgalmú 8-as úton haladnom. Nehezen viseltem a kamionokat, némelyik oly közel húzott el, hogy félni kezdtem. Kisebb buckák után már laposodni kezdett az út, mire lekanyarodhattam Magyarpolány felé. A felújított, bakonyalji parasztházakról híres település felé 3 km-es toronyegyenes, lankásan emelkedő út vezetett. Kényelmes kerekezés közben a faluval szemeztem.
Időben ,17:52-kor érkeztem a falucskába. Kis segítséggel könnyedén megtaláltam a falu jegyzőjét, egy szimpatikus 40 év körüli férfit. Szállást a sok szép fehér parasztházról híres utcában, a tájházban kaptam. Ez időtájt épp kézműves-tábor volt a faluban, így a szobát egy festő-sráccal kellett megosztanom. Fáradt voltam; így nem okozott különösebb gondot. A jegyző - üzleti és segítő céllal - a központba, a boltba invitált, hogy vacsoráravalót vásároljak. Bár a szükséges minimumot már Bakonybélen megvettem, illendőségből mégis vettem pár dolgot: szép képeslapot, valamint jóleső gyümölcsjoghurtot, paprikát. A fickó megmutatta az alacsony ajtókkal rendelkező tájházat, az ágyamat, majd a 900Ft-t kifizetése után ő elment. A vacsorában ami a legjobban tetszett az az volt, hogy ülhettem. Nagyon jól esett pihenni. Sötétedés után míg én jegyzeteltem, a szobatársam festegetett, sőt, este engem is lefestett. Nem sikerült elkerülni, hogy legalább egyszer be ne verjem a fejem az ajtófélfába. 11-kor kerültem ágyba.

Adatok: TM: 7.43.09 DST: 190,89 AVS: 24,7 MXS: 60,3 TR/D: 190,89
Költség: 1559 Ft
Szintemelkedés: 200+200+50+300+100+200= 1050m szint

1997.VIII.13, szerda
(utólag, decemberben írtam visszaemlékezvén)
Pihentető alvás után a Nap már javában az égbolton járt, mikor kikászálódtam puha ágyamból. Papucsban, rövidnadrágban kissé még álmosan mentem vásárolni. Nagyon tetszett a hófehér parasztházakból álló házsor, a Nap is szépen sütötte. A muskátli vidáman piroslott a tornác fehér kőkorlátján. Jóízű reggeli után, ahogy terveztem, 9 órakor hagytam el a települést és egyúttal a Bakonyt is. Míg pár kilométert még a 8-as út nagy forgalmában tekertem, alaposan megnéztem magamnak a közeli híres tanuhegyet, a Somlót. Devecsernél, a vasutat keresztezve kanyarodtam Sümeg irányába. Az É-ÉNY-i szél nem nagyon segített. Kényelmes túrázótempóval pedáloztam, gyakran követték egymást a falvak. Sümeg felé közeledve az út ici-picit emelkedett, dombosabb lett, a város előtt is emelkedőt kellett másznom.
Sümegen (10:25) egy emelkedő tetejéről szép kilátás nyílt a meredek dombocskán épült várra; alatta a mezőn töröknek és magyarnak beöltözött fiatalok próbáltak valamiféle előadást, én pedig őket nézve pihentem egy keveset. Hogy jobb irányból is megörökíthessem a várat, előbb a városba, ott pedig macskakövön a vár alá hajtottam, ám hiába. Közvetlenül a vár alól már nem lehetett fotózni. Az útra visszatérvén, nyugatnak, Zalabér irányába fordultam. Az első kilométereken még éreztem az északi akadályozó oldalszelet, majd nemsokára már annak örülhettem, hogy éppen észak felől erdő védte az utat a széltől. Kissé egyhangúvá vált a tekerés. Félúton Zalabér felé változatosabbá vált a táj, dombsorok és köztük patakvölgyek tűntek föl, megtetszett a zalai táj. Most először jártam Zalában. Nem sokkal később a mezőn gólyát is fényképeztem. Türjére (10:54) már a déli melegben érkeztem; egy bisztró kinti padján pihenve ettem meg e napi első, még elmúlt napról maradt szendvicsem. A 6 dl üdítőt pillanatokon belül felhajtottam. Zalabért követően - mert még Vas megyében sem kerekeztem soha - tettem pár kilométeres kitérőt a megyetábláig. Zalaegerszegig még egy órai tekerés állt előttem. Utam itt már egy kiszélesedett völgyben, a Zala völgyében vezetett. A falvak egymást érték. A melegben gyorsan ürültek a kulacsok.
Zalaegerszegre (13:20-14:00) már teljes izzadtságban érkeztem. Mint Zoliékkal szoktuk, ezúttal is beültem egy cukrászdába pihenni, valamint fagyival és jégkásával hűsíteni magam. Tettem pár kört a környező utcák közt mire eldöntöttem, mit fotózzak le: egy kietlen téren találtam egy zsinagógát. A főutca mentén szép parkot láttam, árnyas padokkal. (Hazatértem után Budakalászon a Csillától hallottam a kérdést, hogy felkerestem-e a zalaegerszegi PSZF-et. Hát eszembe sem jutott, nem kapcsoltam Zalaegerszeghez. Ha nyaralok, akkor meg sem fordul a fejemben a suli.) Zalaegerszegről utam nem toronyiránt, hanem kerülőúton folytattam Lentibe. Először nyugatnak, Zalalővőt célba véve indultam. Meredek emelkedőn hagytam el Zala központját. Hullámos, dimbes-dombos terepen, meleg napsütésben kerekeztem. Nem sokkal később már ismét a Zala völgyében találtam magam, a forrás irányába hajtottam. Továbbra is sok falut kereszteztem; legalább nem úntatott a táj. Zalalővőn (15:00) egy helybeli srác ellenében megnyert verseny után fordultam délnek, Lenti felé.
Meglepett a 2-3km hosszú emelkedő. Az Őrség peremére érkeztem. Talán jól is esett a kaptató, hiszen egész nap alig volt részem ilyenben. Erdőben, egyre több fenyő közt hajtottam, mígnem egy fennsíkra nem értem. Tetszett a táj, nem tűnt magyarosnak; ilyennel még magyarföldön nem találkoztam. A fennsíkon, fenyők között egyenes úton haladtam. Hosszú kilométereken át településsel sem találkoztam, az út sem lejtett. Pár házikót követően ahogy kiértem az erdőből, az út is lejteni kezdett. A dombok is elmaradtak, már síkon érkeztem a Kerka patak völgyébe. Néhány unalmas kilométer után Lentibe (16:00-40) érkeztem. A hosszú egyenes utcán, akár célegyenesben haladnék, gyorsítani kezdtem: 16 órára, öt és fél órányi tekerés alatt maradva szándékoztam a központba érkezni. Az előbbi éppen, az utóbbi éppen nem sikerült. 50 km óta szinte le sem szálltam a nyeregből, így rám fért a pihenés, mielőtt nekiindultam volna a 10-15km-es közelségben található szálláshelyem megkeresésére. Arcom megmosva, minél kulturáltabb ábrázattal léptem a cukrászdába fagyit venni. A hasonló helyzetekben legjobban a pihenést élveztem, hiszen két órája a nyeregben ülve fogyasztottam a hátralevő kilométereket, miközben odafentről meleg napfény sütött rám (30 fok volt). Péksüteményvásárlás után a szemközti fagyizóban ismét elnyaltam két gombócot.
Lenti jellegzetes magyar-szlovén határváros volt, tele árusokkal, akik megpróbálták kihasználni a két ország árszínvonala közti különbségeket. A boltok felett mindenütt szlovén, majd magyar feliratok. Úgy tűnt, a városba rengeteg szlovén jár át vásárolni. A város közepén szép parkban, szép templom magasodott, körülötte virágok színesítették a pázsitot.
A várost elhagyva a Valicka patak völgyében pedáloztam egy keveset. Nagyon örültem a szépen kiépített kerékpárútnak, a patak fölött külön hidat is építettek a kerekeseknek. A patakvölgyet elhagyva hamarosan Pákára érkeztem. Kányavár előtt egy traktort vettem üldözőbe, ám mire utolérve, szélárnyékában pihenhettem volna egy kicsit, meg is érkeztem a faluba, ahová anyu a szállást foglalta. Alig hajtottam a traktor mögött, a falu már véget is ért; még egy kilométer hosszú sem volt. Az utolsó házak egyikében kértem információt: „-Miután én nem láttam mellékutcát, hol találom a Petőfi utcai panziót?” A falunak tényleg nem volt mellékutcája, tévesen informáltak: „-Menjen vissza Pákára, a központban megtalálja, amit keres.” "Így jártál" - mondta volna nekem a Fecke. A kis buckát ismét megmászva kerekeztem vissza Pákára, ahol az étterem, bisztró és telefonfülke társaságában valóban könnyen észrevettem a panziót.
Az emeleti panzió alatti műszaki boltban találtam meg a tulajt, aki hamar meg is mutatta szobámat. Szépen berendezett, egy ágyas, zuhanyozós szoba volt egy kis székkel és asztallal. Cuccaimat felhurcolkodtam, kifizettem az 1000 Ft-os szállást, majd a kerékpárt a garázsba zártuk. A közeli étteremben szándékolt meleg vacsora előtt pár percre még felmentem a szobámba pihenni, lemosdani. Kellemes zuhanyozás után felfrissülten dőltem le az ágyra és gondoltam vissza az elmúlt két napra: csaknem 350 km-t hajtottam, átszeltem az országot és másnap reggel már Szlovénia - ahol még sosem kerekeztem - várt rám. Miután pár percet a sebességmérőre is szántam, kényelmes papucsban sétáltam át a szemközti étterembe. A vadászéttermet egy poszter, valamint aggancsok, pár felirat díszítette. Mindösze három asztalnál ültünk. Míg a megrendelt rántott húsra vártam, gyorsan fogyott az elém rakott üdítő; kértem még egyet. Ismételten csak azon a rengeteg élményen járt az eszem, amiket már két nap alatt átéltem. Hisz nemrég volt, hogy még Bicske után a középkorú fickó mutatta az utat, majd Csákvár után a fiatal pappal kerekeztünk. A másnapi újabb 160-180km-en is sokat gondolkoztam: nehéz és érdekes nap várt rám, hiszen a penzum első 140km-ét teljesen síkon, a Dráva mentén szándékoztam lekerekezni, majd hosszú emelkedőn terveztem megmászni az 1517m-es Roglát. Következő éjszakámat a hegyre, otthon kinézett, 1000m magasan fekvő panziók valamelyikében szándékoztam eltölteni. A következő nap erőteljesen hasonlított az 1997-es Tour de France Alpe d'Huez-en végződő szakaszára. Az az előnye is megvolt a lassú éttermi vacsorának, hogy aktív pihenésre voltam kötelezve, még jegyzetelni sem jegyzetelhettem. 500 Ft-ot fizettem a vacsoráért. Az elsőből nem, de a második telefonfülkéből más sikerült hazatelefonálnom. Pár perc alatt nagyjából el is meséltem a lényeget: Eddig minden OK. Drukkoljanak a továbbiakért és szombaton találkozunk Villachban, Ausztriában!
Estém nagy részét az asztal mellett jegyzeteléssel töltöttem: sokáig tartott míg legalább az elmúlt napot befejeztem. A Szlovénia térkép is előkerült, végre úgy nézegethettem, hogy a terveket másnap végre meg is valósíthattam.

Adatok: TM: 6.23.31 DST: 167,28 SAV: 25,2 TR/D: 167,90 AVS: 26,1 MXS: 45,7
Költségek: 2730 Ft
Szintemelkedés: 100+50+100+150= 400m szint

1997.VIII.19, kedd 8.nap
Ismét azzal kezdtük a reggelt, hogy az Alpesi-panoráma időjáráshelyzetjelentést, majd reggeli után a 9 órás időjárásjelentést is: Vorarlberg és Közép-Ausztria kivételével mindenütt százágra sütött a Nap, csak nálunk maradt - Györgyi módra - sok felhő. Bízva a front gyengülő esőerejében és, hogy dél, azaz Olaszország és nyugat felé talán valamivel jobb az idő, egy egész napos kerékpártúrára szántam el magam. A 3 nagy terv közül talán a legkönnyebbet választottam, mindössze két hágó várt rám: először 600 m magasságtól 10 km-en át az 1530 m-es Nassfeld-hágóra felkapaszkodni, majd gurulás után már Olaszországban 360 m magasról az 1190 m-es Sella Neveába felkanyarogni. A másik két nagy túrát a hátralevő napokra terveztem beosztani: egyrészt a Nockalmstrasse és a Maltavölgy egy nap, másrészt pedig egy szlovén túra a Vrsic hágóra és a Mangart alá. Közép Ausztria nem lett volna jó ötlet, a szlovén túrára pedig napsütésben akartam menni.
A felhős időben nem kapkodtam el a készülődést. Míg anyuék fényképezőt venni indultak a városba én 10:20-kor vágtam neki a 160 km-es körtúrának. Nedves, ködös időben hagytam el Villachot, gyengécske vízpermet is hullott rám. A határmenti 85-ös útra az autópálya keresztezése után érkeztem meg. Előretekintve, a Gail folyó völgyében a távolban talán valamivel világosabb felhőket láttam, a hegyek persze ki sem látszottak a felhők közül. Hittem benne, hogy Hermagor felé szebb az idő, vagy legalábbis, mire odaérek szebb lesz. Arnoldsteinnél az út elágazott, az autósok közül sokan Tarvisióba, Olaszország felé fordultak. Kis buckák tetején kisebb forgalmú úton kerekeztem tovább. Kedves, kis templomos falvakon haladtam frissen. Hajtott a tettvágy: végre egésznapos túrára indulhattam, igazi hegymászásokra vártam. Feistritz után pár kanyaros szerpentinen ereszkedtem vissza a folyópartra; gurulás közben ismét felmérhettem az időjárás helyzetét, azonban semmi sem változott. A Gail folyón átkelve, közvetlenül a felhős Dobratsch alatt, immár a 111-es úton pedáloztam. Kellemes út ez, 100km hosszan, lankásan emelkedik fel 500 m magasról 1500 m magasra. Én mindössze 40 km-t szándékoztam végigkerekezni, ezalatt relatíve mindössze 100 m szintkülönbség várt rám, ám valójában több kisebb buckát is le kellett gyűrnöm a 2000 m-es hegyek lábánál. St. Paul-nál emlékszem egy hosszabb emelkedőre, itt az út kedvező irányba fordult, így a lengedező szél már csak kicsit zavart. Windische Hőhére (1110 m) a bucka tetejére érve elgondolkodtam, hogy mi lenne ha inkább ezzel a hágóval próbálkoznék meg. Végül két dolog miatt maradtam az eredeti tervemnél: egyrészt bíztam benne, hogy továbbkerekezve javulni fog még az időjárás, másrészt pedig nem hittem benne, hogy le tudnám küzdeni a 15%-os körüli emelkedőt.
Az elágazás után komoly emelkedőkkel már nemigen találkoztam. A Presegger-tó üdülőkörzetébe érve sok kemping reklámtáblájával találkoztam. Az egyik faluban kedves építőmunkások buzdítottak. 10 km-re lehettem Hermagortól, a Nap már egyre jobban erőlködött; úgy tűnt hamarosan megláthatom az árnyékom. Elmúlni látszott a szürke, barátságtalan idő. Hermagor (1/2 1 – 1) a hegyek lábánál fekvő, takaros kisváros volt. Annyira megtetszett, hogy egy kis emelkedőn neki is indultam a hegynek, hogy a várost felülnézetből, a templom mellől is megörökítsem. Több helyen már szerte szakadozott a felhő, kéklett az égbolt. Nem sokkal a város fölött, a hegyoldalban, a megmászandó hegysorral szemben ültem le egy padra megebédelni. Ölembe terítettem a konyharuhát és hozzáláttam zsömlét kenni, illetve a zsömléhez kolbászt vágni. A főtéren szép díszburkolaton tóltam a bringámat, megörökítettem a szép házakat.
Kellemes időben, vékonyabbra vetkőzve, de még hosszúnadrágban tekertem 10 km-t a völgyben. Még bele sem únhattam a monotonitásba, mire meg is érkeztem az 1530 m magas Nassfeld hágóra induló emelkedő tövébe. Átkeltem a folyón, majd - még a próbatétel előtt - egy benzinkútnál álltam meg vizet "tankolni" és rövidbe öltözni. Kellemes nyári időben, fölül pólóban indultam neki a 10 km hosszú kegyetlen emelkedőnek. Életemben eddig a legmagasabb, ahova – otthonról indulva -felkerekeztem, az 1500m magasan fekvő Poprádi-tó volt, Szlovákiában . Ezúttal ezt szándékoztam felülmúlni. Nehéz emelkedő várt rám. A térkép alapján tisztában voltam vele, hogy 10 km alatt 900 m szintemelkedést kell leküzdelem, ami 9%-os átlagmeredekséget jelent. Még soha nem mentem ilyenen; ilyet is csak az Alpokban lehet - állapítottam meg. Ezek már hegyek a javából.
Amikor a falu utolsó házai közt elkezdődött az emelkedő, még nem fárasztott: a kb. 7%-os kaptatón kényelmesen 15 km/ó-val kerekeztem, hátam jólesően sütötte a Nap. Ahogy a térkép is mutatta, hamar megkezdődtek a szerpentinek. Egy kicsit fenyők alatt, a határ irányába vezetett az út, majd a meredek hegyoldalban egyszer csak az út elkezdett szinte maga fölé kanyarodni és így tovább. Ezen a szakaszon már meredek volt, 9% körül. Csoporttársaim jutottak eszembe, amint a napon küzdve néha megpillantottam utam fölött elhaladó folytatást. "Ha ezt a klubban elmesélem..." A 10 percenkénti fényképezések elég pihenést nyújtottak, de annyira nem voltak hosszúak, hogy lemerevedjek. Eleinte még a szembülső, északi hegyoldalra is nyílt kilátás. Élveztem az emelkedőt; nem unatkoztam, mindig újabb kanyarok vártak és új kilátás, új sziklák. A csodásan kiépített úton hegyoldali viadukt-szerű áthidalásokkal is találkoztam. Az első két kilométer után már a legkönnyebb fokozatban, egyenletes 11-12km/ó-val forgattam a pedálokat. Néhány kilométerrel feljebbről szép kilátás nyílt vissza a korábbi szerpentinjeimre. Egyre jobban izzadtam, zöld pólóm egyre nagyobb felületen sötétedett be, mellkasom egyre jobban benedvesedett. Szerencsére a Nap még sütött, de hiába is reméltem a felhők csak nem akartak feljebb emelkedni. 5-6 km után, 1100 m magasságban a Nap is elbújt, lassacskán gyenge felhőbe, ködbe érkeztem: a fényképezőt elrakhattam. A gyakori hajtűkanyarok is véget értek, az út kisebb törésekkel az olasz határ, dél felé vezetett. Már nem volt olyan érdekes a táj, a meredekség viszont néhol kiparancsolt a nyeregből: kiemelkedve kellett hajtanom. Hosszasan azon gondolkoztam, vajon érdemes-e, át kell-e öltöznöm; átvegyem-e a nedves, hideg - ködben egészségre veszélyes - pólót egy szárazra. Átöltözés esetén úgy véltem, a tetőig abba is beleizzadnék és nem maradna száraz, ha viszont nem öltözök át, a tetőig még a csurom vizesben kell még maradnom. Maradtam ugyan az utóbbi esetnél; ezzel kapcsolatban egy kérdés maradt: a meredek emelkedő melegen tud-e tartani (engem és a pólót), vagy csak izzadságot okoz?
Az utolsó 3 km már nem volt olyan unalmas, hiszen akadt néhány leágazás ami már a hágó közeli panziókhoz, síterepekre vezetett, sőt ülőfelvonót is láttam. Nem lehetett már messze a tető. Ebben a magasságban már nagyon lecsökkent a látótávolság, a köd "derékig" ért, 100 m-re lehetett előre látni. Kissé úgy éreztem magam, mint a profi versenyzők a nagy viadalok magas hágóin tekerve. Erős ködben vettem az utolsó hajtűkanyarokat. Az út mentén tehérkék legelésztek, törpefenyők nőttek. A célegyenesben végre feltűnt a sorompó, az olasz és az osztrák zászló; mellette a ház tűzfalán pedig a magasságot olvastam örömmel: 1530 m. Hiába siettem, egy perccel túlléptem az egy órás határt; 61 perc alatt gyűrtem le a hegyet. 14:40 volt. Fáradtan, de kis mosollyal, a győzelem ízével a számban készálódtam le a nyeregből. Csillogó szemekkel néztem körbe a felhőbe bújt hegyekre, a határállomásra, a szürke, széltől fodros tóra. "Csak feljutottam" - gondoltam. Először 1530 m-en, valamint először Olaszországban; Budakalásztól kerékpárnyeregben jutottam el ide.
A hágón elég hideg volt, tán 15 fok lehetett. A hosszasabb gyönyörködés, pihenés előtt hamar átöltöztem; nedves pólómat levetve pár pillanatig félmeztelenül maradtam, utána viszont a rövid kerékpárosnadrágot, a pólót is átcseréltem; alulra hosszút vettem, fölülre mezt, garbót és pulcsit, majd később - az eső ellen - dzsekit is. A határállomás épülete mellett lassan eszegettem meg egy müzlis-szeletet és egy almát. Örömmel néztem körbe: nehéz leírni ezt az érzést; azt sugallta: de szép minden, feljutottam; egy órát küzdöttem, de cserébe ilyen szép helyekre juthatok fel emberi erővel. Miután az idő romlani látszott, a felhők rátelepedtek a tóra; igyekeznem kellett. Pecsétet kértem a határőrtől. Az elmúlt napi rengeteg pecsétet látva megkérdezte az okát. "Hát az időjárás - az elől menekültem ide, oda, valamint a hágók vonzottak" - válaszoltam.
14:55-kor hagytam el a szemerkélő esőtől szürke olasz-osztrák határt (foto). Nagyon jó érzés volt azt olvasni, hogy "ITALIA". Reméltem, hogy gyorsan ereszkedve és déli irányba gyorsan haladva szinte meg sem fogok ázni. Meg sem fordult a fejemben, hogy ha nem érek ki az eső alól, sőt netán csicsogó úton kell gurulnom, akkor a fékezéssel bizony komoly gondjaim is lehetnek.
A lejtőn 13 km alatt 970 m szintet adtam le. Az osztrák oldal után teljesen más jellegű volt az olasz rész; sokkal sziklásabb, fehérebb. Az út minősége valamivel gyengébb volt mint odaát, de nem okozott gondot. A gyakori hajtűkanyarok miatt nem igazán lehetett száguldozni, bár igazán nem is hiányzott. Sokkal többet jelentett, hogy 10km-en 900m szintet másztam fel és olyan magasra jutottam, mint előtte még soha. A rövid egyenesekben sebességem alig érte el a 40-50 km/ó-t, fékeznem kellett; a hajtűkanyarokat 20-25 km/ó-val vettem be. Egyáltalán nem féltem. Pár kilométer után megszűnt az eső, kiértem a felhők közül, már láttam a fehér sziklákat, valamint kilátás is nyílt délre. Szemközt kopasz fehér sziklák magasodtak. Sokkal szűkebb, mélyebb volt az olasz oldal; még nehezebb lehetett utat építeni. A mély völgyből kiérve hiába kémleltem dél felé az eget, sehol sem tűnt fel nagy foltban kék égbolt, sőt: nyugat felől szürke felhők fenyegettek. Az utolsó kilométereken már egyenesen, meredekebben és gyorsabban gurulhattam Pontebbáig, az első olasz településig.
Olyan tájba csöppentem, mint amiről anyuék sokat meséltek: Tarvisió környékén meredek, szűk völgyek, fákkal elszórtan díszített világos sziklájú hegyek, és – bár a növényzet nem mutatja - mediterrán jellegű hegyek. A Garda-tó környékére hasonlított, bár még nem jártam arrafelé. Megcsodáltam a tájat, majd a szűk völgyben az autópálya hol egyik, hol másik oldalán kanyarogva megkezdtem a lankás ereszkedést dél felé. Bár az út lejtéséből és gyorsaságából adódóan 40km/ó-val is lehetett volna száguldani, az ellenszél nagyon visszafogott; végigfújt a völgyön. A szürke felhők alatt a mély völgyben komoly erőfeszítésbe került a haladás. Pár kilométer után balra nézve csodás völgy tűnt fel; sajnos nem arra kellett lekanyarodnom; még várhattam. Mesébe illő táj volt. Korábban csak a Dolomitokat istenítettem, de - bár ez rideg táj, sehol egy mező - mindazonáltal lenyűzöző volt.
Chiusaforte (391 m) pár házból álló településénél ért véget a lejtőn való küzdelem, keletnek fordulva emelkedő vette kezdetét: 1190m magasra, a Sella Nevea hágóra vezető kaptató. A következő 19 km-en éppen 800 m szintemelkedés állt előttem. Lekanyarodtam a völgybe, átkeltem a patakon és - ahol még éppen volt tér - egy házikó előtt a pázsiton, illetve egy lépcsőn ültem le eszegetni. Ismét az ölemben megterítve eszegettem az energiát nyújtó zsömlét, dzsemet, kolbászt, májast. Hiába reméltem, erre sem volt szebb idő; sőt. Előretekintve, az eddiginél még szűkebb völgy fölött vésztjósló felhők álltak meg. Bármelyik pillanatban elkezdhetett esni.
1/2 5 tájban vágtam neki második hágómnak. A Raccolana patak sziklaszorosában lankásan kezdődött az utam: 18-20 km/ó-val hajthattam. Néhol rövid emelkedőkre kerekeztem fel, majd ismét szinte síkon pedáloztam. A magas sziklafalak közt éppen csak a pataknak és az útnak volt hely. Az út mentén térdig érő kőkorlát védte az utazókat. Éppen a pataktól kissé eltávolodva pedáloztam, mikor magam mellett váratlanul türkiz színű, csobogó vízfolyást pillantottam meg. A paradicsomba érkeztem.
Gyakran pillantgattam fölfelé, kémleltem az eget. Bíztam benne, hogy nem ázom meg. Emelkedőn 10-15km/ó-val hajtva az ember a bőrig ázás elől még elmenekülni sem tud, hiszen visszafordulni nem érdemes. Én sem fordultam volna vissza csak azért, hogy Tarvisió felé kisebb hegyeken át jussak haza. Eldöntöttem: ha esik, ha fúj, feljutok. "-Még jobb lenne anélkül" - nevettem. Nem emlékeztem, hogy valaha is másztam volna esőben hágóutat. Idén (1997-ben) ugyan sok kis buckát másztunk meg a Tátra oldalában esőben, de az más volt. Az is eszembe jutott, hogy azon a környéken kerekezek, ahova télen a Sanyi bácsiék szoktak menni síelni.
A völgy lankásabb részén haladva egy kis hosszúkás mezőcskén kerekeztem, mikor szemben egy kb. 40m magas vízesést pillantottam meg. A völgyben mindössze két, parányi településsel találkoztam, a másodikat, Strettit követően megkezdődött a szerpentinút. Hamarosan az út már éles hajtűkanyarokat vett, sőt előfordult, hogy függőleges sziklafal oldalában vezették el, 10 m-rel fentebb és éppen az alatta elforduló út mellett (fotó). Meg is örökítettem ezt: a visszaforduló föntebbi út fölé betont építettek védőeszközül a lepotyogó kövek ellen. "Ha ezt a klubban elmesélem" - örültem magamban. Kezdtem megközelíteni a felhők szintjét. 1000 m magasságban az út mellett már csak vaskorlát védett, ugyanakkor végre feltűnt a hágó sejtett helye fölötti gleccserszerűség, kis túristaház és sífelvonó. Már látszott a cél, ahová tartottam. Az utolsó kilométereken már házak is feltűntek, szerencsére csak itt kezdett el szemerkélni az eső. Már nem öltöztem fel. Nem is volt olyan vészes a hágó; sehol sem szenvedtem; végig 12-15 km/ó-val pedálozhattam.
A síparadicsom szállodái közé érve kellemes örömet okozott az út felett kifeszített ARRIVO felirat: úgy tűnt az elmúlt napokban bringaversenyt rendezhettek a környéken Sella Nevea-i befutóval. A cél ellenére, a gyengécske esőben még egy kilométert kellett felfelé hajtanom. Viszonylag későn, 17:40-kor értem az 1190 m magas Sella Nevea hágó tetejére. Hátam mögött 113 km, 1800 m szintemelkedés. A szürke felhők alatt sötét volt. Egy fa alá húzódtam bekapni maradék zsemlémet és egy müzlis szeletet. Hosszúnadrágot húztam, majd bő tíz perc időzés után el is hagytam a barátságtalan, de tájképileg szép hágót. Az első kilométereken alig lejtett az út; még esett. Vékony bringanadrágomban nem is volt melegem. Pár kilométerrel később, néhány hajtűkanyarral lejjebb, az eső alól és az erdőből kiérve, a távoli szürkeségben megpillantottam a jellegzetes alakú, oly kedves és rég várt 2677 m magas Mngartot. Az elkövetkezendő napokra elméletileg beterveztem a csúcs alatt, 2072 m magasan található turistaház feelkeresését, ám volt egy olyan érzésem, hogy mégis elmarad. Ez alkalommal láttam először a Mngartot.
A táj teljesen más volt, mint a hágó túlfelén. Tágas völgyben gurultam, oldalról érkező máskor bővízű patakok helyén, a nagy kőtengerben most kevés vizecske csordogált csak. Fenyők és lombos fák közt siettem hazafelé. A szürke, barátságtalan idő is a késő este benyomását keltette. Utam a szlovén határ mellé, majd onnan az olasz-osztrák határra, Tarvisióba vezetett. Legelőször a szlovén határ közeli Predil tavat vártam. Éppen mint elképzeltem: csodaszép, 2 km hosszú hegyi tavacska a 2000-2500 m magas hegyóriások között. A partra lesétálva a színesedő faágak közül szép fotót készítettem. Hála Istennek a felhők fölöttem már vékonyabbak voltak, nem kellett esőtől tartanom. Tarvisióig meglehetősen elhagyott, kopár, kietlen tájon tekertem: az első régi kopott, koszos települést Cave del Predilt hosszú kőtenger és bánya követte. Nem tetszett a táj, annál inkább az utolért, rojtos rövid-farmernadrágban tekerő lány. Nem véletlenül fütyültem oda neki.
Bár anyuék sokat meséltek Tarvisióról, nem tett különös benyomást bennem, nem volt szép. Egy-egy apróság tetszett, de jobbára forgalmi csomópontnak tűnt. El is tévedtem benne. Erre akkor jöttem rá, mikor megpillantottam a figyelmeztető táblát, hogy autóút vége, 250 m múlva autópálya kezdődik. Itt fordultam vissza és vettem a belváros felé az irányt. A központban nagy forgalom és piac, vásár fogadott. Talán megtaláltam a bőrpiacot? A főútra ráfordulva meg sem álltam a határig. Végre jó tempót mehettem, a szél sem akadályozott, sőt elült. Az autópályától nem messze, valamivel fölötte, a hegyoldalban pedáloztam és nézelődtem, pillantgattam a határ felé. Kitűztem magamnak, hogy 7 órára Ausztriába érek. Így is lett.
Nagyon jól esett, hogy a nap végén, tulajdonképpen már a Sella Neveától egészen hazáig gurulhattam. Kellett pedáloznom, de picit az út is segített. A határtól pár kilométeren belül ráfordultam a reggel megismert 85-ös útra; bezárult a körtúra. Arnoldsteinnél még egy apró emelkedőt kellett legyűrnöm; nyeregből kiemelkedve, lendületből értem fel a tetejére. Ismerős utak, nagy forgalom és az autópálya közelsége jellemezte az utolsó 15 km-t. Mint lenni szokott, a hátam mögött hagyott több, mint 150 km-re gondoltam és a két legyőzött igazi hágóra, az élményekre. És tényleg... a cipőm is megszáradt, nyoma sem maradt az esőnek. Nem bántam meg, hogy kockázatot vállalva kimozdultam és próbára tettem magam. Bár szebb lett volna tűző napsütésben küzdeni, gyönyörködni, de még mindig jobb volt, mint a szobában kuksolni.
19:43-kor gurultam be a szálló bringatárolójához; befejeztem a túrát. Meleg vacsora mellett nagy élményeim mesélhettem. Nem okozott gondot az elalvás.

Adatok: TM: 6.49.25 DST: 163,60 AVS: 23,9 TR/D: 163,60 MXS: 58,2
Költségek: 20 ÖS = 306 Ft
Szintemelkedés: 350+930+800+20 = 2100m szint

1997.VIII.21, csütörtök 10. nap
A napok óta fölöttünk, lassan kavargó front felhőzete még mindig nem távozott; reggel sem sütött be a Nap, azonban esőre már nem kellett számítani, sőt... Nagy nap előtt álltam: két nagy hegymászás. Érdekesmód az utóbbi számított igazán nagy falatnak: 560m-ről 1900m-re. Többek között azért is vártam már annyira az igazi alpesi hágókat, azért is volt szükségem rájuk, hogyvégre olyan emelkedőket küzdjek le, amelyeken nem fél órát, háromnegyedet kell küzdeni, henem több, mint egyet, akár kettőt is. Anyuéknak a Reissecket ajánlottam, valamint szintén a Goldecket - hátha találkozunk. Kissé irigyeltem őket, nem szívesen hagytam ki a Reissecket, amit úgy dícsért a könyv, de nekem is jó reményeim voltak egy csodálatos napra. Indulás előtt információt kértem anyuéktól: a Nockalmstrasse meredekségéről, hiszen ők két éve jártak ott. Nem vészes, kényelmesen kanyarog végig a hegyoldalban – mondták - panorámaút. Bár anyuék két éve nyugat-keleti irányba járták végig a panorámautat, állítólag azt az irányt is szokták ajánlani, én mégis fordítva szándékoztam legyűrni az emelkedőket. Nyomós érvem az volt, hogy ellenkező irányba kezdve a túrát már 1/2 11 tájban a Gerlitzen lábánál lettem volna, azonban indulásomkor a Dráva-völgye menti hegyek - a Goldecket is beleértve még javában felhőben voltak. Akkor még mi értelme lenne? Helyette, először a Nockalmstrasséval kezdve mire sorra kerülne a Goldeck, már ott is sütni fog a Nap - reméltem.
9 óra tájban anyuékkal egyidejűleg indultam neki 200 km-re tervezett túrámnak, bringámra a szokásos egynapi cuccok kerültek fel, kb 6 kg súlyban. A Villachot körülölelő úton egy buckán át hamar becsatlakoztam a Dráva-parti 100-as útba. Reggel még nem sütött a Nap, de érezni lehetett, hogy miután felszállnak a felhők szép idő lesz. Az első kilométereken nagyon megindultam: élveztem a Dráva közelségét, nem akadályozott semmi, néhol az út is lejtett: 30 km/ó alá nem engedtem a sebességet. Az autópálya keresztezése után nem sokkal elmúlt a jó érzés, egyre inkább akadályozó ellenszellőt éreztem. Beálltam a szélhez mért kényelmes 26 km/ó-ra és gondtalanul kerekeztem át a kis Dráva-parti falvakon. Az jutott eszembe, hogy mikor évekkel ezelőtt a szomszédos autópályán, ugyanebben a völgyben szeltük át Karintiát, akkor ez a környék, Spittal körzete milyen távolinak tűnt Magyarországhoz képest. Utána még 60 km, majd Lienzbe, kelet-Tirolba ér az ember, onnan pedig mindössze 60 km a Dolomitok. Ez futott át az agyamon és öröm töltött el: milyen messze kerekeztem Magyarországtól: "Egy napra vagyok a Dolomitoktól."
A Goldeckre induló panorámaúthoz közeledve mind többet gondolkodtam azon: "Merre tovább?" Miután a Goldeck még mindig nem bújt ki a felhőtakaró alól, célba vettem a Nockalmstrassét. Feistritz an der Drau-nál átkeltem a névadó Dráva folyón, majd alig fordultam Ény-nak, azonnal a Döbriach – azaz a Milstatter See - felé vezető, frissen aszfaltozott 10%-os emelkedőre tértem rá. Kezdett melegedni az idő: az emelkedőn már a Nap is előbújt. Nem siettem, kifejezetten jól esett kicsit öreges tempóban pedálozni; még a gyönyörködésre is maradt időm: gyakran pillantgattam visszafelé az égszínkék Drávára. Már a folyó is eltűnt a szemem elől ám az emelkedő csak nem akart véget érni. Azt hittem, csak egy 100-150 m emelkedés vár rám, hogy átjussak a buckasoron, de nem így lett. Pár kilométer múltán kis fennsíkra értem: a közelben szép mezők, fenyőerdők, pár házikó, tanya, de lejtő sehol. Már lassan negyed órája vártam az emelkedő tetejét, hogy ne kelljen átöltöznöm, de már annyira megizzadtam, hogy csak levetkőztem: hosszúról, rövidre váltottam; a mez alá azonban pólót húztam.
Mint minden egy napos túra előtt, erről is készült időbeosztás. Este 7-8 órai hazaérkezésem megvalósításához 10-re terveztem a Dráva elhagyását és 1/2 11-re a Millstatter Seet. Ezzel szemben már 3/4 11 volt és még javában fölfelé kerekeztem. Sajnos a térkép arról árulkodott, hogy a Dráva 520 m-es magasságából egészen 870 m magasságba kell felkapaszkodnom. Rövidre öltözve sokkal jobban esett a kerekezés, csak az idő ne szaladt volna oly gyorsan. A hűs erdőben haladva már sokkal rosszabb lett az út, gyakran foltozott. Míg az úton rázódott a bicikli egyre gyakrabban tapasztaltam, hogy az első fékem hamar kilazul és a patkó elfordulva, hamar a felnihez ér és fékezni kezd. Bár sietnem kellett, mégis megálltam pár percre és meghúztam a csavart, hogy ne legyen több gondom. A tetőt semmi sem jelezte, kilátás sem volt, csak lejteni kezdett. A magyar minőségű úton óvatosan haladtam, nem akartam tönkre tenni a bringát, kerülni kellett a küllőtörést, mert a vasárnapi Karawanken Radmarathon előtt a racsnileszedő hiánya miatt már nem volt lehetőségem hátsó küllő cseréjére. Lassú 30km/ó-s tempóval gurultam a Millstatter See 590m-es magasságába. 1km-rel a tó előtt, az erdőből kiérve csodálatos panoráma nyílt a tóra: egy kis kárpótlás! A tó környéki hegyek 1000 m fölött még mindig felhőben voltak. Éppen csak fotózni álltam meg a tóparton, majd folytattam az utam Radenthein felé.
Széles völgyben, jó minőségű főúton haladtam, végre bringások is feltűntek, lehetett előzgetni, üldözni. Az út alig emelkedett, kissé kelet felé fordult. Míg a bringásokat üldöztem, a környező hegyeket, völgyeket figyeltem: vajon melyikben vezet az utam Bad Kleinkirchheim felé. Radenthein (746m) egy szokatlan, osztrák iparvároska volt, nagy gyárral. Az utóbbi 6km-en megszokott kellemesen emelkedő út véget ért; Bad Kleinkirchheim felé egy meredek utca vezetett. Éppen a kezdő utca első egyenesének végére értem, mikor mögöttem a távolban egy versenyző tűnt fel. Nem örültem a helyzetnek: jobban szeretek én üldözni valakit, mint menekülni. Sietős tempóban, hátra figyelgetve nyomtam a pedált; nem is gondoltam arra, hogy milyen túrán haladok, csak a pillanatra figyeltem, hogy ne érhessen utol. Pár kilométerrel később, a meredekebb (8%) rész végefelé szem elől tévesztettem a fickót; leráztam. Az utolsó kilométerek már nyíltabb völgyben vezettek, mind több ház között; megérkeztem Bad Kleinkirchheimbe (1087 m). Meg voltam lepve: nem tűnt fel, hogy Radenthein óta máris legyűrtem a 300m szintkülönbséget. A megtetszett téli üdülőközpont elején álltam meg: fotózás után az út mentén, a pázsit szomszédságában egy szép fapadra ültem falatozni: a nap folyamán először vettem magamhoz energiát (11:50-12:13). A Nap halványan sütött, egy szál pólóban, hátradőlve ebédeltem első szendvicsemet. 5 Ös-ért szép képeslapot vettem: a környező tájat ábrázolta.
Míg eszegettem, az "üldőző" fickó hajtott el előttem. A tetőig, még egy kilométert kellett kerekeznem, de sajnos onnan sem gurulhattam, mert nagyon erős ellenszél akadályozott. Bár egy picit ugyan lejtett az út, nekem mégis sokat kellett pedáloznom, hogy 30km/ó-val haladhassak. Patergassenbe már valamivel gyorsabban érkeztem meg, hiszen a völgy beszűkült. A 95-ös útba csatlakozva Turracher Höhe felé fordultam. A végső leágazásig szinte síkon hajthattam. A völgyek összecsatlakozásánál a szél meglepőmód viselkedett: ahogy a korábbihoz képest derékszögben ésazknak fordultam, a szél azonnal támogatni kezdett és 30km/ó fölött kerekeztem; tetszett a dolog. Amint azonban az út a 6 km-re fekvő Ebene Reichenau felé közeledve enyhén fordult, a szél úgy kezdett akadályozni, úgy lassultam. Ebene Reichenau már egy kis, eldugott virágos falucska volt a hegyek tövében. Alig hagytam el a települést, tábla jelezte a leágazást a Nockalmstrasse felé. Megérkeztem végre a panorámaútra! 1000 m szintemelkedés várt rám. Korábbi tervem szerint 14 órára kellett volna felérnem a tetőre, hogy onnan gurulással 15 órára már a Goldeck tövében lehessek, ezzel szemben rövidreszabott pihenőimnek köszönhetően - csak kis késéssel - 3/4 1-kor vágtam csak neki a próbatételnek. Kulacsaim vízért kiáltottak, így rögtön az emelkedő elején az egyik tanyába kopogtam be vízért. Nem kellett messze mennem, megérkeztem a fizetőkapuhoz. Karnten-kártyámat átadva azt egy gépbe tették, így kaptam számlát a 0 Ös-ről. Nagyon örültem az ingyenes kerékpáros-tájékoztatónak, melyen a fontosabb pihenőhelyek, turistaházak, tavak szerepeltek, számomra nagyon fontos magassági adatokkal. Éppen így terveztem: többszöri megállással, pihenésekkel könnyíteni a feljutást: 3-400m szintenként terveztem megállni. Egy dolog viszont nagyon elszomorított: a szintadatokat nézve kiderült: két hegyet kell megmásznom, egy 2024 m és egy 2042 m magasat, közte pedig valameddig le is kellett menni.
Az első kilométerek többnyire lankásan vezettek a völgyben, az út mentén pár méter szélességben mezei virágok, majd sötét fenyvesek. A kellemesen emelkedő út kissé elgondokoztatott: minél később kezdődik az igazi szerpentin, a kaptató, annál meredekebb lesz. A Nap közepesen sütött: fátyolfelhők borították az egész eget. Bár jobban örültem volna a szép kék égnek, így legalább a nyakam nem égett le. Pár kilométer után a Nemzeti park tábla mellett haladtam el, majd nemsokokára megkezdődött a szerpentinút. Bár az egész hegyoldalt erdő borította, a kocsiút mégsem volt sötét, mert az út mellett, talán a téli hókotrás miatt pár méter széles füvet hagytak. A szerpentin 8-9% meredek lehetett. Túl az első kanyarokon, néhol már kevéske kilátás is nyílt a kopasz, gömbölyded hegyekre. Nem volt nagy forgalom, így nem okozott gondot, ha megálltam fotózni.
Kissé nehezen telt a távolság; jobban fáradtam, mint ahogy a szintkülönbség fogyott. Egy-egy rövid, fél kilométeres szakaszon bizony 10-12%-os emelkedő fárasztott. Már kezdtem volna bajszom összetűzni az emelkedővel, mikor végre a kanyarok, fenyvesek után végre feltűnt az első turistaház, fogadó. A fenyők fokozatosan fogytak, néhol foltokban már mező is akadt; egy-két vörösfenyőt, törpehenyőt is lehetett látni. Az első 6-7 km után gyakran, szinte kilométerenként álltam meg fotózni: nagyon tetszett a kedves, törpefenyős, mezei táj; fentebb már tehenekkel is találkoztam. Amint a fenyők lassacskán elfogytak, úgy nyílt egyre nagyobb körben kilátás a közeli 2200-2400m magas "buckákra". A Nap még mindig félgőzzel sütött. A fizetőkapunál kapott térképet tanulmányozva mikor a tavakhoz - ahol anyuék is jártak, megálltak két éve - értem végre kissé megnyugodhattam, hogy feljutok: 1800-1900m magasságban jártam. Bár anyuék javasolták, nem sétáltam körbe a tavat; a 8%-os emelkedő bőven elég volt nekem. A tó parti korlátnál, az autók mellett csak egy pillanatra álltam meg: készítettem egy fényképet, bekaptam egy müzlis szeletet, majd az éppen menetközben beért középkorú versenyzőruhás fickó nyomába eredtem. Látszott rajta, hogy ő is fáradt. Pár száz méterrel haladt előttem: jól is jött, felfrissített, hogy üldözhettem, nem voltam egymagam. A kanyarhoz érve a szikla mögül pillantottam meg: kerékpárját tólva sétált mellette; nem bírta. Ez plusz erőt adott, ráadásul két kanyarral följebb már a hágó előtti utolsó egyenes kezdődött. Az utolsó, rövid kanyarok által hamar, gyorsan emelkedtem: nem tudtam elfáradni; a tetőhöz közeledve pedig felfrissültem. 14:17-kor, kis késéssel, ugyanakkor örömmel értem fel túrám első csúcsára. A parkolókban álló autókat a Nap melegítette, sok ember sétálgatott a környező dombokon. A szemközti turistaház oldalára ez volt írva: "Schiestlscharte 2024m". Le kellett, hogy fotóztassam magam: otthonról indított túra során kerékpárral most először jártam 2000 m fölött. Csak feljutottam! Az 1000 m szintkülönbséget, 13 km-en át 63 perc alatt gyűrtem le; az emelkedőre az átlagom 11,7km/ó lett. Miután kifújtam magam, kényelmesen hozzáláttam második szendvicsemhez, valamint egy Mars csokit és egy almát is megérdemeltem. Miközben jóízűen falatoztam, már azon járt az eszem, kis késésemmel mikorra érhetek a Goldeck alá. Többek között ez okból sem pihentem sokat: szűk negyed óra múlva már neki is vágtam a lejtőnek.
A lejtő kezdetén tábla jelezte, hogy 12%-os meredekségre és tehenekre kell számítani. Alig indultam el, már húztam is a féket, meg kellett örökítenem az egymás alatt megpillantott 4-5 hajtűkanyart, 10 km-es távolságban pedig egy hasonló szerpentines utat: fölfelé. Nagyon úgy tűnt, hogy kell még emelkedőre számítanom. Nem tellett sokba míg leadtam 400m szintet, és 1600m magasságba érkeztem. Eleinte kanyarokban haladtam, majd a végén hosszú egyenesekben száguldhattam 60-65km/ó fölött. A nagy sebesség után nagyon rosszul esett a lassú, kemény kapaszkodásba visszaesni, sőt már az emelkedő elején, egy rövid meredek, 10%-os szakaszon ki kellett állnom a nyeregből. Rosszul esett a hirtelen kezdés. A nemrég elhagyott tetőn még azt reméltem, hogy 15 órára fent lehetek, majd 16 órára a Goldeck tövében, de amint kegyetlen lassan, fáradtan pedáloztam, gyorsan szaladt az idő. Ezúttal a hegymászást a vörösfenyők és a törpefenyők közül kezdtem. Pár kanyar múltán már tehenekkel is találkoztam az út menti pázsiton. Nagyon tetszett a táj: jobban, mint az előző emelkedőn. A hegymászás nem is zavart volna, hiszen mindig örülök, ha erősödöm, de ezúttal sietnem kellett volna. Míg én az idő múlása miatt idegeskedtem, a tehénkék békésen legelésztek a fűben.
A fenyők közül kiérve egyre több kilátás nyílt visszafelé, a Schiestlschartéra (ahonnan jöttem); alatta jól ki lehetett venni a hajtűkanyarokat; fotó szempontból viszont sajnos félig-meddig szembe sütött a Nap. A hegyoldal meredeken futott lefelé, mégis sokszor tekintgettem jobbra-balra. Az egymás fölött kanyargó úton nem volt nagyon unalmas a tekerés, inkább csak fárasztó. Sokat gyönyörködtem: csodás kilátás nyílt túrám előző csúcsára. Végül az egyik kanyarból parkoló autók tűntek fel, és a 2042m-es tető: az Eisentalhöhe. Fáradtan kászálódtam le a nyeregből; más bringás nem jött föl. Szendvicsem előtúrtam a táskából, majd a kőből kifaragott jegesmedvék mellé rogytam le kifújni magam. Öröm és fáradtság járt át: Feljutottam! Uzsonna után mikor egy fickót megkértem, hogy fotózzon le, elismerően bólintott: Nem kevés teljesítmény oda feljutni. Jól esett.
15:15-től 45-ig voltam odafenn. Az elmúlt négy és fél óra alatt 86 km-t hajtottam, de 2200 m szintet küzdöttem le. Elszaladt az idő. A hegyoldalban, gyors kanyargás közepette is sokat gyönyörködhettem. Pár kilométer gurulás után ismét hajtűkanyarok sorozatán fékezgethettem, majd egyenes lejtőn gurultam tovább Innerkremsig (16:00). A völgy mélyén, a nagy sebesség mellett bizony már nem volt melegem, sőt néha fáztam is, megült a hideg. Innerkrems előtt áthaladtam a fizetőkapu alatt, majd ráfordultam az autópályához vezető útra. A két oldalt összehasonlítva, erről 1400 m magasan volt a fizetőkapu, szemben a túloldali 1100 m magassággal. Tudtam, hogy bár túljutottam a kapun, gurulás azért vár még rám. A jó minőségű úton, a szűk völgyben gyorsan hajtottam, száguldoztam. A korábbiakkal ellentétben itt nem nagy ívű kanyarokban fordultam, hanem kis kanyarokban szlalomoztam 50km/ó-val; mintha motoroztam volna. Üldözőbe vettem egy traktort, majd meg is előztem. Élveztem az utat, mígnem... hirtelen egy hatalmas kátyuba nem szaladtam. A kerék nagyot nyekkent, de úgy tűnt komolyabb baj nem történt. "Vajon hány küllőm bánta?" - aggódtam.
Óvatosabban és figyelmesebben gurultam tovább Kremsbrückéig, ahol éppen az autópálya alatt csatlakoztam be a Spittalig lejtő 99-es útba. Lankás úton, egy már jóval szélesebb völgyben folytattam a gurulást. Kezdett elmúlni a reményem, hogy aznap följussak a Goldeckre. Pár települést hagytam magam mögött, mikor Gmünd előtt ismét, a sajnos már megismert jelenségben volt részem: sistergés, valamint rosszabb kormányozhatóság: leeresztett a kerék!
Még csak ez hiányzott: nem elég, hogy reggel a Millstatter See előtt 900 m-es hegyet kellet megmásznom, a Nockalmstrassén egy helyett két hegyet kellett legyőzni, a kék ég elmaradt, késésben voltam, le kellett mondanom a Goldeckről és még egy defekt is. Mi ez ha nem pechsorozat? Rövid bosszankodás után visszatértem a realitás talajára és gyorsan előkaptam a szerelőcuccokat, valamint a ragasztót, s ha már úgyis szerelni kényszerültem, gondoltam az eltört küllőt is kicserélem. Csakhogy újabb meglepetés ért: egy helyett két törött küllőt is találtam. Az egyiket lehetett cserélni, a másikat nem. Kezem gyorsan járt, csak addig idegeskedtem, míg a ragasztó száradását vártam és nem tehettem semmit. Eldőlt, hogy tényleg le kellett mondanom a Goldeckről. Reméltem, hogy legalább anyuék megtekintették és megörökítették a kilátást, a tájat. Kissé félve szálltam ismét nyeregbe, féltem: mi van, ha nem ragadt meg elég jól? - aztán fokozatosan begyorsultam és már el is felejtettem aggódni; csak a kerekezéssel foglalkoztam. Miután elhaladtam az autópálya alatt, utam szűk patakvölgybe vitt: a főút a csobogó Lieser patak mellett, szűk sziklaszorosban, a szikla oldalában vezetett: szép, kellemes út volt. 3/4 6-ra értem Spittalba.
Éppen a főtérre gurultam be: körbe-körbe szép, frissen festett házak, napernyők, gyengülő, esti napfény. Tetszett. Miután a városban nagyon propagált a Porcia kastély én sem hagyhattam ki; amúgy sem volt már hova sietni. Mivel lemondtam a Goldeckről, engesztelésül megengedtem magamnak egy – drága - finom fagyit (24 öS) a téren. A kastélyhoz nem kellett messze mennem: egy szép, pázsitos, terebélyes fákkal szegélyezett park elején találtam meg; előtte szökőkútból lövellt magasra a vízsugár. Csodálatos volt; én is leültem egy padra és gyönyörködtem. 6 óra után a főúton hagytam el a várost: a következő és egyben utolsó állomás már Villach volt. Igazán jó kedvvel hagytam el a megtetszett várost, pillanatnyilag nem is volt okom a panaszra, hiszen erős hátszél tólt maga előtt: 35km/ó-val suhantam hazafelé. Nem tudom, volt-e összefüggés, de amint az útmenti kis dombocska elmaradt mellőlem és kereszteztem az autópályát egyre kevésbé éreztem a hátszelet, sőt végül ellenem fordult, miközben az út ugyanolyan, délkeleti irányban szaladt tovább. Kiakadtam: Ilyet a természet nem tud! Miért öltött magára Isten ördögruhát; hogyan lehet a hátszélből ellenszél 5km-en belül? - panaszkodtam és káromkodtam. Magamra fogom írni, hogy "Mr. Bad Luck! (mister rossz szerencse)" Ideges lettem. Miért nem lehet, hogy ennyi csapás után legalább hátszélben, vagy szélcsendben érjek haza?
Legalább az idő szép volt: kék ég, napsütés; még a Goldeck csúcsa is tisztán látszott. A könnyed száguldás helyett már a széllel küzdöttem. Lassacskán hagytam el a falvakat. Egy dolog vigasztalhatott: szép, nehéz túrát fejeztem be. Beletörődötten pedáloztam, majd csak hazaérek - ha nem szól közbe még valami. Nem sokkal Villach előtt egy fénykép keretében búcsúztam el a Naptól, amely lebújt a hegyek mögé. Kiváncsi voltam, anyuéknak vajon milyen napjuk volt. A dombos körgyűrűn sietve tekertem vissza a szállóba: kiváncsi voltam az időjárásjelentésre, ezért jó tempót nyomtam; mintha versenyen lettem volna. Miután lezártam a sokat megjárt bringámat, csalódottan léptem a szobába: nem sikerült jól a napom. "Na milyen volt a Reisseck és a Goldeck?" - kérdeztem kiváncsian - nektek szép időben biztos csodás lehetett a két hely, a panoráma, kár hogy nem tartottam veletek." Mire tőlük azt kellett megtudnom, hogy a sorbaállás miatt csak a Reisseckre volt idejük, ráadásul ott sem volt tiszta idő; odafent 2400m-en kissé köd volt. Nekik is csalódás volt a nap. Ők kifejezetten örültek, hogy nem mentem velük, mert nem bírtam volna a sok várakozást.
Szerencsére a finom vacsorával és a jó időjáráselőrejelzéssel kellemesen zárult a nap. Másnapra már be is terveztem, hogy feltekerek a Goldeckre, csak egy dolog bizonytalanított el: kicsit fájt a vádlim. Alváshoz való készülődés közben kezdtem gondolkozni: Fáj a vádlim, kis nyolcas van a kerékban, három nap múlva verseny. Talán mégsem kéne mindent akarni! Esetleg jó lenne megelégedni egy kisebb, finomabb próbatétellel.

Adatok: TM: 7.04.29 DST: 169,69 AVS: 23,9 TR/D: 169,76 MXS: 67,4
Költség: 29 öS= 444 Ft
Szintemelkedés: 100+350+500+1020+440+100 = 2510m szint

1997.VIII.22, péntek 11.nap
Végre olyan reggelre ébredtünk, amilyenre csaknem egy hete vártunk már: az erkélyen, ablakokon át besütött a Nap a szobákba. Nem lustálkodtuk el a reggelt, hanem gyorsan készülődtünk. Reggeli közben örömmel néztük az alpesi panorámákat a TV-ben: mind a Nassfeld hágón, Nockalmon, mind a Turracher Höhén is százágra sütött a Nap. A bringát gyorsan "feldobtuk" a kocsi tetejére, majd "irány a Goldeck." Alig bírtunk beletni a szép idővel. Sehol egy felhő, kék ég alatt és napsütötte magas hegyek közt autóztunk a Dráva völgyében. Paternion felől a Goldeckre tartva mint más hágókon is, ezúttal is nagyon figyeltem a meredekséget, legyen tapasztalatom, mikor legközelebb erre kerekezem. Leküzdhető szép úton indult az emelkedő: szép kilátás nyílt a Dráva völgyére. Zlan falu felé haladva egy kis kanyarban bizony az autó is megküzdött a 15% körüli meredekséggel, de nem tartott sokáig; nem alakult ki bennem az a meggyőződés, hogy nem érdemes megpróbálni a felpedálozást.
Zlannál kezdődött a 14km-es fizetőút, már itt is 8-900m magasan lehettünk. Bár az út eleinte a gerincen vezetett, mégsem akadt sok kilátás; párszor megláttuk a Drávát, egy-két parkoló is akadt, de többre számítottam A meredekség viszont ideális volt: egyenletesen 8% körülinek éreztem, a táj, fenyők, növényzet is nagyon tetszett. Érdekesmód nem sok hajtűkanyarral találkoztunk.
Túl az út felén, a panorámaút a hegy belső felére vezetett, arra szinte még szebb kilátás nyílt: csodálatos napsütésben pompázó éles gerincű, meredek hegyek. Itt is csak két szép parkolót találtunk, utána megérkeztünk a végállomásra, az 1885 m magasan épült hatalmas parkolóba. A közelben sífelvonók, egy éppen nem üzemelő ház, valamint szelíden legelésző, barátkozó tehenek. Apu a többi autóval ellentétben a másik oldalra parkolt. Mivel délutánra más programot beszéltünk meg, anyuék azt ajánlották: ha akarok, egyedül szaladjak fel a Goldeck 2144m-es csúcsára. A parkolóból szépen látszott a csúcs, rajta a kereszt és a szomszédos színes TV-torony. A saját fényképezőm mellé még a videót is a nyakamba vehettem. Először a lankásan emelkedő földúton kezdtem kanyarogni, majd megúnván azt, rövidíteni kezdtem. Mások is tartottak fölfelé, de a csodás idő ellenére egyáltalán nem volt tömeg: tán 10 autó állt a parkolóban.
Gyakran pillantgattam visszafelé, mert egyre szebb lett a kilátás. Útközben néha filmezni is megálltam. A csúcsról meseszép panoráma nyílt: északra a Dráva völgye, a háttérben sajnos csak párásan látszottak a távoli hegyek, a Millstatter See mögötti sziklák. Halványan a Reissech is odalátszott, hátrafelé, déli irányba már közelebbről és tisztábban láttam a Latschurt és társát: ezek tetszettek a legjobban. Többször is körbefilmeztem, mígnem teljesen kimerült a video akkuja; ekkor fotókat készítettem. Szép képekre adott lehetőséget a csúcson állított faragott havasi gyopárral díszített kereszt.
Miután kedvemre körülnéztem, visszafordultam: lefelé le szándékoztam rövidíteni a 3km-es utat és toronyiránt, a meredek köves, bozótos hegyoldalon indultam neki oldalamon a kamerával, övtáskámban a fényképezővel. Folyamatosan magam előtt láttam a parkolót, torony iránt lépkedtem. Túl gyorsan akartam haladni, ereszkedni, ezért elkerülhetetlen volt, hogy egy lábam alól kiszaladt kőnek köszönhetően fenékre ne üljek. A kamera szerencsére nem sérült meg, én is csak kissé horzsolódtam meg a sípcsontomon, de mindenesetre az esés arra jó volt, hogy visszábbvegyem a tempót és óvatosabban ereszkedjek. Túl az út felén kiértem a meredek, köves részről és lankásabban, kitaposott ösvényen mehettem tovább. Mire leértem a parkolóban már több tucat autó állt, pár tehén pedig a mi autónkat kezdte nyalogatni. Nagyot nevettünk, hahotáztunk, nekem a végére már fájt a hasam a nevetéstől. Biztosan ízlett nekik. Óvatosan mertünk csak az autóhoz menni, hogy apa félreálljon. Lefelé - kocsinkon a bringával - többször is figyelmeztettem apát, hogy ne száguldozzon a hajtűkanyarokban, nehogy elrepüljön a kerékpár. Azért vittük magunkkal a drótszamarat, mert reggel megbeszéltem anyuékkal, hogy délután félútról szeretnék hazapedálozni, így legalább edzenék egy kicsit, másrészt pedig ismét új tájakat ismerhetnék meg, nem kellene a villachi környékkel kezdeni.
Visszaérve a Dráva-völgybe - mint én az elmúlt nap - célba vettük a Millstatter Seet. Anyuéknak is tetszett a táj: kicsit irigyeltek is, dícsértek is: "Na látod, ilyen szép tájon, friss levegőn kell bringázni!" Leérve a tópartra azt kértem tőlük, hogy vigyenek még el Radentheinbe, ahol előző nap Bad Kleinkirchheim felé fordultam, hogy ott kezdhessem a túrám, ezúttal másfelé. Így sikerült elérnem, hogy nem lett átfedés a két nap között, másrészt, viszont ismert útszakasztól folytattam, azaz, odáig ha Villachból nyeregben érkeztem volna, ugyanazt láttam volna, mint elmúlt nap. Egy benzinkút előtt álltunk meg és kaptuk le a bringát a kocsiról. Bringáscuccba öltöztem, majd kulacstöltés után elbúcsúztunk és nyeregbe pattantam. Terv szerint arra gondoltam, hogy Feldkirchenen át, a Gerlitzent megkerülve tekerek haza Villachba, majd zárásul felpedálozom a rég várt házi hegyünkre, a Dobratschra, azaz annak legfölső, 1732m-es parkolójába. Akárhogy is nézzük, 500m-ről föl, ez 1232m szintemelkedés 16,5km-en. Az elmúlt napokon mentem már 10km-t 9%-on hegynek föl, mentem 2000m fölé, ez egy újabb kihívást jelentett.
Anyuék Afritzból terveztek felvonóval feljutni egy Dráva menti 1900m-es gerincre, a Karnten-cardnak köszönhetően szintén ingyen. Nem sokkal indulásom után azon kezdtem elbizonytalanodni: vajon magammal hoztam-e, beraktam-e a kerékragasztó készletet. Nem emlékeztem, hogy elraktam volna, így módosítottam a terven: a lehető legrövidebb úton, az Afritz patak völgyében, a tavacskák mentén haza, majd onnan fel a Dobratschra. Miután a felvonó parkolójában anyuék autóját is láttam, nem sokkal később, a kérdéses elágazásnál utánanéztem a ragsztókészletnek: megvolt. Feldkirchen felé, egy 1000m-es hágócskán át folytattam utam.
Egy szűk patakvölgyben, sziklák tövében, árnyékban másztam az emelkedőt, majd a völgy kinyílt és néhány házikó közt mezőkön kerekeztem fölfelé. Arriach után már a Gerlitzenre vezető panorámaút leágazását vártam, annak ellenére, hogy nem szándékoztam feljutni. A leágazás után pár kilométert, körülbelül a felvonóig nagyrészt síkon tekertem. Sajnos az út minőségéhez fűzött reményeim nem jöttek be, mert Himmelberg felé közeledve a lejtőn gurulva sokszor kellett kátyúk, rossz út miatt fékeznem, lassítanom. Nagyon féltettem a már amúgy is nyolcassal rendelkező kerekemet. Úgy tűnt, nagy hiba volt meghosszabbítani az eredeti rövid utat. Himmelbergben végre sokkal jobb útra fordultam rá. Egy kis buckára még felküzdötem magam a széles főúton, majd hosszú gurulás következett: szinte Feldkirchenig kisebb-nagyobb megszakításokkal lejtett. A kormányra támaszkodtam és gyorsan forgattam a pedálokat. Feldkirchentől - bár azt hittem rögtön a tóparton leszek, mégis - negyed órát kellett még hajtani: a tó előtt a völgyben nádas és mezők voltak. Az Ossiacher See üdülőkörzetébe érve azonnal kempingek, fürdőzők sokasága tűnt fel; nyüzsgő fürdőélet folyt. Az út bal oldalán közvetlenül vezetett a vasút, azontúl pedig magánházak, strandok, kempingek; nem igazán láttam szabad tópartot. Bodensdorftól, bár - pénz híján - ezúttal sem szándékoztam a Gerlitzenre felhajtani, kilátás reményében a Gerlitzenre induló panorámaútra fordultam. Éppen kiértem az utolsó házak közül, hamarosan a fizetőkapuval és a sorompóval találtam magam szemben. Egy árnyas fa alatt a fűbe ültem és falatozás közben az alattam kéklő Ossiacher See panorámájában gyönyörködtem. A ttóparton továbbkerekezve kellemes napsütésben keltem át az autópálya alatt, majd 17:10-kor értem "haza", Villachba. 70 km-t hagytam a hátam mögött, de teljesen friss voltam és miután időm is bőven volt még, nekivágtam a tervezett panorámaútnak, erőpróbának, a Dobratschnak. Az emelkedő az 500 m magas Villachban kezdődött és 16,5km-rel később 1732m magasan végződött. Ismertem az utat, két éve anyuékkal kocsival már jártunk rajta. Tudtam, hogy egy-két kilométerenként panorámás parkolók vannak, ahol a hajtűkanyarokkal egyetemben táblák jelzik a magasságot. Úgy éreztem, a táblák sokat segítenek majd a tájékozódásban, tartják bennem az erőt, tisztában lehetek a helyzetemmel.
A városból egy felüljáró alatt már emelkedőn pedáloztam a csúcs felé, majd egy jobbkanyar után feltűnt a fizetőkapu. Nyújtottam a Karnten-cardomat, de - mint kiderült - ez az út a bringások számára ingyenes. Az információstábla azt mutatta, hogy maximálisan 10%-os meredekségre számíthatok. Jól esett. Az egyik legnagyobb gond, amivel szembe kellett néznem az az volt, hogy kulacsaimat nem töltöttem tele, így mindössze az egyik volt csak tele: fél liter vizem volt a bő órányi küzdelemre.
Az út elején gyakran pedáloztam hajtűkanyarokban, olvastam a magasságokat: 628m, 677m, 701m, 729m. Miután már az este közeledett, így a hegy keleti oldalára, ahol én kerékpároztam, már nem is jutott napfény. Tetszett, hogy az első kilométereken sok kilátás nyílt Villachra, és a Gerlitzenre. Az első néhány hajtűkanyar után máris kortyoltam a kulacsból; tartottam, hogy nem lesz elég, de nem kezdtem spórolni; nem akartam végigkínlódni az egész hegymenetet. Reméltem, hogy valahol találok majd kutat, turistaházat. Amint az út a Dobratsch délkeleti, déli oldalára fordult, a panoráma áttevődött a Mittagskogelre és a Júliai Alpokra. Élveztem a hegymászást, kellemesen meleg idő volt, szép napsütés, kilátás, fenyők, friss levegő, minimális forgalom. Autókat csak jobbára lefelé láttam menni. Az első parkolóban (862m) nem, de a másodikban (965m) megálltam fotózni. Később gyakran láttam parkolókat (1020m, 1195m, 1307m, 1401m, ...), többször - ha kilátás nem volt - éppen csak a táblát megnézni gurultam be, majd folytattam a kerekezést. Félúton már kezdtem érezni a fáradtságot, ezért jól is esett néha-néha megállni fotózni. Meglepett, hogy még a nagyobb parkolókban sem találtam kutat, úgy tűnt a maradék három kortyot is be kell osztanom. Induláskor úgy gondoltam - hogy mivel 6-7 körül zár a panorámaút, ezért elég, ha 1500m-ig feljutok, de végül elhatároztam: ha már nekivágtam, feljutok. Rossz esetben, lefelé átbújok a sorompó alatt.
Tán 8km után rövid szakaszon nem emelkedett, kicsit pihenhettem. Nem sokkal később már egyenes úton küzdöttem a 10%-os meredekséggel; visszaemlékezve ez tűnt a legnehezebb résznek, de ebbe már a felhalmozódott fáradtságom is belejátszott. 2,5km-rel a cél előtt még visszafordulhattam volna, mert meglett volna a 100km, az 1500m-es magasság is, de hülye lettem volna hátatfordítani. Az utolsó kilométereken már nagyon rossz volt víz nélkül, de legalább a parkolók magasságai alapján tisztában voltam a helyzetemmel: 1661m, 1679m, 1711, majd 1732m. Az utolsó kanyarokat már felismertem. Föntről számolva a 3. parkolóban végre vízhez jutottam és - bár azt mondták, hogy nem tisztított a víz, bíztam az osztrák tisztaságban: vígan belekortyoltam a kulacsba. A fölső parkolókból már igazán teljes kép nyílt a Júliai Alpok sziklapiramisaira. Nagyon tetszettek az esti fények: teljesen más volt, mint mikor anyuékkal délben jártunk odafent. 19 órakor értem a legfölső parkolóba. Megcsináltam: 1232 m szint folyamatosan, bár nem megállás nélkül (az emelkedőn 12,3-as átlagot mentem). Bár az lenne az igazi, ilyen tetteket megállás nélkül is véghez vinni, mégis első alkalommal nem voltam hajlandó lemondani a fotókról. Azáltal, hogy feljutottam, eldőlt, hogy e nap is összegyűlik a 100km.
Fotózás után kifújtam magam, bakaptam az utolsó falat kaját , csokit is, majd - magamba szívva a tájképi szépségeket - nekivágtam a 16,5km-es lejtőnek. 25 perc alatt értem haza; a lejtőn 20 perc alatt, 50km/ó-s átlaggal jutottam le. Jól sikerült napom volt; csak otthon jutott eszembe, hogy végül a defektet és a küllővesztést is megúsztam. Bőségesen vacsora után nekem már nem volt kedvem a városba menni; inkább kalandjaimat jegyzetelgettem. Még egy napom volt a verseny előtt! Túrázó mivoltom legszívesebben másnapra is egésznapos, élménydús túrát tervezett volna, de a bicikli állapotára és a versenyre tekintettel megelégedtem egy 100km-es tervvel a tavak körül.
Visszatekintve az elmúlt 11 napra; Budakalász óta 1312km-t pedáloztam.

Adatok: indítás Radentheinben, benzinkút előtt TM: 4.34.26 DST: 106,23 TR/D: 106,23 AVS: 23,2 MXS: 74,7
Szintemelkedés: 50+260+40+80+1230 = 1660m szint

1997.VIII.23, szombat
Utolsó villachi éjszakánkból ébredtünk. Kint szépen sütött a Nap. Következő - a maraton előtti - éjszakánkat Sankt Jakobban, anyuék által ismert Reziéknél a Jozi és Rezinél szándékoztunk eltölteni. Délelőttre kötött programunk a nevezés volt, így sietve készülődtünk. Már reggel megbeszéltem anyuékkal, hogy egy fél napos edzést még szándékszom tenni, így kocsinkon a bringával indultunk Ferlachba, a rajt helyszínére. Leejelentkezés után a finkensteini arénába autóztunk tovább a kilátás kedvéért, majd egy fél órára egy vasútmúzeumba ugrottunk be a Faaker See partján. Ferlachot kedves kisvárosnak találtuk. Várakozásommal ellentétben nem igazán láttuk nyomát a másnap rendezendő kerékpármaratonnak, így egyre jobban kezdtem aggódni. Mindössze egy plakátot találtunk a városházán ami a maratonra utalt. Többször körbejárva a városházát, a főteret jutottunk be az épületbe, ahol megtaláltuk a nekünk kellő embert, ahol lenevezhettünk. Egy negyven felé közeledő nő volt aki az információs papírokat és a 17-es rajtszámom odaadta. Angolul érdeklődtem. Megtudtam, hogy reggel ingyen reggeli is jár a rajtolóknak; ellenőrzőpontok nem lesznek. A leghosszabb, a 180km-es távra jegyeztem fel a nevem, meglepőmód erre a távra csak kevesen vállalkoztak. 450 öS-t fizettünk a helyben nevezésért, ez csaknem 6900 Ft volt.
A parkolóban váltunk el: anyuék kocsival Klagenfurtba, Maria Wörthbe mentek, én ezzel szemben a verseny kezdeti kilométereit fedeztem fel. A várost kelet felé hagytam el; egy útbontásnál teljesen le kellett fékezni, annyira rossz volt az út. Az utolsó házaktól csodálatos kilátást kaptam a Karawankák fehéren csillogó szikláira. Mindössze 10 km-t kerekeztem keletnek a 85-ös úton, de megéreztem az ízét: mint a hullámvasút: egyszer meredek, 10%-oson nyomtam fel a pulzusom, majd gyors lejtő következett. Délről magas hegyekre láttam rá, északnak a Dráva mentén magas löszfalakat láttam: érdekes volt. Elgondolkoztam: az elmúlt másfél hetem a Dráva jegyében telt el. Miután visszatértem Ferlachba Klagenfurtot, illetve a Wörthi tavat vettem célba. Miközben egy széles, kétsávos úton keltem át a Dráván, félve néztem a kerekem: laposnak éreztem. Bár nem eresztett, fújtam bele párat és máris nyugodt lelkiismerettel folytathattam a kerekezést. A hidat követően szép, kényelmes emelkedőn kanyarogtam fölfelé; hátam mögött egyre szebb kilátásban volt részem. A két kilométeres emelkedőre felérve más tájba csöppentem: előretekintve sehol egy magas, sziklás hegy, jobbára csak buckák. Szinte Klagenfurtig gurulhattam. Nem sokkal a várostáblát követően fordultam a Wörthi tó irányába. Két évvel ezelőttről már igazán ismertem a tavat, de "kerékpárnyeregből még nem láttam", így fel kellett keresnem.
Kellemesen ismerős volt; nem sok emelkedővel találkoztam a parton, viszont annál nagyobb gondot, idegeskedést okozott a rossz, foltozott út. Gyakran kellett hátrapillantanom és amikor csak tehettem az út közepén, síma felületen pedáloztam; óvtam a bringám. Igazság szerint ezen a napon is nagyobb kockázatnak tettem ki bringámat, mint szabad lett volna. Reifnitz most is olyan volt, mint 2 éve: csodálatos virághalmok díszítették a parkot. Maria Wörth búcsújáró tempolomát megpillantva elmosolyodtam: amit múltkor együtt, autós nyaraláson tekintettünk meg, oda ezúttal én saját erőmből jutottam el. Mivel nem csak kipipálni, hanem egy pirinyót szétnézni is akartam, ezért legurultam a tópartra. A parkoló autók közt véletlenül vettem észre anyuékét, majd a parton őket is. "Milyen kicsi a világ; mekkora esélye volt...?" - csodálkoztunk el. Készítettünk egy-egy fotót, majd elbúcsúztam tőlük. Alig hagytam el a névadó települést, cseperegni kezdett az eső. Nosza nem kellett több, rákapcsoltam. A zápor elől elmenekülve teljesen szárazon érkeztem Veldenbe, a híres casinovárosba. Kiváncsiságból gurultam a központba, a tópartra. Csodásan díszkövezett sétaút vezetett a part menti pázsiton; a park mellett casinók, vendéglátó egységek, az ellentétes oldalon szebbnél szebb hotelek, paloták csillogtak, villogtak. Veldent emelkedőn hagytam el és kevergőztem át sikerrel a Karawanken panorámaútra, a Dráva irányába.
Ez az út Ny-K irányban vezet a Dráva északi oldalán emelkedő hegysor oldalában, s helyenként nyújt szép kilátást a Karawankákra és a folyóra. Emlékeim nem csaltak: több buckát, hegyet is le kellett küzdeni; 10%-os emelkedő is akadt. Sajnos az esti fények, felhők miatt nem volt részem a remélt panorámában. Ludmannsdorf környékén bizony már alig vártam az emelkedő végét: 3-4km-t is kaptattam fölfelé, de csak nem akart vége lenni. A tetőn az autósokat panorámás parkoló várta.
Hazafelé már kissé fáradtan kerekeztem: kb 800m-es magasságból teljesen a folyó szintjére, a hídig gurultam le, majd a panorámaúttal szemközt, a 85-ös úton folytattam utam hazafelé. Maria Elendtől már ismerős volt a táj, hiszen pár nappal korábban a felhők alatt addig kerekeztem el. Ezúttal már nem kellett Villachig kerekezni, hiszen St. Jakobban volt szállásunk.
Estére vihar érkezett, odakünn villámlott. Nagy izgalommal bújtam a takaró alá: másnap életem első kerékpármaratonja várt rám.

Adatok: (indítás Ferlachban, ahova anyuékkal mentem kocsival) TM: 3.40.39 DST: 93,13 AVS: 25,3 TR/D: 93,25 ODO: 33033
Szintemelkedés: 150+140+60+70+250+100 = 770m szint

1997.VIII.24, vasárnap 13.nap: KARAWANKEN RADMARATHON
Ködös reggelre ébredtünk, de nem ijedtünk meg; várható volt, hogy ha felszáll a köd, szép nyári idő lesz. Elérkezett a várva-várt nap, a 7. alkalommal megrendezett Nemzetközi Karawanken Kerékpármaraton. Az elmúlt héten megkóstoltam az osztrák alpesi emelkedők ízét; úgy éreztem jól sikerült felkészülnöm. Koránra kértük a reggelit: két-két zsömlét, kolbászt, szalámiféléket, sajtot és dzsemet. Ezúttal repetáztam: a két zsömle után kértem még egyet. Reggeli után gyorsan feldobtuk a bringát a kocsi tetejére, majd Ferlachba, a rajthoz indultunk. Míg a város felé autóztunk, láttunk odafelé tartó, a helyszínt biztosító rendőrautókat és a rajthoz igyekvő versenyzőket is.
A városka parkolójában - majd elállt a lélegzetem - már készülődtek a több nemzetiségű (osztrák, német, olasz, szlovén) versenyzők. Egyesek az utolsó beállításokat végezték el, mások falatoztak, volt aki lábát kenegette izommelegítő-krémmel. Csomagtartós, sárhányós, kormánytáskával (benne fényképező és esőkabát) és nehéz szerelőcucccal (össz. 5kg) megterhelt túrakerékpárommal kissé megilletődötten vettem az idegen tekinteteket. Míg készülődtünk a köd felszállni látszott, így lemondtam a hosszú cuccokról; rövidbe öltöztem. A főtéren már paravánnal választották el a majdani befutót, a városháza előtt pedig kis asztaloknál banánt, sportcsokit és gyümölcsjoghurtot lehetett reggelizni. Magamhoz vettem két ingyen banánt, csokit és benyomtam egy joghurtot. Banesto mezem zsebébe 2 banánt, 2 csokit tettem az anyutól kapott 2 müzlis szelet, egy Bounty valamint a keksz mellé. 180 km állt előttem, a térkép alapján ismertem a terepet: nem tűnt nehéznek, talán egyedül az utolsó 500 m szint, az utolsó hágó, az 1068m magas Schiedsattel. A tájékoztatófüzet 12%-os emelkedőt sejtetett. A főtéren a hangosbemondó az elsőként rajtoló profik legesélyesebbjeit mutatta be németül. Nem minden profi versenyzőnek volt jó lába. 3/4 9-kor elvették a profik elől a kötelet és sípszóra, a felvezető autó mögött elrajtoltak. Az igazi rajt a városon kívül, 2,5km-rel később volt. A profik után már az amatőröket szólították rajthoz. Apu videokamerával a kezében várta a rajtot. Míg a pisztolydördülésre vártunk, egy srác szólított meg: "Minek ennyi cucc..?" Mire én röviden: "Nem lesz gond!" - sokkal több nem jutott eszembe németül. A környéket rendőrök zárták le. Rajt előtt kisebb mozgolódás támadt; a 180 km-re vállalkozóknak előre kellett menniük, én maradtam; gondoltam úgy sincs jelentősége. 8:55-kor eldördült a rajtpisztoly: a 180-asok kis csoportja elrajtolt, én pedig - beszorulva a többiek közé - nyugodtan vártam, hiszen végtére is nem versenyként fogtam fel. Két célom volt, egyrészt legyőzni a kihívást, másrészt gyönyörködni a Dráva környéki lankákban és a sziklás Karavankák hegyvidékében. A köd felszállni látszott, szép nyári időre volt kilátás.
A pontosan 9 órai rajt után, alig hagytuk el a várost, a mezőny máris rákapcsolt: az Óbudai 200 km-es teljesítménytúra 35 km/ó-s tempójához mérten magas iramban vágtunk neki a 180 km-nek. Sebességmérőm 45 km/ó-t mutatott, nem tudtam ellenállni a versenyzési kedvnek. A K-200-zal ellentétben itt nem tudtam a 15 fős spiccen maradni. Lassan elengedtem a sűrű mezőnyt és a hátsó negyednél megtaláltam a hozzám hasonló kvalitású srácokat, ahol még tülekednem sem kellett. Az élboly lassan távolodott. Az emelkedők aljában kissé összébb torlódott a sereg; meg is lepett, hogy a spiccet vezetők sem sokkal jobbak a hegyen, az emelkedőn ők is 15-20 km/ó-val hajtottak, meredekségtől függően. Drávaparti kis csendes falvakon kerekeztünk át, a terep a hullámvasúthoz hasonlított. Jobbról a Karawankák csúcsai lassan bújtak elő, míg balról a Drávát övező magas löszfalak tetszettek nagyon. Jellegzetes táj volt. A kilométereket falva nagyon élveztem a hangulatot, a rengeteg komoly kerekest. Néha bizony ért még meglepetés: éppen nem emelkedett, síkon haladtunk, mikor egy ősz hajú, ötvenes fickó könnyedén húzott el mellettem; később a emelkedőn én mutattam neki a hátam. Ausztriában még a középkorúak közt is nagy népszerűségnek örvend e sportág, sajnos Magyarországon kevésbé.
Az egyik legkellemesebb emlékem az egyik, kilométeres emelkedőn ért. Mezőn tapostuk a pedált, a balkanyarnál az út mentén nyolc-tíz kedves szurkoló állt és tapsolva nézte az egyre jobban szétszakadó kígyót. Talán mert még nem volt ilyenben részem, a kedvükért kissé megnyomtam a tempót és elhagytam pár fiút. Látva, hogy túrabringámmal is milyen jól tartom magam, németül buzdítottak engem is: "Bleib oben!" - azaz "Tartsd magad!" 40 km környékén éppen egy emelkedőn lassan elhúztam pár srác mellett, mikor az egyik megszólított, majd angolul beszélgetni kezdtünk. Neki is feltűnt a csomagom; elmondtam, hogy inkább túrázgatni szeretek csomaggal (oda, Ausztriába Magyarországról is 15 kg-os teherrel érkeztem), mint versenyezni. Szóba jöttek még a magyar teljesítménytúrák, majd elváltunk.
Galliziennél először keltünk át a Dráván, pár kilométert nyugatnak haladtunk. Fél kilométerrel előttem páran tekertek, de hiába szerettem volna csatlakozni mögéjük és hajtottam 33km/ó fölött, nem közeledtem. Mieger felé pár hajtűkanyarban emelkedőt gyűrtünk; a tetőn az egyik versenyzőnek az edzője dirigált egy kocsiból. 50 km után már másodszor hajtottunk át a Dráva fölött; a túlparton az első frissítőállomás (Labestation) várta a kerekeseket. Akiket én láttam mind megállás nélkül hajtottak tovább, csak nyújtották a kezüket a banánért. Szükségem volt pár perc pihenőre, így kényelmesen falatoztam egy-egy csokit és banánt. Az üdítőt a legfőbb szponzor, a Schleppe sörcég állta. A hegyektől távolodva keletnek, teljesen sík terepen haladtunk. Rövid szakaszon egy hasonló korú sráccal tartottuk egymás tempóját; ő nem tudott lerázni, én később igen. Örültem a társaságának, mert így tempónk nem csökkent 35km/ó alá. 63 km után, még a harmadik Dráva-híd előtt vált szét a 180 km-es és a két rövidebb táv útvonala. A felfestés mellett motorosok is mutatták a továbbhaladási irányt. A mezőny nagy része - kb. 500-an - a rövidebb távok útvonala szerint kanyarodott el, mindössze 47-en vállaltuk a 180 km-t. Páran - akik a szélárnyékomban jöttek - utánam is szóltak, hogy rossz felé megyek, én viszont mutattam a rajtszámom: "Gyerekek, én a 180km-esen indultam!" Szinte magamra maradtam; semerre nem láttam társat, csak jó fél órával később.
Kellemes csalódást okozott, hogy bár egyedül kellett hajtanom, tempóm nem csökkent. Reggel az első fél órában sikerült felvennem a verseny ritmusát és ezután már egyedül sem okozott gondot a 30 km/ó tartása. Edling felé néha-néha hátranéztem, de a két feltűnt fickó nem közeledett. A 80-as főúton, egy kis emelkedő tetején álltam meg bekapni egy müzlis szeletet és egy banánt. Pihentem pár percet; a követőim nem értek be. A Dráva északi partján haladva nagyon megragadott a táj; fenyők oldalában és a hömpölygő, csillogó folyó mellett pedáloztam. Fotózásaim alkalmával többször is ugyanaz a bringáspáros hagyott le, akiket később visszaelőztem. Úgy éreztem ők is hasonló fejjel jöttek a megmérettetésre; sokat gyönyörködtek, beszélgettek, őket sem hajtotta a tatár. Éppen átléptem a 100 km-t, mikor Lavamündbe, a második frissítőállomásra érkeztem (12:40-47). Ami az étkezést illeti engem is meglepett, hogy az út során elfogyasztott pár csoki és banán hogyan tudott megfelelő energiát biztosítani, hogy végig fitt maradtam. Egy helybeli család állt a bringások rendelkezésére; dobozokból osztották a müzlis szeletet és a banánt. Kérdezték tőlem: vannak még versenyzők? "Azt hiszem, még ketten! Pár perc és itt lesznek." Lassacskán befejeztem a falatozást, mikor megérkeztek; ők azt mondták: szerintük ők az utolsók. Nagyon meglepett és elgondolkoztatott: „-Gábor, nem engedheted, hogy utolsó legyél! Mindenképp ezek előtt kell a célba érni!"
Bleiburg (13:25-35) felé alig emelkedett az út, pár perccel járhattam a két koma előtt, de mivel a városkában egy tiszta benzinkútba kénytelen voltam a természet hívására betérni, utána már nem lehettem biztos benne, hogy utolsó vagyok-e, vagy sem. Bleiburgot elhagyva még mindig síkon hajtottam, szemem előtt azonban már feltűntek a Karavankák hegycsúcsai. Fényképezéseimnek köszönhetően minden elvesztegetett 2 perc 1 km hátrányt jelentett a srácokhoz képest. Csomagos túrámról már ismerős úton pedáloztam. Agyam üldözésre állítottam be, keményen, 30 km/ó fölött hajtottam a sík, néhol lankásan emelkedő úton. Sittersdorftól kezdve a szűk völgyben valamivel jobban emelkedett az út; még arra is ismerős voltam, hiszen pár napja arról érkeztem. Mivel már bő fél órája erős tempóval hajtottam, türelmetlenül kezdtem várni, mikor pillantom meg végre a két kényelmesen kerekező fickót. Eisenkappelre (14:30) már előttük érkeztem. Szerencsém volt, hogy tartalékoltam a müzlis szelettel és a banánnal, mert az utolsó frissítőállomás elmaradt.
A várost elhagyva a teljesítménytúra legnehezebb szakasza következett: 150 km-rel a lábunkban 4 km-es 12 %-os emelkedőn feljutni az 1069 m-es Schiedsattelbe. Eleinte egy szűk szurdokban kanyarogva vezetett az út a zöld mezők közé, majd megkezdődött a megmérettetés. Hiába tekintettem hátra, nem láttam a komáimat; úgy tűnt eléggé lemaradhattak. Fél kilométert a csatornázás miatt felbontott út helyén, köveken zötyögve kellett megtenni; szerencsére nem lett kerékgondom. A hegy oldalában napos, keskeny erdészeti út vezetett egyre magasabbra. Küzdöttem: a legkevésbé a gyönyörködés foglalkoztatott, bár pár foto itt is készült. Ezt a meredekséget szoktam meg az elmúlt héten: Ausztriában rá kellett jönnöm, hogy csak Magyarországon léteznek 6-8 %-os emelkedők, itt bármelyik hegyre indul az ember, legalább 8-10 %-kal kell számolni. Útközben többször is megálltam fotózni; addig is pihentem. Bizony egyes szakaszokon alig bírtam: ki kellett állni a nyeregből. Menet közben az utolsó frissítőt nyújtó család hajtott el mellettem autóval, a kisfiú nagyon figyelte az erőfeszítéseimet.
Lüktető fejjel értem fel a szép panorámával megörvendeztető tetőre (15:30-35). A parkolóban a legutóbbi frissítőt nyújtó család autójából a mankós kisfiú szólt hozzám: "Tíz perc előnyöd van!" Kifújtam magam, bekaptam pár falatot, kortyoltam egyet és már gurultam is. Mindössze 3km-t gurultam óvatos fékezések közepette, mert utána még újabb rövid kaptató várt rám: pár lankásan emelkedő kilométer a 965 m magasan fekvő csodaszép hegyi faluba, Zell-Pfarréba. A falu fölött előbukkantak a Karavankák fehéren csillogó, 2000 m-es sziklái. Visszatekintve hasonlóan szép volt a sziklás Hochobir is. Lefelé gurulva nem örvendtem az ellenszélnek, annál jobban viszont a hátam mögött látható csodálatos Karavankáknak. Ildire gondolva már csaknem kimondtam: "Ich habe es geschafft!, azaz MEGCSINÁLTAM!" Gurulás közben már azon gondolkoztam, bárcsak anyuék, a kértnél hamarabb visszatértek volna a városba. Reggel azt beszéltem meg velük, hogy 5 körül várom magam a célba, ezzel szemben úgy tűnt fél óra előnyöm lesz. Reméltem, hogy nem kell majd rájuk várnom, egyrészt a filmezés miatt, másrészt pedig rá akartam őket venni, hogy mielőbb visszatérjünk a Karavankák sziklái alá, hogy lefilmezzék a fehér sziklasort; az én tekercsem a végére ért.
Az utolsó kilométereket Ferlach városában kanyarogva tettem meg. 16:25-kor érkeztem vissza a főtérre, a célba. Sikeresen fejeztem be életem első kerékpármaratonját, boldog voltam, mígnem.... Anyuékra sem kellett várnom; örültek nekem. Egyből a rendezőnőhöz, a célba mentem. Megleptem. Nem értettem pontosan mit mondott, de mintha azt mondta volna, hogy időn túl értem. Vonakodott mezt adni. Megkontráztam: "-Hiszen nem volt szintidő...! Ráadásul még mögöttem is vannak ketten!" Elcsodálkozott; megkérdezte biztos vagyok-e benne. Mondtam neki: kb 10 perc múlva itt lesznek a fiúk. Végül megértettem, talán mit akart előbb mondani: Ahhoz már későn érkeztem, hogy mezt kapjak, de adott egy Karawanken Radmarathon feliratú esődzsekit. Kiakadtam:" -Elnézést, de úgy érzem, hogy ha még szintidő sem volt és nem is túl későn értem be, ráadásul mások, kb. 500-an akik a rövidebb távot választották, nálam kevesebbet teljesítettek, akkor én inkább megérdemelném a mezt." Sajnálkozott - én már könnyeztem - , de a mezek elfogytak - mondta - nem tud azt adni. Megértettem, de szörnyen csalódott voltam. Addigi életem egyik legfontosabb eseménye volt ez a kerékpármaraton, évek óta vártam rá és hiába: az ami az egyik legfontosabb lett volna, nem jött össze. Igaz, hogy nem csak a mez érdekel, de már arról álmodoztam, mi lesz ha otthon a teljesítménytúrán megjelenek a mezben, mit gondolnak majd. Ki akartam emelkedni az otthoni bringások közül. Míg én padlón voltam, anyuék is mérgesek lettek rám: ahelyett, hogy örülnék a sikeres teljesítésnek, tönkreteszem a napjukat!
Sajnos azt kellett tapasztalnom, hogy az egésznapos vigasság a rövidebb távok versenyzőire, arra az 500 emberre volt kihegyezve. 1/2 5 tájban már alig ült ember a sörsátor alatt, tán zene sem szólt. A gratulációban sem éreztem az együttérzést, őszinte elismerést, mint Óbudán. Jól esett volna egy oklevél is!
Hazafelé nem ültem nyeregbe, autóval érkeztünk St. Jabobba. Mielőtt megkérdezett volna a házinéni, hogy miként sikerült a maraton, anyuék megkértek: töröljem ki a könnyeket a szememből és ne mutassam csalódásom. Estére a szomszéd faluba autóztunk vacsorázni. A vigasság, zene csak részben tudott magamhoz téríteni. Újabb egy évet várhattam egyik álmom teljes megvalósulásához.

Szeptemberben érkezett meg a hivatalos értesítés, az eredmény. A legjobbak (47-ből) alig több mint 5 óra alatt teljesítették a 180 km-es távot, én egyetlen magyarként - a pihenést levonva - 6 óra 15 perc alatt. A nyári 200 km-es óbudai teljesítménytúrával szemben most nem elölről, hanem hátulról lettem harmadik. De milyen mezőnyben...

Adatok:
TM: 6.15.47 DST: 176,13 TR/D: 180,01 AVS: 28,1 MXS: 71,5
Szintemelkedés: 400+250+60+40+200+150+40+570+100 = 1810m szint