Szerzői jogok!

Hágóim bemutatása
(1994-2004)

2003 - Horváto.,
Montenegro

2002 - Görögo.

2001 - Svájc

2000 - Dolomitok
Garda-tó
Velence>

1999 - Tátra

1998 - Tátra

1997 - Tátra

1995 - Tátra

1993 - Tátra

Cikkeim

További
túraleírások

6. nap

8. nap

7 órakor - 13 perccel a csörgőóra beállított megszólalása előtt - az elmúlt reggelhez képest kevésbé hűs reggelre ébredtem. Este már csak a hátsó lámpámmal tudtam világítani és sok cuccot össze-vissza, illetve egymás tetején hagytam, így volt mit összepakolnom. Még a bicskám és a másik bringáskesztyűm is megtaláltam! Már a sátrat is összecsuktam, és a bringára kezdtem felpakolni, amikor kiderült, hogy a napszemüveg bizony a sátor zsebében maradt. Bosszúsan bontottam ki a sátrat. Bár a kempingtulajdonos idős házaspár egy szót sem tudott angolul, a lényeget el tudtuk "kommunikálni": a két éjszakáért mindössze 10,2 EUR-t fizettem. Második francia kempingem után kezdtem megérteni, hogy valóban joggal tartják olcsónak a francia kempingeket.
A Champion áruházban vásároltam útravalót: konzerveket, baguettet, péksütiket, banánt, almát. Gyönyörű kék ég alatt, meleg nyári időben, pazar tájon, lankásan emelkedő völgyben Jausiers felé kerekeztem tovább, éppen azon az úton ahol két napja érkeztem. Hétköznap ellenére gyakran találkoztam kerekesekkel, meg is lepett. A kisváros előtt pár kilométerrel egy mezőn automata locsólókból öntözték a mezőt; hátrafelé szép kilátás nyílt a Barcelonnette környéki hegyekre; egyik alakja kifejezetten tetszett. Kedden, a Bonette hágóról érkezvén, Jausiersben nagy örömmel vettem egy, a hágóutat és a magasságot - 2802m - is jelölő mezt, sárga-kék színben. Mivel az évek flyamán nagyon megszerettem a piros alapszínű mezeket, útközben azon vacilláltam, hogy - bár tetszett a mez - megpróbáljam-e piros alapúra becserélni. Kb. 3 km-rel a település előtt egy bringás páros ért utol és szólított meg. Angolul is tudtunk beszélni, félig értettem is amit mondtak, így a szokásos dolgokról beszélgettünk: honnan jöttem, hová tartok. Ők előző nap jártak a Bonette hágón. Bár Jausiersig még csak 10 km-t hajtottam, kétszer is találkoztam kísérőautóval támogatott, kb. 10-15 vagy 20 fős bringáscsoportokkal. (Utólag jutott eszembe, hogy talán olyan társaságok lehettek, amelyeket pl. a Tour magazinban is hirdetnek. Üzleti alapon több társaság szervez ilyeneket, fizetős bringásheteket, pl a Francia Alpokba.) Még 2000-ben a Dolomitokban sem találkoztam ilyen bringásélettel; nagyon élveztem. Eszembe is jutott az egyik, még otthon olvasott angol túraleírás, mely szerint az Izoard hágón több bringással találkozni, mint autóssal. Alig vártam már, hogy ott járjak: létezhet, hogy ott még ennél is több kerekessel találkozom majd? (vagy esetleg egy közelgő bringamarathon miatt akadt ennyi biciklis?)
Jausiersben búcsúztam el a francia pártól. A városközpontban (9:50-10:00) egyszerűen megoldódott az esetleges mez-csere, mivel nem találtam megfelelő méretű pirosas csere-mezt. Maradt a sárga-kék. Utólag már egyáltalán nem bánom, sőt! Hamar megszerettem: kifejezetten jó a kékes-sárga mez a kék bringanadrághoz.
A másik fontos dolog, amiért betértem a jausiersi centrumba, az a két napja örömmel látott, a turistairoda ablakára kirakott időjárásjelentés volt. Maradt okom a jó kedvre: e napra 25 fokot, péntekre, az Izoard és Lautaret hágó napjára 24 fokot és felhős-napos időt, szombatra, Alpe d’Huezre 28 fokot, napsütést, míg végül vasárnapra, a Galibier hágóra 30 fokot jeleztek előre. Nagyon feldobott a jó hír! Otthon úgy terveztem, hogy már akkor is örülhetek, ha egy esős nappal megúszom, és a kettő esetén sem szólhatnék egy szót sem, ám most meg úgy tűnt, hogy szebbnél-szebb napokon sorra gyűrhetem le, illetve küzdhetem majd le a hágókat. Itt sem tudtam ellenállni a pékbolt csábítóbbnál csábítóbb péksütieinek; kettőért 1,5 EUR-t fizettem.
A Vars hágó felé lankás emelkedőn, patak mentén, fenyők kíséretében kerekeztem 20-25 km/ó-val. Néha fák közt haladtam, máskor meg szépen végig lehetett látni a völgyön. A barátságos, kellemes völgyben még a szél is támogatott. Nagyon jókedvűen faltam a kilométereket és arra gondoltam: "ha ilyen szép időt mondanak, ki kell használni; élni kell vele!" A Larche és Vars hágó szétágazásánál örömmel filmeztem le ismét a Route de Grandes Alpes táblát. Büszke voltam rá, hogy itt kerekezek. A szinte felhőtlen égen olyan melegen sütött a Nap, hogy alul (Még csak itt!) rövid bringanadrágra vetkőztem.
Az 1470 m magasan fekvő St Paul előtt az út kissé kelet felé tört meg - abból a völgyben eddig nem látott hegyek bukkantak elő - és meredekbe "váltott". Mivel megkezdődöt az igazi hágóút, rövid mezre is vetkőztem (11:00), majd elő vettem és kormánytáskámra raktam a www.salite.ch-ról kinyomtatott meredekségdiagramot. "-Bizony-bizony! Ez nem lesz gyerekjáték!" - szűrtem le; igaz, hogy a Bonette hosszabb volt, de nem ilyen meredek. A falu után egy rövid ízelítőre 10,3%-os meredekség következett, utána pár kilométeren ideális 6-7%, ám az utolsó 5 km-re a diagram 10,6 - 9,5 - 8,4% és 7,3%-os meredekséget jelölt. Az eddigihez képest alaposan lelassultan (kb. 9-10 km/ó-val) pedáloztam fölfelé, ráadásul fenyők sem akadtak már. Kopár, mezős hegyoldalon vezetett az út; néha bringások suhantak el lefelé. Hátrafelé, a Nap irányából egy enyhén havas hegy csillogott, jobbról mező, ám a völgy túloldalán, balról csodás hegyek, fenyők és kis hófoltok tetszelegtek. Bő 2 km után néhány ház közé? Melezenbe értem, egy fa árnyéka alól filmeztem vissza a már legyűrt emelkedőszakaszra és a Nap "alatti" hegyekre. Rám is fért a rövid szusszanás, hiszen ezútán következett a neheze. Az út menti kilométerkő - ahogy elmúlt nap is a Cayolle hágón - bringabarát módon jelezte az aktuális magasságot (1754m), a hágóig hátralevő távolságot (4km), valamint egy bringásábra mellett az aktuális meredekséget: 10%. Mennyire máshogy állnak itt a kerekesekhez, mint otthon! - tapasztaltam újfent. Ilyen meredekség már alaposan megdolgoztatta a lábizmaimat, ráadásul filmezni és picit pihenni, szusszanni is akartam, ezért úgy döntöttem, hogy kb. kilométerenként meg fogok állni. Kilométerről-kilométerre mind jobban lehetett már sejteni a hágó elhelyezkedését. Míg én fölfelé alaposan izzadtam és felülvizsgáltam pár nappal korábbi gondolatomat, hogy mégis a 28 fokos meleg-e az ideális a meredek kaptatókon, a bringások lefelé általában széldzsekiben robogtak. Csodálkoztam is: "-Ha fölfelé izzadok az egy szál rövidben, akkor lefelé valószínűleg elég az egy plusz hozzú." Idővel rájöttem, hogy a többiek miért széldzsekiben száguldoznak: a könnyűbringás túrázók igyekeznek minimális plusz cuccal kerekezni, így a lejtőre hosszúujjú gyanánt is az egyetlen magukkal vitt göncöt,a vékony és pihekönnyű esődzsekit használják. Velük szemben én bőven válogathattam: szélfogó mellény, vagy hosszúujjú, esetleg dzseki (ezúttal ez meg sem fordult a fejemben).
Két nappal korábban a Bonette hágón csak 2-3 km-n találkoztam 8%-nál picivel meredekebb szakasszal, itt viszont - az elmúlt napi 3300m szint után - a 10%-os szakasz is tovább tartott 1 km-nél és utána is 9% körül folytatódott, így - mivel lábizmom megdolgoztatását is alaposan éreztem, Richtofit sportkrémmel kentem be.
A meredek szakaszon - ahol én is 8-9 km/ó-val haladtam - tűnt fel, hogy kb. fél-egy kilométerrel, azaz egy hajtűkanyarral mögöttem egy versenybringás követ. Élveztem, hogy eddig még senki sem előzött meg fölfelé, és úgy tűnt, ő sem gyorsabb nálam. Mivel filmezni is akartam, nem bántam, hogy utolért, sőt így legalább mozgó bringás is került a képre. Meglepett, amikor odaszólt: "-Salute". "-Bonjour!" - válaszoltam.
12:25-kor, St Paultól éppen egy órányi kerekezés után értem a 2109 m magas Col de Vars hágóra. A tetőn akadt vendéglő, pakoló és két bódés ajándékárus is. Kb. 6-7 bringás tartózkodott a hágón, közülük ketten - hozzám hasonlóan - túracsomagokkal jöttek fel, igaz sátrat nem láttam náluk. Egy könnyű-bringás középkorú versenyzőt kértem meg, hogy fényképezzen le. Bár én is felajánlottam ugyanezt, kiderült: őt felesége kíséri autón, és már túl voltak a fotón. "-Így is lehet" - gondoltam. Igazság szerint én nem tartom olyan komoly teljesíménynek a kísérőautós bringázást, mint ahogy én teszem: maximálisan saját erőből. Teljesen más úgy túrázni, hogy kiszolgálják, alig kell súlyt a hágóra vinnie és este forró fürdő, éttermi vacsora és puha ágy várja. Bár reggel még az emelkedő közben terveztem egy étkezést, mivel részben elfelejtettem, másrészt nem igényeltem, a tetőn ezzel sem húztam az időt; "Ráér majd a kempingben" - gondoltam, "annál tovább bírom majd az Agnello hágó kaptatóján."
A hágóról inkább dél felé nyílt szép kilátás, észak felé egyelőre csak mezők, hegylábak lankás mezői látszottak. A kaptató végére alaposan megszomjaztam, így néhány bringás tekintet közepette a vendéglőbe sétáltam üdítőért. Mivel még azt sem tudtam megértetni, hogy lehetőleg nem hűtőből kérnék üdítőt, így kénytelen voltam mégis beérni azzal (2,8 EUR). Az egyik ajándékárustól képeslapokat és matricát vettem (össz 2,5 EUR), majd mellényt magamra véve 12:48-kor nekivágtam a lejtőnek. Ez volt az első hágó, ahol a lejtőre nem vettem fel hosszúujjút; beértem a mellénnyel. Előző esti terveim szerint 14 órára terveztem az Agnelló hágóra való indulást.
A lejtő alm jellegű dombok oldalában kezdte meg a tekergést. Fölső fele nem volt gyors, a síközpontban ráadásul még rövid macskaköves szakaszok is lassítottak (illetve én a bringát), a középső szakaszon pedig több kilométert síkon kellett hajtanom. A távolban egy magas hegy oldalán nagy gleccser bukkant elő: a másnapi Lautaret hágó közeli La Meije gleccserre gondoltam. Ez ám a Francia Alpok ! - örültem. "-Lassan megérkezem arra a tájra, amelyeket a Eurosporton is látni: amikor a Tour bringásai havas hegyek előterében a hágókon küzdenek egymással.
Vars település után végre ismét gyorsulhattam; a mélyben már Guillestre is előbújt és megkezdődött az oda - 1000 m-re levezető - szerpentinkanyarok sora. Amint már leereszkedtem annyira, hogy lássam a várost, a széles völgyet és a távolban a havasokat, mind jobban éreztem a meleg levegőt. Odafönt a 2109m magas hágón még épp kellemes idő volt, ám nem sokkal a város fölött tekeregve már kifejezetten meleg levegő érte arcom, karjaim. Az is elárult valamit, amikor egy fölfelé kerekező bringás nyakán - a napszúrást elkerülendő - rongy-/ ruhadarabot láttam terítve. Guillestre első házai, épületei közé érve egymás érték a kempingeket kijelző táblát: melyik merre található. Ez a hasznos dolog azt sejtette, jelentette, hogy talán Franciaországban, vagy a Francia Alpokban népszerűbbek, látogatottabbak a kempingek, mint esetleg más országokban, ahol alig-alig jelölik a kempingeket. Mivel úgy éreztem, az Agnel hágó leküzdéséhez kis késésben vagyok, nem sokat "szórakoztam" a keresgélésel, kiválasztottam a legközelebbi kempinget, hogy minél kevésbé kelljen még lejeb gurulni. Az első körforgalom után még így is 1 km-t gurultam a következőig (ez is a város szélén volt), ahonnan már egy leágazás vezetett a La Ribiere kempinghez. Épp mire a bejárathoz értem, a recepciós 3 bringással együtt indult el, nekik helyet mutatni.
Pár percig még türelmesen, majd egyre türelmetlenebbül vártam, ám utána - mert várt rám a hágó - egy nem túl messzi helyre tóltam a bringám és el is kezdtem bringámról lecuccolni, sátram felállítani. Még éppencsak hozzáfogtam a dologhoz, mikor a recepciós is visszatért. Előbb elmagyarázta, hogy oda miért ne állítsam / állíthatom a sátram, majd másikat mutatott. Bár nem örültem feleslegesen elvert 5-10 percnek, végül az előzőnél jobb helyet kaptam: vízszinteset, kilátással rendelkezőt, ráadásul közelebb a mosdókhoz és egy lámpához. A fű alaposan száraz volt, nem tipikus alpesi: nem is volt zöld! Magam felpörgetve hamar felállítottam a sátrat, bedobáltam a cuccokat, majd konyharuhát az ölembe terítve gyorsan hozzáláttam a kajáláshoz. Ezelőtt már meglestem, hogy a mosószobában akad ingyen használható konnektor, így videóm akkuja ebéd közben már ott töltődött. Egy-másfél óra töltésért nem akartam 24 órára áramhoz való hozzáférésért fizetni. 14:40-es indulásomig 40 perc akkutöltést sikerült "abszolválnom". Délutáni túrámmal a 40 km-re fekvő / emelkedő 2744 m magas Col Agnel hágót céloztam meg, melyről a Virtual Alps is azt írta: "Ez a harmadik legmagasabb aszfaltos hágó az Alpokban. Elég könyű mászás a francia oldalról, de hosszú és nehéz Olaszország felől. Az olasz rész egyike a legnehezebb alpesi emelkedőknek." A túrára ahogy 2 napja a három hágóra, ezúttal is kb. 4-5 kg cuccot vittem; videokamerát, szerelőcuccokat, valami kaját, hosszú fölső(ke)t; de esőkabátot nem kellett.
Kezdetben kb. 2 km-t közepesen emelkedett az út - ahogy a salite.ch meredekségdiagramja is jelölte - majd beérve a szurdokvölgybe az út a sziklafal oldalában, kb. 100 méterrel a patakvölgy fölött, szinte síkon vezetett. A sziklák, a kanyon, a völgy, növények, "egyszóval" minden a hőséget árasztotta. Ez a völgy, a meleget árasztó falaival inkább illett volna Korcula szigetére, mint ide. Érdekes volt, hogy mindez a Francia Alpokban volt és éppen egy 2744 m magasra (!) tartó hágóút alsó völgyszakaszában. Az út mentén száraz fenyők, száraz fű és kopár sziklák látszottak. Mivel az út sokat tekergett a sziklafal oldalában egy-egy félős sofőr lassan, óvatosan haladt csak; bosszantott is, amikor vagy fél kilométert mögöttem jött és nem mert megelőzni. Néha mormoltam is magamban: "-Öcsi, ha félsz, akkor ne gyere ide!"
Nagyon vadregényes volt a völgy; kétszer le is fotóztam a mélyben zubogó patakra, illetve a mindössze kis korláttal védett, majdnem függőleges sziklafal oldalában vezető kocsiúton haladó autókra. Kb. 3-4 km után az út egy vizierőmű fölött kis hídon a völgy túloldalára tért át; innentől már a patak mellett, attól nem sokkal magasabban vezetett. Alig emelkedett; közepes hátszélben jól haladtam; nagyon élveztem a kilométerek gyors múlását. A völgy továbbra is szűk volt, de legalább elfért a patak mellett az út, néhol még egy kis mezősáv is. Két helyen a patakban vadvizi kajakosokat láttam; utóbbinál - magamban ujjongva - hosszabban le is filmeztem, ahogy egy kisebb zubogón leereszkedtek. Nagyon jól éreztem magam: minden klappolt: "gyönyörű tájon, a Francia Alpokban kerekeztem; éppen a kb. 4-5. legmagasabb aszfaltos hágóra, ráadásul hátszélben; ehhez jöttek még a kajakosok. Mennyi élmény!" Enyhe emelkedő után kb. 1-2 km-es közepes kaptató következett, mely során az út egy emlékművet megkerülve érkezett az Izoard hágóra vezető leágazáshoz: "-Másnap itt fogok délnek letérni!" Köszönhetően a hátam mögött hagyott lankás terepnek, úgy tűnt másnap bőven lesz alkalmam bemelegedni a meredek Izoard hágó előtt. Kis lejtőcske előtt fűves, fás, eddiginél már szélesebb völgyben pillantottam meg Chateau Queyrast és kastályát a sziklatömb tetején. A csendes kisvárosban még egy kis csobogót, kutat is találtam, melyen tábla állt: "potable" - ha jól emlékszem. Egy közeli embert kérdeztem, hogy iható-e; szerencsére az volt: azt jelentette a felirat. A város után rövid lejtőn értem az eddiginél szélesebb völgybe, az Agnel hágó leágazásáig pár kilométeres, alig emelkedő szakaszon élveztem a 25-28 km/ó-s haladást. Mivel a 2744 m magas hágóig 22 km és ezalatt 1300 m szintemelkedés várt rám, - pihenéssel együtt legalább két és fél órás mászással számoltam -, így tartaléknak egy kis üzletben vettem még fél liter ásványvizet. DK felé fordulva, a völgy végéből - esetleg havas hegyekből - alig lehetett látni valamit; sejteni sem lehetett a völgyzáró havasokat, a hágó környékét.
A hágóút egy teljesen hétköznapi, domboldali tekergéssel kezdődött: bár fák között vezetett, gyakran nyílt kilátás erre-arra, de teljesen hétköznapi hegyeket, domboldalt, erdőket, virágokat láttam csak. Semmi sem éreztette, hogy két órán belül Európa legmagasabb aszfaltos hágóinak egyikére érek. A diagram szerint 7,2%-os volt a kaptató meredeksége; jó erőben haladtam. Pár kilométeren át semmiképp sem akartam megállni, 1700 m körülre terveztem egy rövid szusszanást. Szinte ebben a magasságban, sík szakaszon érkeztem Molines faluba (1760 m). A település előtt 1-2 km széles völgybe értem; az út mellett mező, azon rendezetten szalmabálák száradtak; jobbról egy templomerődítmény állt, a távolban a házak fölötti, völgyet záró hegyen kisebb hófoltok is feltűntek. Az útjelzőtáblát követve az Agnel hágóhoz balra kellett letérni. Kulacstöltés után meg is tettem. Két - két és fél kilométert 7,5%-os kaptatón kapaszkodtam; immár mezőn; a fák véget értek. A hágó völgyébe fordulva - bár már csak / még 15 km volt hátra a nyeregig - még mindig semmi sziklás hegyet, havas csúcsot nem lehetett látni; helyette barátságos, legeltetésre ideális, füves hegyoldalakat: a táj az osztrák Nockalmstrasse környékére emlékeztetett. Noha szép volt, mégis csalódást okozott a völgy, hiszen én olyasmire számítottam, mint mondjuk a Galibier hágó környékéről rémlett: tele havas, sziklás vad csúcsokkal, gyönyörű tájjal. Fontgillarde környékén az út is elég lankás, néhol sík lett: nagyon furcsa volt ez a hágóút. Ahhoz képest, hogy 2744 m-re tartottam, 1900 m környékén 2-3 km hosszan alig emelkedett. A szinte sík szakasz végén vált széppé a táj. Először még csak egy patak tűnt fel, a környező mezőkön, legelőkön lakóautókkal, kirándulókkal, piknikezőkkel. Népszerű, de csendes környéknek látszott! Nemsokára elszórt fák közé és egy szép, sziklás patakrészre értem; az út mellett ülőhelyül szolgáló kő és egy emlékmű is akadt. Kb. 2100 m magasan lehettem; még egy bő "Dobogókőnyi" szintkülönbség várt rám a hágóig. Eljött a kajálás és ezzel együtt kis pihenés, erőgyűjtés ideje. Jól esett már leülnöm és üres gyomrom újratöltenem. Ahogy a csomagtartóra rögzített hátizsákból elővettem a zacskó kaját, kiderült, hogy a konzerv a kempingben maradt. Szerencsére a baguette jó puha és így üresen is finom volt. Ettem még müzliszeletet és végül banánt.
A hátralevő kb. 8-9 km-n már végig gyönyörű tájon vezetett az út. Bár addig semmi érdekeset nem találtam a hágóútban, ez az utolsó órányi emelkedő olyan hatást tett rám, hogy végül egy nagyon szép hágóként emlékszem a Col Agnelre. Az alig emelkedő szakasz hamar 8-9%-os meredekségbe váltott; sebességem vissza is esett. A küzdelmet nem nagyon éreztem, annyira lekötött a táj, ugyanakkor nem szenvedtem erőhiányban. Kb. 2-3 km múltán már a végső szakaszon hajtottam: sejteni lehetett a hágó helyét, körbe-körbe több helyütt hófoltokkal díszített hegyek zárták a katlant, miközben a mezőről, innen-onnan mormotafütty hallatszott. A késődélutáni - 5 és kb. 7 óra közti - fények a táj gyönyörűségét csak még tovább fokozták. Nagyon élveztem, hogy a Napnak köszönhetően alul-fölül rövid ruházatban még ese 7 órakor sem fáztam. Kb. 4 km-rel a hágó előtt egy filmezésnél bringám - támasztóhely híján - a pedáljával az aszfaltréteg szélére támasztottam. Örömmel filmeztem körbe, amikor egyszer csak puffanást hallottam: bár a bringa eldőlt, szerencsére a hegyoldalon nem gurult le, baja sem esett.
Kb. 2km-rel a hágó előtt már jól látszott a végső 2-3 hajtűkanyar; a hágótól balra nagyon tetszett egy hegycsúcs érdekes sziklájával. Ettől a közelségtől kezdett átjárni az öröm, tört felszínre, hogy: SIKERÜLT, feljutottam. Korábban sem fizikálisan aggódtam a teljesítés miatt, hanem az volt kérdéses, hogy időben belefér-e a napba. Útközben sem gondoltam rá, hogy milyen lesz felérni, úgyhogy tulajdonképpen itt hirtelen tört elő, hogy: sikerült, mindkét hágó belefért a napba. A teljes túratervben voltak olyan hágók, amiket a vonulás miatt mindenképp le kellett gyűrnöm, meg nem kevés olyan is, amelyeket egy napos, fél napos túrákra terveztem be. A Col Agnel ezek közé tartozott, és mivel 2744m magas, nagyon vágytam rá. A két heti túráról úgy akartam hazajönni, hogy a sok legyűrt hágó között benne legyen mind a 4 NAGY: a 2802m magas Bonette, a 2744 m magas Col Agnel, a 2645m magas Galibier és a 2770m magas Col d’Iseran. A másodiktól már csak 2 km választott el, az utolsó kettőt pedig szinte csak nagyon rossz idő esetén kerültem volna el, hiszen más út híján kénytelen voltam arra tovább menni.
Nagyon élveztem ezt a 10 percet, amíg felértem: néha mondogattam magamnak: Gábor megcsináltad! Nemrég még hiányoltam a havas csúcskat, egy szakaszon azonban már közvetlenül egy hófolt mellett hajtottam el. Jobban kitört belőlem az öröm, talán, mint a Bonette hágón, pedig az mégiscsak Európa legmagasabb aszfaltos hágója. Jól szerveztem a napom, örömmel gondoltam vissza az oly távolinak tűnő reggelre: direkt korán keltem, indultam útnak, majd e nap másztam a nehéz és meleg Vars hágót, féltettem is a lábam a túlerőltetéstől. Majd sátorállítás után jöhetett a második felvonás, az Agnel hágó. Elvileg - mivel ennyire este értem fel, megvolt a kockázata, hogy jócskán hűvös lesz (a Bonette-n 5 körül alul-fölül hosszút kellett felvennem), de ezzel is szerencsém volt. 19:20-kor értem a Col Agnel, olaszul Colle del’Agnello 2744 m-es magas hágóra és egyúttal a francia-olasz határra. A túloldalt már alig sütötte meg a Nap, de nagyon szép völgynek tűnt az is; a lejtő vonalvezetése pedig kifejezetten tetszett: ahogy az esti fényekben elindult az egyenes, fölötte egy gyönyörű, havas - picirit felhőkbe bújó - hegy, majd a hajtűkanyar után az út felém, de lefelé ereszkedett, bele a sötétbe, és végül a másik oldali hegyoldalban tűnt tova a távolba. Fölötte már csak a hegytetőket sütötte a Nap. (a másik oldalukat még jobban, hiszen még másfél óra volt naplementéig)
A hágó egyik oldalán, a hegyoldalban egy betontábla állt az országhatárt mutatva: egyik oldalán France, másik oldalán Italy felirattal. A kései idő miatt emberekkel sem találkoztam a hágón, így bár nagyon örültem a sikeres felérésnek, úgy éreztem: ha nem sikerül lefotóztatnom magam, az öröm harmada elszáll. Úgy nem olyan az élmény! Egy kilométerrel a hágó alatt, a kanyarokban egy autó tűnt fel: "-Ha kell, akár meg is állítom, hogy fotózzanak le!" - gondoltam. Végül nem volt rá szükség; szívesen készítettek 2 fotót is, sőt még videózásra is megkérhettem a fiút. Filmezés közben meg is kérdezte angolul: Mit érzek? Boldog voltam, de nagyon nem tudtam ezt a filmre rámondani, kifejezni. Egyébként érdekes volt, hogy este ½ 8 ellenére, ha sütött a Nap, elég volt a rövidujjú, ha felhők mögé bújt kissé fáztam. Nehezen akaródzott hazaindulni, annyira tetszett a hágó. A lejtőre természetesen alul is fölül is hosszút vettem magamra. A fenti - tetszésemet elnyert - szakaszon többször is hallottam mormotafüttyöt, így egyszer meg is álltam; bíztam benne, hogy végre egyszer nem csak a hangjukat hallom, hanem legalább egyet sikerül megörökítenem. Molinesig autókkal is alig találkoztam. Kb. 40 perc alatt értem le Chateau Queyrasba: a város előtti rövid emelkedő nem hiányzott, ám a város után már tényleg alig akadt kaptató a kempingig, ellenben hosszú, lankás, ellenszeles mély völgyben hajthattam. A Nap már nem sütött be. Eleinte még bosszankodtam egy kicsit, hogy egy ilyen nehéz nap után, ráadásul a naplemente felé tartva nem esik jól az utolsó 20 km-en még ellenszéllel dacolni, ám végül nem foglalkoztam vele: erővel bírtam; "végülis mit számít, ha 3 perccel később érek haza? Semmit." - nyugodtam meg.
¼ 10-re értem vissza Guillestrébe, és mivel a város 1000 m magasan feküdt, megálláskor éreztem csak, hogy milyen kellemes az idő. Rövidujjúban készülhettem vacsorámhoz. Köszönhetően a tulajnak, jó helyen állt a sátram, jutott egy kis fény a mosdók lámpáiból, így nem volt szükség saját lámpára a vacsorához, de még egy kis jegyzeteléshez sem. A tulaj vacsi közben keresett meg; kedvesen javasolta, hogy ha lehet, inkább még este fizessem ki az éjszakát. Nekem is ez volt a legcélszerűbb, így gond nélkül rendeztem a számlát. Megintcsak nagyon kedvező áron, 8,2 EUR-ért éjszakázhattam; ráadásul klassz mosdó és - igaz sutyiban - videoakku-töltési lehetőségem is volt.
Mint minden este, ezúttal is jól esett áttekinteni a térképen másnapi útvonalamat: ilyenkor öröm érezni, hogy újabb távolságokat, hágókat tudtam le, élményeket szereztem és másnap megintcsak eddig csak olvasott, képeket látott emelkedők leküzdését élhetem át a valóságban is; ezúttal ráadásul az egyik legnagyobb legenda, a Col d’Izoard következett. Bár annak örültem, hogy a meredek szakaszig az e délután megismert lankás, patakmenti út vezet, ahogy elnéztem a meredekségdiagramot, az még az e napi Col de Varsnál is komolyabb meredekségeket mutatott. Brutális lesz! - állapítottam meg: míg ott csak 3 km volt 8-10%-os, az Izoard déli emelkedője Arvieuxtól - a Casse Deserte-i 1 km kivételével - végig, azaz 11 km-en át 8-10%-os: kétszer ¾ km-en át 10%-os, azon kívül többnyire 9%-os. Nem véletlen kentem be ismét éjszakára a lábam és térdem (az izületek miatt) Richtofit Sporttal. Természetesen másnap is két hágó szerepelt a programban: délelőtt, frissen az Izoard, délután pedig a könnyű, lankás Lautaret hágó. Okkal remélhettem, hogy végre időben, 7 körül megérkezhetek a Bourg d’Oisans-i kempingbe, Alpe d’Huez alá. Ez az idő is eljött: következő éjjel már a leghíresebb Tour de France emelkedő tövében hajthatom álomra fejem. Adatok: (ind. Barcelonnette) St Paul (11:00) TM: 1:07:40 DST: 21,8 AVS: 19,33
Col de Vars, 2109m (12:25-48) TM: 2:07:39 DST: 30,39 SAV: 8,59 AVS: 14,28
Guillestre, kemping (13:40) TM: 2:45:12 DST: 50,62 SAV: 32,32 AVS: 18,28
Délutáni túra kis csomaggal: (órát nem nulláztam)
Ville-Vieille elág. TM: 1:06:25 DST: 22,76 AVS: 20,56
Molines, elág, 1760 m (16:55) TM: 1:36:48 DST: 28,48 SAV: 11,29 AVS: 17,65
Col Agnel, 2744 m (19:20-43) TM: 3:09:37 DST: 44,27 SAV: 10,20 AVS: 14,00
Guillestre, kemping TM: 4:34:19 DST: 89,73 AVS: 19,62
Egész napi: TM: 7:19:31 DST: 140,35 AVS: 19,15 MXS: 70,0 TR/D: 142,33

Szintemelkedés: (részben a salite.ch szintdiagram alapján is) - Col de Vars 2109 - 1136 = 975 m
- Guillestre - Col d Agnel + kis hullám közben 2744 - 1000 + 70 = 1814 m
- Col d Agnel lejtőjén pici emelkedő: 50 m
ÖSSZESEN: 2839 m

Költség: 34,6 EUR