13. nap: La Marmotte nevezés

2009 Alpok kezdőoldal

15. nap: utazás Genfig

2009. július 4, szombat – 14. nap: LA MARMOTTE: Bourg d’Oisans – Col du Glandon / St Michel – Col du Telegraphe – Col du Galibier (2645 m) – Bourg d’Oisans - Alpe d’Huez – Bourg d’Oisans – 400m fel – Bourg d’OIsans kemping = 200 km + 5316 m szint
14. nap végéig megtett táv és szint: 1530,61 km + 35250 m szintemelkedés
Kellemes meglepetésre, csak – szűk 7 óra alvás után - 5:50-kor tiszta égboltra ébredtem; örültem, hogy nem éreztem kialvatlannak magam, így reményteli napnak néztem elébe. A Nap a mély völgy miatt még nem sütött a kempingre. Noha szűk 4000 fő 7:30-kor rajtolt, vagy azok készülődése nem vert fel, vagy nem siették el a készülődést. Az én rajtom - mivel rajtszámom 5251 volt, ami meghaladja a 4000-t – 7:50-kor volt; bőven volt még időm. Pakolászás után a sátorban nyugodtan megreggeliztem (végén 2 péksütit és egy banánt), majd feltettem cuccaimat bringámra: ugyanarra, amivel 3 napja a 2770m-es Iseran hágón keltem át málhával. Nem versenybringa! Eközben a sátor „falain át" 7 órakor – a VIP-es 400 fő rajtja miatt – már hallottam a rendőrautók szirénáját.
Kormánytáskámba a videókamera, pár Powerbar (a többit a nyeregtáskában levő szerelőcuccok mellé tettem) és talán még valami ruha, a csomagtartóra pedig a zacskóba tett fém pumpa és az esőkabátom került. Cuccaim kb. 2 – 2,5 kg-t tettek ki.
Mivel fontosabb, hogy jól érezzem magam és nem számít, hogy hogyan néznek rám (a teljesítmény az emelkedőn dől el!), noha kilógtam ezzel a sorból, rövid bringanadrágom fölé hosszút is húztam, felül rövid mezt, szélmellényt és karmelegítőt viseltem. Ahogy este a magyar fiúkkal beszéltünk, noha nem tudtuk, hogy pontosan hol lesz a rajt; nem aggódtunk. Észre fogjuk venni a több ezer kerekest, hogy merre igyekszik.
Bár úgy szerettem volna, ha 7:30 körül elindulok a rajthoz, végül csak 7:35-kor jöttem ki a kempingből. Sok bringás hajtott el szinte a kemping előtt, de a várostól elfelé irányba. Nem értettem a dolgot – talán bemelegítenek ? – ezért én a másik irányba mentem (közben legalább 60-80-an elhúztak), mígnem megkérdeztem és kiderült, hogy a sok bringás a rajthoz megy: Én naív, hülye!
Nem véletlen hogy eléggé a rajtoló tömeg végére kerültem a kis, város széli utcában; mögöttem a rajtig talán még 200, max. 300 fő gyűlt össze. A Marmottéra összesen több, mint 7000-en neveztek. A résztvevők közt környékemen szinte csak férfiakat láttam, jobbnál jobb, több százezres, félmilliós bringákon; úgy mint: Pinarello, Colnago, Bianchi, Focus, Wilier, Look, Trek, Orbea, stb. Az én bringám 5 éve 56 ezer forintba került. A rajtig hátralevő 10 percben egy idő után elővettem videókamerámat: „-Na most lesz, amikor bringám megpillantása után másodszor ámulnak a fiúk: „-Még egy ekkora kamerát is magával cipel? Azt sem tudja, mire vállalkozik, hogy nem tart a plusz kilóktól!" – gondoltam, hogy gondolják.
7:50 ugyan elmúlt, talán hallottunk is sziréna hangot, vagy mást, de a tömeg alig mozdult. Percek múltán kezdtünk picit araszolni, lépegetni előre, majd 8 óra előtt pár perccel már – a házak és a városközpont felé közeledve – gurultunk is, elértük a 4-5 km/ó-t. Végül – már tekerve - kb. 8 órakor értem a tömegben a városközpontba, ahol fúvószenekar zenélt a Marmottéra induló hős, vállalkozó kedvű kerekesek tiszteletére; 100-200 ember tapsolhatott a járdákon.
A központból kihajtva kezdtünk gyorsulni és széthúzódni; 32-34, majd 36-38 km/ó körülre gyorsultunk; el is indultam előre a mezőnyben; pár tucat emberrel előrébb találtam egy megfelelő kis csoportot, akikkel egy ideig együtt haladtam, máskor meg magamnak hasítottam a levegőt azon az úton – 7km erejéig – amerről 2 napja Bourg d’Oisansba érkeztem. Rochetaillée házainál – 710 m magasan - egy körforgalomban fordultunk a hegyek és a Glandon (1924 m) – Croix de Fer (2167 m) hágópáros felé, amelyek közül évek óta már az előbbire viszik fel a mezőnyt. Természetesen mindkettőn jártam már, még 2004-ben, első Francia-Alpokban tett túrámon ( itt olvasható! ), ám erről, dél felől még csak TV-ből ismertem a kaptatót.
Allemont előtt egy francia hölgy – gondolom csomagtartós, sárvédős túrabringám látva – szólított meg kedvesen, hogy csatlakozzam hozzá, álljak be mögé, ő megy elöl. „-Ám legyen" - követtem, így legalább könnyebben filmezhettem előre és óvatosan hátra is. A házak közül kiérve értünk egy tó duzzasztógátjához, amely partján már szintén tekertem ( link: itt olvasható! ) , mikor Péterrel a Col du Sabot (2100 m) hágóra tekertünk fel 2006-ban. A gátra vezető emelkedőhöz érve mosolyogva mondtam: „-Kezdődik a tánc"; végre jönnek az emelkedők; ott már kevesebb okuk lesz lenézni, mert sejtettem, hogy néha akár előzgetni is fogok (még ha a mezőny utolsó tizedében is). Szerencsére annak is eljött az ideje ! Klassz volt, ahogy a bringások több kilométernyi sora tekergett fel a tó szintjére. A tó végénél, amint – kormánytáskámban lapuló diagramom szerint – elkezdődött a hágóút, a sok kilométernyi meredek emelkedő, az elején megálltam vetkőzni: míg alul hosszú bringanadrágomból bújtam ki több elhaladó bringás is ciccegett. Felül a szélmellényt levéve nemzeti színű mezem került elő.
Már az első kilométerek 11% meredekek voltak. A kerekesek csendben, lihegve hajtották a bringákat, küzdöttek. Megarange racsnimmal a többiekénél jobban pörögtek a lábaim, de megéreztem a meredekséget. Időnként azért 1-1 kerekest magam mögött hagytam. Akadtak fiatalok is, de nem kevés 40-50 év feletti férfi is. Egy idő után azért én is rájöttem, hogy a tempó egy picit azért a normál túratempómnál gyorsabb, így az egész marathont nem lenne célszerű így végigmenni, rövid távon, 10-20-30 percig azonban vállalható. Pulzusmérőm adatai is visszaigazolják, hogy a Glandon emelkedő első, legmeredekebb felén valóban a későbbihez képest erősebben nyomtam: pulzusom 150-160 között mozgott, később inkább 140-147 között.
20 km után értünk az első pihentető, majdnem sík szakaszra, amit 97 m szintkülönbséget leadó lejtő, majd egy 13%-osan emelkedő kilométer követett. Ahogy megláttuk a hegy oldalában meredeken felkúszó kerekesek sorát egyből megálltam filmezni és épp hallottam, amint egy-egy kerekesnek nem esett jól még az emelkedő látványa sem: „-Sweet mama!" (azaz szabadfordításban: Szűz anyám!") illetve: „-Jesus!"
Ott bizony már nem volt nagy a tempó és persze mivel a versenyzők többségének bringája nem éppen 13-17%-ra ideális, eléggé küzdöttek lassú pedálfordulatokkal. Az út hamar a völgy baloldali hegyoldalán kapaszkodott tovább egy-két hajtűkanyarral, ahonnan már vissza- és előrefelé is egyre szebb panorámában gyönyörködhettünk. Korábban láttam is csodás fotókat a Marmottéról; épp olyan időnk lett! Időnként előzgettem, illetve menetközben is filmeztem; hallottam, éreztem is egy-két bringás csodálkozó-elismerő pillantását, hangjait, hiszen többször is fél-egy percig csak egy kezemmel kapaszkodtam a kormányban és úgy tartottam a mezőnnyel, néha előzgettem. Élveztem a színes bringások, havas csúcsok, fenyőerdők és kék ég adta képeket, amit egy alkalommal jobbra pillantva még egy vízesés is fűszerezett. Mivel a duzzasztógát előtt illetve utána is - amikor fentről ráláttunk a tóra – sokat fotóztam, filmeztem, hol engem előztek, hol én hajtottam előrébb könnyedén. Furcsa is volt, hogy – igaz a mezőny végén – de másoknak az a tempó is bőven elég volt. Menetközben láttam Hawaii bringamezes csapatot.
Noha nem sok beszéd volt a marathon során a kerekesek között, gyakran hallottam angol beszédet, itt éppen amerikaiaktól, máskor fehérebb bőrű angoloktól, akkor – a Telegraphe hágón épp a meleg miatt panaszkodtak. A tó melletti újabb kis lejtős rész és a hágó között már tekertem 2004-ben; noha nem sokat álltam meg eddig (talán 6-8 perc összesen), órámról láttam, hogy az ütemtervemben szereplő 10:05-re (de még 10:15-re ) sem fogok felérni a hágóra, frissítőpontra. A tavat elhagyva, nem sokkal a hágó alatt értem utol az Allemont előtt szélárnyékát felajánló francia lányt; itt láthatta, hogy egyelőre – túrabringám – ellenére sincs gondom az emelkedővel.
Miután elhagytuk a kitett sárga "Sommet 1km" (nyereg / tető 1 km) táblát, két profi fotós készítette sorra a képeket a résztvevőkről, hogy utóbb az interneten jó pénzért rendeljünk majd. Az út mellett 1-1 furgon is állt segítőkkel, akik fizetős túraszervezőcégek alkalmazottjaiként várták a „megrendelő" bringásokat, hogy adjanak nekik saját frissítést, egyebet. A hágó előtt 200 méterrel – pár tucatnyi tapsoló ember közepette - ágazott ketté a Croix de Fer hágó és a Glandon hágó útja, mi hamar fel is értünk első hágónkra, ahol már torlódtak is a kerekesek a frissítőnél és az ellenőrzőpontként kitett chip-ellenőrzőnél. A tömeg miatt csak átsétálni tudtunk a chipeket ellenőrző kitett lapok fölött.
10:25-re értem az 1924m magas Col du Glandon hágóra, a rajt óta eltelt 2:24 percből POLARom szerint 2:16-ot tekertem, az emelkedőn átlagpulzusom – a kis lejtőkkel együtt – 142 volt. Ütemtervtől való 20 percnyi elmaradásom miatt nem aggódtam, mert eleve a szintidőnél 1 órával korábbi érkezéssel számoltam Bourg d’Oisansba, illetve lehetett még kis tartalék az ütemtervben. Természetesen sok kerekes frissített. Volt ott sajtos, felvágottas szendvics, 1/3 banánok, narancsgerezdek (elsavasodás ellen jó – mondják), aszalt sárgabarack, cukros szárított gyümölcsdarabok, gyümölcskenyér. Meglepett, hogy nem üdítőt, vagy sportitalt kaptunk, hanem sima vizet (máshol volt szörp vagy hasonló, itt nem találkoztam ilyennel).
Ahogy lenni szokott nem egyszerű odaférni a kaját adó pulthoz, így kicsit rámenősebbnek kell ilyenkor lenni. Kajával a kezemben félrevonultam és ha percekre is de a fűbe ülve regenerálódtam. Csodás volt a kilátás: gyönyörű hegyek emelkedtek körülöttünk.
Itt tűnt fel magamon – de mindenki így tett – hogy ilyenkor - ahogy marathonon lenni szokott - az ember tömi magába a kaját: nem kell etikettet betartani, viszont nincs idő nyugodt falatozásra. Gyorsan be kell termelni minél több energiát adó falatot. Az ember kaja közben veszi is el a banánt, dobja a szemetét a dobozba, nem zavarja, ha véletlen leesik kis falat, vagy gyümölcsdarab, stb. Az evészetet egy saját Powerbar szelettel zártam.
Fotózás, és körbefilmezés után 21 perc időzés után 10:46-kor hagytam el a hágót. A lejtőn egyből táblák jelezték, hogy veszélyes szakasz következik. Olvastam korábban pár élménybeszámolót és bizony egyik évben itt haláleset is történt! Nagyon nem, de egy picirit én is tartottam a lejtőtől, ám a sok kerekes miatt! Reméltem, hogy nem lesznek vakmerőek, akik veszélyeztetnek. Komoly meglepetés volt, hogy túrabringám adta lejtőzési hátrányommal is többeket előztem meg, volt aki egyszerűen nem mert 45-50 km/ó fölé gyorsulni, míg én veszélytelen egyenesekben azért elértem a 60-65 km/ó-s tempót. Egy alkalommal amikor a picit kanyargó úton fékeznem és óvatoskodnom kellett egy lassú, Alpokban tapasztalatlan (?) bringás miatt, rájöttem: bizony a lassú lejtőzők is veszélyesebbé teszik számunkra a lejtőt, ahol egyébként persze páran engem is megelőztek. Eszembe jutottak közbe a magyar fiúk, akikkel a pilisi túránk után sejtettem, hogy bizony a lejtőn őket nem nagyon előzik majd meg: utólag mesélték is, hogy így is volt!
Bár 2004-ben – a Madeleine hágóval a lábamban - erről tekertem fel a hágóra, nem sokra emlékeztem: inkább csak egy-egy momentumra az alsó szakaszról, illetve az utolsó 2 km-re. Meglepetést okozott a lejtő közepén levő 1-2 km-es szinte sík szakasz, ahol hajtani kellett. Egy szerencsétlen előzés alkalmával nagyot nyekkent bringám hátsó kereke: lyukra futottam, ám szerencsére megúsztam a defektet.
Bő 31 perc gurulás után, 11:17-kor értem le a meleg völgybe, 510 méterre, St Etienne de Cuinesbe, ahonnan lankás 22 km következett a Col du Telegraphe hágó kezdetét jelentő St Michel de Maurienne-ig a Maurienne folyó völgyében. Az egyik (angol, hisz magyar eddig nem volt) élménybeszámolóban – emlékszem – olvastam, hogy itt jó bolyt kell találni, amelyik jól halad és kihasználva, a váltott vezetést menetközben be lehet kapni pár falatot.
A melegre való tekintettel a többség megállt, hogy a lejtőre felvett meleg fölsőt eltegye; nekem szélmellényem volt. Továbbindulva egy magányos résztvevő tűnt fel előttem; nálam valamivel lassabban haladt. És innen - talán mert a mezőny végső 10%-ban voltam - igazán megleptek völgyi tapasztalataim. Persze picit fel voltam pörögve, élveztem a La Marmottét, de meglepő volt, hogy – a hullámzás közti - sík részeken én hajtok 30-32 km/ó-s tempót és érek utol versenybringásokat, kisebb bolyokat. Mintha senki sem akart volna rendes tempót menni, mindenki pihenősre fogta. Tán 5-7 km után a csendes mezei út rátért a főútra, a vasút mellé, onnan nem volt túl szép a környezet. Egy sík szakaszon, egy 6-7 fős bolyt utolérve egy időre beálltam mögéjük, míg megettem egy újabb Powerbart, ám mivel ennél több volt bennem, 3 km után búcsút intettem nekik; nem érdekelt, hogy senki nem fogja nekem a szelet, hisz kellemes ráadásul hátszél volt. Ezért sem értettem a lazsálást. Komoly energiát sem kellett beletennem és könnyedén, jól haladtam. Legközelebb vagy 3/4 km-rel előttem láttam egy-két nagyobb csoportot, őket mondjuk tán 8-10 perc alatt értem utol. Beálltam egy öt fős olasz egyenmezes csapat mögé, de mivel nagyon pihenősre fogták, megint csak inkább egymagam folytattam tovább a tekerést. Jól esett túrabringával jó erőben érezni magam és otthagyni a drága bringákat hajtó kerekeseket. Ilyenkor éreztem, hogy: „nekem nem újdonság az Alpok, haza járok a Tour de France hágóira", szinte egy a sok alpesi nap közül a Marmotte, még ha nehezebb is azoknál, ugyanakkor kis túlzással bringásként 2004 óta itt nőttem fel. Az olasz és francia Alpokban gyakorlatilag alig van olyan neves emelkedő, ahová ne tekertem volna fel.
Percekkel 12 óra után értem a 710m magasan fekvő St Michael de Maurienne-be (ütemterv szerint 12:00), ahol meglepetésre frissítőállomás állt a rendelkezésünkre, mégha speciális is volt: kihelyezett hármas műanyag pissoar-okat és vízcsapokat lehetett használni. 12:08-tól 18-ig időztem: egy banánt és egy energiaszeletet megettem; közben haza is üzentem, hisz ígértem, hogy a twitteren (www.twitter.com/gyorgyigabor ) át közvetítek: „Eleget aludtam, csodas idö. Ütemterv szerint kezdem St. M Maurienneböl a Telegr- Galibier parost. Hihetetl.hangulat!"
A Galibier hágón (2645 m) 2004-ben tekertem ( Itt olvasható! ), igaz ellenkező irányból, de málhával, így csupán végiggurultam, amerről most fel kellett hajtanunk. Nem rémlett maradandóan szépnek; emlékeztem a felső köves, kopár részre, ugyanakkor a hágóút déli emelkedőjét nem lehetett feledni, mert az csodásan szép: havas négyezresek, tekergő út és két völgyet is belátni.
A Telegraphe hágó elején volt egy 100-200 méteres szakasz, amely meredeksége (8-10 % ?) meglepett, ám aztán hamar beállt a standard 6-8%-os meredekség. Az út legelején még csak-csak le lehetett látni a völgyre, ám aztán hamar zárt erdőben tekergett a bringások hosszú sora. Fel voltam pörögve, élveztem a kerekezést, illetve azt, hogy környezetemnél jobb erőben vagyok, így – noha a mezőny hátsó tizedében, de – sorra előztem a kerekeseket. Kb. a 2. km után – mivel gyönyörködni úgysem volt miben – eldöntöttem, hogy számolgatom a megelőzötteket. Eleinte csak pár km-ig gondoltam számolni, ám végül 7 km-en át tettem így: átlagban majdnem 30 kerekest hagytam magam mögött 1 km alatt, 8 km alatt végül 210-et (az egyik magyar fiú, Dani is így tett, ő – úgy emlékszem - 300-at előzött 1 km alatt). Engem egy bringás előzött meg, rajta látszott, hogy bukott, mert sebes, véres volt. Így érthetővé vált, hogy ilyen jó erőben hogyhogy hátulról jön. Szerencsére sokat tudtam 2-es fokozatomban hajtani (28*talán 26 vagy 28), ez is hozzájárult a jó tempóhoz; igyekeztem is minél kevesebbet a legkönnyebb, Megarange fokozatba (28*34) váltani, mert akkor nem sokkal voltam gyorsabb a többieknél.
Itt, a Telegraphe-n történt, hogy épp elcsíptem amint két bringás azt beszélték, hogy a meleg idő megnehezíti a Marmottét. Emellett ami még maradandó emlék, hogy láttam egy brazil mezes lányt; bizony brazil résztvevője is volt a Marmotténak !
Egy szakaszon, ahogy picit előregondoltam, hogy milyen lesz célba érni (bár még sok volt hátra és figyelmeztettem is magam, hogy ne igyak előre a medve bőrére), szinte elérzékenyültem. Párhuzamba állítottak különböző bringás teljesítményeket: egyik esetben van aki médiatámogatással, meg önreklámmal próbálja emelni bringatúrája nagyságát (bár szerintem egy túra nehézségét nem a napok (100 nap) száma határozza meg, ahhoz csak szabadság kell), másik esetben pedig több BIG tag is autóval közlekedik az emelkedők között, így több ideje marad az emelkedőkre. Ezért érzékenyültem el picit, mert többnyire minden segítség mellőzésével igyekszem túráimat csinálni. Jelen esetben egyszerű túrabringázóként bizonyítom (magamnak biztosan), hogy számomra mi az igazán kemény bringatúrázás és szerintem merre van a csúcs. Eszembe is jutott: valakinek lehet akár 200 BIG listás csúcsa is (nekem júli végéig lett 152 és ezzel bő 200 tagból 99. helyre kerültem), de ha azokból naponta 1-2-t teker csak, akkor teljesítményileg nem ugyanaz, mintha valaki naponta 2500-3500m szintemelkedéseket hajt. Szűrhetnénk aszerint a legjobbakat, hogy ki ment már Marmotte nehézségű túrát, az többet mutatna abból, hogy ki milyen hegyibringás.
A szűk 12km-es, 856 m szintkülönbségű emelkedő vége felé, a sok előzés után azzal szórakoztam, hogy fejemet is oldalra fordítva sorra jól észrevehetően megnéztem az előzött 200.000-500.000 Ft-os bringákat (Pinarello, Colnago, Trek, Bianchi, Orbea, stb.), élveztem, hogy ugyanazzal a bringával mentem el mellettük és tekertem Európa 2. legnehezebb bringamarathonján, mint amivel előtte 2 héten át, gyakran málhával együtt túráztam.
Elnézést, nincs bennem nagyképűség, de irritált és az járt a fejemben, hogy sokan (azt csak a fiatalokra vetítem ki) miért hiszik azt, hogy a szuper, sok százezer forintos bringa az, ami a Marmotte teljesítéséhez segíti őket. „-Gyerkőcök, nem inkább többet kéne hegyen menni? Nem a bringán, hanem - nagyobb részt - a bringáson múlik, hogy hogy bírja az ember a nagy hegyeket, a hasonló bringamarathonokat." (Ha azzal a nyári túrámról kellene lemondanom, sosem költenék ennyit egy versenybringára, eddig nem is tettem.) Persze sok középkorú is tekert a mezőnyben, őket nem kritizálom, előttük le a kalappal, én is szeretném, ha 45-55 évesen le tudnék tekerni szintidőn belül egy Marmottét (bármilyen bringán).
Az utolsó km-n belül kb. fél km-t egyik kezemben a videókamerával tekertem és igyekeztem továbbra is előzgetni; az alja után csak ekkor lehetett legközelebb lelátni a völgyre, ám innen jól látszottak már magas hegyek is. Mintha a kempingben hozzám közel sátrazó hollandokat is láttam volna és előztem is meg: „-Legalább ezután máshogy néznek a magyar „túrázó srácra"!" – gondoltam.
13:26-kor értem fel az 1566m magas Col du Telegraphe-ra, POLAR-om szerint 1:05:35 alatt értem fel, részátlagom 11 km/ó; átlagpulzusom 145, max. pulzusom 156 volt.
Noha itt frissítőállomás sem volt, mintha a fizetős szervezésben résztvevők itt kaptak volna külön frissítőt, illetve lehet, hogy egyeseket segítőjük, párjuk itt várt valamivel. Legalább 60-80-an álltak a hágón. Gyors fotóim és filmezésem (4 percet időztem) során láttam, hogy bizony előre a Galibier irányába a völgy NY-i oldalán elég sötét a felhő; vihar nézett ki. Már a lejtőn csepegett picit, ám felöltözni még nem volt miért, viszont a rövid, 149m szintkülönbséget leadó, néhány km hosszú lejtő ideális volt, hogy egy újabb Powerbar szeletet elfogyasszak. Valloire településen – ha résztvevő volt – volt aki boltban vásárolt is. A házakat elhagyva az emelkedő már a 2645m magas Col du Galibier-re vezetett, noha eleinte még csak 5, majd 7% meredeken. Ahogy élménybeszámolókban is olvastam, a második frissítőállomás kb. 2 km-rel Valloire után, Les Verneysben következett, miután 1 km-rel hamarább megérkezett a zivatar és eleredt az eső. Egyébként a frissítőt is tábla jelezte előre: Revitaillement 1 km. Épp jókor jött a frissítőállomás, melynél az asztalok – pultok sátorponyvával fedettek voltak, így a bringások egy része oda, alá húzódott be, így közben el is lehetett venni szendvicseket, narancsgerezdet, gyümölcskenyeret, banánt, stb. Az eső hevesebben kb. 20 percen át esett – dörgött is - , néha picit gyengült, de szerencsére volt még tartalékidőm, így a tervezett 20 percnél időzhettem picit tovább. Ahogy néztem, kevesen mentek tovább; úgy tűnik a mezőny végén már nem voltak annyira veszettül elszánt kerekesek, akiknek az időjárás ellenére minden perc számít.
Ahogy az adatokból visszaszámolom, kb. 13:55 körül érhettem a frissítőhöz és fotózás, filmezés után 14:25 tájban indultam tovább, ekkor már csak gyengén esett, de tovább nem várhattam, hiszen az előttem álló kb. 1100 m szintemelkedésre (a 700-750 m szintemelkedés / órából kiindulva) bő másfél órát számoltam és 16 óra tájban fel akartam érni.
Falatozás közben gyorsan egy sms-t is elküldtem a twitterre, hadd tudják az otthoniak, érdeklődők, hogy s mint haladok: „Most Valloire utan 3km-rel frissítőpont+zivatar, a Telegraphe-n 8km alatt 210t előztem (mezőny végén), engem egy."
Míg én a bevált Tresspass esőkabátban hajtottam, a résztvevők egy része az apróra összecsomagolható könnyű esőkabátokat viselt, vagy – mivel kockáztatott, vagy súllyal spórolt – mezben ázott. Az ég tőlünk jobbra volt szürke, arra dörgött, úgy tűnt elvonulóban van. Az első km-n (lankás!) 2-3-szor víz hömpölygött keresztben az úton, lábaimat fel is emeltem, hogy ne ázzanak el, utána rendesen hajthattam már. Jól esett, hogy itt is tudtam előzgetni, de itt már nem nyomtam úgy a tempót. Logikus és érdekes volt, amikor egy megelőzött srác beállt mögém, a szélárnyékomba, bár itt nem volt nagy tempó. Én lehettem a mezőnyben az egyetlen, aki mögé szívesen beállhatott, hiszen sárvédőm miatt nem kapott az arcába vizet. ? Elnézést, de ilyenkor is gondolok rá, hogy: „Ilyenkor jó a túrabringás, máskor meg lenézitek és nem tartjátok a Ti szinteteken kerekezőnek ?"
Egy-egy esőben kerekező résztvevő hölgyet, lányt látva bizony azt gondoltam: Le a kalappal! Ilyenre vállalkozni nő létükre ?!
Ahogy az esőszitálás is elmúlt, elvettem videómat és néhány menetközi fotót is szívesen csináltam; lassan-lassan jobban ráláthattunk már, hogy merre kapaszkodik fel a kocsiút a Galibier hágó felé. A szerpentines részt megelőzően egy útmenti épület előtt többen is megálltak, pihentek. Épp egy újabb menetközi fotót akartam készíteni, amikor – mivel még zoomolni is próbáltam – a piciri fényképező kiesett a kezemből. Ahogy hirtelen fékeztem, mögülem valaki csak nehezen tudott kikerülni. Az LCD képernyő egy része fekete lett, a 80%-án lehetett a képet látni; az optikán nem látszott semmi, de azért megijedtem. „-ha ezután nem tudok fotózni, nem lesznek képek, akkor félig kárba is veszik a Marmotte, sokkal kisebb élmény lesz!" Reméltem, hogy ahogy pár éve az előző gépnek, ennek sem sérült meg az optikája.
A szerpentin első hajtűkanyarjában is többen megálltak, vizet töltöttek, illetve pihentek páran. Csodás út kapaszkodott fel a hegyoldalon; hosszú sorban tekeregtek fel a színes kerekesek, háttérben a lenti és havas hegyek. Itt már jóval ritkábban előzgettem, talán azért is, mert nagyobbrészt a legkönnyebb fokozatomban, 28*34-ben, többnyire 8-9 km/ó-val hajtottam. Persze azért többet előztem, mint ahányan engem. E részen, a hágót megelőző utolsó kb. 8km-en mind gyakrabban láttam megálló, kis időre megpihenő, akár a fűbe leülő kerekeseket, néha egy-egy a bringáját is tolta: „-Ezek hogy képzelték, hogy eljutnak az Alpe d’Huez-i célig ?" – gondoltam. Továbbra is gond nélkül, jó erőben hajtottam és nagyon elszánt voltam. Furcsa ezt írnom, hogy elszánt, de emlékszem egy szakaszra, amikor valóban nagyon éreztem ezt: de azt hiszem a Telegraphe hágós sok előzgetés közben is: eltökélten haladtam, hogy magamnak is élményt szerezzek és közben megmutassam a 8-9 kg-s bringákat hajtóknak, hogy nem a bringa teszi a kerekest!
2000m felett jártunk, egyre szebb lett a táj, a közelben a hegyeken mind több felé láttunk hófoltot; nagyon szépen tekergett az út a hegyen, gyakran fotóztam, filmeztem (többször menetközben): felfelé és lefelé is „brutálisan" szép volt. Ahogy korábbi évek fotói alapján csak remélhettem, hogy talán nekünk is megadatik. Egy srác – mert úgy könnyebb – az úton keresztben szlalomozva hajtott fölfelé. Kétségtelen, rájöttem: a versenybringások áttételei 9-10%-on elég nehezek, jobban igénybe veszik a lábakat, mint nekem a 28*34-gyel. 2 km-rel a hágó előtt a szokásos sárga tábla jelezte, hogy „Sommet 2 km"; voltak akik meg is álltak egymást lefotózni. A hágó előtt még a házaknál állt néhány kísérőautó ahol frissítőket adtak a hozzájuk tartozó kerekeseknek, aztán jött a 10%-os kilométer a nyeregig. Ez a kilométer – a bringájukon az áttételek miatt is komolyan küzdő, utolsó előtti erőtartalékokat mozgósító kerekesek miatt eszembe juttatta a háborúban a hóban, ellenszélben küzdő katonákat, vagy a halálba sétáló munkatáborosokat. Nagy küzdelem volt sokaknak; többen is tolták drága bringáikat. Az nem segített, erő meg már nem volt. Részben a marathon feelingtől, illetve attól feldobva, hogy túrabringával jól megyek gond nélkül tekertem, sőt a végén még egy kézzel, filmezés közben is előztem ismét. Fel voltam dobva!
A végső szerpentinen néha már hófoltok mellett, illetve fotósok mellett haladtunk el, mosolyogtunk a fényképezőnek, majd – ütemtervemhez képest 4 perc késéssel - 16:14-kor a chipellenőrzésen áthajtva felértem a 2645m magas Galibier hágóra (Valloire-tól 10,1 km/ó-s átlagot hajtottam, e szakaszra átlagpulzusom 139, max. pulzus 153). Fent már nem volt meleg, szél is fújt, de azért végül 8 percet időztem, az talán mind fotózással és filmezéssel telt. Visszafelé a küzdő kerekesek sorára (akik közül aki még kb. 20 percen belül felért, annak lehetett esélye a 18 órás limitidő előtt le Bourg d’Oisansba érni) és a csodás háttérre, előre pedig a napsütötte, Pazar, gleccserrel díszített 17m híján épp nem négyezres La Meije hegycsoportra. Fantasztikus fotók készültek. A hazai nekem drukkolóknak nem írtam hosszú sms-t, de a lényeg benne volt : „Galibieren vagyok idöben, napos, szep idö"
A Lautaret hágóig 8 km tekergős lejtő várt ránk, majd onnan még szűk 30 km lankásabb lejtő során további 1300m szintkülönbséget kellett leadni az Alpe d’Huezig emelkedő tövéig. E 38 km-re ütemtervemben kb. 1:20-t kalkuláltam. Bizony a Lautaret hágóig vezető 8 km-en nem volt az út mentén korlát, így aki elvétette a kanyart, a mélybe zuhant (volna). Bár nagyon sok időm nem volt, annyira lenyűgözött a táj a színes bringásokkal az előtérben, hogy kétszer is megálltam fotózni, de az utóbbinál már figyelmeztettem magam: „-Gábor, többet nem állhatsz meg, szaladnak a percek!"
Itt is akadt egy-egy lassabban lejtőző, a legvégén meg egy lakóautó tartott fel vagy 2 km-en át. A Lautaret hágóról (Eddig itt 2004-ben, és 2006-ban jártam, összesen 3-szor) NY-nak fordult az út, amerről erős ellenszél fogadott. Egyértelmű volt, hogy – főleg túrabringámmal – ki kéne használnom mások szélárnyékát. Először saját tempómmal menve utolértem egy magas srácot, ám mivel még az én tempómmal sem ment, megelőztem, és ezzel szerencsére fel is tüzeltem. Hamar visszaelőzött és mivel nagyobb tempóra kapcsolt és a szélárnyékában tudtam maradni, ezzel komoly segítséget jelentett nekem. Jól ment a srác, az erős szélben oda is kellett figyelnem, hogy a kanyarokban le ne szakadjak; ő jobban vette a kanyarokat. (Jó, hogy feljegyeztem, meg kell jegyeznem: nagyon bosszantott az út rossz minősége, a kátyúk, repedések.) Szép sorjában értünk utol más bringásokat, akik egy része be is állt mögénk, végül egy 6-8 fős csoport alakult ki, köztük a Col du Telegraphe-on megelőzött, kempingből ismerős holland srác. Mivel sokat segített a szélfogás, noha már bőven meleg volt az esőkabátban (fent elkelt még a lejtőn), nem álltam meg levenni; tudtam, hogy jön majd egy kis hegyoldali hullámzós terep, ott megtehetem úgy, hogy talán az emelkedőn vissza is tudok zárkózni. Így is lett. A duzzasztott tó gátja előtt még csak egy apró emelkedő volt, ott még csak 2-3 embert előztem meg, ám gáton áthajtva a következő, 72m szintemelkedésű huplinak köszönhetően a dzseki levétel és elrakás (fél perc) annyira is belefért, hogy visszazárkózás után a teljes csapatot megelőzve értem a tetőre. A lejtőn – emlékszem – bosszankodtam is picit, amikor nagy sietségben egy kanyart rosszul vettem be és így jobban lassítanom kellett. Az utolsó, legendás emelkedőt megelőzően még 4-5 km szinte sík szakasz állt előttünk, itt egy utolért srác mögé álltam be szélárnyékba, hogy addig is megehessek egy újabb Powerbar szeletet (ezek így nagyon beváltak), majd a legvégén én fogtam a szelet.
17:42-re értem a Le Bourg d’Oisans-i utolsó frissítőállomásra, ahol tudomásom szerint a limitidő is volt. (Érdekes, de nem kizárt, hogy a szél miatt a lejtőn akár 5 perccel lassabb voltam, mint vártam.) Anno én úgy tudtam, hogy aki 18 óráig nem ér ide, azt nem engedik fel, de mint utóbb kiderült, ez máshogy történt. Mindenesetre én még ennek tudatában időztem. Szokásosat: szendvicset, banánt, szárított gyümölcsöt és narancsot ettem, na meg utolsó energiaszeletemet. Közben hátratekintve DK felé már sötét volt az ég, dörgött is. „-Újabb megázásban lesz részünk?", ugyanakkor tudtam, itt a legendás Alpe d’Huez-i emelkedőn, a cél felé tartva az ember nem ijed meg az esőtől. Továbbindulás előtt még lefotóztattam magam, illetve megörökítettem pár versenyző drága bringáját: ők ilyennel jönnek a Marmottéra és érnek ide 10 óra alatt.
17:58-kor továbbindultam. Alpe d’Huez emelkedője 21 hajtűkanyaros Tour de France legenda; távja 13,6 km, mely alatt a szintemelkedés 1120 méter. Minden hajtűkanyarban egy Tour de France szakaszgyőztes neve és az évszám szerepel. Igazából a kezdeti 3-4 km a legmeredekebb (10-11%), később jellemzően 8-9%-os, a legvége csak 4%. Mikor a magyar srácokkal beszéltünk róla, úgy gondoltam, hogy jó lesz, ha 1 óra 30 perc alatt felérek. Lábunkban 162 km és 3800 m szintemelkedés volt, ám nem éreztem magam fáradtnak. Áttételemmel és erőnlétemmel nem volt gond a 11%, ám a hangulat, a küzdő kerekesek miatt már az első hajtűkanyarban megálltam egy picit: videóra is kellett vennem a megkínzott arcokat. Itt is akadtak, akik sétáltak kerékpárjuk mellett. Néha, néha előzgettem, bár páran engem is, miközben középtávolról égzengést hallottunk. Az alsó 3-4 km-en többször nem tudtam megállni, hogy meg ne álljak fotózni, filmezni, máskor persze pl. hajtűkanyarban menetközben videóztam. A meredek részt követően, La Garde házai után kezdett el esni az eső, fel is vettem esőkabátomat, ám szerencsére hamar el is tehettem és végül szárazban tehettem meg az utolsó kilométereket.
Igazán nagy élményre középről nem emlékszem, egyesével küzdöttek az emberek, néztünk fel a már előbújó Alpe d’Huez házaira, majd jött a nyíltabb szakasz a fotósokkal. Emlékszem, előttem is két bringás direkt távolabb húzódott egymástól, hogy külön legyenek a fotón, én is így tettem. Onnan még tán kb. 2-300 méter szintemelkedés lehetett előttünk, nyílt mezőn lehetett látni a faluig hátra levő kilométereket a pár hajtűkanyart. Az utolsóban meg is álltam ismét lefilmezni a cél felé igyekvő, lassan megkönnyebbülő fáradt bringásokat; nagy részüket így persze magam elé engedtem.
A meredek kilométeren ahogy a házak közé értem, egy bar (bisztró) előtt 10-15 ember pihent, iszogatott és tapsolta a felérkezőket. Amint láttam, hogy az előttem 100 méterrel haladót hogy tapsolják és bíztatják, elő kellett vennem a videómat: erre meg aztán – ahogy sárvédős, csomagtartós túrabringámmal a kormányt egy kézzel fogva videóztam, még jobban belelkesültek, még hangosabban drukkoltak, tapsoltak, olléztak. Emlékszem is ahogy mondta angolul: „-Meg tudod csinálni: You can do it!" – már mosolyogtam, alig bírtam magammal, ahogy elhaladtam mellettük; köszönöm nekik ezt az élményt! Pár száz méter könnyed tekerés után hajtottam el a felüljáró alatt, amit még meredek szakasz követett, majd irányítottak is minket jobbra, ahol már lankás, rövid ideig sík szakasz következett; rá is gyorsítottam. A cél (ekkor még nem tudtam hol van) előtt tán 400 méterrel 200 m hosszú 5%-os egyenes következett: teljesen feldobva kezdtem egy előttem haladó után sprintelni, akit a tető előtt meg is előztem, miközben páran sprintemet tapsolták. A bukkanóról hamar a célba gurultam; bruttó időm: 11:36 lett (az előző napi Alpe d’Huez-i időmnél mindössze bő 1 perccel értem fel lassabban!). ÉLMÉNY volt! Ugyanakkor mégsem tudott akkora öröm felszakadni belőlem (talán a tömeg miatt ?), mint a 3-szoros Mont Ventoux megmászás után. Nem tudom miért. Örömmel hívtam fel az otthoniakat, meséltem egy picit a hatalmas hangulatról, a célba érésről, a hibátlan napról, a twitterre meg ezt küldtem: „Fantasztikus napon, sok fotoval, videoval 11:36 alatt teljesítettem! HATALMAS ÉLMÉNY"
Pár percnyi örülés után egyből a kajaosztó sorhoz mentem, hisz az oklevél átvétele nem sürgetett, ám szervezetem megérdemelte a meleg tésztát, nassit, üdítőt. Egy asztalhoz ülve egymagam eszegettem, élveztem a hangulatot, bár tényleg nem voltam annyira kitörő „állapotban", mint pl. a Granfondo Fausto Coppi után, vagy a Granfondo Campagnolo után; mondjuk meleg napsütés is segített volna ezen, meg társaság. A magyar fiúk közül Teszár Balázs és Ivány Dani 9:53-as idővel a 2972-2973-adik helyen értek célba. Gratula nekik! Érdekes, hogy időzés nélkül 9 óra 27-t tekertem, azaz még akár 1 óra pihenőidővel is mehettem volna 10 és fél órás Marmottét, bár akkor nincs ennyi videó és fotó ami örökre feledhetetlenné teszi e napot. Megérdemelt vacsora után beálltam a rövid sorba az oklevelem átvenni (rajtszám megadása után kinyomtatták), majd időközben megnyúlt sorba a chipet leadni. Sajnos Marmotte mezek és medálok már elfogytak, így azt már csak interneten rendelhettem.
11:36:28-as időmmel 4853. lettem (az 5301 célba érkezőből) és az eredménylista alapján (1 órával kevesebb pihenést jelentő) 10 és fél órás célbaéréssel 3800. hely környékén lehet végezni. A győztes, a holland Bert Dekker egyébként a Marmottét 6 óra 9 perc alatt, 28,3 km/ó-s átlaggal teljesítette, a Marmottét pedig összesen 5301-en fejezték be (a több, mint 7000 nevezőből.)
Ahogy már elfelé készülődtem és a célegyenesnél lefotóztattam magam, nem tudom mi okból egy beérkezőt komoly tapssal fogadtak a célnál. Akkor azt hittem, ő az utolsó, de az eredménylista alapján annak az ideje 13 óra 19 perc volt.
Mivel nem pukkadtam ki és még mindig volt bennem energia és motiváció (!!), miután sms-en leegyeztettem a fiúkkal, hogy nem gond, ha csak 10-kor ugrok be, óvatos legurulás után ismét nekivágtam az emelkedőnek, hogy megdöntsem 5150métert jelentő szintrekordomat, ami már legalább 6 éves. Itt, ha az ember bírja még, nem nehéz szintet gyűjteni, hisz épp a meredek alján 1 km 100 m szintemelkedést jelent. Gond nélkül tapostam felfelé a pedált, miközben egy-egy Marmottés is akadt még. Emlékszem egy lányra, aki nagyon küzdött már; fáradt volt, de biztos hajtotta a dac, az akarat, hogy ő megcsinálja. Együttéreztem vele és szinte zavart, hogy én olyan könnyedén tekerek felfelé. Becsültem a még mindig felfelé tekerőket küzdelmükért így 1 9-kor, erejük végén. Egy apróság zavart saját tekerésem során: kétszer is úgy tapsoltak oda, mondtak bíztató szavakat, mintha Marmottés lennék, így válaszoltam is angolul: Én már befejeztem; most a rekordért hajtok.
Végül bő 400 m kapató után fordultam meg, az utóbb megnézett adatok szerint új, napi szintemelkedés rekordom: 5316 méter. A magyar csapat, a srácok már pihenten, fürdés után filmet néztek a laptopon, élvezték a Marmottét, Balázs és Dani egymás kezét a magasba emelve haladt át a célon, Pádár Andris fél órával később ért célba. Büszkén mutatták a medált. Ahogy sejtettem, a lejtőn senki sem előzte meg őket, de az emelkedőn Dani is jó sokat előzött.
Marmotte után szokatlanul, bár hozzám hasonlóan még több tucat emberrel kempingben, sátorban hajtottam álomra fejem. Büszkén!
Előtte nem nagyon gondolkodtam ezen, de így utána rájöttem: 5500 m szintemelkedésnél is több van bennem, bírok ennél nehezebb bringamarathont is; nincs miért aggódnom az egy héttel később esedékes Ötztaler Radmarathon próbatúra miatt. (maga az Ötztaler radmarathon a limitidő miatt túrabringával már neccesebb, de 2010-ben ott leszek a rajtolók között.)
Szerintem fogok én még ennél több szintemelkedést is menni egy nap.

Györgyi Gábor