17. nap: Pireneusok: Andorra - Puigcerda Coll de Pal

2010 Pireneusok kezdőoldal

19. nap: Pireneusok Vallter (2150 m)

Click for English

2010.július 30, péntek – 18. nap: Puigcerda – Mont Louis (FR) – Lac Bouillouses (2017 m) – Mont Louis – Las Planes / Puigmal völgy (2077 m) – Puigcerda – Collada de Toses (1800 m) – Campdevanol = 177,64 km + 2647 m szint
Túra kezdete óta megtett: 1996,79 km + 39661 m szint

Mobilom riasztását megelőzően 8:22-kor tiszta kék égre ébredtem; a helyszűke miatt fotókat törölgettem a memóriakártyáról és szokás szerint mosdás közben akkut töltöttem. Küllőellenőrzés után 9:45-kor indultam útnak; e napra két - francia - 2000-es aszfaltos út jutott: a lankás Lac Bouillouses (2017 m) és a Puigmal emelkedő, valamint este még málhával át akartam jutni a Collada de Toses hágón, hiszen a Vallter-i kitérővel együtt sok kilométer állt még előttem a barcelonai reptérig. Ami az információforrásokat illeti: a Lac Bouillouses és a Puigmal is talán csak a cyclingcols.com honlap listáján található meg, de pl. mikor az utóbbi aszfaltosságáról érdeklődtem, kiderült, a srác (cyclingcols.com „tulaja”) még nem járt rajta. Ezek szerint nem járt minden emelkedőn, aminek a diagramja nála szerepel.
A Puigmal először a térképen tűnt fel; 1971m-en van egy épület, odáig biztos volt az aszfaltút, de utána ? Végül próbálkoztam google térképpel is, meg fotókkal és úgy tűnt: valameddig utána is aszfaltos lesz. Azonban mérvadó információt nem találni róla a neten. Ezért is mentem ! Majd én segítek a pireneusi emelkedőkről érdeklődő kerekeseknek :-)
1 km-n belül a francia határra értem, ám hiába táblázták ki az áruházat, talán másfelé lehetett, mert vásárlás nélkül, mindössze egy péksütivel a gyomromban voltam kénytelen továbbhajtani. A 2007-ből már ismerős út lankásan – művelt földek, búzamezők közt emelkedett Mont Louis felé: a széles völgy mindkét oldalán 2000-2600m-es hegyek törtek a magasba, bár így csak 700-1300 méterrel az út fölé. Szép körkilátás nyílt rájuk: kezdve Puigcerda várostól folytatva a spanyol Cadi hegységgel, majd a Coll de Pal hágó hegyével, avagy Supermolina környékével, amit követett a 2007-ben felkeresett Coma Morera csúcs, majd Puigmal. Az északi oldalon talán kevésbé neves hegyek követték egymást, ott inkább a hegyre felfutó települések és Font Romeu házai tetszettek.
Saillagouse településen (1/2 11 – ½ 12) végre akadtak üzletek; eljött az étkezés – és ajándékvásárlások (unokahugaimnak, unokaöcsémnek kedves állatos vonalzókat, magamnak helyi tájas hűtőmágnes) - ideje. Szuper, ideális időben hátradőlve, kényelmesen falatoztam: elégedett voltam, jól éreztem magam: csodás tájon, időben…. Úgy éreztem, nem is kívánhatok többet. Ezeket a pillanatokat, órákat szeretem.
A napos, panorámás emelkedőről Puigmal völgyébe láthattam be, majd hullámzó terepen értem fel az 1581 m-es Col de la Perche hágóra, ahonnan pillanatok alatt Mont Louisba értem. Egy szép XVII. századi vár, erődítmény mellett haladt el az út; állítólag kommandós kiképzőközpont is a vár. Már a Lac Bouillouses leágazásától is szép kilátás nyílt a hegyekre, ám maga az út is lenyűgöző volt. Előbb egy kemping mellett gurultam el, majd nagy parkoló várta a turistákat, ugyanis tovább, a tóhoz már csak busszal vagy gyalog, illetve kerékpárral lehetett felmenni. A környék nagyon idilli volt: hézagosan fenyőerdős, panorámás volt, ám akadt csobogó patakmenti rész padokkal, amely ideális volt családi piknikezéshez: béke, fenyőillat, csend és nyugalom. Örömmel láttam magukat jól érző családokat aranyos gyerekekkel. Ennél nincs kellemesebb hely hétvégi kiruccanásra.
A 13km-es völgyi út ( Lac Bouillouses meredekség-diagram - LINK ) hosszan 1-3%-os vagy sík volt, csak a végén volt két 9-10%-os, majd három 5%-os meredek kilométer. Érdekes volt, hogy a duzzasztott tavat, az ilyen helyektől eltérően nem egy mély, sziklás völgyben alakították ki, hanem lankás, füves legelők mellett szinte kis buckák közt. A 2017m-es vízszint fölé mindössze 300 -600 méterrel emelkedtek csak a hegyek. A turistaház mellett is akadt pár kifejezetten emberbarát, simogatható ló is, de a – tán 30 m magas - gát alatti mezőn is legelészett néhány; egy aranyos kiscsikó is  A gáton a közepéig besétáltam, ahol a kőkorláton felirat állt a tó tengerszint feletti magasságával: 2017 méter.
A turistaházba hűtőmágnesért, vagy hasonlóért sétáltam fel, mire visszatértem egy pár a bringámon levő emelkedők, hágók matricáit nézegették.  A turistaház előtt két ló álldogált, egyikhez egy kislány közel is merészkedett és az állat hagyta magát megsimogatni. Azt hiszem ez a völgy tényleg családbarát kikapcsolódásra alkalmas hely. Saillagouse-ban a már bevált helyen ültem le hiányzó energiáimat pótolni. Apró buckák után 16:15-re érkeztem meg a puigmali völgy – kb. 1340m-en található - leágazásához.
Ez is a kirándulók völgye, bár itt még kisebb forgalom volt, mint a tónál. Mindössze pár autóval és néhány emberrel találkoztam csak. Ahogy az út a völgy közepétől az erdő szélére jutott, sajnos elég hamar aszfaltkaviccsal lett leszórva: nem is értettem, miért hagyták aztán rajta. Kispórolják a ragasztóanyagot alóla, vagy mire jó a túl sok kavics? Azt még értem, ha kis százaléka nem ragad le és az út szélén maradnak még pattogó kavicsok, de itt a keréknyomok kivételével az út többi része mind kavicsos volt; úgy kellett keresgélnem, hol lehet könnyeben haladni. Ez hiányzott csak ! „-Eddig tökéletes nap volt, de úgy látszik ma sem úszhatom meg valami kellemetlenség, akadályozó tényező nélkül. Nehogy már minden összejöjjön….” – gondoltam.
Beletörődve forgattam a pedálokat az erdei időnként azért kilátást is engedő - 6-7%-os meredek úton. A panoráma lenyűgöző volt: a teljes völgyet be lehetett látni: kezdve a Cadi hegységtől Puigcerdán és a szembülső hegyeken át egészen a matemalei völgyig, ahol 2007-ben kempingeztünk (1700m magasan !). Bár csak tán 300-350 méterrel voltam felettük, jópofa volt fentről látni a kocsiúton a hangyányi autókat. Ahogy a diagram is jelölte, az emelkedő sajnos 1870 méterről egészen 1804m-ig visszalejtett, kapaszkodhattam vissza újra. A fővölgytől merőlegesen, már befelé haladva a völgy környékére nem, csak a Puigmal csúcsa felé és a környező hegyekre nyílt kilátás. 2,5-3 km-ig tartott a kavicsos felszórás; azután végre könnyebben haladhattam. 1971 méteren egy sifelvonóállomáshoz érkeztem (jelölte is a térkép), amit egy kilométererel feljebb – 2040 méteren - egy parkoló, majd sorompóval lezárt továbbhaladó út követett. A sorompón egy felirat állt, rajta csak francia szöveggel. Bár egy-két szó (veszélyes és agresszív állatok) alapján valamit lehetett sejteni, mivel gyalogos embereket láttam feljebb is, továbbhajtottam.
2000 m felett már elégedetten pedáloztam, nem lehet panaszra okom. Kb. 2050 méteren – miközben a fák már elfogytak – az emelkedő hajtűkanyarral fordult a völgy felé, külső szélén egy felnőtt ló és egy kiscsikó legelészett, a hegyoldalban színes virágok nőttek. Aranyos volt, ahogy a kiscsikó mellettük való eltekerésemkor megijedt és odébb szökellt, sietett anyukája védelmébe: „-Ne félj tőlem, kis buta!” – mondtam neki.
Valamivel rosszabb minőségű úton továbbhajtva hamarosan méhkaptárak és akörül szálldosó méhek tűntek fel: talán őmiattuk tették ki a táblát, hogy veszélyesek és agresszívek lehetnek – gondotlam. Így 2077 méteren eljött a visszafordulás ideje (18:28): „-Sebaj, hogy nem mehetek tovább, ezt a 2000-est is behúztam! Már csak egyetlen egy maradt hátra a Pireneusokban: a 2150 m magas Vallter. Holnap!” Célom közelébe értem.
Míg búcsúzóul körbefilmeztem, már azt sugalltam magamnak: „-Gábor, igyekezni kéne: még kb. 30 km a kempingig, majd sátorbontás és csak utána jön a málhás Collada de Toses hágó (1800 m).” A visszaúton, a lejtőn bár igyekezni kellett volna (3/4 7 volt), két alkalommal nem tudtam ellenállni a fővölgyi félkörkilátás megörökítésének. A szembülső hegygerinc egy részén kis felhőpamacsok érdekesen lapultak oda a csúcsokra. Elvarázsolt ez a vidék is, ahogy a közeli Andorra is.
A főútra leérve az erős hátszél támogatását kihasználva 40-60 km/ó-val robogtam a nem is túl meredek, sőt néha lankás lejtőn. Élveztem a könnyeden elért nagy sebességet. Bourg Madame-ban gyorsan beugrottam egy boltba baguettet, péksütit, illetve másik boltban dzsemet és konzervet venni, így 19:15-re értem vissza a kempingbe. Gyorsan benyomtam a péksütit, egy energiaszletet, banánt és csomagolt péksütit (azaz gyors kajákat), miközben bontottam a sátrat. 19:35-kor már útnak is indultam.
Továbbra is hátszélben hajtottam Nyugatnak, míg a Collada de Toses felé vezető első leágazásnál meg nem álltam térképet nézni. Három út is tart a hágóra: van a túl hosszú, lankás, és hullámzó legészakabbi, majd van a térkép szerint keskenynek jelölt – rövidebb - utacska a patak mentén, végül pedig a legdélebbi, ami Molinán át, szintén hosszabb távon ér fel a hágó 1800m-es szintjére. Nem volt felesleges időm tökölésre, így a legrövidebbet választottam, ez mindössze 7 + 7 km, ami 650 m szintemelkedésre ideális meredekséget sejtetett.
20:05-kor kezdtem meg a lankásan induló, szűk völgy alján haladó kaptatót. Bár nem volt panoráma, ez most – az igyekezet miatt – nem is hiányzott. Zenével a fülemben, jókedvvel haladtam az 1250m-ig 2-4%-os, azt követően 6-8%-os meredek úton. Két alkalommal autók üdvözlő dudaszavának örülhettem: ilyennel jellemzően málhás túrázóknak jeleznek. La Molinába érve (1425 m) picit kinyílt a völgy és rá lehetett látni a völgyet záró, hágó környéki hegykoszorúra: picit sütötte még őket a Nap. Megnyugtatott, hogy még nem tért nyugovóra. Valamivel továbbhajtva egy tábla Barcelonát jelezte (arra kellett mennem: jó érzés, hogy már a két nappal későbbi végcélomat kiírták), ám elágazást nem találtam. Az emelkedő fokozatosan kanyarodott jobbra, lassan már visszafelé – Észak felé - és nem értettem a dolgot: „-Igaz fölfelé, de már a hágótól elfelé hajtok ! Nem tetszik ez nekem!” – gondoltam. Olyan ember vagyok, aki ritkán szeret visszairányba menni és ott tanakodni, újra próbálkozni, igyekeznem is kellett, ezért inkább – reménykedve – továbbhajtottam a 8%-os meredek úton. Már 1500-1550m tájékán tűnt fel szemben egy keskeny emelkedő; talán az lett volna az én utam; azt kellett volna meglelnem.
Helyette időnként jó meredeken értem Supermolina síközpont házai közé, ahol legalább már a hágótól nem mindig távolodva haladt egyre csak feljebb az út. Nagyon bosszúsan tekertem, egy ideig mind gyorsabban és gyorsabban, mert egyre csak vártam egy megfelelően útbaigazító és megnyugtató útjelző táblát. Kb. 1620 méteren végre egy körforgalomnál tábla jelölte Barcelonát, onnan 200m hosszan 14% emelkedőn kellett felküzdeni magam. A város hágó felőli szélén már felkapcsolt utcai lámpák mellett megálltam (1/4 – ½ 10) és még világosban megörökítettem az elmúlt esti / éjszakai elátkozott bringázásom helyszínét, a Coll de Pal környékét és a leereszkedésül szolgáló völgyet, sípályát. Kifelé Cerdanya felé a hegyek fölött szép, enyhén vöröses volt az ég, a hágómon pedig felhők buktak át.
A továbbiakban az út sokkal lankásabban és végre jó irányba haladt, mind többször fák takarása nélkül gyönyörködhettem a közelebbi és távolabbi hegysorokban. 1780 méterre érve a hátralevő 4 km-t szinte már síkon és erős szürkületben tettem meg. A hideg ellenére nem akartam öltözés miatt megállni; azon igyekeztem, hogy 22 órára a nyeregbe érjek. Érdekes volt közelebbről is látni, ahogy délről felhők úsznak át a hágón; azaz ott köd volt.
Végül 21:55-re a világosság utolsó perceiben érkeztem meg a kereken 1800m magas Collada de Toses hágóra, mely 2010-es pireneusi túrám legmagasabb málhával elért pontja volt – sajnos. Hogy pontosítsam ezt, meg kell jegyezni, hogy természetes, hogy az ember a zsákutca jelegű 2000m-es emelkedőkre málha nélkül megy fel, hiszen ugyanott jön vissza. 2010-ben a 10 db 2000m fölé vivő útból mind a 10 ilyen volt, értelmetlen lett volna tehát málhával feltekernem rájuk. Egyébként júniusban, egy hetes alpesi túrám során azért két alkalommal málhával is tekertem 2000m fölé.
Még egy adalék: mivel az Alpokban is megvan már bringával az összes 2000m feletti hágó és csak zsákutca jellegű emelkedők vannak hátra, amíg ezek gyűjtése hajt, már csak akkor hajtok málhával 2000m fölé, ha valamely már korábban bejárt hágón kelek át.
Behúztam hát 2010-es pireneusi túrám utolsó számottevő málhás emelkedőjét ! Jópofa volt látni a hágón a körülöttem úszó felhőpamacsokat és örültem, hogy éppen még világosban sikerült felérnem, ugyanakkor ha sikerült volna megtalálnom a rövidebb utat, minden bizonnyal akár fél órával hamarabb is felérek.
A lejtőre alaposan beöltöztem (hosszúnadrág, polár, hosszú mez és fejpánt), ám egy idő után így is fázni kezdtem. Az út hosszan túl lankásan (2-3%) ereszkedett csak: kilométereken át tekernem kellett a haladásért. Fák nem védték az utat, így a sötétben már messziről látni lehetett, ha valahol autó fénye tűnt fel, illetve a mély völgybe is le lehetett látni (ha épp nem felhőben tekert az ember), bár települések fényei csak távolabb látszottak.
A szintet csak nagyon lassan leadó lejtő épp ezért lett hideg: tán 10 perccel indulás után is még kb. 1600m felett nyomtam a pedált; meg is álltam előtúrni a táskából még egy zoknit a lábamra. Fázott. Hiába vált később valamivel meredekebbé az út, a sok tekergés miatt nem lehetett igazán gyorsan haladni. 1200m-en házak közé érve ugyan egy tábla kempinget jelzett, ám melegebb sátrazás reményében továbbereszkedtem.
Kb. 970 méteren fekvő Ribes de Freserbe érve néhány perc kereséssel sikerült megtalálnom a Tourist Office-t, ahol memorizáltam, hogy merre vanak kempingek a környéken: az egyik a szomszéd faluban, a másikat azonban tábla jelezte. Nosza a táblát követve tekeregtem utcáról utcára, lankásan fölfelé… mígnem a település szélén elveszett a kitáblázás: egy arra sétáló srácot kérdezve világosított fel, hogy még kb. 5 km fölfelé. „-Na, azt azért nem!” – lett elegem és visszafordulva sietve el is hagytam Ribest: „-Lesz lentebb is kemping!”
23 óra is elmúlt már, amikor lankásabb, tekerős úton fogyasztottam a kilométereket és úgy nézelődtem jobbra-balra, hogy esetleg hol lehetne vadkempingezni. Nem volt már kedvem 12 km-t a következő kisvárosig hajtani:”- Ideje lenne már aludni!”
Két alkalommal nem sokon múlt megfelelő helyet találni, ám végül Campdevanolig (770 m) kellett ereszkednem, ahol már érezhetően jobb idő volt, pálmák is akadtak és vékonyabbra vetkőzhettem. Egy tábla két kempinget is jelölt, le is tértem és alig vártam a sátorállítást. Ám nem ment az olyan könnyen… 2 km múlva, az első kemping előtt ülő fiatalok azt mondták: a kempinget este bezárják, így nem lehet bemenni (én meg elfelejtettem, hogy azon a kapun, amin ők kijöttek, én is be tudnék menni). Már elkedvetlenedve, az utolsó egy óra miatt kiakadva hajtottam tovább a lankásan emelkedő úton; meleg öltözetemben meg is izzadtam egy kicsit. A 2. kemping nemhogy a város szélén, de végül attól 4 km-re feküdt. Végre be tudtam menni és éjfélkor (!!) meg is kezdhettem végre a sátorállítást. Vacsora, zuhanyozás (közben szokásos akkutöltés) után hajnali 1 óra is elmúlt, mire álomra hajtottam fejem.
Ez a nap is amilyen klassz volt este 9-ig, esetleg 10-ig, olyan bosszúsan fejeződött be.



Györgyi Gábor