9. nap: Col du Lautaret (2058 m) Lac Besson (2090 m)

2011 Francia Alpok kezdőoldal

For english travelogue CLICK here !

11. nap: Plan du Lac (2361 m) Col de l'Iseran (2770 m) Le Saut, Tignes

2011.06.19, vasárnap: Le Bourg d’Oisans – Col du Lautaret (2058 m) – Col du Galibier (2645 m) – Valloire – St Michael du Maurienne – Modane (1063 m) – Aussois – Plan d’Aval és Plan d’Amont közt, 2010 méteren – Modane = 134,7 km + 3461 m szintemelkedés
9 nap alatt megtett: 1057,5 km + 21779 m szintemelkedés


Este jó gondolatot követően jó döntést hoztam és átstrukturáltam az utolsó 3 napot. A következő két nap elég nehéz, ezért úgy véltem – ha már korábban úgyis végigtekertem Moutierstől Bourg St Maurice-ig – nem lehet lelkiismeret-furdalásom, ha Courchevel emelkedő előtt és után vonattal utazom 30 km-t Bourg St Maurice és Moutiers közt. A 60 km vonatozás miatt viszont az Iseranos napra áttehettem a Modane környéki második 2000-es emelkedőt (a 2308m-es Bellecombe-ot), így a Galibier napjára csak Plan d’Amont duzzasztott tóhoz vezető kaptató maradt.
Sem nem koránra, sem nem későre hagytam az óracsörgetést és picit talán kényelmesre is fogtam a reggelt, annak köszönhetően, hogy a Galibier után este már csak egy „gyors” 1000m szintemelkedés vár rám és nem kettő. Kellemes nyári reggeli időben készülődtem, bontottam sátrat, majd hajtottam a városközpontba a pékségbe baguettet és péksütit venni, illetve a hatalmas kínálatú bringaüzlet kirakatának megörökítése sem maradt el.
Végül – talán kissé azért késeinek mondható – ¾ 10-kor hagytam el le Bourg d’Oisans-t. A híd felé hajtva szemben Alpe d’Huez-zel szemezhettem, sok bringás indult már útnak, akár arra, akár a Galibier hágó irányába. Június ellenére igen komoly kerékpáros élet volt már; igaz vasárnap!
A hágóút kezdetét kb. 5 km sík pedálozás előzte meg, közben is láttam már egy-két bringás csoportot. Az emelkedő a Lautaret hágóig 34 km hosszú, átlagosan 4%-os meredekségű amit további 8,5 km 7%-os követ a 2645m magas Col du Galibier-ig. A Lautaret-ig különösebben nem vészes: szakaszosan, lépcsőzetesen kapaszkodik fel az út, ráadásul sehol sem igazán nehéz, azonban a Col du Galibier (2645 m) végső 8 km-e már többnyire 6-8%-os, a végső kilométere viszont 10% meredek.


Az első kilométerek árnyas hegyoldalban vezettek, azt követően, 1000m felett érkeztem a duzzasztott tó gátjára, ahonnan vissza- és előrefelé is szép panorámában gyönyörködhettem. Egy kísérőautós kerékpáros csoport is megállt élvezni a táj szépségét, a kék ég alatt csillogó vízfelületet, a Dél felé található síközpont Les Deux Alpes hegyét és a vízbe hatalmas sugárral ömlő vizet. A tó északi oldalán vezetett tovább az út enyhe hullámzással; klassz filmsnittet készítettem közben. A folytatásban La Gravéig a mély völgyben néhol unalmas kilométereken forgattam a pedálokat, ám itt-ott csodás volt a természet: vízesések, fent hómezők, gleccserek. A hosszú és nem könnyű nap miatt a nap elején, a Lautaret hágóig nem akartam sokat időzni, így egy-egy fotós-videós megálláson kívül csupán egyszer pihentem egyet, mikor péksütivel és banánnal töltöttem után energiaraktáraimat.

La Grave előtt egy felvonó parkolójába viszont érdemes volt lehajtani: elképesztő panoráma nyílt a La Meijére és gleccserére. A hágóút végső kilométerein egyszer-kétszer fotók, illetve önvideó miatt elidőztem picit; egyre jobban bújtak elő a hegyek. Mind jobban megfogott a táj. Az előző napi front következtében továbbra is erős szél fújt és segített előre, felfelé. Fél kilométerrel a hágó előtt egy „egyszálbringás” megelőzésemkor elismeréséről biztosított: „-Respect!” – mondta. Jól esett.

¼ 3 tájban, bő 2 és fél órányi emelkedés után értem fel – életemben immár (a Marmotte során történt fentről érkezést is beleszámítva) ötödször – a 2058m magas Col du Lautaret hágóra. Egy napja 9 fokban, esőben, szélben, ködben alig volt ember a hágón, célszerű is volt elhúzni onnan, most pedig ideális bringás időnek örülhettem. Többen kint ültek a napos asztaloknál, voltak árusok (egyik sok féle mézt kínált) is bőven, kerekesek is szép számmal. A hágón a szálloda előtt a Sky profi kerékpároscsapat kisbuszát pillantottam meg, ám nem állt messze kerékpárokkal felpakolt autójuk sem. (Brianconban a német fickó mondta, hogy láttam a Galibier, Lautaret környékén a Sky-osokat; úgy tűnt itt edzőtáboroznak.) Picit nézelődtem, filmeztem a felszerelést, bringákat, illetve a kocsinál egyik segítővel spanyolul beszélgető kerekest, valószínűleg Flechát is, majd egy asztalhoz ültem megebédelni: ha jól emlékszem főleg dzsemet és baguettet falatoztam. Miután az étteremre, vendéglőre ki volt írva, hogy a mosdót csak a vendégek használhatják, kénytelen voltam megkeresni a közterületi mosdót. A csodás táj és a Sky-osok jelenléte is mind elterelte a figyelmet az idő múlásáról, az ember észre sem vette, hogy szaladt az idő.
Noha fölfelé elégedett voltam magammal, hogy keveset időztem, 15:12-es továbbindulásommal már inkább késésben éreztem magam, le nem írt, csak érzésre érzett ütemtervemhez képest. A hágóút kezdetén kifejezetten idegesítően nagy forgalomban haladtam: gyakran jöttek autók, motorok. A videófelvételen meg is jegyeztem: „-Takarodjatok már el!”, egy száguldó motorosnak meg utána kiáltottam: „-Nyomjad csak, várnak már a vesédre!”

Az első pár km-t nem élveztem. Talán 2 km után mintha kisebb lett volna a forgalom, lehetett már a gyönyörködéssel is „törődni”, hiszen lefelé, Dél felé a Lautaret hágó kereszteződését láttam, mind jobban be lehetett látni a Briancon felé szaladó völgybe is, valamint egy kisebb bucka eltűnésével egyre több gleccseres, havas, 3000m feletti hegycsúcs mutatta magát. Elképesztő volt. Ilyen korán még nem jártam itt, ilyen havasan még nem láttam; ráadásul a La Meije csúcsokon friss hó látszott. Időnként bringások is színesítették a képet. A táj, a hágóút nagyon megfogott, ezért is kerestem megfelelő helyet, ahová kamerámat tehetném, hogy magam is megörökítsem e csodás tájon. Az emelkedő nem volt extrémen nehéz, többször is 8%-os meredekségjelző táblát filmeztem, majd az út picit befelé,
Észak felé haladt, mielőtt Dél felé fordulva - kb. 2400 méteren - oda nem értem, ahol 2004-es túrám egyik emlékezetes fotója készült. Dél felé nyílik panoráma, látszik a brianconi völgy, jobbra lentebb az előző kilométeren tekergő út, a kettő közt fönt pedig havasok csillognak. 7 éve is nagyon akartam ott fotózni, akkor egy nem túl erős fa karónak támasztottam málhás bringámat (ami megbírta), úgy készült a fotó. Mostanra a fa karót a bringásoknak kitett, meredekséget is jelző – ráadásul magas - tábla váltotta fel, amely hátulján kamerámat elhelyezve fotót, illetve videót is tudtam készíteni e csodás környezetben, magamról is. Feldobott. Ettől eltekintve a további kilométereken többször is jártam úgy, hogy nagyon jól lett volna valahol fényképezőmet letéve fotót csinálni, de nem volt megfelelő hely. A kilátás lenyűgöző volt.

2500 méterről már megpillantottam a Tour első szervezőjének, Henri Desgragne-nek emelt emlékművet, melyet nemsokára az alagút követett, ahol aki akar rövidíthet. Nekem természetesen szóba sem jött a rövidítés; az utolsó, 10%-os meredek kilométerre tértem le jobbra. A mindössze egy km ellenére, fentebb szerpentinkanyarban is megálltam még fotózni, majd valóban küzdelmesen tettem meg a maradék néhány száz métert a 2645m magas Col du Galibier-re: életemben ekkor tekertem 20.-szor 2500m fölé.
Hágó lévén, komoly szél is fújt, így gyorsan fotóztam, videóztam majd öltöztem is melegen a lejtőre. A felső kilométerek egyik hajtűkanyarjában még pár hete ott dolgozott hókotró állt, másutt hegyoldalak hófoltjában gyönyörködtem, illetve hajtűkanyar – minden bizonnyal hókotró által is létrehozott – 2 méteres hófala mellett kanyarodtam el. Egyébiránt a hegyeken már nem volt annyira, meglepően sok hó.
Igaz, hogy teljesen máshogy érzi az ember az út minőségét fölfelé tekerve, vagy lefelé robogva, de nem rémlett, hogy 2009-ben, a Marmotte-n ennyire rossz lett volna az aszfalt minősége. Csodás fények közepette tekeregtem lefelé, időnként filmeztem a hegyeket, időnként az aszfalton azt a részt kerestem, ahol kevésbé rázkódik a bringa. Útközben fel sem tűnt, hogy… - de erről később. A lejtő felső szakasza elképesztően gyönyörű: picit idézi is a Grossglocknerutat; szerintem a forgalom is kisebb itt. A lejtő során néha kerekeseket is láttam fölfelé küzdeni, sőt málhás túrázó is akadt köztük.
Valloireba érve a hűs lejtő után egy ideig nem vetkőztem még le, ám a Col du Telegraph-ra (1566 m) vezető „rövid” emelkedő hosszabb lett a vártnál; több volt, mint lendületből felszaladni rá. A hágóról igazán ÉK felé, másnapi programom, a Col de l’Iseran (2770 m) felé vezető Arc folyó völgye volt igazán szép, persze a völgy Északi felén látható fehér hegycsúcsú hegyek miatt.

A lejtő egy-egy kilátópont kivételével végig erdőben tekergett egyenletes 6-7%-os meredekséggel: mindössze az maradt emlékezetes hogy bár én nem fékeztem azért hogy elengedhessem, csak lehúzódtam, ám egy engem utolért autó minimum 5 km-n át képtelen volt megelőzni. Idegesített is ám!

St Michel de Maurienne-be (712 m) érve végre ismét kellemes nyári idő fogadott. Idő szűkében lévén (18:29-41) vetkőzés közben nyomtam magamba a müzliszeletet és banánt, hogy így is időt spóroljak meg. Az Arc völgyében még kb. 20 km alatt 300m szintemelkedés állt előttem a tervezett kempingig, így nagyon optimista esetben is kevéssel naplemente utánra számolhattam, hogy felérek az esti programot jelentő Plan d’Amont-hoz (2050 m).
A völgy első pár kilométerén még nem voltam boldog, hogy egyből emelkedő lassított, ám hamar hátszél érkezett a segítségemre és időnként nagyon könnyedén, gyorsan tudtam robogni; végül Modane-ig 17,4 km/ó-s részátlagot mentem a 356 m emelkedésű szakaszon. Modaneban is többször jártam már, de inkább 2009-ből maradt ismerős, amikor csuklóm fájdalma és a két nappal későbbi La Marmotte kerékpármarathon (174 km +4900 m szint) miatt Modanéban ültem vonatra, hogy amennyire lehet kíméljem a csuklóm.

A város túlsó, felüljáró utáni részében pillantottam meg a kemping kitáblázását, amit a domboldalban meg is találtam. Bejelentkezéskor a pulton láttam, el is tettem a Tour de France onnan induló szakasza miatt készített promóciós képeslapot.
Ripsz-ropsz sátrat is vertem a füves rész megfelelő panorámájú helyén (bőven volt ám hely), majd ½ 8 tájban indultam útnak a településről induló kb. 16 km-esnek gondolt, tudott, kb. 1000m szintemelkedésű kaptatónak. Nem volt nehéz megtalálni az utat, hiszen már Modanében ki volt táblázva az Aussois-i fennsík és Plan d’Amont (2050 m) is.

Ez is azon emelkedők egyike, amelyről gyakorlatilag nem találtam információt az interneten, semmit nem tudtam a meredekségről sem; ismét arra készültem, hogy megismertetem majd a kerekesekkel.
Az út már a legelejétől kezdve panorámaút volt, és 90%-ban az is Aussois-ig. Az Aussoisig mért 7,3 km több mint a feléig – kis kivételtől eltekintve 6-8%-os meredek volt, jellemzően 9-11 km/ó-val hajtottam, miközben néha a jobbra alattam elterülő völgyet, egy kis falut, másnapi utamat, illetve előre két szép várat, erődítményt és amögött a Mont Cenis hágóút völgye fölé emelkedő havas hegyet szemléltem. Jópofa volt fentről nézni, hogy másnap melyik úton kezdem napomat.
Korábban kétszer tekertem lent a völgyben, ám akkor még nem tudtam, illetve nem is gondoltam sem erre a hegyi útra, sem a másnap délelőtti Bellecombe / Plan du Lac felkeresésére.
Aussois közepén már kezdődött is a meredek út, ami a falut elhagyva is csak ritkán engedett 9-10%-os meredekségéből. Az emelkedő 1532 m és az alsó tó (Plan d’Aval) előtti lankás rész eleje (1988 m) közti 5,2 km-es távon átlagosan 8,7 %-os volt. Aussoist elhagyva a kaptató részben fák közt, többször a sífelvonó, drótkötélpálya alatt vezetett, gyakran tekergett és engedett időnként kilátást a szemközti hegyekre, illetve a lent látható, lassan fénybe boruló falvakra. Hallottam, amint Aussoisban éppen ünnepelhettek valamit: rézfúvósok zenéltek.

Emlékeim szerint végig csak lefelé illetve szembe lehetett csak gyönyörködni, a tavat – ahová az út tartott - nem lehetett látni. Nem sokkal hagytam még csak el Aussoist, amikor már csak a hegyek csúcsát sütötte a Nap, így az utolsó kilométereket már szürkületben tettem meg. 21:40-kor jártam 1840 méteren, majd megállásos filmezés után 22 órakor, majdnem teljes sötétben értem a Plan d’Aval 1980 méteres szintjére. Nem volt már meleg... A sötétség miatt megállás nélkül hajtottam tovább a közeli, fentebbi második tó, a Plan d’Amont (2050 m) felé, ám meglepetésemre az aszfaltréteg nem sokkal a tó vége után elfogyott. A felső tóhoz már csak köves-murvás út vezetett, így 2010 méteren vissza is fordultam. Újra 2000m fölé jutottam. (A szituációhoz 4-5 héttel később nagyon hasonlított Diga Campomoró esete, Olaszországban: ... de nem lövöm le a poént, hogy miért)

Az alsó tóhoz visszaérve annyira sötét volt és a közelben sehol sem égett lámpa, hogy még a tavat és a gátat sem láttam. Gyorsan felöltöztem abból amim volt (második zokni, paliláb, téli sapka, polár fölső, esőkabát), majd megeresztettem a fékeket. Öltözés közben is éreztem a hideget, ám a lejtőn még jobban: noha az ember ágyékát az ülés miatt szarvasbőr betét védi (oda nem ér fel a paliláb), kis túlzással „majd’ lefagyott a tököm”. (Hazaérve engem is meglepett a fent mért hőmérséklet: 4 Celsius fok!)
A kempingbe pontban 23 órakor érkeztem meg és a hideg miatt hamar siettem is a zuhanyozóba. Még szerencse, ugyanis ott olvashattam, hogy 23:30-kor lekapcsolják a meleg vizet, így azelőtt végeztem. Éjfél után tértem nyugovóra: csodás napot zártam és egy hasonló következett másnap: a királyetap, négy db 2000m fölé tekeréssel, köztük egyik kedvencemmel, a Col de l’Iserannal (2770 m).

My climbs in the Alps, Pyrenées and on the Canary islands