12. nap: Col du Petit St Bernard Courchevel (2030 m)

2011 Francia Alpok kezdőoldal

For english travelogue CLICK here !

2011.06.22, szerda: Hazautazás

Kb. 4 óra alvás után ébresztettem magam; még mindig vagy pedig megint esett. Megreggeliztem, összepakolásztam és épp mikor sátrat bontottam, csodás csodájára szünetelt az eső. Olyan csodának éreztem, mint Forrest Gump, a monszun után. Esetemben nem sütött ki a Nap; hamarosan újra esett. Beletörődve, nyugodtan pedáloztam Aosta felé; útközben egy kisebb dugó okozott izgalmat, ám végül sikerült időben az állomásra érnem. Átöltözni tán már nem nagyon volt időm; arra emlékszem, mintha kissé vizes cipőben / zokniban utaztam volna. A vonat Ivreáig közlekedett, ám ott mázlival épp át tudtam szállni egy Chivassó felé azonnal induló szerelvényre; hatalmas mák (mázli) volt. Anélkül tán egy órát csúsztam volna az utazással és leszűkült volna a reptérig való tekerésre rendelkezésre álló idő. Chivassóban kicsit benéztem a belvárosba, ám hamarosan oda is megjött a csepegő eső: jött utánam a front ? Hazatelefonálás közben mondtam is: Ne aggódjatok a szárazság miatt; az eső követ engem; hozom a csapadékot!
Novarában, ismerős városban szálltam le a vonatról, ahonnan számítva kb. 3,5 - 4 órám lehetett a repülőtéren való csekkolásig, ebből bő 1 – 1,5 órát számolhattam a reptérig való tekerésre. Az időjárás nem volt kedvemre való: párás és időnként szitáló esős volt. Ponte Ticinó hídjánál egy gyors zápor erejéig meg is álltam, majd fülledt, párás időben tekertem tovább, közeledtem a Milanó Maplensa reptér felé. Kb. 4-6 km-re lehettem a reptértől (ahol szűk két héttel korábban ellenkező irányban sötétben hajtottam), mikor – mint utóbb gondolom – egy táblát rosszul értelmezhettem és tovább hajtottam vagy elfordultam... Korábban már látszott a reptér, így néhány km után egyértelmű lett, hogy rossz felé haladok. Visszafordulás után hamar kérdezősködtem, ami következtében hamarosan már egy kisebb erdőn robogtam át, majd értem kisebb hídhoz. Újabb kérdezősködés, újabb 10 perc tekerés, egyre fokozódó izgalom, mire kikötöttem a Ticinó patak / folyó vagy mellékágának bringaútján. E szakaszra nem nagyon készültem, így apró térképemről már le is hajtottam így az sem tudott segíteni. Az útépítők ismét útbaigazítottak, ekkor kb. másfél órával a csekkolás vége előtt már kezdtem pánikolni: „-Nem létezhet, hogy időnként esős, küzdelmes napok után, lényegében a túrát sikerrel véve, a célszalag előtt bukjam el !! Nem lehet!!!!” Lelkierőm a kétségbeesés széléről rángatott vissza: persze ekkor - időnként esőben - a málhám ellenére akár 28-30 km/ó-val időfutamoztam.
Tán még egyszer kellett kérdezősködnöm, mire végre már térképrészletemen látszó település nevét mutatta a tábla, ahonnan pedig már meg tudtam találni a repülőteret. Izzadtan befutva órámra néztem: „-35 percem van a bringa összeállítására!” (tán még onnan volt kb. fél óra a check in végéig. Rohanva kérdeztem meg, hogy innen indulnak-e az Airberlin gépek, majd elképesztő ütemben, csak a minimális kötelező szereléseket végeztem el a bringán.
Alig 1-2 helyen fóliáztam csak be, a sebességmérő adaptereket is csak befedtem, de ott hagytam. Pénzzel működő kocsik miatt inkább kezemben a sok cuccal rohantam a check in pulthoz, majd rohantam vissza bringámért. Ugyan időben végeztem, ám a kerékpárt máshol kellett beadni, rohanhattam máshová is. Picit izgultam még a személyes csekkolásnál, hogy időben túljutok-e, később viszont még várnom kellett a felszállásra. A néhány perc gyors átöltözésre nyújtott lehetőséget, megmosdani viszont nem nagyon volt már időm.
A repülőút és a további hazaút homályos emlékeim szerint gond nélkül zajlott. A repülőn az időnkénti kifelé filmezés mellett értelemszerűen hosszan gondolkodtam az események ilyetén alakulásán: a mind egyértelműbbé váló, ellenem irányuló akadályok ellenére, a megszokottakkal szemben nem kellett beadnom a derekam: én győztem, de erről az epilógus végén írok néhány szót, ezért nem folytatom itt…..



EPILÓGUS:
Úgy készültem utolsó, komoly, sátrazós, vonulós Francia Alpok túrámra, hogy klassz kis nosztalgiatúra keretében keresem fel a Francia Alpok még hiányzó néhány aszfaltos 2000 m fölé vezető útját. Tervezési (igaz üzleti szempontból) szakemberként mondhatom, a tervek azért készülnek, hogy az eltéréseket legyen mihez viszonyítani 
Az idő persze elfeledteti a küzdelmeket, bosszúságokat, így mondhatom: szép túrám volt, ám annyira változatos és több nap is esős, mint előtte még soha az Alpok ezen a részén. Nagyon jó érzés volt szinte bármerre tekerve mind ismerős utakat, kanyarokat, tájakat, tereket viszont látni: valóban hazajárok már ide. Épp mint pl. utolsó Tátra túrámat követően érzem ugyanezt Szlovákiában is. A Bonette (2802 m) hágóútról, emelkedőről készült videóm szépen visszaadja, mit is éreztem ott: 4 korábbi alkalom után ötödször is eltekerni: az ötödik féle időjárásban. Jártam már ott szép napsütésben, nyári záporok közt, szikrázó kék ég alatt, illetve naplementekor is. Eső után, tekerésemmel egy magasságban vagy alattam szálldosó felhők közt azonban még nem. Feledhetetlen lett a búcsú.
A másik két kiemelt emelkedőn, a Col de l’Iseranon (2770 m) és a Col du Galibier-n (2645 m) is. Utóbbin klassz volt a számomra legendás fotóm helyén újra megállni, sőt ezúttal még szebbet videózni is; a hó is sokkal több volt júniusban, mint korábban. Az Iseran, mint másik kedvenc pedig: ott legutóbb délről hajtva esőben, cudar időben értem fel, most meg parádés fények közepette.

Az új utakat illetően egyfelől célom volt túllépni / kilépni a hagyományos túrázók közül, akik csak a klasszikus hágókon, emelkedőkön járnak. Nem titkolt célom volt, hogy a hiányzó – többnyire kevéssé ismert hegyi utakkal - azon kevés bringás közé tartozzam, akik az eldugott völgyeket is felkeresték bringával. Velem konkuráló hazai bringások is akadnak; így ide tartozóan is írom: én ebben mérem, hogy ki mit tett le az asztalra: ki tud újat mutatni a bringásoknak, vagy több tízezer kerekes által jól ismert utakon jár. Jegyzem meg: azzal sincs semmi baj, természetesen, ha a bejárt, klasszikus emelkedőket keresik fel!
Én azonban ennél már többet akartam (2007-2008 óta egyre több ritkaság szerepelt túráimon)! Hogy mennyire alaposan sikerült ilyen, bringások által kevéssé vagy alig ismert utakat találnom, azt jól mutatja a statisztika (nem csoda, hogy csináltam, hiszen elemzés a szakmám is): Franciaország 31 db 2000 m feletti alpesi emelkedőjéből a google szerint a fotóknál 12-nél enyém az első bringás fotó, a linkeket illetően 11-nél enyém az első bringás találat, ami a videókat illeti (már az összes franciáról feltöltöttem), 13 emelkedő csak az én bringás videó-gyűjteményemben szerepel (a teljes Alpokra vonatkozóan március 5-én ez a szám 37 2000m feletti emelkedő a 147-ből: az összes 25 %-a csak nálam található meg - minden negyedik!).
Túrám előtt rengeteg kerekes és motoros emelkedőlistát áttanulmányoztam, hogy tudjam, mi hiányzik még, így külön büszkeséggel tölt el, hogy az emelkedőket több éve gyűjtő salite.ch és a quaeldich.de gyűjteményekkel is tudtam újat megosztani: (későbbi túrámat is beleértve) a quaeldich.de -re eddig 5 alpesi és 4 Pireneusokban található 2000m fölött végződő hegyi út (és még 3 db 2000 m alatti) bemutatását ( innen érhetőek el ) tettem fel, míg a salite.ch-ra már 10 db (9 db 2000m feletti) emelkedőm (mind az Alpokból) diagramja került fel újdonságként, ezekből a franciák: Le Saut, Plan d’Aval, Plan du Lac, olaszok: Belpiano / Schöneben és Cheneil, svájciak: Alpage Mandelon, Oberlager / Bussalp, Pian Geirett, Bettmeralp és az osztrák: Hochsölden Ennyit az elemzésről konkurálásról, versengésről... – számomra ez az egyik legfontosabb jellemző a túrázásbeli teljesítményt illetően.
A konkurálni akaró bringások előtt is nyitva a lehetőség, hogy megpróbálják, hogy ennél több új aszfaltos utat osszanak meg a kerekesekkel, újabb 30 vagy több videót tegyenek fel bringatúra során még le nem filmezett 2000-es utakról. Egyelőre további kb. 25 db. 2000 m fölött végződő aszfaltos emelkedőről még nincs fent bringás videó....
Két – három hónapig.

Visszatérve az érzésekre, az élményekre:
Ahogy több helyen leírtam már, a májusi - időnként pár órára esős - tiroli bringatúráimtól kezdve szinte rendszerben követték egymást a túrák; mindegyik a következőt alapozta meg, annak teljesítéséhez adott erőt, tapasztalatot, alapot, önbizalmat. Már májusban is többször tekertem esőben akár 2000 m fölé is (Hochsölden, Speicher Finstertal), Franciaországban is emlékezetes maradt a Lombarda hágón átélt több eső, köztük különösen a pár km-n át ködös, vizes, sötétben történő ereszkedés. Az Izoard lejtőjén sem került el a csapadék, ahogy a Lautaret-ra való feljutás szintén nagyon emlékezetes volt: ahogy az utolsó kilométereken ellenszélben dacoltam az esővel, hideggel. Olyan időben, amikor az ember a kutyáját nem engedi ki. Motivált voltam és tudtam, hogy mit is jelent, amit sikeres túrámmal elérek. Erőt adott arra gondolni, hogy néhány kaptatót majd én ismertetek meg a bringás közönséggel, noha több tízezer kerekes járja az Alpokat évtizedek óta. (Meg kell jegyeznem: néhányan tudhattak ezekről, csak a világhálón nem osztották meg, de attól a tény, az tény.)
Az utolsó napok különösen emlékezetesre sikeredtek, két szempontból is. Egyfelől, hogy – a tiroli túrához hasonlóan – szervezetem egy nehéz nap (162 km és 3890 m szintemelkedés) után hogy bírt még másnap is komolyat (161 km + 3100 m szint) menni, úgy hogy újabb közeledő eső miatt még időfutamozásra is képes voltam, hátha fedezékbe jutok. Az utolsó 2000 m-es kaptatómon (melyen korábban már tekertem) picit ki is akadtam: reméltem, hogy utolsó nap megúszom már eső nélkül, de ott valahogy egyértelművé vált: az esők nem véletlenül találtak meg: próbatétel volt a 11 napos túra, hogy kibírom-e, illetve hogy bírom ki ? Ám már induláskor is úgy álltam hozzá: a megcélzott 2000-esekből semmiképp sem engedek; akármilyen időm lesz is.
Végül több esőn át értem át Olaszországba, ahol kisebb szünet után sátorállításkor újra eleredt. Ez már bizonyosság volt! Valami fenti erő, ellenerő, mindent bevetett, hogy időnként megkeserítse a túrámat, megtörjön, ugyanakkor következő, utolsó reggelemen ugyan esett, ám éppen sátorbontásra állt el. Nem gondoltam, hogy véletlen lett volna. Az utolsó bizonyíték a repülőtér előtt ért, amikor már teljesen nyugodtan hajtottam, mígnem tábla félrevezetése, félreértése miatt egy órán át bolyongtam és majdnem pánikoltam, hogy a célszalag előtt bukom el a célbaérést. Végül éppen, de sikerült a reptérre érnem.
Korábban éppen első, 2004-ben, a Francia Alpokban tett bringatúrám végén éreztem ugyanezt az ellenerőt (egyszerűbb kivitelben), ám akkor – utolsó nap, Szlovéniában járva - be kellett adnom a derekam. Emlékszem is, gondoltam: „-Ezt a csatát te nyerted, de ez már nem oszt nem szoroz, hiszen sikerre vittem a túrát: sok 2000-esen át végigtekertem a Francia Alpokon!” Ezúttal szinte csodálkoztam és nem értettem: hogy lehet, hogy nem kellett engednem ? Végülis én nyertem ! Furcsa volt, nem értettem, hogy az „ellenerő” hogy engedte mégis a teljes sikert……

Felemás túráról tértem tehát haza: a legfontosabb napokon kifejezetten gyönyörű idővel, közte is itt-ott szép tájban gyönyörködve, emlékezetes órákat átélve, ugyanakkor az esők miatt nem tökéletesen elégedetten. Bár ezeknél többet nyomott a latban, hogy bringával feljutottam Franciaország összes, aszfaltos, 2000 m fölé vezető útjára. Eredményesre és időnként szépre, küzdelmesre, emlékezetesre sikerült a búcsú, az első búcsútúra. Ahogy írtam, ez a túra szolgáltatott alapot, erőt, önbizalmat, magamba vetett hitet a Svájcban és Olaszországban átélt gyakran esős, időnként hideg emelkedőkön….. de ez már egy másik történet. Hamarosan az is elkészül (videónaplóval együtt)….

Alpokban, Pireneusokban, Kanári szigeteken bringával felkeresett emelkedőim (piros: 2000 m felett, fekete: 1000 - 2000 m között)