Rövidített túrabeszámoló 1. rész

Svájci és Olasz Alpok bringatúra kezdőlap

2011. július 23, szombat - 10. nap: Airolo- St Gotthard hágó (2106 m) – Lago della Sella (2257 m) – Airolo – Biasca – Pian Geiritt (2010 m) – Acquarossa = 141,9 km + 3000 m szintemelkedés
8 óra tájban szedelőcködtem, majd vásárlás után úgy vágtam neki a Gotthard hágóútnak, hogy ismét rejtekhelyet kerestem cuccaim nagy részének: pár óra múlva ugyanide jöttem vissza. Esőtől tartva, egy ideiglenesen elhagyott háznál sikerült is fedett helyet találni: ezen a túrán ez volt a 4. alkalom a csomagelrejtés alkalmazására. Alapvetően a Gotthard hágó feletti, információim szerit aszfaltos Passo Scimfuss volt a célom. Mint gyakorlatilag a 2. nap óta, ezúttal is minden esőcuccot magammal vittem, melyre ezúttal szokatlan okból lett szükségem: a szeles és a hágó felé haladva felhősebb időben olyan hideg lett, hogy az esőnadrág és esőkabát tudott csak melegen tartani. A reggeli újság a Gotthard hágóra nem véletlenül jelzett előre 6 fokot! Nem nyári idő; kemény ősz! A végig macskaköves út sem dobott fel nagyon, nem élveztem a kerekezést, ám vártam az autóúton történő gyors visszautat. A hágón köd fogadott, forralt bolt árultak, a legtöbben az épületbe igyekeztek be melegedni; odakint meglepőmód 13 fokot mértem, de szél miatt sokkal hidegebbet éreztem. A Scimfuss hágó felé tisztult az idő, ám a hágó felé véget ért az aszfalt, ugyanakkor az elágazástól balra végig bitumenes úton juthattam fel a 2257 m-en található Lago della Sellához ( 2257 m ).
Bringás szempontból az autóút érdekessége, hogy fölfelé tilos, lefelé azonban az Airoló fölötti elágazásig engedélyezett a kerékpározás. Felmálházás után végre Dél felé, melegebb táj felé hajtottam és fél óra múlva nyári ruhára vetkőzhettem. Biascától kb. fél óra kerekezéssel érkeztem meg a kinézett kempingbe, ahonnan (kb. 450 méterről) fél 6 tájban vágtam neki a 2010 m magas Pian Geirettnek (ez is csak a quaeldich listáján szereplő, minimális infóval rendelkező emelkedő). Tudtam, hogy a mellette található BIG listás, további 500 m szintemelkedést jelentő Lago Luzzonéhoz már sötétben fogok felérni.
Egy kisebb eltévedés miatt vesztettem is 15 percet, nem voltam feldobva tőle, így is igyekeznem kellett, hogy világossal felérjek. Az utolsó település Ghirone után az emelkedő 12-15%-os meredekre váltott és így ment ez hosszan, ráadásul szembeszél is fújt. Nem volt könnyű, sőt időnként komoly erőfeszítést kívánt a feljutás. A kezdetben teljesen felhős idő miatt hangulatom is borús lett: „-A sok felhős emelkedő alig különbözik egymástól: (minden szürke és zöld), így nem sok értelme van az egésznek; így nincs is öröm, csak munka.” – gondoltam. Idővel picit tisztult, ám nem sok szépséget adott az út. Szürkület tájékán értem fel a parkolóba (6 Celsius fok), ám addigra már eldöntöttem: nem fogok megint egy, a leküzdött emelkedőmnél ismét alacsonyabb és könnyebb BIG listás kaptató miatt újabb órákat sötétben tekerni és éjfél után, hajnali egykor lefeküdni, miközben más autókkal közlekedik az emelkedők közt. Nem érdekelt. Nem azok begyűjtése, hanem a valós teljesítmények mutatják meg, hogy ki a legjobb, kik tartoznak az Alpok legjobb bringatúrázói közé. Sokkal nagyobb az értéke az összes aszfaltos 2000-es út felkeresésének, amit a BIG-esek közül nem sokan mondhatnak el magukról, sőt...
Kissé már megnyugodva, de óvatosan ereszkedtem vissza a völgybe, majd tekertem vissza könnyedén a kempingbe. Megosztottam a legnagyobb meredekségdiagram adatbázissal, a salite.ch-val (párja a climbbybike.com) a meredekség-diagramját, így ezen a linken (salite.ch (Pian Geirett) elérhető. Ez a 9. diagram, amit megosztottam velük, abból 8 db 2000m fölé vezető aszfaltos, ám a 9.-nél is csak kicsit kell földúton hajtani, hogy 2000m fölé érjen az ember.


2011. július 24, vasárnap - 11. nap: Acquarossa – Alpe Cava felé (1346 m-ig) – Acquarossa – Biasca – Locarno – Losone = 106,6 km + 1512 m szintemelkedés
Napsütéses, szép reggelre ébredtem, ám erős szél fújt. Vártam a neten tavaly általam felfedezett, 2000 m-ig frissen aszfaltozott Alpe Cava felkeresését. Gyorsan átértem a második szomszéd faluba, ahonnan kis hegyi út indult a hegyek közé. Az igazi meredekség inkább 950 m fölött kezdődött: onnan 2-3 km-n át 10-13%-os volt. Lassan egyre szebb lett a táj, aztán egy kilométeres ereszkedés után váratlanul véget ért az aszfalt. Mint kiderült, figyelmetlenül olvastam az ismertetőt: az út fölső részét valóban leaszfaltozták, azonban előtte kb. 500m szintemelkedésnyit még nem. Így viszont ez sem tekinthető aszfaltos 2000-esnek. Egy kilométert még tekertem fölfelé, aztán visszafordultam.
Rövidebbé, picit lazábbá vált a napom. A kempingbe visszatérve – tervem szerint - sátrat bontottam, majd kényelmesen Locarno felé hajtottam tovább. Hátszélben könnyen suhant a bringa, bár az időjárással való rossz kapcsolatom miatt vártam, hogy megfordul majd a szél. Nem tette. Bellinzona előtt egy benzinkútnál (vasárnap volt!) tudtam elég kenyeret venni; így megnyugodhattam: nem fogok éhezni. Tudni kell: Svájcban vasárnap nem nyitnak ki az üzletek. Bellinzonát követően a hegyoldali falvakon, hullámosan át vezető úton hajtottam Locarno felé és bár a tótól nem messze tábla már jelzett kempinget, még továbbmentem. Utam így már a tóparti kempingekhez vezetett, amelyek 2001-hez hasonlóan mind tele voltak. Ahogy akkor is, 2011-ben is a tótól 4-5 km-re fekvő Losone kempingjébe hajtottam. A Lago Maggiore tóparti, Locarno felé vezető kerékpárút egyébként meglehetősen rossz minőségű, rücskös volt, amit időnként zavaró, 5 km/ó-ra lassítást elérő lassítók szakítottak meg. Locaróban jobbra-balra tekeregve elment az idő, nem is siettem, (nem volt miért), végül naplemente előtt azért felértem a kempingbe. Nyugis napom eredményeként picit feltöltődhettem.


2011. július 25, hétfő - 12. nap: Losone – Bignasco – Lago del Naret (2310 m) – Losone – Lugano – Porlezza (ITA) = 187,4 km + 2719 m szintemelkedés
Fél 8 tájban keltem, hiszen a Lago Naret felkeresése (120 km) és este még Olaszországig való kerekezés volt a – hosszú - program. Eredeti tervem szerint csak Luganóig mentem volna, ám az utolsó napokban találtam ki, jobb lenne minél tovább eljutni, hogy másnapra, a túra egyik kiemelten nehéz napjára (háromszor 2000 m fölé tekerés, több mint 3300m szintemelkedés), minél kevesebb jusson.
A Lago di Naret (2310 m) volt a három hetes túra egyetlen emelkedője, amely egyfolytában, több mint 2000 m szintemelkedést jelentett, de az unalmas eleje nem hiányzott. Kellemes, napos időben pedáloztam Északnak Bignascóig, ahonnan megkezdődött az emelkedő. 1700 méteren pár km-t egy duzzasztott tó mentén kerekeztem, majd engem is meglepett az azt követő 15-17% meredek szakasz. Küzdelmes volt. A táj elég szép volt, bár kevés havas hegyet lehetett látni, de hiába indultam reggel szikrázó napsütésben, 1800 m fölé érve itt is befelhősödött és megint elmaradt a kék ég, csillogó hegyi tó és havas hegyoldalak mixe jelentette élmény. Helyette szürke ég, zöld hegyoldala... A lejtőn ráadásul kisebb eső is meglepett, menekülhettem ám. A legvégén pedig hiába láttam Dél felé a felhőzet végét, kétszer is utánam jött az eső és komoly tempót felvéve hiába robogtam ki az egyik alól, 15 perc múlva a következőből kezdett csepegni. Eseménydús hazautam volt.
Felmálházás után jobb híján ismét a locarnói bringaúton szeltem át a várost, amit követően ideális, mezőgazdasági területen vezető bringaútban is lehetett részem rövid ideig. Luganóba tartva nosztalgiával tekertem a Monte Ceneri emelkedőjét, ahonnan szép naplementés fényeket élvezve nézhettem vissza a Lago Maggioréra. Szürkületben, lelkesen hajtottam, ereszkedtem a túloldalon, mígnem Luganó előtt a vártnál hosszabb emelkedő nem állt előttem. Hiába volt lent a tó, az út csak emelkedett és emelkedett. Pedig annyira jó volt előtte minden, de ez felbosszantott!
22 óra múltán értem csak le a Luganói tópartra, ahonnan még kellemetlenebb és morcosabbá tevő, meredek emelkedő vezetett tovább Olaszország felé – egy vízparti út helyett. Meg is izzadtam. Örömmel gurultam át aztán Olaszországba, ahová a tó mentén a térkép több kempinget is jelzett, ám túl szép lett volna további megpróbáltatások nélkül. Nem akadt egyből kemping, ahol legközelebb találtam, ahhoz a hegyre 5 km-t kellett volna hajtani, így újabb fél órát pedálozhattam, mire e 187 km-es napom végén, éjjel fél 12-re több, nagy tóparti kempinghez nem értem. „-Na végre, eljött a megérdemelt pihenés” – gondoltam. Az első kempingbe betévedve egy kiszolgáló hiába adott felvilágosítást, végül magam tekertem be és kerestem volna helyet, ám a hatalmas kempingben mindenütt csak faházakat, ill. beépített lakókocsikat találtam, ráadásul majdnem egy barom hollanddal is sikerült összebalhéznunk, mert nem nézett előre. Nyűgös voltam, a kempingben pedig egy DJ adta hangosan a zenéjét. Sátrakat nem találva a szomszéd kempingbe tértem be, ahol végre lett helyem is; hajnali 1 után aludtam el. Nem volt könnyű nap és másnap is hosszú várt rám. Nem is gondoltam mennyire…

2011. július 26, kedd - 13. nap: Porlezza – Menaggio – Novate Mezzola – Chiavenna – Splügenpass (2113 m) – Sufers (CH) – Lai da Vons (2008 m), aszfalt vége – Sufers – Splügenpass (2113 m) – Novate Mezzola = 178,9 km + 3517 m szint
8-kor szép, napsütéses reggelre ébredtem. Jól esett kellemes időben, vízparti nyaralóhelyen kezdeni a napot. 20 km dimbes-dombos terep után érkeztem Menaggiónál a Comói tó partjára, ahol egy vízparti, csodás panorámájú padon reggeliztem. Gyönyörű volt.... mígnem reggelim végén picit szitálni kezdett az eső: úgy tűnik odafentről továbbra sem engedélyezték, hogy valami picit hosszabban is élvezetes lehessen. A tó körül is látszott, hogy itt-ott esik. Szerencsémre Észak felé haladva nem kellett esőruhát vennem, de bosszantó volt a mindössze 21 fokos hőmérséklet. Chiavenna felé egy kisebb, pár km hosszú tó menti faluig már kerékpárúton voltam kénytelen tekerni, mert néha a kocsiúton tilos volt. A meglelt kempingben a vízparton kaptam sátorhelyet, ám túrára indulás előtt volt még egy kis dolgom: ruhamosás. 14 óra is elmúlt, mikor nekivágtam több, mint 3000 m szintemelkedésű túrámnak: Olaszországból át Svájcba és vissza, hogy felkeressem a szintén alig ismert Lai da Vons hegyi tavat. Befelhősödött ég alatt a Splügen hágóút (2113 m) déli, több mint 1800 m szintemelkedésű emelkedőjén kevés megállást, időzést terveztem, nem is volt sok gyönyörködni való – sajnos.
A kaptató szűk felénél fekvő Campodolcinónál (1062 m) már csak 15 fok volt: ez sem igazi kerékpáros idő, ám még további 1000 m emelkedés várt rám. Szerencsére hajtás közben nem fáztam, így egészen 1900 m-en fekvő tóig rövidujjúban hajtottam. Svájcba érve picit ritkább felhőzet fogadott; meglepett, hogy a Lai da Vons-hoz vezető hegyi aszfaltutacskára katonai járművek kanyarodtak. Egy traktoros úticélomat látva, mondott is nekem valamit. Reméltem, és a 10%-os emelkedőn szürkületben hajtva izgultam is picit, meg ne állítsanak katonai gyakorlat miatt. Szerencsére végül gond nélkül feljutottam az aszfaltút végéig (2008 m). Jópofa volt e rétről, majdnem szemben látni a Splügenpass (2113m) hágó közeli világító épületét, amerre hazautam vezetett.
Splügen faluban este 23 órára fejeztem be nyugodtan vacsorámat. Egyáltalán nem zavartatott a kései idő: éppoly nyugodt voltam, mint 2006-os túrámon, mikor este indultam a Mortirolo és Val Bighera hágókra és éjjel tekertem 1800 m felett. Ugyanazzal a nyugodtsággal, háborítatlan tájon pedáloztam. Volt ám egy jópofa, emlékezetes élményem: reflektora miatt látszott, hogy a túloldalról autó érkezik a hágóra. Ezután messzire világító fényének köszönhetően 5-8 percen át láthattam merre halad, majd kifejezetten élveztem, ahogy a kb. 10-12 hajtűkanyarból álló szerpentinen épp egymással szemben haladtunk, közeledtünk és forgattuk Északnak, vagy Délnek reflektorainkat.
Éjfélre értem vissza Olaszországba, ahonnan világításommal gond nélkül ereszkedtem vissza a kempingbe (hajnali 2 óra után), már csak az volt kérdés: ugye nem lesz bezárva a kapu ? Nem volt.





2011. július 27, szerda - 14. nap: Novate Mezzola – Colico – VONAT - Sondrio – Chiesa in Valmalenco – Diga Campomoro mellett (2008 m) – Lanzada = 63,6 km + 1868 m szintemelkedés
5 óra alvás után 8 óra tájban ébredtem és ültem a sátor mellett, tóra panorámás asztalhoz reggelizni. Rövid tekerés után Colicóban vártam a vonatra (ismét olyan völgyben vonatoztam, amit végigtekertem már korábban – 2006-ban), ahol örömmel és büszkeséggel töltött el a vasútállomás falán olvasott emléktábla, mely szerint a 1902-ben a világon először, a Chiavenna - Colico – Sondrio vasútvonalon indult meg a villamosvasút, Kandó Kálmán mérnöknek köszönhetően. Vonatom késett és bár megkérdeztem, hogy hol van a kerékpárszállító rész, miközben siettem előre, a vonat elindult. Rohadék, vagy figyelmetlen volt a mozdonyvezető / kalaúz. Jegyzeteléssel ütöttem el az időt. Sondrióban keresgélnem kellett a turistahivatalt, végül ott erősítették meg, hogy ekkora város közelében sincs kemping, csak fent 1000 m magasan, Lanzadában, amerre úgyis egy 2000-es várt rám. Bevállaltam ezt a málhás emelkedőt. Tájképileg nem sokat adott, nem volt egy élvezetes kaptató. Sátorállítás után épp mikor indultam volna a Diga Campomoróhoz, esni kezdett. (reggel, délelőtt még szép idő volt). Nem ijedtem meg, volt öltözetem, csak bosszantó volt, hogy nem tud legalább két egymás utáni napon át jó idő lenni. Esőben, esőöltözetben, szürke, trutyi időben hajtottam fel a duzzasztott tóhoz, ahol a kettévált aszfaltcsík bal oldalija csak 1990m-re vezetett, a másik keskeny és meredek betonúttá vált 15-17%-os meredek folytatásán viszont sikerült „áttörnöm” a 2000 m-es magasságot.
Tájat alig-alig élvezhettem, inkább csak egy újabb kaptatót pipálhattam ki. Bár nem nagyon fáztam, a kempingben jól esett a meleg zuhany.


2011. július 28, csütörtök - 15. nap: Lanzada – Sondrio – VONAT - Tirano – Poschiavo – Cansumé (1548 m) – tovább 1 km murvás (1640 m) – Poschiavo – Tirano – Aprica pass – Edolo – Temu (1135-50 m) = 119,5 km + 2518 m szintemelkedés
Ugyan szikrázó napsütéses időben ereszkedtem le Sondrióba és vonatoztam (itt is tekertem már) síkon Tiranóba (ahol többek között begyulladt ujjamra kenőcsöt is vettem), nem sokkal azután, hogy áthajtottam Svájcba – hogy felkeressem Albertüscöt – ismét esni kezdett. 26 kg-s málhámat kivételesen nem elrejtettem, hanem egy Agip benzinkútnál kértem meg, hadd hagyjam ott pár órára. Több szakaszos esőben hajtottam előbb a Poschiavo tóhoz, majd a hegyi házcsoport felé. Útközben láttam, hogy szemben a hegyen is esik, hát még Tiranó felé: teljesen szürke volt. Noha biztos információm volt az út aszfaltosságáról, az 1548 m-ig volt csak bitumenes, utána igaz kiváló minőségű, de murvás úttá változott. 1 km múlva meg is fordultam. Tiranóba érve elmúlt az eső, finom péksütiket ettem, majd már málhával következett Aprica viszonylag unalmas, kevés kilátást adó emelkedője (2006-ben már feljutottam rá). Edolótól még 15 km, közepes emelkedőt vállaltam, hogy a másnapi Gavia hágó közelében, 1135 m-en, Temuban aludhassak. Noha Aprica pass után Edoló felé kitisztult az ég, az este sem múlhatott el meglepetés nélkül: sötétben tekertem már, mindössze 5 km-re voltam a kempingtől, mikor megint esni kezdett és öltözhettem be. Úgy tűnt, mintha sosem akarna véget érni az esős napok sorozata. Piszkosul elegem volt már belőle….. (ez volt a túra 12. esője)


2011. július 29, péntek - 16. nap: Temu – Ponte di Legno – Passo di Gavia (2621 m) – St Catherina – Albergo Ghiacciaio dei Forni (2176 m) – Passo di Gavia (2621 m) – Temú = 92,6 km + 2928 m szint
A sátorból előbújva panorámás kilátás fogadott. Ugyan a nap során több mint 3000 m szintemelkedés várt rám, a 100 km alatti táv miatt volt egy kis idő jegyzetet írni, ruhát mosni, amit merészen kint is hagytam száradni. Indulásomkor Nyugatról enyhén már felhősödni kezdett. Ismét egy olyan nap volt, amikor egy 5 km-es, kb. 400 m szintemelkedésű kaptató (Rifugio Forni 2176 m) miatt tekertem 2300 m szintemelkedést: oda-vissza (utóbbi csak félig) a Gavia hágóúton, ahol eddig egyszer, még 2006-ben jártam; akkor málhával.
Ponte di Legnóban erre-arra tekeregtem, mire az utat sikerült végre megtalálnom, illetve mire egy üzletben tudtam végre venni elég péksütit.
A hágó kezdetekor ismét szitálni kezdett az eső; átkozódtam is: továbbra sem ért véget az „esős évszak”. Igaz persze, már napok óta fel is ismertem: „-Nagyon úgy néz ki, hogy próbatétel kerekedett ebből a túrából. Aki nagy célt akar elérni, arra komoly próbatétel vár” – erről szólt ez a három hét. Nem adták ingyen! Meg kellett mutatnom, hogy mennyire akarom ezt az eredményt, mire vagyok képes érte. És mi volt az eredmény, a cél, amiért továbbra is keményen küzdöttem és viseltem a pofonokat, de emelkedőimmel naponta én is osztogattam?
A legnevesebb emelkedőlisták aszfaltos, 2000 m feletti gyűjteményének túlszárnyalása. Olyan gyűjtemény elérése, amiben olyan kaptatók is szerepelnek majd, sem a világhálón szereplő, egyedi kerekesek listájában, sem több tucat / száz bringás eredményéből, túráiból adódó gyűjteményében (ilyen a quaeldich.de és a salite.ch / climbbybike.com ) sem található meg. Legtöbbje vagylagosan: ami az egyiknél szerepelt, az a másiknál nem. De mindösszesen egynél sem szerepelt. Eddig. Ez motivált nagyon! Az Alpok kerekeseinek újat mutatni és a szakértőik közé kerülni – Magyarországról.
Egyelőre nem öltöztem esőruhába, bár óvatosságból előkészítettem. A völgyben már látszódott, hogy a szembülső hegysoron már esik, de szerencsére nem arról jöttek a felhők. Noha a Passo di Gavia déli emelkedője a Giro d’Italia szakaszai miatt legendás, mégsem éreztem az „igazi legendás emelkedő feelinget”, inkább kis hegyi utacska hangulat volt. Megtapasztalhattam, hogy zárt erdőben vezet a Gavia déli emelkedőjének 15% meredek szakasza, ami kb. 10 évvel ezelőttig tudtommal köves út volt. Picit javulni kezdett az idő, bringásokat is fotóztam, videóztam, 2000 m fölé érve pedig már napsugarak is előbújtak, a táj is mind jobban nézett ki. A fölső szakaszon már örömkerekezésben volt részem, a hágón pedig fotókkal teli turistaház és egy 50 éves Giro emléktábla és plakát várt. 210. alkalommal tekertem 2000. fölé. Az elmúlt napokhoz képest jobb időben nem is kellett durván beöltöznöm a lejtőre. St Catherinától csupán 5 km-es út vezet a Forni turistaházhoz (2176 m), ám az első sík km-t hullámzó, de gyakran 12-15%-os meredek szakasz követte. Nem volt könnyű. A turistaház a mögötte levő havas heggyel és gleccserrel igazán szép panorámával ajándékozza meg a feljutókat. Miután visszaúton is – naplemente előtt – szép időben hajtottam vissza a Gaviára, elégedett voltam a nappal, de azért most sem maradhatott el, hogy egy kis üröm vegyüljön az örömbe: a kemping környékén a felhők esőfelhőt mutattak.
Már csak három olasz 2000 m feletti emelkedő maradt hátra a teljes alpesi 2000-es kollekcióhoz.


2011. július 30, szombat - 17. nap: Temu – Edolo – Breno – Passo Croce Domini (1892 m) – Dosso dei Galli (2196 m) – Passo Croce Domini – Breno – VONAT – Edolo – Temu – Passo Tonale (1883 m) – Fucine = 163 km + 3362 m szintemelkedés
Egy picit távolabbi és annyira nem túlzottan várt emelkedő volt a napi program. 2006-ban már jártam a Croce Domini, illetve Golletto de Crocette hágókon, ám nem tekertem fel a Dosso Gallihoz egy max. 1 km-es aszfaltúton, pedig úgy az igazi, akkor mondhatja el az ember, hogy feljutott. A Dossi Galli egy katonai lokátor, de szerepelt valamelyik emelkedőlistán, így logikus volt, hogy én is fel akartam keresni. Ezért a max. 1 km-ért vágtam bele egy több, mint 130 km-es túrába és tekertem fel 350 m-ről 2100 m-re, hogy ráfordulhassak arra az 1 km-re. A motivációért lásd az előző napnál leírtakat :-)
A völgyben gyorsan Edolóba gurultam / pedáloztam, majd a vasúti menetrendet látva nekivágtam Brenónak is. Az a kb. 25 km-es szakasz elképesztően forgalmas és veszélyes volt: semmi padkája nem volt az útnak, a szélső felfestés mellett is tán csak 10-20cm aszfalt, az autók meg jócskán közel jöttek, hiszen a sávjuk sem volt széles. Brenóban a Lidl-ben gyorsan vettem péksütit, majd főtéri ebéd után nekivágtam a 2006-ból igen nehéz emelkedőként megmaradt Passo di Croce Domini (1892 m) hágóútnak: kb. 1500 m szintemelkedés, 8,5%-os meredekséggel.
Meglepett és zavart a sok motoros, úgy éreztem néha, mintha motoros pályán tekernék, és majdnem…. Félúton egy plakátról tudtam meg az okát: 3 napos motoros találkozót rendeztek a hágón. A csak ritkán panorámás kaptatón kevés megállással haladtam, hogy visszafelé elérjem majd az Edolóba tartó vonatot. A hágótól – mint tudtam – köves / murvás út hullámzott Nyugatnak a Dosso Galli katonai lokátor felé, ami viszont a másik irányból végig aszfalton elérhető. Kerekemre vigyázva hajtottam a köves földúton. Szerencsére két helyen is rövid szakaszon aszfaltnak örülhettem. A lokátornál egy behajtott kapu és figyelmeztető tábla fogadott: behajtani tilos. Ezért tekertem ennyit ? – de mérges sem lettem, mert ismét tudtam, hogy mindent megteszek a feljutásért. A megoldást kerestem. Bár körülnéztem és úgy tűnt, nem látott senki, mikor bementem, mégis szólított valaki. Ők fent valamilyen – lövöldözős (?) játékra készültek, de nem volt gond, hogy 10 percet feltekerek. Így a szemmagasságomban, 2000-2100 méter tájékán szálldosó felhők érkezése előtt feljutottam a tetőre, majd pár fotó és videó után már tűntem is el gyorsan a sötét felhőcskék elől. Igyekeznem kellett a vonat miatt, de szerencsére sikerült kerekeimet megkímélni, ráadásul a sietős aszfaltos lefelén sem hibáztam; épségben leértem Brenóba, ahol – terveim szerint - még épp tudtam venni kenyeret, péksütit is.
Vonatozás után Edolóból felpörögve gyorsan feltekertem a kempingbe majd pörgős sátorbontás (néhányan hülyének nézhettek, hogy valaki este 8-kor miért bont sátrat) után ½ 9 tájban nekivágtam a bő órányi málhás hágóútnak, a 1883 m magas Passo Tonalénak: lelkileg a túra végső vízválasztójának tartottam, hisz onnan már egyre kisebbek a hegyek az Adige folyó völgye felé. Rajta átjutva a túlsó régiót, Trentót már „célterületnek” éreztem. Lehűlt a levegő, fel kellett öltöznöm a végére, ám Fucinében, éjfél után már kellemesebb érzéssel tértem nyugovóra.


2011. július 31, vasárnap - 18. nap:Fucine – Malga Mare (2031 m) – Fucine – Dimaro – Passo Carlo Magnó (1681 m) – Carisolo = 84,7 km + 2070 szintemelkedés
Nem csörgettem órát: megtehettem, hiszen lazább nap állt előttem: csupán egy 2000-es út (Malga Mare) és egy 1681m-es hágón történő átkelés a Brentai Alpok oldalában. Mint a nyugis napokon, kényelmesen begurultam a közeli SPAR-ba vásárolni, majd reggeli és ruhamosás után vágtam neki a Malga Mare (2031 m) szintén alig ismert útjának. Csupán egy emelkedőlistán (salite.ch) szerepelt, ám csak 1970m-ig. Nem lehetett kideríteni, hogy a 2031m-en álló turitaházig aszfaltos-e még vagy sem. A kezdeti nem túl meredek kilométereket követően Cogolóban meglepett a teli parkoló és Bayern München logók a Trentino plakáton. Később megértettem. A szomszéd faluig még alig emelkedett az út, aztán az utolsó ház után (előtte kút a kulacstöltéshez) belekezdett: 10-12%-os lett és így is maradt 5 kilométeren át. A néha kanyargó út erdőben vezetett, ám gyakran a hegyek is előbújtak, megmutatni magukat. Igaz nem volt látványos a hegykoszorú, de a szinte nulla forgalom és friss levegő, üde zöld növényzet miatt élveztem a kaptatót. Egy parkolót ideiglenesen lankásabb patak menti szakasz és legelésző tehénkék követtek, majd a végső 2-3 km már meredek, sziklás hegyoldalban, sziklákba vájt úton ért fel a kb. 1970 m-en fekvő parkolóba, onnan pedig már csak köves út vezetett csak a 2031m-en fekvő turistaházhoz. Bár itt-ott meredeknek látszott, lendületet véve, magas pulzussal sikerült kerékkipörgés nélkül feltekernem: ismét 2000 m fölé (2031 m) 
Visszaúton Cogolóban felsétáltam a központi térre: ott állt a Bayern csapatabusza, majd miután este 60 km-rel odébb egy másik településen pedig a Napoli focicsapat nyári edzőtáborát plakátolták ki büszkén, megértettem: edzőtáborozás! Kényelmes sátorbontás és uzsonna után hamar Dimaróba értem, ahonnan málhával idei évem utolsó komoly hágóútja következett, az 1681 m magas Passo Carlo Magnó. Idő miatt is, meg hogy jobb legyen az érzés, ha megállok, félútig, azaz legalább 450 m szintemelkedésig igyekeztem meg sem állni. Nem volt könnyű, de koncentráltan, szinte „leszegett fejjel” tekertem a forgalmas úton. El is fáradtam, de végül így egész hamar a meredek rész végére, Folgaridába értem, csak onnan még kb. 10 km unalmas lankás km-t kellett tekerni. Madonna di Campiglio valóban komoly turistaközpont, vasárnap létére sok üzlet este 7-ig nyitva volt. Lejtőzés után Pinzoló szomszédságában jó drága kempingben állítottam sátrat, de legalább az internetezés ingyen volt.


2011. augusztus 1, hétfő - 19. nap: Carisolo – Rifugio Cornisello (2120 m) – Carisolo – Val Genova (1584 m) – Carisolo – Sarche – Trento – VONAT - Innsbruck – Hall im Tirol = 143 km + 2503 m szintemelkedés
Reggeli eső után már távozó felhőkre és rég óta várt kellemes, meleg reggelre ébredtem. Mikor az utolsó (illetve majdnem – de erről később) 2000 m feletti aszfaltos utamra, a Rifugio Cornisellóhoz (2120 m) indultam, sajnos a felhők csak lassan oszladoztak. Hiába tekertem egyre följebb, a kilátás csak részleges volt: a panoráma több mint fele előtt felhők voltak a kilátás útjában, bár a Nap is sütött. A kilátás csekély élvezhetősége miatt nem jött ki az örömkerekezés, és a katarzis élmény sem. Az út 9-12%-os meredeken tekergett a hegyoldali, nem túl tökéletes aszfaltcsíkon, mire 2000 m fölött közelről láttam a suhanó felhőpamacsokat. A 2120 m-en épített turistaháznál (Rifugio Cornisello) néhány fotó után indultam is vissza, hogy ha lehet, még megpróbáljak feltekerni a BIG listás Val Genovába (1641 m). Meglepett, hogy milyen felkapott és nagy mértékben turistákat váró völgy ez. Eleinte gyakran vízeséses patak követte a lankásan emelkedő utat, majd egy szakaszon 15% meredekké vált. Az utolsó 10 km már autóktól elzárt utat jelentett, ahol csak szervezett buszok közlekedtek. Nagyon „ütött” a természet, hihetetlenül sugározta az életet, minden üde zöld volt, sok páfrány moha, fenyők, stb. Az út sík, hegykoszorúra panorámás mezőn ért véget. Útközben is gyakran kalkulálgattam, hogy van-e időm végigtekerni úgy, hogy ne kockáztassam a vonat elérését, végül úgy jutottam fel, hogy bevállaltam, hogy gyorsabban bontok sátrat, illetve hogy útközben behozható még további 10-15 perc. Kockáztattam, de bíztam magamban.
Az összecsomagolással és sátorbontással újabb rekordidő alatt (18 ? perc) végeztem. Tiago felé először aggodalomra okot adó ellenszélben kezdtem meg a kilométereket, ám aztán gyors, lejtő úton ez kevéssé számított; Kelet felé fordulva ráadásul a települést követően már hátszél tolt erősen. Egy órán belül nemcsak ledolgoztam a kis késedelmet, de időelőnybe is kerültem. Utána már nyugodtabban kerekeztem, volt idő kényelmes uzsonnázásra egy árnyas padon Comano Termében. Csodás szerpentinen ereszkedtem le Sarchéba, álltam meg pár percre fotózni a híres Toblinó tónál és kastélynál, majd izzasztó kánikulában és elképesztő forgalomban tekertem az útba eső dombtetőre Trentó felé. Semmi útpadka nem volt, talán mindössze 10-20 cm a szélső felfestés mellett. Nagyon oda kellett ám figyelni, kevés lehetőség volt gyönyörködésre. Bár ezen az úton is jártam már, meglepett, hogy a lejtő teljesen végig szinte toronyegyenes volt, így perceken át 65-70 km/ó-val robogtam egészen Trentóig. A folyó panorámás, virágos hídján megállva katarzist éreztem: MEGCSINÁLTAM: Aostától végig hegyeken cikázva áttekertem az Alpokon (a másnapi túra Ausztriában már csak bónusz, „levezetés” volt). A város feltúrása miatt kérdezősködéssel sikerült megtalálnom a vasútállomást, ahonnan 2 óra utazással Ausztriába, Innsbruckba értem.


2011. augusztus 2, kedd - 20. nap: Hall im Tirol – Halltal (1305 m) – Innsbruck – Kematen – Kühtai (2020 m) – Diga Finstertal (2370 m) – Küthai – Innsbruck – Hall im Tirol = 121,2 km + 2864 m szintemelkedés
Az Alpokban tett három hetes bringatúrám utolsó napja következett. A kemping recepcióján talált ingyenes újságban minimálisan bárányfelhős, szikrázó napsütéses időt mondtak, „badewetter”-t, azaz fürdőidőt: épp, mint lennie kellett volna az elmúlt hetekben. Délelőtt a brutálisan meredek halltali emelkedő felkeresését választottam. A völgy bejáratáig nagy volt a forgalom, viszont a völgyi, meredek emelkedő igazán bejött: zavartalan, élvezetes kerekezés, szép táj, semmi motorzaj. Vad sziklák, kellemes erdők voltak és a végén még sziklamászókat is filmeztem a függőleges sziklafalon.
A folytatásban Innsbruck felé hajtottam tovább, ahol picit a belvárosban is időztem, fagyiztam végre, majd fél órán belül az Ötztaler radmarathon útvonalán – de ellenkező irányban – Kematenbe értem. Kühtai (2020 m) jócskán ismert emelkedője következett, hogy onnan a hó esélye nélkül végre feltekerjek a Finstertali duzzasztott tóhoz (2350 m). Tavasszal 2 km hiányzott csak, de a hóhelyzet miatt nem tudtam továbbmenni. Korábban már négyszer jártam Kühtaion, egyszer még 2006-ban Keletről és háromszor Nyugatról. Nem rossz a táj, de kicsit már untam. Bár már utolsó napom volt, így nem égett bennem a tűz, Ötztaler radmarathon mezemben egyszerűen csak élveztem a könnyed kerekezést (nem is volt kedvem sietni), ám amint egy nem annyira komolynak tűnő kerekes megelőzött, úgy éreztem nem hagyhatom válasz nélkül. Amint egy idő után visszanézett, elárulta magát: kiderült, hogy skalpot akart gyűjteni: „-Majd megelőz ő egy Ötztaler radmarathon teljesítőt és megmutatja…” Picit gyorsítottam, majd figyeltem és ki is derült: már nem távolodik. Magasabb pulzusszámot és nagyobb sebességet felvéve pedig utol is értem és meg is előztem. 3 hét és közel 50.000 m szintemelkedés után nem hiányzott a versenyzés, de azért akárki nem előzhet meg! Mikor tán a visszaelőzés után 1,5 km múlva félreálltam, amikor a srác odaért oda is szóltam neki: „-Többet kéne edzened az Ötzihez, nem vagy elég erős!” – és még gondoltam is utána tovább: Velem akartál kikezdeni; azt hiszed nem jelent semmit az Ötzi mez, csak ezért mert túrabringát hajtok ? Az az igazság, hogy felhúzott a srác.
A folytatásban Gries után következett a 15%-os meredek km, ahol lefelé az Ötzin, a bringamarathonon egyesek 100 km/ó-ra is felgyorsulnak, majd klassz fények közepette értem Kühtaiba, percekkel később pedig tértem le a Finstertali duzzasztógát felé. Tavasszal időnként esett is, most viszont varázslatos időjárás volt a jutalmam. Bár egyfelől előző nap volt az utolsó 2000-esem, az itt hiányzó 2 km miatt mégis csak a Diga Finstertal-lal lett igazán hibátlannak, teljesnek mondható a gyűjtemény. A legszebb délutáni fényekben, tiszta időben annyira gyönyörű volt a táj, hogy arra szavakat is nehéz találni. Alig bírtam magammal: a tekergés, a csodás táj, a fények mind lenyűgöztek. Így végül illő befejezéssel zárult a túrám: a sok próbatétel után – elmúlt nap még nem -, ám a Diga Finstertal 4 km-en át 10-12% meredek kaptatóján megérkezett a katarzis élmény! MEGCSINÁLTAM: Az Alpok aszfaltos 2000-es útjainak bringatúrázó szakértője és egyik legjobbja lettem. (Egyébként ez volt a 218. alkalom, hogy 2000 m fölé tekertem.)
Hazaúton jópofa volt egy Kühtaion látott versenyző lányt a lejtőn megelőzni, majd a tekergő részen történt visszaelőzése után hosszan szélárnyékában suhanni: ő a 8 kg-s cangán, én a kis cuccal 16-17 kg-son. Akár csak az életem egyik legnagyobb élményét jelentő, Ötztaler radmarathonon, ráadásul ugyanott. Alpokban tett három hetes kerékpártúrám maga is nosztalgiázás volt, ám annak utolsó napja is részben csodás nosztalgiatúra volt. A legpocsékabb időjárású, legnagyobb küzdelmű és akaraterőt igénybe vevő túra ilyen zárásánál el sem lehetett volna képzelni tökéletesebb befejezést. Megvolt a három hét dramaturgja.:-)


Epilógus: (folyt köv.)

2000 m feletti, bringával meghódított emelkedőim