1. nap: Utazás, rajthoz érkezés

2012 Olasz - svájci Alpok túra kezdőoldal

SOON ! For english travelogue CLICK here !

3. nap: utazás Bolzanóba

2012. július 14, szombat: Monte Grappa challenge : Borso del Grappa – Bassano del Grappa – Paderno del Grapap – Monte Grappa (1750 m) – Bassano del Grappa – Romano d’Ezzelino – Monte Grappa (1750 m) – Caupo – Selen del Grappa – Monte Grappa (1750 m) – caupo – Monte Grappa (1750 m) – Bassano del Grappa – Borso del Grappa – hegyen vmeddig fel – Borso del Grappa = 261 km + 7241 m szintemelekdés

4 órakor a beállított óracsörgés ébresztett életem legnagyobb fizikális teljesítményű bringás napjára. Tudtam, hogy az lesz, úgy is készültem, ám sajnos az éjszaka gyakorlatilag lehetetlenné tette, hogy a Mont Ventoux-ra való 4-szeri feltekeréshez, vagy az Ötztaler radmarathonhoz hasonlóan hibátlan napom lehessen. Bár 6 óra alvásra készültem, este közeli buli vagy disco zenéje miatt hosszan nem tudtam elaludni, pedig altatót is vettem be. Kb. éjféltájt sikerülhetett elszenderednem, így kb. 4 órát aludtam. Tudom magamról, hogy 5 óránál kevesebb alvás után a délután felénél kidőlök (amikor ezt tapasztaltam, akkoriban nem ittam cappucinót), így eléggé reménytelennek tűnt a dolog, na meg ilyen kevés alvásnál a láb sem tudta magát eléggé kipihenni; éreztem is, hogy netán majd több megállásos szünetet kell beiktatnom. Készülődés közben hamar küldtem is haza egy üzenetet a twitterre, hogy csodára lesz szükség. Hittem magamban, elszántságomban, motivációmban, de a fizikai korlátokkal is tisztában voltam, így bíztam a csodában. Pár hét óta pedig egy kedves hölgy ismerősöm szavai is erőt adtak, mely szerint: „ne csak reméld, hanem tudjad, hidd, hogy úgy lesz, amit gondolsz”
Cuccaim nagyrészt este összepakoltam; tesómmal az időjárásra vonatkozó infókat begyűjtve végülis az esőcuccot is, illetve polár felsőt is magammal vittem. Reggeli után felrögzítettem szerelőcuccal, és ruhákkal telerakott kis hátizsákom a csomagtartóra, majd 5 óra tájban kitoltam bringám a kapun. A falu végétől már lejtett az út, perceken belül a szomszédos Romano d’Ezzelinóba gurultam, majd érkeztem Bassanóba. A főúton a várfalhoz érve örömmel pillantottam meg néhány bringást, akikről egyértelmű volt, hogy ily hajnali órában szintén a rajthoz igyekeznek. Követtem őket a várfalon belülre, majd hamarosan mi csatlakoztunk egy bringás trióhoz, akik végre már tudták az utat a rajthoz, a Brenta folyó fölé fából épített Ponte degli Alpini hídhoz.
A Nap még nem kelt fel, hajnali fények közepette álltunk sorba, hogy begyűjtsük az asztalnál hosszú napunk első pecsétjét (ez a vártnál lassabban, körülményesebben ment). Volt mód, így sokan éltek vele, hogy néhány kilónyi csomagot leadjanak és kocsival vitessék fel a nap során leküzdött emelkedők tetején található ellenőrzőponthoz. Volt véleményem róla; én persze kivételként nem adtam le semmit; egész nap vittem magammal a 3-4 kg-nyi cuccomat; nem okozott gondot; én igazi túrázó vagyok, túrabringán. Egyedül voltam, aki klipsszel hajtotta a kerékpárt és persze csomagtartós, sárvédős kerékpárom is kuriózumnak számított, igaz – bár ezt a többiek nem tudták – a leküzdött 2000-es emelkedők számában is kilóghattam a sorból; esélyes, hogy az Alpok magas útjait legjobban ismerő kerekes, de legalábbis bringások egyike lehettem a rajtnál.
Mivel ez egy családias rendezvény és közelebb áll a túrázáshoz, mint egy igazi kerékpármarathon, mint a teljesített Granfondo Fausto Coppi, Campagnoló vagy az Ötztaler radmarathon, így itt kevésbé éreztem magamon, hogy „induljunk már el, hadd lássák meg, hogy én is bírom a emelkedőt.” Kb. 10 perc alatt begyűjtöttem a pecsétet, majd a felsorakozó rajtolók közé álltam; akiket fotósok is megörökítettek. A bringások egyébként néhány perces időközönként vágtak neki 2-3-4-5 emelkedőből álló napjuknak. Én a négy emelkedős verziót választottam, ami 225 km-t és 6590 m szintemelkedést jelentett; az öt emelkedős túra viszont 276 km hosszú, több, mint 8000 m szintemelkedéssel.
Kb. 5:45-kor indíthattak el bennünket; kb. 10-en rajtoltunk el és legalább 80-an még a pecsétjüket, illetve csomagszállításukat intézték. Hamar macskaköves, igazán meredek úton hajtottunk picit fel a vármagban, majd a város északi részén kis utcákon tekeregtünk, máris elég nagy sebességgel; tempóznom kellett, hogy le ne szakadjak. Örültem, mikor végre a Romano d’Ezzelino felé vezető közútra fordultunk. Friss tempóban, 30-34 km/ó-val suhantunk. A települést követően szállásom faluján is áthajtottunk, így kb. 200 méterrel suhantunk el a háztól. Ahogy 35-38 km/ó-val robogtunk Keletnek, klasszul megörökítettem éppen az út végében felkelő Nap sugarait. Élmény ám: napkeltétől egészen sötétedésig a Monte Grappa emelkedőin és lejtőin tekerni.
A falut elhagyva emelkedni kezdett, ám ez még nem a nagy emelkedő volt, csak egy kis bucka, ám az erős tempó hatására eléggé felment a pulzusom, komoly energiát vett igénybe, így pár perc múltán inkább hagytam is elmenni a többieket: „-Végülis túrázásról szól e nap, nincs miért már az első emelkedő előtt eszement tempót hajtani – főleg 4 óra alvás után.” – gondoltam. Csak a rövid éj miatt nem jutott most eszembe, hogy „meglátjuk majd ilyen fürgék lesztek-e 4000 m szintemelkedés múlva is”. Ezúttal ugyanis bennem is volt félsz: nehogy a rövid éj tönkretegye a napomat. Crespano del Grappa után, 320 méteren újabb ellenőrzőponton fiatal hölgyek osztották a pecsétet (6:15); ezt követően kezdődött az igazi kaptató, így rövidre, Ötztaler radmarathon mezre vetkőztem.
A házakat elhagyva az utacska éppen a Monte Grappa lapos fények által megvilágított hegye felé hajtott; később fák közt emelkedett tovább, ám időnként a déli síkságra szép panorámát mutatott; fotóztam is. Már itt előfordult, hogy akár vártam is picit, hogy bringás érkezzen a fényképemre. 400 m fölé érve, csendes, erdészeti út jellegű aszfaltcsíkon megkezdődtek a 8,5-9%-os meredek kilométerek. Békében, nyugalomban tekertünk, nem volt zaj, sok duma sem; mindenki a tekerésre figyelt. Kizárólag versenybringásokat láttam, könnyű kerékpárokon.
A Monte Grappa legendás és több irányból kifejezetten nehéz emelkedő: 1740-1745 m-es tetejére vezető utak többnyire 1400-1500 m szintemelkedést jelentenek, három emelkedője is 10%-ot meghaladó meredekségű szakaszt tartalmaz, az első, a Paderno felőli maximális meredeksége 20% - több száz méter hosszan, míg Caupo felől – mint megtapasztaltam – 2 km hosszan kb. 13-20% meredek.
Ahogy 800 m fölé érve 10% feletti meredekségen tekertem, időnként kilátás is nyílt a mind lentebbi síkságra, néhol pedig felfestették az útra a meredekséget, vagy valamilyen rövid szöveget. Itt az út részben már a Mortiroló hágó emelkedőjét is idézte (meredekség, keskeny, erdészeti út jellegű aszfaltcsík), 1100 m felett, részben már panorámaúton hajtva, némely hajtűkanyarban egyszerre látva a síkságot és a kopasz csúcsot, a kaptató nagyon erősen a Mont Ventoux-ot idézte. Ráadásul ott is hatalmas élményben volt részem és oda is épp négyszer tekertem fel egy napon belül. A diagramnak megfelelően 900 és 1100 m közt kétszer is szűk fél km hosszan 17-20%-os meredekséggel lettünk megkínálva; volt ám lihegés, sőt halszálkázás is. Nem gondoltam volna, hogy még a megarange racsnimat is szinte kevésnek fogom érezni. A többség megfelelő áttétellel, de hasonlóan küzdelmesen tekert fel, ám akadt egy-két ember, aki leszállt és tolta kerékpárját. 1120 métertől teljes lett a panoráma, semmi sem zavarta a kilátást: filmeztem is, ámultam is eleget: alig bírtam magammal a látvány hatására, a szavakat sem találtam, annyira lenyűgözött. Épp úgy indult a nap, ahogy egy olyan napnak kell, amelyre úgy készülök: „-Ez az én napom lesz!” – bíztam benne, hogy a nap végéig ki fog tartani.
A gyakori 13-17%-os meredek úton bár volt ám küzdelem és visszaszámlálás, lankásabb szakasz várása, ám már panorámás szakaszon hajtva az itt-ott fotózások is segítettek a rövid pihenésekkel, ráadásul utána, kis szusszanás miatt többször vissza is tudtam zárkózni azokhoz, akik közben megelőztek. Egy kanyarban, mezem látva, egy fiatal hölgy Ötzi mezem látván az Ötztaler bringamarathont említette.
A végső km már lankásabb volt (a diagram szerint csak 10%-os), egyúttal tekerés közben végig gyönyörködhettünk a hegy másik oldalán emelkedő Grappa csúcsban. 1445 méteren lokális tetőpontra értünk; a rövid lejtőre nem öltöztem fel, szépen sütött a Nap. 170 m szintkülönbséget adtunk le változatos, békés, legelős, itt-ott sziklás tájon tekeregve (közben energiaszeletet vagy banánt fogyasztva), amit aztán rövid meredekség váltott fel. A kaptató nemrég még a síkságra nyíló parádés panorámával nyűgözött le, aztán 1300 m felett, a leszakadó hegyoldalban vezető vadregényes, időnként alagutakon át vezető, néha picirit ködös út fogott meg; egy ideig egy csinos lány mögül filmeztem az utat. Máshol barátságos, dimbes-dombos legelős arcát mutatta a Monte Grappa; épp itt fogalmaztam meg, hogy annyira megfog a hegy, a kaptató szépsége, hogy „-Add, Istenem, hogy végig tudjam csinálni és életem egyik legnagyobb élménye legyen!”
Egy leágazást követően, 1500 m felett már a végső három ismét meredekebb km következett, melyen a felhők fölé érve újfent volt miben gyönyörködni, ráadásul a fények is klasszul világították meg a tájat. Itt sem sajnáltam néha megállni és fotózni, filmezni; ütemtervemnek megfelelően haladtam. Ahogy a Mt Ventouxon 2008-ban, ill 2010-ben, vagy az Ötztaler radmarathonon (2010), itt is sokat akartam filmezni, hogy igazán maradandó élményeket nézhessek majd vissza, minél többet megőrizhessek belőle. Egy hajtűkanyarban, figyelve a megfelelő fényekre, profi fotósok örökítették meg a felérőket; így én is készültem rá, hogy lehetőleg klassz kép készüljön rólam is. Kb. 1 km-rel a tető előtt feltűnt már az 1740-1745 m magasan épült, napsütötte Rifugio Bassano, a tetőpont. Felfelé tekerve időnként lefelé guruló kerekesekkel is találkoztam. Megörökítettem felérésemet (8:46), ahol egész nap frissítőállomás várta a bringásokat.
5:30-as rajttal kalkulált ütemtervem szerint kajálással együtt 9 órakor terveztem elhagyni először a Monte Grappa csúcsát, azaz fél 9 tájban felérni; épp annyival maradtam el tőle, mint amennyivel később rajtoltunk. Gyorsan begyűjtöttem a pecsétet, száraz és hosszú fölsőt vettem magamra a hűs és a szél miatt, leadtam egy hosszúnadrágot és hosszúujjút, majd a finom étkeket kínáló asztalhoz mentem körülnézni: ettem sonkás-sajtos szendvicset, édességet, banánt, más gyümölcsöt is és mivel tésztát is kínáltak és olvastam is Jerrytől, az is feltétlenül jól jött. Nem kellett attól tartani, hogy nem lesz elég energiautánpótlás, de azért a folytatásra magammal vittem tán egy banánt (én is bekészítettem reggel kettőt és még tán 2-3 energiaszletet is). Jól esett asztalnál ülni, nyugiban étkezni, picit regenerálódni. Egyelőre semmi nyomát nem éreztem a rövid éjszakának.
Ütermtervemhez képest kb. 15 perc csúszással hagytam el a csúcsot, miután megkérdeztem, hogy merre is találom azt meg: egyszerűbb volt a srácoktól érdeklődni, mint kibogozni az útvonalleírásból.
Ahogy utóbb felfogtam, úgy találták ki az útvonalat, hogy Dél felé is mindkétszer a legjobban kiépített és legbiztonságosabb lejtőn ereszkedtünk le a síkságra (Romano d’Ezzelinoba), a hegy déli oldalára, míg később Észak felé szintén ugyanazon, a legbiztonságosabb útvonalon, Caupóba vezetett a biztonságos lejtő.
Sajnos ez a déli lejtő elég lankás, így hosszadalmas volt, főleg úgy, hogy este csak úgy tudtam beállítani a váltómat, hogy a legerősebb 2 fokozatot nem tudtam használni, mert akkor már hozzáért a láncterelőhöz; pedig bizony a túl enyhe meredeksége miatt gyakran kellett tekerni; ekkor végül a váltókarral beljebb tolva a láncterelőt, az már nem ért hozzá, így trükközve tudtam tekerni is. Fent még akadt szép kilátás, aztán hosszan semmi, majd kb. 7-800 méteren, meredeken Romano fölött késztetett megállásra a panoráma; mely közepén, az égen siklóernyősök szálltak a szelek szárnyán. Itt bizony már ismét meleg volt a levegő, nem sokkal később pedig a meredek sziklafal oldalában igazi délszaki növények között, zúgó kabócahangok közepette suhantam lefelé. Ismét teljesen a Mt Ventoux környékén, provancei feelinget éreztem; nosztalgiáztam.
Ütemtervem szerinti 9:40-hez képest 23 perc késéssel (10:03-13) érkeztem meg a Gelateria Hottonia előtti ellenőrzőponthoz, ahol egyúttal a mosdó is jól jött, ráadásul vizet is vehettem. Meleg volt, rövidujjúban, kiváló nyári időben kezdtem meg a Monte Grappa, második, ezúttal éppen falumból, Semonzóból induló emelkedőjét. Ez a kaptató 215 méterről indulva, 19 km alatt – visszagurulások nélkül is 1530 m szintemelkedést közt le, azokat figyelembe véve pedig 1570 métert emelkedik: 8,3%-os átlagmeredekségű. Viszonyításképp Alpe d’Huez kaptatója 8,1% meredekségű, de a Grappa emelkedője csaknem másfélszer olyan hosszú.
A 19 km első fele (a climbbybike diagramja rossz, a montegrappachallenge.org diagramja jó!), a hegyoldalban tekeregve nem vészes, jellemzően 8-9%-os, ám rövid pihentető szakasz után a végső 6-7 km többször is 12-14%-os meredek. Jerry leírása szerint a második emelkedő sem volt sokkal könnyebb, mint az első. (Én inkább a harmadikat mondanám nagyon brutálisnak, a második nem maradt meg igazán nehéznek.)
Alvásproblémám továbbra sem éreztette hatását; ütemtervem szerint 13:20-ra terveztem felérni a Monte Grappa csúcsára. A megelőző lejtő alsó szakaszához hasonlóan indult az út: kabócák hangjai, magas, vékony örökzöldek, száraz növényzet, meleg nyári idő. Értelemszerűen itt már eléggé szétszóródtak a kerekesek, sőt gyanítom, a többség előrébb járt, de szerencsére akadt körülöttem egy-két kerekes, akik épp kapóra jöttek fotóimon, videómon. Itt már ritmust adó zenét hallgatva forgattam a pedálokat és álltam meg pár km-nként fotózni, vagy videózni. Az első emelkedő még más volt, ám erre már úgy készültem, hogy útközben valahol majd meg kell állnom picit szusszanni és pár falatot bekapni. A szerpentines, hajtűkanyaros, meleg, mediterrán jelegű emelkedőt kifejezetten élveztem: ideális 8-9%-os meredekségű volt, szeretem a mediterrán jellegű növényzetet és időnként a hajtűkanyarokból, tornantékból szép kilátás nyílt a síkságra.
A szerpentinsorozatból kiérve már azt számolgattam, hogy a szintkülönbség feléig el kéne jutni a pihenőhöz, így 950 m táján épp ideális alkalmat kínált egy siklóernyősök felszállóhelye fölötti füves rész: míg bekaptam egy elhozott szendvicset és energiaszeletet (talán ennyit), érdeklődve figyeltem az éppen felszálló siklóernyősöket. Jól esett a rövid pihenés, gyönyörködés, bár a szikrázó napsütést már inkább szűrt napsütés váltotta fel. Nem sokkal továbbhaladva érkeztem az emelkedő féltávjánál egy rövid lankás szakaszra, elején egy ellenőrzőponttal. Lankás 2 km-t követően már a hátralevő 7 km mind nehéznek ígérkezett. 2 meredek km után, 1372 m-en kis nyergen buktunk át, ahonnan feltűnt a 400 méterrel fentebb magasodó csúcs, alatta a hegyet Észak felől már felhők takarták el: nemsokára mi is kergetőző felhők közt tekerhettünk. A meredek, tekergő kilométerekről klassz volt lenézni az alattam, felhők közt látszó kerekesekre. Tovább közeledve a csúcshoz, nemsokára megpillanthattuk az előző emelkedőnk felső kilométereit, így a hegy ismert tetejét: az utolsó 2 km-t ismerős úton tettük meg, ám ezúttal ködös, részen felhős terepen: a turistaház is csak fél km-rel a tető előtt mutatta meg magát. Éppen, percre pontosan 13 órára értem fel; továbbra sem éreztette hatását a pocsék éjszakám, eszembe sem jutott az emelkedőn. 20 percem volt, hogy ütemterv szerint hagyjam el a tetőt, bár emiatt nem sürgettem magam az energiautánpótlással.
A tetőn immár vissza is vettem egy körrel korábban leadott polár felsőmet, alul is hosszúba öltöztem, hiszen kint a padokon szeles, felhős időben (míg első köröm végén, reggel 9-kor még 19 fokot, ezúttal 16 fokot mértem) töltöttem fel energiaraktáramat: szendviccsel, nagy adag tésztával (főtt, de ekkor persze hideg volt, ám ez egyáltalán nem jelentett gondot), kis nassival, banánnal és meglepőmód sárgadinnyével. Nem tudom a hatását, de kíváncsi lennék, mi az a hatása, ami miatt célszerű nagy sportteljesítmények során sportolóknak adni. Az interneten azt írják, hogy magas a vitamin és ásványi anyag tartalma és többek között oldja az izomgörcsöt….
Ismét nem sietős, hanem nyugodt étkezés végén 13:36-kor, ütemtervemhez képest továbbra is negyed óra kéréssel hagytam el az ellenőrzőpontot. Hogy ne kelljen a kapott útvonalleírást bogarászni, fent megkérdeztem, merre vezet az északi lejtő; az elmondottak alapján könnyedén megtaláltam: kb. 2 km gurulás után kellett jobbra letérni, és onnan már nem lehetett eltéveszteni. Itt nem volt tökéletes az út, de észre lehetett venni, hogy az út melyik részén érdemes hajtani, gurulni. E lejtő ugyan útközben több alkalommal is rövid mászásokkal szakítja meg a gurulást, viszont ahol lejt, többnyire nem kellett tekerni. Kb. 1400 m-re érve egy kisebb elágazásnál a lentebbről jövő kis úton hajtott felfelé épp egy kerekes, arra gurulva meg is kérdeztem: ez a lejtő ? Nem az volt, ám ő már a harmadik kaptatóján járt. Nem volt egy kifejezetten panorámás lejtő, de azért egy-két alkalommal szép kilátás nyílt Észak felé, a Dolomitok, Fiera di Primiero (Rolle hágó) és a Manghen hágó hegyei (itt 2006-ben tekertem – a Granfondo Campagnolón) irányába. Az utolsó 8 km már megfelelő meredekséggel lejtett, így a gyors gurulás, haladás élményével, össz 56 perc lejtőzés után érkeztem meg Caupóba (330 m), ahol a Hosteria Al Mentánál várt az ellenőrzőpont (14:32-40). Ekkor már 3522 m szintemelkedésnél tartottam.
Nem sokat időztem, épp csak levetkőztem, bekaptam egy müzliszeletet és már hajtottam is tovább Seren del Grappa felé, ahonnan az emelkedőt illetően meglepetés várt. A falu végén ittam még egy nagyot, majd teletöltöttem kulacsomat: újabb több órányi mászás várt rám; mely melegben indult – bezzeg fent a Grappán lehet, hogy még tartott a hűs, felhőbe burkolózó idő ? Ütemtervem szerint 17:00 körül terveztem felérni a csúcsra, hogy 17:30-kor elhagyhassam azt.
A diagram szerint a Seren del Grappai kaptató a kezdete után 5-9%-os, majd 3 km bő 3%-os, aztán jön a java, maga a 15-20%-os meredek brutalitás. Seren del Grappát elhagyva perceken, kilométereken át sík úton hajtottam, el is bizonytalanodtam, így meg kellett kérdeznem egy útszéli munkást, hogy jó felé járok-e. Bizony a diagram – ha az ember jól megnézi - nem Seren del Grappától (386 m) kezdődik. 3-4 km után kezdett picit jobban emelkedni, miközben a völgy tájképileg nem sokat mutatott. A két korábbi kaptató panorámás hegyoldalakon kapaszkodott felfelé, ez az északi út viszont mély völgyben kezdődött. Igazán a bal oldali hegyek voltak szépek, érdemes volt őket megörökíteni. S Luigiben néhány hajtűkanyarral kezdődött meg a mászás, amit éles leágazást követően a diagram szerinti lankás rész követett; itt már láttam, sejtettem, hogy a völgy végi nyeregbe vezet az út; a diagramnak megfelelően elég meredeknek tűnt a vége.
Végül aztán 15%-os meredekséggel megkezdődött az az emelkedő, ami bizony-bizony nagyon nehéz volt és emiatt nem feledhető maradt. Reggel, a déli oldalon is akadtak 15-20%-os meredek részek, de azért fél km után következett 10% körüli, könnyebb szakasz, itt azonban végig 14-16%-os, illetve meredekebb volt, ráadásul lábam csak megérezte a szállás óta hátam mögött hagyott 135 km-t és 3800 m szintemelkedést. Nem sok híján a Dolomitok marathon adatai ezek, ám én ekkor – utólag mondva – még csak a végső adatok (táv és szint) felénél tartottam. Majdnem Dolomitok marathonnyi teljesítmény után kb. 2 km 15-18-20%-os meredekség ! Fél km még megvolt könnyedén, azután már küzdöttem, (persze halszálkáztam – ez ekkor teljesen természetes) 1 km után pedig időnként meg is kellett állnom a kormányra támaszkodva kicsit kifújni magam, pulzusom nyugalmi szintre engedni. Nehéz volt ! Nem a lábaimnak, hanem a szívemnek, tüdőmnek.
Hiába vártam, hogy valahol csak egy kicsit könnyebb, mondjuk 10%-os lesz, nem lett! 1-1,5 km után ahogy egy alkalommal épp kifújtam magam, bizony morgolódtam : „-Mi a tökömért kellett ilyen meredeken megépíteni?” – ráadásul ilyen hosszan….
Egy hajtűkanyarban véletlenül úgy adódott, hogy tán majd’ kiszúrta a szemem annak lehetősége, hogy megörökítsem, videóra vegyem a meredeken való küzdést, halszálkázást, így igaz, hogy emiatt kicsit visszagurultam és küzdöttem újra, de mégis a megállás miatt kicsit kifújhattam magam. Végül csak túljutottam rajta valahogy és végre időnként legalább pár száz méter hosszan könnyebb (8-10%) volt.
Utólag 2012 augusztusában visszaolvasva Jerry Nilson élménybeszámolóját, bizony ő is kihangsúlyozta, hogy az öt emelkedőből egyértelműen ez a legnehezebb, szerinte 2 km-n keresztül is 20% körüli a meredekség, maximálisan pedig 24%. Ez ugyan szerintem túlzás, de brutális volt!
Épp üde zöld, mohás erdőben haladtam, mikor eleredt az eső; itt már legalább bírni lehetett a 9-14%-os, váltakozó meredekséggel. 1200 m körül értem ki az erdőből, a meredek völgyből egy rövid belső legelős részre és az eső miatt kicsit meg is álltam: fa alatti padra ülve bekaptam pár falatot. Percek múltán épp láttam egy idősebb kerekest elhajtani előttem, amúgy viszont nem nagyon találkoztam már bringásokkal.
Gyors eső után még tán két 10% körüli meredek km várt rám addig a becsatlakozásig, ahol a lejtőn a fölfelé tekerő kerekessel találkoztam; ismerős volt a rész, ráadásul azután már ismerős úton kapaszkodhattam, hisz azon gurultam lefelé. A szakállas, 50 körülinek saccolt bácsi időnként feltűnt, szemem előtt tartva haladtam fölfelé a felhős idő miatt kevéssé panorámás emelkedőn. A hűs idő miatt nem igazán tudtam örüli a rövid közbenső lejtőknek (fél óra múlva a csúcson, igaz esőben 13 fokot mértem), ráadásul azt vissza is kellett mászni.
A turistaház irányába már jobb aszfalton vezető utolsó kilométereken ismét felhők közt, ködös időben forgattam a pedált, mivel két emelkedőről is érkeztem ide kerekesek, láttam másokat is, mikor az utolsó km-re újra eleredt az eső. Nem durcáskodtam, a hátizsákom tetejére, a gumipók alá tett esőkabátot, esőnadrágot az 1 km dacára is elő- és felvettem és éppen 18 órára (ütemtervhez képest fél óra késéssel), komoly esőben értem fel a Monte Grappa parkolójába, a Rifugio Bassanóhoz, e nap már harmadszor. Bő 12 órával a rajt után 153 km-nél, ám már 5000 m szintemelkedésnél tartottam – túrabringával és 3-4 kg cuccal.
Az öltözetre visszatérve pedig: a turistaházban töltött idő alatt egy apróság mutatta meg a különbséget az egyszálbringások és az én túrázós teljesítményem között. Persze többen sokkal gyorsabban, kevesebb pihenéssel mentek, mint én, ám ahogy beköszöntött a rossz idő (fent 13 fokot mértem és esett, majd ömlött az eső, nekik nem volt megfelelő cuccuk (láttam, amint egy srác és barátnője a szervezőktől nylonból vágott esőöltözetet kapott), amit felvegyenek, sárvédő híján pedig a vizet a kerekek mind bringanadrágjukra csapta.
Nekem minden ott volt a táskában, minden időjárásra felkészültem, ők alig vittek magukkal cuccot. Nekem nem kellett segítséget kérnem, nekik viszont igen!
turistaházon belül már nem volt akkora tömeg (a többség már 4 emelkedőnél tartott), mint korábban, a négy és öt emelkedőt már jóval kevesebben vállalják, mint háromig. Ahogy a szokásosat (tésztát, nassit, és sárgadinnyét) ettem, körülnézve bizony azt rögzítettem: itt már bizony csak kemény legények maradtak; a legerősebbek és elszántabbak. Eleinte evés közben még nem érdekelt, hogy odakint zuhogott, ám ahogy befejeztem (1/2 7), jó lett volna menni, haladni…viszont várnom kellett. Nem is tudom, pontosan hogy volt, tán a rendező rákérdezett, hogy befejezem-e, mire cáfoltam neki: 4 emelkedőért jöttem ! – igaz, mint megbeszéltük – az északi Caupóban rendezői pecsétre már nem, csak a bisztró pecsétjére számíthattam, de ez nem jelentett gondot. Megkérdeztem, hogy meddig lesznek fent a turistaházban és válasza (fél 12 – éjfél) megnyugtatott. Mondtam: 23 óra tájban felérek !
Nem emlékszem már pontosan, de talán gyengén még esett, amikor 18:47-kor (1 és ¼ óra késéssel) elhagytam a Rifugio Bassanót. A délután ellenére és talán a harmadik emelkedő kegyetlen meredeksége miatt alig éreztem a rövid éj hatását; ahogy visszaemlékszem, talán 17 óra múltán éreztem picit nyomottabbnak magam, de akkor már jöhetett az energiatabletta – amiből egy nap kettőt szabad bevenni.
Épp ahogy pár órával korábban, az eleinte vizes út ellenére ismét 56 perc alatt értem le Caupóba; a lejtőn, talán 1400 méter táján futottam egyébként össze az ellenőrzőpont embereivel; autóval utaztam fel a tetőre; gyorsan megbeszéltük, hogy a bisztróban megkapom a pecsétemet – ahogy Ivannal, a főszervezővel is.
Caupóban 20 óra tájban (19:45 – 20:03) is kellemes idő, 21 fok fogadott; levetkőzés közben bekaptam egy kis energiautánpótlást, aztán zenével a fülemben következhetett a nap utolsó, Monte Grappa mászása – kb. 5150 m szintemelkedéssel a lábamban.
Nem éreztem fáradtságot, lábaim is rendben voltak – ebben talán a motiváció, elszántság is segíthetett; gondolataim, szellemem nem engedte a fáradtságot „aktivizálódni”. Na meg persze egy otthonról Rám gondoló hölgy is motivált  Jól eső érzéssel gondoltam rá.
Negyedik emelkedőmön a kis visszagurulásokkal együtt 1284 m szintemelkedés állt előttem, ami lankás szakaszok nélkül is minimum bő 2 órát jelentene, így 23 órai felérést megcélozva hosszú pihenésekkel nem számoltam. Féltávig minek is, utána meg sötétben kevéssé igényli az ember – hacsak el nem fárad….. bár a célhoz közel, az embert már nagyon húzza a felérés öröme, a siker  A kaptató egyébként igazán nem mondható nehéz emelkedőnek, gyakoriak a lankás szakaszok, kis visszagurulások; 29 km hosszú az út a tetőig. Az alsó, erdei, egyenletesen 7-8% meredek kilométereken gyorsan túljutottam, nem volt miért megállni; időnként az elvonult zivatar távoli mennydörgéseit hallottam és ha adódott lehetőség, figyeltem, merre is villámlik. Éppen csak tudtam átlátni a fák ágai, illetve egy két kivágott fának köszönhetően és a – felhők miatt korábbi – szürkület idején azt figyelgettem, honnan tudnék egy klasszat filmezni a völgyre, a mélyben világító településekre: 1100 méter táján sikerült (21:20), ahol egyúttal éppen egy legelésző lóval is találkoztam. Forgalom szinte nem is volt, így amíg lehetett, lámpát sem gyújtottam: mindek fogyasszam az elemet. 1251 méteren rövid panorámás szakaszon előrefelé is panoráma nyílt: előbukkant a felhőktől megszabadult Monte Grappa: utoljára reggel 9-10 óra körül volt tiszta idő a csúcson. Jópofa volt, ahogy videókamerámmal filmezve, annak reflektora megvilágított az az utat. Ami viszont az elvonult zivatarokat illeti, nem csak Észak felé vonultak el, hanem a távolban, Grappától Keletre is láttam még távoli villámlásokat. Tök sötétben tekertem a csúcsra vezető főút felé; ritmusos zeneszóval a fülemben, nem okozott gondot; gondolom a lent a kulacsba tett energiatabletta áldásos hatásának köszönhetően nem éreztem fáradtságot, álmosságot. Jókedvvel, lelkesen tekertem; élveztem az estét. Ráadásul a Romano d’Ezzalinótól a csúcsra tartó főbb útba csatlakozva (1546 méteren, kb. 22:35-40-kor) csodás panoráma késztetett megállásra: akár csak a Mont Ventoux hegyoldalában 2010-ben (a négyszeri feltekerés alkalmával), teljesen ugyanúgy éreztem magam és a kilátás is kísértetiesen hasonlított: alattam 1300-1400 méterrel a hosszú, végtelenbe tűnő síkság, tele a települések, egyéb fényforrások összeérő fényeivel. Ez persze komoly fényszennyezést is jelent, de én inkább gyönyörködtem. A csúcs felé fordulva pedig előbb azt hittem bringás fényeit látom, ám továbbhajtva kiderült: egy kivilágított túrázóval találkoztam. Meglepett: mit keres ez itt csaknem este 23 órakor ? Igaz ő is ugyanezt gondolhatta volna, bár én komoly rendezvényen vettem részt, ő meg…… (később kiderült…)
A tábla szerint a Cima Grappáig, a csúcsig még 2,4 km várt rám. Továbbhajtva, jobb oldalamon a fényekben gazdag síkságot látva nagyon élveztem a békés, háborítatlan éji tekerést – teljesen úgy éreztem magam, mint 2 évvel korábban a Mont Ventoux-on, ráadásul az július 15-én történt, e nap pedig 2012.július 14-e volt, de a túrát már 15-én fejeztem be. Annyira jól alakult a nap, hogy napközben, tekerés közben szinte nem is gondoltam, hogy gondot okozhat-e majd az éji kevés alvás, nem is aggódtam, nem járt rajta az eszem. Pár száz méterrel a ház előtt járva épp lefelé induló autóval találkoztam, majd 23:07-kor, 6591 m szintemelkedést letudva – természetesen videókamerával a kezemben - befutottam a turistaház elé, ahol egyből össze is futottam a főszervezővel, Ivannal; kérdezte is, hogy minden OK volt. „-Persze, hatalmas élmény volt! „ – mondtam neki. Nem volt örömkitörés, levegőbe üvöltés….. nem is tudom miért. Talán, mert ez nem egy olyan régóta dédelgetett és hatalmas álom volt, ám mégis legnagyobb napi bringás teljesítményem, bár Bassanóba visszaérés után még terveztem kicsit rátekerni, hogy a napi szintemelkedést 7000 m szint fölé emeljem.
Bent a turistaházban már takarítottak, pakolásztak, de azért lehetett még enni; jól is esett: elégedetten, büszkén falatozni és néha talán visszagondolni a napra, az élményekre. Pecsételés közben megtudtam Ivantól, hogy tán még 1 vagy 2 srácot várunk (nem is emlékszem), akik aztán nem is sokára (szerintem még fél 12 előtt) megérkeztek; természetesen már ötödik emelkedőjükről. Tiszteletet érdemelnek: erős fiúk ! Ami a velodrome-ben megteendő utolsó kört illeti, kiderült, abban ily későn már nem lehet részünk, azt bezárták korábban.
Nem sokkal éjfél előtt keltünk útra; ahogy Jerryék esetében is, a rendezői autó követett minket és világította nekünk az utat; nem volt rossz, bár kanyarokban ez ki-kimaradt, így égni kellett a mi lámpáinknak is. Egyértelműen gyorsabbak lehettünk azért így, mint nélkülük. Már nem is emlékszem, mi történt, de valami probléma lett az egyik kerekessel, így kb. 1500-1400 méter magasságban tán 5-7 percet is álltunk, hogy megoldják a problémát, ám végül a srác már az autóban folytatta az ereszkedést és csak ketten maradtunk nyeregben. Nem gondolkodtam ilyeneken, de bizony tisztelettel, elismeréssel tekintettem a srácra: szűk 8100 méter szintemelkedés reggel fél 6-tól fél 12-ig, ilyen meredekeken. (Igaz, ha nem igényelném annyira a pihenéseket, nekem is összejöhetne, de mivel igénylem, így nincsenek ilyen céljaim; a lefekvésig teljesített 7241 m szintemelkedéssel is igencsak van miért büszkének lennem magamra – túrakerékpáron!)
A lejtőn érdekes dolgot tapasztatunk: eleinte még ritkábban majd mind gyakrabban bukkantak fel az út szélén sétáló, magukat lámpákkal láttató túrázók; egy idő után mind gyanúsabbá vált a dolog, hogy szervezett teljesítménytúráról lehet szó.
A rendezői autó félúton, kb. 900-1000 méteren hagyhatott el minket, onnantól saját lámpáinkkal világítottuk az utat és meglepőmód, az olasz srácé gyengébb volt. A végső 5-7 km lejtőn le is maradt; kétszer is inkább bevártam, nehogy magára maradjon a sötétben. Az utolsó kilométereken időnként akár 2-400 méterenként is bukkantak fel út szélén sétáló kocogó ultramarathonisták, hiszen másnap kiderült, hogy a 100km-es Ultramaratona sul Monte Grappa résztvevőihez volt szerencsénk. Úgy tűnik, nemcsak az elszánt kerekeseké, de az elszánt futóké is volt e nap a Monte Grappa.
Romano d’Ezzelinótól már lámpák által világított, enyhén lejtő, majd sík úton hajtottunk a bassano del grappai cél felé. Ilyen esetekben számomra egyértelmű, hogy a könnyű versenybringát hajtó és nem a kis csomagos túrakerékpáros az, akinek vezetnie kell, de a srác elég tempósan is hajtott, nem okozhatott gondot, hogy én csak szélárnyékában követtem: 35 km/ó-val robogtunk; néha filmeztem is. Volt egy hangulata, ahogy hajnali fél 1-kor a cél felé robogunk a 4-5 emelkedős Monte Grappa-i hőstettünk után.
Talán 0:35-re érkezhettünk meg a Velodrome épületéhez, ahol persze már vártak bennünket. Megkaptuk utolsó pecsétünket és kinyomtatták a szép oklevelet. Tartottam tőle, hogy miként tárolom, szállítom majd a következő 9 nap során, hogy hazaérve ne úgy nézzen ki, mint amit a kutya szájából húztak ki, de végülis sikerült megoldanom ) Ivantól természetesen megkérdeztem, hogy korábban vett-e már részt magyar a Monte Grappa challenge-n; a válasza alapján én voltam az első magyar résztvevő és teljesítő. Ahogy a Raid Pyreneen-nél, Mont Ventoux ütődöttek klubjánál, Trittico Mortirolónál, stb is úttörő voltam, itt sem volt ez másként. Azt gondolom, így volt ez rendjén, így kellett lennie !
Míg én körbefilmeztem, megörökítettem a „cél”t, a helyiséget, a plakátokkal, a szervezők elég hamar eltűntek; persze hosszú volt a nap, bennem viszont ott buzgott a hatalmas élmény, és még a 4 óra alvás ellenére sem ütközött még ki az álmosság. Miután magamra maradtam, még a plakátnál magam is megörökítettem, majd hajnali 1 óra tájban „elgurultam” szállásom faluja, Borso del Grappa felé, ám még nem aludni: még kb. 400 m szintemelkedés szerepelt tervemben, hogy elérjem a napon belüli 7000 m szintemelkedést – túrabringával, amit ilyen kerékpáron gondolom nem sokan tettek meg. Ez már akkora szint, aminél fel sem merül az átlagkerekesben, hogy hogyhogy nem versenybringán. Hát azért mert én túrázó vagyok és mert hozzászoktam 
Mivel a nap során második emelkedőnk nem messze szállásomtól kezdődött, értelemszerűen arra a jól bevált, ráadásul kifejezetten tetszetős első 8-900 m szintemelkedésű szakaszra tértem vissza, bár persze csak egy ideig akartam rajta feljutni. Ez volt ami napközben is a Mont Ventoux környékét és Provance-ot idézte és a hajtűkanyarokból nyíló gyakori kilátások is klasszak voltak, nem beszélve az ideális 8-9%-os meredekségről.
Noha éjfélkor fent a csúcson meleg ruhát öltöttünk a lejtőre, lent a síkságon még hajnali 1 órakor is kellemes 22-23 fok volt, így rövidujjú Ötztaler radmarathon mezemben kezdtem meg az ismerős kaptatót. Számolgattam, hogy minimum meddig kellene mennem; mindenképp több, mint fél órát, azaz 300 m szintemelkedést, de hogy biztosan meglegyen a 7000 m szint, inkább többet. Néhány km múltán, nem az első, hanem tán a harmadik hajtűkanyarban álltam meg megcsodálni a síkságon látható települési fények nyújtotta panorámát, majd később megismételtem ezt még tán kétszer: élveztem a nyugalmas éji tekerést és a csodás panorámát, a kellemes bringás időt. Gond nélkül tekertem: eleinte még álmosságot sem éreztem, fáradtságot egyáltalán nem; a zene is segített persze; sőt – anélkül lehet, hogy nagyot küzdhettem volna az álmossággal, így tán csak fél óra után kezdtem picit érezni. Nem csoda persze, hisz hajnali 4 óra óta (csaknem egy napja) voltam talpon és már több mint 250 km és 6800-6900 m szintemelkedés volt a lábaimban. Végülis túl a 7000 m szintemelkedésen, különböző kalkulációkkal indokolva, illetve a következő hajtűkanyarra várva picit még húztam tovább a visszafordulást, majd végül a leágazástól számított újabb 459 m szintemelkedés után visszafordultam. Valahol abba kellett hagyni. Utólag persze az ember úgy van vele: akár tekerhettem volna tovább is, nem voltam erőm végén, de tényleg hol a határ ? Magam szempontjából végülis baj, ha most sem értem erőm végére és bírtam volna még ? – merülhet fel a kérdés. Nem a fizikális korlát, izmaim, szívem, tüdőm teljesítőképessége állított meg, hanem inkább picit az álmosság – bár bírtam volna még egy ideig…
Nem sokkal a hajnali 2 órás harangozás körül fordultam vissza: 22 órája talpon voltam! Fél 3 előtt érhettem haza, ahol szerencsére a kutyusok ellenére viszonylag csendben be tudtam jutni a házba, ahol fürdés és kis vacsora után már-már pirkadni kezdett, mikor nyugovóra tértem. Természetesen megnéztem, mit mutat a pulzusmérő; a szintemelkedést csak otthon tudom legpontosabban kiszámolni, de már ott is 7050 m szintet mutatott, míg az elégetett kilokalória érték megdöbbentett. Eddig talán 3-szor hajtottam 7000 kcal körül és egyszer picit fölötte. Ezúttal az elégetett energia 8718 kcal – elképesztő érték: már a fele is egy nehéz bringás napot jelent !
Feledhetetlen napot zártam, elértem a célomat; a befejezés örömére küldtem haza, a twitteren egy újabb sms-t (és gondoltam egy kedves, nekem drukkoló hölgyre is), ami a nap sikerének az egyik összetevője volt:

• „Tanulsàg, ha az ember nagyon elszànt, vannak mèg csodàk!”
• „Az ember gondolataival jobban tudja uralni testèt, mint hinnè!”