2. túranap: Rajna part Arosa, Mittler hütte (2015 m)

2015. aug-i 3 napos bringatúra az Alpokban - kezdőoldal

SOON ! For english travelogue CLICK here !

Aug 22, szombat: Landquart – Pany – St Antonien – Partnunmeder (2055 m) – Pany – Landquart – Triesen – Malbun – Feldkirch = 142,23 km + 3336 m ( 4516 kcal )
A kései fekvés és nem könnyű nap után sem adhattam magamnak többet 6,5 óra alvásnál, hiszen utolsó napomra is két komoly emelkedőt terveztem: déltájt a Schollbergmeder (2015 m) betoncsíkon végződő kaptatóját, majd málhával Ausztria felé hajtva, - málhám elrejtve - késő délután Liechtenstein egyetlen magasra vezető – és nehéz – emelkedőjét, Malbun-t (1600-1700 m).

Route 3,266,299 - powered by www.bikemap.net

Reggeli készülődés után 10 óra tájban szerettem volna nyeregbe pattanni, ám nem indult jól a nap: a recepciónál a fizetés is elhúzódott, ráadásul a recepciós kérdésemre válaszolva arra kért, hogy délutáni visszaérkezésemig ne hagyjam helyén a sátram, hanem még reggel bontsam le. Természetesen felmerült bennem, hogy vajon jogos oka volt-e, hogy erre kérjen, vagy hozzájárult-e kéréséhez, hogy elmúlt nap a sürgős bringatúrát választottam a recepción való bejelentkezés helyett (tényleg igyekezni akartam). Reggelizés közben még épp gondoltam rá, hogy itthon majd jó hírét keltem a kempingnek, ám végül a történtek megmásították a véleményem  Ráadásul nem is volt olcsó kemping, sőt.. (19,7 CHF ).
Lebontott sátram és cuccaim a kemping egy tároló épülete előtt tehettem le, viszont sajnos a sátorbontás következtében a hazaútra kimosott ruháim sem tudtam igazán jól szárítani; ez volt, ami legjobban bosszantott! (Utóbbi években túránként legalább 3-4-szer fordul elő, hogy fél napra az adott kempingben hagytam a cuccom, sátram és csak délután / este távoztam, de ezelőtt talán csak egyszer kellett reggel sátrat bontanom. )
Schollbergmeder és a szomszédos Partnunmeder emelkedőjét illetően a legnagyobb német, hegyibringás portál, a quaeldich.de - n megjelent bemutatóban a német srác úgy érzékeltette a forgalmát és, hogy mennyire eldugott hely, hogy „a Hold mögött balra” fordulva található meg – magyarul: a világ végén. A szomszédos Bärgli (2137 m)-re vezető kaptatón 2012-es túrám utolsó napjaiban jártam (az sem túl ismert út: a világhálón 3 aszfaltos-bringás forrás található róla (egyik az enyém) és a quaeldich.de bringásai közül 5-en jártunk csak rajta (míg mondjuk egy Pordoi hágón ez a szám 300-400 fő)), sajnos 1200m felett már esőben, felhőben, a panorámából semmit sem látva. Akkor mindössze 5-10 km-re voltam az e napra célba vett kaptatótótól, Schollbergedertől. Tudtam az utakról, hogy nem igazi aszfaltos utak, hisz 16-1700 m felett két keskeny betoncsík vezet csak 2000 m fölé, mégis ide kívánkoztam, környékbeli alacsonyabb, vagy pedig már felkeresett 2000 m fölé vezető aszfaltos emelkedők helyett.
A tervezettnél fél órával későbbi indulás miatt felpörögve, enyhe feszültséggel kezdtem meg a túrát; 30 km/ó körül robogtam Küblis irányába. A térképen nem néztem meg az emelkedő kezdetéig előttem álló szakasz kilométereit, de rémlett, hogy sajnos egy, vagy bő egy órát is hajthatok, mire végre megkezdődik a 10-12%-os kaptató. Tekerés közben nem bírtam ki, hogy pár pillanat alatt ne számolgassam ki a délutáni emelkedő ütemezését: sajnos minimális esély látszott rá, hogy még világossal felérjek Malbunbe, az pedig teljesen biztos volt, hogy már sötétben érkezem majd a feldkirchi kempingbe.
Küblis felé pedálozva itt-ott 3 évvel korábbi emlékeim ugrottak be: rémlett a főút melletti bringaút, kisforgalmú kocsiút és persze az is, hogy Küblis előtt egy szakaszon egy helyes lánnyal tekertem együtt. Sietségemben Grüsch első házainál nem vettem észre a bringaút letérésére vonatkozó kitáblázást, így perceket vesztettem, mire visszatértem a kerékpárútra. „-Vajon a reggeli és most is tapasztalt pech egy rossz nap előfutárai?” – merült fel bennem, hiszen nem indult jól a nap. A síkon, illetve gyengén emelkedő úton, Schiers után pár kilométerrel - a kemping óta eltelt 12 km után - a hegyoldalon jó irányba letérő út leágazása állított meg. Emlékeztem, hogy 3 évvel ezelőtt visszaúton egy kis mellékúton rövidítettem Landquart felé, ezért gyorsan meg is néztem okostelefonomon (GPS), hogy hová is vezet az út (mert a táblák a távolabbi településeket már nem jelezték). Most először használtam bringatúrán ilyen célra a telefont és nagyon jól jött. Jól emlékeztem: valóban Pany-ba vezetett; így a meredeken induló úton meg is kezdtem végre az érdemi emelkedést.
Feldobott a kis útnak köszönhető rövidítés; elmúlt belőlem az enyhe feszültség: a panorámaútnak is tekinthető, békés, csendes emelkedőn jó kedvvel forgattam a pedálokat. A rosszul indult nap örömkerekezésbe váltott  Eleinte hátrafelé tekintve láthattam szép hegyeket, pár km után pedig már Buchen falu első házaitól a településre nyíló kép fogott meg. Idilli volt: napsütötte, hegyoldali virágos és panorámás házak, távol a forgalomtól, friss levegőn: irigylésre méltó lakóhely. Teljesen fel voltam dobva; élveztem a csodás tájon való kerekezést! 10%-os meredek emelkedőn tekerve épp a völgyet és szembülső hegyeket, videóztam, mikor észrevettem a mögöttem hajtó montist, aki nemsokára meg is előzött. Bár ne tette volna ! Egy-két percig még a nem épp sportoló testalkatú, görbe tartású férfi mögött hajtottam, majd egy változatlan meredekségű hosszabb egyenesben tempót váltva gond nélkül leszakítottam. Senki ne értse félre, de jól esett  Gondoltam is rá: hiába a nem túl magas magyar hegyeken és nem túl hosszú magyar emelkedőkön nőttem fel, azért nehogy már „bárki” leelőzzön (de lehet, hogy csak épp olyan hangulatban voltam, hogy nem vettem jó néven); furán hangzik, de immár kb. 25000 km-t az Alpokban tekerve mondhatni „alpesi bringásnak” tartom magam és az Alpok számomra hazai terep .
Az útrövidítés következtében szerencsére a folytatásban nem kellett már a videózás idejével spórolnom; még egy önvideóra is szántam pár percet. Kisforgalmú utam – ahogy vártam - végül a Küblistől (815 m) Panyba (1251 m) vezető – múltkor leküzdött – 10-12%-os meredek emelkedő utolsó 2 km-ére csatlakozott be (1067 m). Időnként a völgyre és a szembülső hegysorra nyíló kilátás kötötte le a figyelmem (olyan volt, mint egy terepasztal) és feledtette a kaptató nehézségét, Panytól pedig – mint emlékeztem is – néhány sík kilométer következett, immár a küblisi völgytől távolodva. St Antönien (1420 m) előtt kb. 2 km-rel jópofa fa oldalú, üveg ajtajú helyi sajttal és mézzel teli eladó-szekrényke állított meg: vagy önkiszolgáló volt, vagy pedig az állandó vevők nyithatták kulccsal az ajtaját. Békés, védett vidéken így megy ez. 
A település előtt nem sokkal természetesen megpillanthattam Bärgli - 2012-ben a rossz idő miatt felhőkbe burkolózott – falu fölött emelkedő hegyét; ahol utam 2137 m-re vezetett. „-Hát itt tekertem fel anno… ”- örömmel láttam viszont a környéket ezúttal szép időben. 2012-ben a rossz idő ellenére feldobtak a környéki bringabolt által az út mentén kitett táblák olyan szövegekkel, mint pl.: „Az élet túl rövid ahhoz, hogy egy rossz bringát hajtsunk!”, vagy”Amíg lélegzem, támadni fogok (bringaversenyen)!” vagy „Ha túl meredeknek érzed, akkor te vagy a gyenge!” vagy „Hegyen a legfőbb ellenség a testsúly”
Az idilli, háborítatlannak tűnő településen magamhoz vettem egy adag energiaforrást (péksüti, müzliszelet, kókuszrúd ?), megtöltöttem kulacsaim és már folytattam is utam. Ahogy előbb a 2012-ben felkeresett Bärgli hegyét, úgy a falut elhagyva már a nap emelkedőjének, Schollbergmedernek „helyt adó” hegyet nézegettem, ám egyenesen előre - Partnunmeder felé - mind jobban mutatta magát a völgy végi, nagyon látványos hegy. Szépsége elbizonytalanított: „-Menjek inkább oda?”
Kétségtelenül szebb volt, mint jobbra Schollbergmeder emelkedőjének füves hegyoldala, de a térkép alapján Partnunmeder kaptatója egyértelműen hosszabbnak – és időigényesebbnek – tűnt, ezért - bár szívem a Dolomitokat idéző heggyel csábító Partnunmeder felé húzott - mégis Schollbergmeder felé tértem le. A hajtűkanyar után megint elláthattam a másik völgybe, és döntött a szív: hiába ment el már 2 perc a letéréssel, mégis visszafordultam és Partnunmeder felé folytattam a túrát.
A meredekség rövid ideig még csak kb. 5%-os volt, ám örömömre aztán Partnun völgye is mjobban emelkedett már… közben pedig meglepőmód 3 percenként autók miatt kellett az út szélére húzódnom: „-Ez lenne a Hold mögött balra meg senkiföldje? Nem ilyen forgalomról volt szó!” – gondoltam.
1600 m felett, közvetlenül a végső meredek kilométerek előtt egy parkoló bukkant elő, tele autókkal! „-Micsoda ? Lehet, hogy mikor a szerző itt járt, Niemandsland volt, de most nagyon nem az!” – állapítottam meg. A parkoló után végre 10-12%-osra váltott a meredekség. Épp egy önfotóra készültem, mikor a közeli házból egy srác érkezett, hogy majd ő lefotóz  Ezt volt ám a meglepetés!  A folytatásban közvetlenül a szembülső, Dolomitokat idéző hegy (Schijenflue, 2625 m) füves oldalában szerpentineztem fölfelé, egyúttal egy vendéglátóhely, étterem felé. Egy-két helyen az út mentén panorámás padok álltak és láttam – hasonló, békés völgyekben is használatra kínált - rollereket is. Rövid pihenőszakasz után 1801 m magasan ért véget az aszfaltút és kezdődött a két betoncsíkból álló, nagyon hamar 15-16%-os meredek emelkedő. A küzdelem és a csodás tájban való gyönyörködés, illetve időnkénti fotózás, videózás keveredett egymással. Itt már forgalommal sem találkoztam: csodás tájon, komoly emelkedőn, háborítatlan úton, friss levegőn : ez az, amit a hegyibringázásban szeretek. Néhol bizony elég látványosan meredeken vezetett fel az út a hegyre! Izmaimnak, szívemnek, tüdőmnek alaposan dolgozniuk kellett. Kb. 1950 m táján egy elágazásnál a balra haladó út elriasztóan meredekké vált, ezért – mivel nem voltam friss - inkább a jobb oldalit választottam (tudtam, hogy kb. ugyanolyan magasan végződnek), ami emlékem szerint 2010-15 m körül váltott köves útba. „-Nem is bánom” – ideje visszafordulni, erősen múlik az idő!” – gondoltam, ám aztán mintha azt láttam volna, hogy pár száz méter múlva folytatódnak még a betoncsíkok. … Vacilláltam, hiszen erősen múlt az idő… - és persze szokás szerint magam hozva nem tudtam megállni, hogy valóban a végéig ne hajtsak. Egy meredek, még kb. 500 m hosszú szakasz végén véglegesen véget ért a betoncsík: 2055 méteren. 305. alkalommal tekertem 2000 m fölé. Fárasztó is volt a végső pár km; elég is volt ! Pár fotó és körbevideózás után 14:55-kor nekivágtam a hazaútnak.
Hallgatva Partnunmeder - quaeldich-en olvasott - bemutató-írásra, óvatosan ereszkedtem a lejtőn, hiszen a betoncsíkról nem volt célszerű lesodródni. A településtől már gyorsíthattam valamelyest, a sík szakaszon pedig már kifejezetten odatettem magam  Meglepett, hogy szembetalálkoztam pár bringással: felbukkanásuk újabb adalék volt, hogy ez a völgy talán már nem annyira a „Hold mögött balra” jellegű völgy, mint írták pár éve a bemutatóban.
Az összekötő mellékúton a lejtőknek is köszönhetően továbbra is sebesen haladtam, ám a csekély mértékben lejtő fővölgyben még kb. 12 km tekerés állt előttem. Hiába kellett már tekernem is, hajtott a lendület, a délután rövidsége és a motiváció. 16 órára ugyan nem sikerült visszaérnem a kempingbe, pár perccel lemaradtam róla, de cuccaim felpakolása után 16:20 körül már ki is gurultam a kempingből  Pár világos óra volt már csak hátra a napból, ehhez képest két részletben kb. 40-50 km sík tekerés, valamint egy legalább 1250 m szintemelkedésű, meredek kaptató várt még rám.
Landquart szélén gyors vásárlásra ugrottam be a LIDL-be, ahol egy helyi magyar srác köszönt rám; örült, hogy honfitársával találkozhat. Legtöbb esetben én is így lettem volna, de ezúttal - idő szűkében - nem volt kedvem sok időt eltökölni, így negyed óránál tovább nem is húztuk a beszélgetést. Meglepve hallottam, hogy sok évnyi, sok országban végzett külföldi munkái után hazavágyik Magyarországra, ám nem a honvágy miatt, hanem elege lett a svájciakból ! Azt mondta, hogy idegesíti, hogy a sok pénz, túlzott jólét miatt a svájciak (vagy akikkel ő találkozott) nem foglalkoznak azzal, hogy valamit lehetőleg olcsóbban vegyenek meg, intézzenek, a lehető leggazdaságosabban oldják meg, hiszen minek, ha van rá pénz és nem kell számolgatni, hogy elég marad-e. (Érdekesség, hogy Svájcban nyáron a hőség miatt a hegyvidéki tehenek hűtése miatt helikopterrel szállítottak vizet a teheneknek, noha a világon sok tíz- / százezer ember hal meg pl. éhezés miatt. Igaz, persze ha a tehenek elpusztulnának, valamilyen mértékben az emberek ellátására is kihatna... ).
Búcsúzás után tempósan hajtottam Észak felé a kocsiúton; csodás fényekben nagyon jól mutattak a liechtensteini hegyek; meg is örökítettem. Az elmúlt napi Rajna menti bringaút okozta kerülő és kisebb cikázások miatt úgy döntöttem, ezúttal inkább a hegyen, kb. 200 m szintemelkedésű Luziensteig hágón (713 m) át rövidítek Liechtenstein felé. Maienfeldet elhagyva, panorámás szőlőültetvények közt, 5-7%-os kilométerrel kezdődött a mászás, amit aztán az erdőbe érve 10%-os kilométer követett. Hiába a meredekség, nem bántam a nehézséget, ám kétségtelen kiállva esett jól hajtani, ami ráadásul az ízületeket is kevésbé terhelte, mintha ülve tapostam volna a pedálokat. A meredekség épp olyan volt, hogy málhával, nyeregből kiállva hajtva nem nagyon fárasztott, így néhány perc múltán úgy döntöttem: addig hajtok kiállva, hogy meglegyen az így megtett 100 m szintemelkedés. Miután ez sikerült, már-már éreztem a hágó közelségét, ezért tovább húztam: „-Akkor tekerjek már végig így!” Néhol ugyan rövid ideig csupán 5-7%-os volt csak a meredekség, ám még a váltás erejéig sem ültem vissza; kiállva hajtva váltottam óvatosan és végül így is értem fel a 713 m magas hágóra. Sosem tettem még korábban ilyet, hogy ilyen hosszan (kb. 10 percen és bő kilométeren át) tekerjek egy emelkedőn kiállva. Perceken át is ritkán szoktam, hiszen az kell hozzá (legalábbis fejemben ez rögzült), hogy épp megfelelő meredekségű legyen az emelkedő, hogy adott ritmusban, nagy elfáradás nélkül lehessen hajtani. Az igaz, hogy bennem csak olyan emelkedőkön merül ez fel, ahol utolsó áttételemben tekernék: pl. 3-as fokozatban nem gondolok rá, hogy perceket kiállva tekerjek.
A hágóról gyors lejtőn percek alatt legurultam a Rajna szintjére, ahol települési bringaúton néhány km alatt a Malbun emelkedő kezdetéhez, Triesenbe értem (18:05-10 körül ?); a bringaúton útközben elfogyasztottam egy-két müzliszeletet, vagy péksütit… ; nem nagyon akartam időzni az emelkedő előtt.
Malbun 1100-1200 m szintkülönbségű - emelkedője az elágazástól egyből 10%-os meredekséggel indult, így – szokás szerint – a lehető legsürgősebben málhám elrejtésére törekedtem. Szerencsémre nem kellett sokáig várnom a megfelelő „rejtekhelyre” A házak láthatóan legalább az első kilométeren végig kísérték az utat, ám egy útközi, kerítés nélküli fatelep épp megfelelt a célnak: a farönk rakásai közé gurulva gond nélkül el tudtam rejteni csomagjaim; az útról semmit sem lehetett látni belőlük. Kb. 3 kg-nyi cuccot vittem magammal az 1100-1200 m szintkülönbségű, átlagosan 8,6%-os meredek emelkedőre.
A nap során már túl voltam a 90 km + 1900-2000 m szintemelkedésen, a sötétedésig előttem álló pár óra és saját motivációm mégis jó tempóra ösztönzött, ugyanakkor a klassz fények által megsütött hegyoldal, Rajna völgye és a környező hegyek sem hagytak hidegen. Volt miben gyönyörködni, de emellett azért koncentráltan, saját tempómmal pedáloztam fölfelé: ez – ha nem vagyok fáradt – ilyen úton, jellemzően legalább 600 méter szint / órás sebességet jelent. (Mért adataim szerint - a megelőző 8-9 km-hez képest jócskán enyhébb emelkedésű - alagút bejáratáig 1 óra 9 perc alatt (beleértve a fatelepre történő be- és kihajtást) 786 m szintemelkedést „küzdöttem le”, ami 683 m szint / óra emelkedés; a fatelep be- és kihajtást leszámítva kb. 693 méter szint / óra.) Az útközi gyönyörködés, filmezés mellett összesen talán csak 3-szor álltam meg fotózni, illetve egy szép panorámás helyen az út szélére ülve fogyasztottam el egy kókuszrudat és pár péksütit. Jól esett, hogy a délelőtti túra ellenére is szinte úgy hajtottam, mint egy kerékpármaratonon tettem volna: az augusztus elején a Dolomitokban kerékpározással töltött hét és a teljesített Brenta-Ortles kerékpáros kihívás (363 km + 8088 m szint) után - már nem volt már miért nagyon odafigyelni az edzettségemre, mégis azt hiszem az Ötztaler radmarathonhoz mérhető formában voltam.
Kb. 1000-1100 méterről, nem sokkal az alagút előtt – talán fél órával naplemente előtt – csodás kilátás nyílt a „lábam” alatt elterülő vidékre. Kifejezetten tetszett ez az út ! Kiváltképp így a legszebb fények közepette. A lankás alagút túloldalán, a Napot leárnyékoló hegyek miatt hűvösebb levegő fogadott (kb. 15 fok). A Nap a le nem árnyékolt, magas hegyek tetejét pár percig még éppen sütötte, a völgy azonban már teljes árnyékban volt. Kulacstöltés, valamint fotózás után hamarosan már Malbun völgyében folytattam az emelkedést, ahol a 10% körüli meredeken, még szürkület előtt újabb önvideót készítettem. Malbun amellett, hogy egy síközpont, egyúttal innen származik, de legalábbis Malbun a névadója a Malbuner konzerveknek – amit én is jó párszor vásároltam már Svájcban. A hosszú egyenesben hajtva 2 km-rel előttem Malbun házai, amögött pedig a hegykatlan mutatta magát: a szürkületben még látni lehetett a hegyen felvezető földutat, ösvényt is. Jóformán semmi forgalom nem volt már. 20:37-re – azaz bruttó kb. 2 óra tekerés után értem fel a kivilágított Malbun néhány házához (1599 m), ahol a hűs levegőben (12 fok ) annak ellenére jött el a felöltözés ideje, hogy a lejtőnek még várnia kellett rám, hiszen a településről egy aszfaltút még tovább vezetett a katlan és a hegyoldali ösvény felé.
Nem sok fény volt már, de amennyire kellett, az út és a hegykatlan látszott még; a lámpagyújtás várhatott még !  A térkép szerint 1703 méteren véget ért aszfaltutat követően a meredekség (5-8% ?) nem változott még, így gond nélkül hajthattam egy fa kerítésig, amely talán az állatok haladását korlátozta. A folytatásban egy túlzottan meredek, köves út és illetve egy lankásabban induló ösvény közül kellett választanom, természetesen az utóbbi felé fordítottam kormányom. 3-400 méter hosszan kis odafigyeléssel gond nélkül lehetett haladni, ott viszont a gerinc felé haladó lépcsős, meredek ösvény a visszafordulást jelentette. Az elágazásnál persze megpróbáltam a köves meredek utat, de – ahogy sejtettem – a kerék kipörgése miatt az is esélytelen volt. Így jártam  Megítélésem, illetve értékrendem szerint egy hegyre, vagy emelkedőn való feljutás csak akkor tekinthető valóban feltekerésnek, ha az ember tolás, vagy bringa cipelése nélkül teszi ezt meg, így a visszafordulás mellett döntöttem. „Legalább könnyebben és gyorsabban visszaérek és a sátorállításhoz sem éjfél után kell majd hozzákezdenem!” – „vigasztaltam” magam.
Malbunből már tényleg sötétben és lámpával a fejemen kezdtem meg az alagútig még keveset tekergő lejtőt. Világosban szerintem gond nélkül 70 km/ó fölé lehet gyorsulni, de csak az utat megvilágító lámpával a fejemen inkább nem kockáztattam. Csak nem láthat az ember kis úthibát, vagy mi van, ha beugrik elém valami állat… A lejtőn jellemzően 40-42 km/ó körüli tempóval suhantam, ami pedig a maximális sebességet illeti (a sötétben a kmórát sem láttam persze), megelégedtem a 54-56 km/ó körüli maximális sebességgel. Az alagúton átkelve, a Rajna fölötti, külső oldalon már a jól ismert szerpentinek sorozatán tekeregtem lefelé. Néhol a közeli házak miatt lámpáknak köszönhetően gond nélkül gurulhattam, így összességében Malbuntől a sötétben 19 perc alatt leértem Triesenbe, csomagjaimhoz, a fatelepre (21:56).
A Felkirchig előttem álló kb. 20 km-es utat kellemes, 18-19 fokos időben kezdtem meg; kis szakaszoktól eltekintve egymást érték a települések és ezáltal a kivilágított utak, kerékpárutak. Vaduzban, Liechtenstein fővárosában nem meglepőmód akadtak ám szép, elegáns üzletek (mint nálunk a plázákban), emellett azonban meglepett, hogy már 22 óra után sárgán villogtak a lámpák: nekem persze jól jött  Egy útközi rövidített vacsit, majd további fél óra kerekezést követően kb. ¼ 12 tájban érkezhettem meg Feldkirch kempingjébe. Komoly kemping volt ugyan, de az olasz és spanyol társainál tapasztaltakhoz képest kevés mozgást láttam-hallottam. Azért hozom ezt szóba, mert egy már elcsendesedett kempingben az ember rosszul érzi magát, ha sátorállításával zajt csap. Ilyen okból pl. Olaszországban vagy Spanyolországban nem sok gondom akadt, amikor 22-23 óra körül érkeztem meg egyik-másik nap. Ezúttal szerencsére nem én voltam az egyetlen, aki tevékenykedett még. Igyekeztem csendben sátrat állítani, majd vacsora után a fürdőben épp zuhanyzáshoz készültem volna, mikor az eddig csak internetről ismert, Föld kerülő bringás, Harkányi Árpi köszönt rám. Ez volt ám a meglepetés !

Másnap reggel Árpival és Zitával

Bringatúrázáasban – még ha más területen is - mindketten komoly dolgot tettünk le az asztalra, de sosem találkoztunk még. Ők az elmúlt 4 év alatt bringával megkerülték a Földet, mégis épp útközben akadtam beléjük! Nincsenek véletlenek: össze kellett futnunk ! Volt miről beszélgetni; kérdeztem persze élményekről, tapasztalatokról, szóba jöttek 2000-es gyűjtéseim, meg persze a hazaútig előttük álló Silvretta hágó annak motorforgalmával együtt…. – közben meg láttam, hogy korai kelésem miatt 6, majd 5 órát sem fogok aludni (ő is mondta, hogy igyekeznek korán kelni és persze reggel tőlem elbúcsúzni). Bár mindkettőnknek nagyon jól esett a beszélgetés, tapasztalatcsere, mesélés, végül talán hajnali fél 2-kor kívántunk jó éjt egymásnak, illetve kívántam nekik jó utat. Abban maradtunk, reggel még beköszönök 
Zuhanyozást nyújtás és comb kenés is követte, így végül talán hajnali fél 3 tájban tértem nyugovóra. Az órát kb. 7 órára állítottam.