A Gran Trail Courmayeur a Mont Blanc olasz oldalán, egy hosszabb szakaszon a világ egyik legnevesebb és biztosan a legrangosabb terepfutóversenyének, az Ultra Trail du Mont Blanc útvonalán vezető, csodás vonalvezetésű – szintén terepfutóverseny. Leghosszabb távja 105 km, amelyhez a kiírás szerint 7000 m szintemelkedés, valamint maximum 30 órás szintidő társul. A verseny szerepel a nemzetközi terepfutószövetség naptárában, a hosszú táv teljesítéséért 5 ITRA pontot adnak, amely mutatja, hogy komoly versenyről van szó, hiszen nagyon kevés ennél többet érő, 6 ITRA pontos verseny van.
Útvonala először a La Thuile-től délre emelkedő, Mont Blancra is panorámás hegyoldalon halad a neves Deffeyes turistaházig (2494 m), majd La Thuile után hosszú völgyön, majd hegyoldalakon, gerincen át 2850 m fölé vezet. Az UTMB versenyről ismert Col de la Seigne hágó (2512 m) után a Mont Blanc sziklásabb, gleccser közeli oldalában, a Val Venyben haladva, majd egy hegyet megmászva ér vissza Courmayeurba, amit még egy 30 km-es „kör” követ. Az alpesi kisvárosból egy igen nehéz kaptató – többünknek már éjjel – vezet a csodás panorámás, Rifugio Bertone turistaházhoz, ahonnan kiváló ösvényeken érhetünk a Bonatti turistaház felé. A két utolsó hágó környékén ismét 2500 m fölött jár a mezőny, ahonnan meredek lejtőkön fut be a terepfutó a Courmayeurban rá váró célba.

Előzmények:
Bő húsz évnyi hegyek közt, aszfalton tett bringázást és kb. három évnyi futást követően, utóbbi műfajban 2016-ban értem el arra a szintre, hogy tavasszal teljesítettem a legendás Transvulcania 74 km + 4350 m szintemelkedésű ultramarathonját, majd 2016. június elején a Mátra 115 keretében első 100 km feletti terepfutásomat.
Pár hosszabb futás után 2017-re már olyan terveket szőttem, melyekben több 100 km feletti, 6000 m szintemelkedésnél többet tartalmazó terepfutóverseny szerepelt. A legfőbb és legmotiválóbb verseny a szeptemberi Ultra Pirineu (110km + 6768 m) , ám természetesen szokás szerint tavaszra és a nyári bringatúra végére is szerettem volna egy-egy motiváló versenyt. Tavaszra végül a Transylvania 100k (107 km + 6590 m) „futott be”, ahol a hózápor és eső miatt több mint 20 órát futottam nedves, vizes cipőben és zokniban. A nyarat illetően a július közepi versenyek jöhettek szóba, a felmerült rendezvények közül döntésem az is befolyásolta, hogy kaphassak érte ITRA pontokat, azaz szerepeljen a nemzetközi terepfutószövetség versenynaptárában. A július 8-i Gran Trail Courmayeur mellett döntöttem végül, noha nem tudtam, adnak-e érmet a célban, ugyanakkor az is számított a választásban, hogy a rajtot és célt is jelentő Courmayeurból a versenyt követő másfél napon belül haza is tudtam érni.

Felkészülés, sérülések:
Hogy készültem a versenyre ? Tulajdonképpen az én szintemen a télből az első hosszú versenyre kell „csak” felkészülni, utána már csak szinten tartás szükséges, így tulajdonképpen az erdélyi Transylvania 100-ra való edzésekkel, majd a Mátra 115-tel készültem a Gran Trail Courmayeur-ra is.
Tavasszal sajnos belefutottam egy régebbi sérüléshez hasonlóba, érződött, hogy baj lehet, így hamar fel is kerestem egy szakorvost, illetve gyógytornászhoz kezdetm járni. Kisebb csoda volt, hogy a Transylvania 100-at és két héttel később a Mátra 115-öt (132 km + 6760 m szint) is térdsérülés nélkül futottam végig. A vízhólyaghoz (bár igyekszem tenni érte, hogy ne legyen, vagy minél később jelentkezzen és kisebb legyen) már hozzászoktam.
A Mátra 115 után három héttel már utaztam is ki, közte csak rövidebb futások voltak, viszont Olaszországban egy héttel a Gran Trail előtt részt vettem a La Thuile Trail-en (23 km + 1500 m), majd – terv szerint – a csodás táj miatt futottam egyet a Mont Blanc gleccsereivel szemközti La Flégére hegyén, illetve a szintén Mont Blanc-ra panorámás Col du Joly-nál is: előbbit a fent említett, terepfutóverseny az Ultra Trail du Mont Blanc is felkeresi, utóbbit pedig a „fiókversenyének”, a TDS-nek a részvevői hódítják meg.
A La Thuile trail vége felé sajnos pár alkalommal enyhe, nem a szokásos helyen jelentkező fájdalmat éreztem a térdemnél, ami következtében jobbnak láttam a nálam levő kinesio tape-et feltenni a térdem környékére. A következő két futásnál semmi fájdalmam nem volt, derűsen vártam a versenyt; jó időt is ígértek.

FOTÓK - 1 napon belül

Gran Trail Courmayeur:
Telefonjaim ébresztőit 5:20-ra állítottam, figyelembe véve, hogy a másik két magyar résztvevővel, Violával és Józsival azt beszéltük (illetve a szervezők is azt mondták), hogy a 7 órás rajt előtt elég 6:30-40 körül a rajthoz érni. Hiába aludtam volna az ébresztőig, a szálláson akadt, aki már 5 óra előtt zajt csapva tevékenykedett szobájában, így 5 óra tájban én is nekiláttam a készülődésnek. A cuccot már este összekészítettem ugyan, de pl. a rajtszám ruhára rögzítése reggelre maradt. A futás dacára teljes reggelit terveztem, a végül szűkebbre maradt idő miatt reggelim végét, pl. banánt már a rajt felé sétálva fogyasztottam el. Kiváló időre ébredtünk; az 1200 m-es magasság ellenére, korán reggel, fél 7-kor rövidnadrágban és rövid mezben gyalogoltam, kocogtam a szállástól kb. 1 km-re található rajt elé, ahol többieket könnyen megtaláltam: Józsi Mátra 115-ös mezén hamar megakadt a szemem ; nekem is van olyanom .
A rajt előtt filmeztem, készítettünk „csapatfotót”, sor került a chip és GPS ellenőrzésre (szervező kipróbálta, hogy ha megnyomja a gombot, a riasztó jelez-e nekik), majd elérkezett az idő.
Visszaszámlálás után 7 órakor a Courmayeur sétálóutcáján kezdtük meg 105 km-es távon 7000 m szintemelkedést tartogató, csodás tájon vezető terepfutásunkat. A „főutcára fordulva, a Mont Blanccal szemközt kocogtunk tovább, újabb csodás videót készíthettem eközben. Dolonne városrészen haladva volt, aki már a közepesen meredek utcán sétára váltott, majd a patak menti földúton folytattuk utunkat: szépen, egymás után. Érdektelen fél óra volt ez, (pontosabban lett volna ez) : kellemes, patak menti árnyas volt az út, .... azonban teljesen váratlanul - rossz mozdulat nélkül – egyszer csak egy kis nyilallást éreztem a térdem belső oldalán; kb. ott, ahol egy hete is éreztem valamit. Nem volt jó hír. Gond nélkül futottam tovább, ám nem éreztem 100%-osnak a jobb térdem: úgy véltem, óvatosnak kell lennem vele, ráadásul ez a nyilallás azt vetítette előre, hogy következhetnek még hasonlóak, ráadásul a nagyon komoly terhelés (7000 m szintemelkedés és –ereszkedés) még csak ezután kezdődött. Noha nem volt jó jel, mégsem pánikoltam, hisz meglehetősen elszánt figura vagyok: az ilyen szituációban is rám jellemzően gondolkodtam: nem arra, hogy ne érnék célba, hanem arra, hogy így nagyon küzdelmes lehet a teljesítésem, de így is 100%-osan biztos voltam benne. Sosem adtam fel még versenyt, kihívást.
Az első 6 km enyhe lejtése miatt nem igazán húzódott szét a mezőny, így Pre St. Didiertől libasorban kezdtük meg a hegynek neki vágó átlagosan meredek emelkedőt. Bár jelzett úton haladtunk, a szervezők az egész 105 km-es távon végig kis zászlócskákkal jelölték, merre kell mennünk; kiváló volt a jelölés! Zárt erdőben szerpentineztünk fölfelé, néha egy-egy embert megelőztem, de alapvetően mindenki a helyén haladt, értelemszerűen tempósan, de gyalogolva. Mentem volna valamivel gyorsabban, de amennyire hosszú sor látszott, semmi értelme nem volt előzésekben gondolkodni. Egy-egy alkalommal persze nem maradt el a morgás, mikor úgy tűnt, az előttem levő – futóbotjai ellenére - mintha csak kényelmes kirándulótempóval menne. Sajnos ilyenek rendre akadnak és noha többüket (egyáltalán nem lenézve!) inkább kirándulónak tartom, mint terepfutónak, a frissítőkön töltött minimális időzésekkel, útközben csak minimális futással, illetve szinte zéró menetközi megállással, többségük szintidőn belül célba is ér. Volt egy ilyen bácsi, aki azzal, hogy nem fotózott, videózott, hanem csak ment egyenletesen, hozzám közel hasonló tempót ért el egész hosszan. Lejtőn azért végleg elhagytam.
Talán kb. 1400 méteres magasságtól már többnyire földúton haladtunk, szabaddá vált az előzés, végre saját tempóval lehetett haladni. Mikor a fák kilátást engedtek pl. a Mont Blanc felé, nem voltam rest fotózni. 1700-1800 m magasság körül ismerős terepre értünk; onnantól tán másfél órán át az előző szombati La Thuile Trail, mind több panorámát adó útvonalán folytattuk a kapaszkodást, kocogást, ezúttal szikrázóan napos időben. Visszanézve tisztán mutatta magát a 4810 m magas Mont Blanc. Akár a csúcsra, akár a mögöttem közeledő résztvevők hosszan elnyúló sorára közelítve, hamar egyértelművé vált: jó döntés volt a zoomolni képes videókamerát is magammal vinnem.
Az út – ha nem volt túl meredek, akkor - gyakran jól futható volt, csak a fotózás és videózás miatt álltam meg időnként. Míg a 23 km-es La Thuile Trailen – mint utóbb kiderült, eléggé a mezőny végére kerültem (igaz, valamivel többet is videóztam, fényképeztem), itt még 1 km-rel is jöttek mögöttem. Egy hete a részben felhős és hűsebb, picit szeles idő miatt 2-2200 m felett dzsekire is szükség volt, ezúttal cseppet sem fáztam a rövidujjú mezben. Azt hittem, hogy a talán kevesebb fotózás, filmezés miatt gyorsabb lehettem az utóbbi másfél órás szakaszon, mint előző szombati La Thuile trailen, de a számokat megnézve, a két részidő szinte azonos.
Ismerős ösvényen 11:36-ra (23,6 km és 2013 m szintemelkedés után) érkeztem meg az egy héttel korábbról már ismert, 2494 m magasan álló Rifugio Deffeyes turistaházhoz, ahol a chipet is leolvasták és frissítés várt. Kellett is ! Volt két féle süti, keksz, csoki, sajt, banán, narancs és aszfalt gyümölcs (barack és ananász) valamint itt talán még egy kevés szendvics is (?). A falatozás, víztöltés és ivás mellett a mosdót is meglátogattam, majd így hosszúra nyúlt megállásom után, 12:03-kor hagytam el a gleccser előtt, csodás környezetben épült turistaházat, amely oldalán a legendás UTMB (170 km + 10000 m), illetve a legnevesebb és legextrémebb terepfutóverseny a Tor des Géants terepfutóversenyt (330 km + 24000 m) is reklámozták, utóbbi el is halad a turistaháznál.
La Thuile településig csaknem 1000m ereszkedés várt ránk a következő bő 8 km-en, hamar kiderült, hogy más útvonal vezet a faluba, mint amerre egy hete futottunk. Harmada picit technikás volt, figyelni kellett a köveket, de mégis többnyire lehetett futni; előzgettem is. Úgy tűnt, a mezőny végső negyedében mások nehezebben veszik a technikásabb ösvényt. A La Thuile-t megelőző 4 km úgy tűnt, azonos lesz a La Thuile trailen futottal, ám akkor a kemping mellett felfutottunk egy picit a hegyoldalon, ezúttal már hamarabb áttértünk a patak jobb oldalára, így nem haladtunk el a kemping mellett. Meglepett, hogy a falu előtt, alig lejtő, sík részeken több résztvevőt is láttam futás helyett gyalogolni, noha még 32 km-nél sem jártunk. Térdeim alapvetően rendben voltak, igaz a hosszú lejtőn saját tapasztalatom alapján átálltam a kis lépéses futásra, ami épp a leglogikusabb az ultrafutás során. Nem véletlen, hogy az ultrafutók – energiaspórolási célból (is?)- mind kicsiket lépnek.
La Thuile:
31,8 km és 2074 m szintemelkedés után 13:27-kor érkeztem meg a La Thuile-i sportépületbe, ahol frissítés várta a résztvevőket. Fotózásokkal, videózással, és a Deffeyes turistaházi hosszú frissítéssel együtt eddig 6,5 órája voltam úton, ez így bruttó kb. 5 km/ó-s átlag, nettó tempóm viszont 5,8 – 6 km/ó körül lehetett, ami rendben is van. Hogy őszinte legyek, menetközi limitidőkről nem olvastam; talán Courmayeurban volt csak.
Kb. 20 percet időztem, ittam eleget, megtöltöttem kulacsaim, jól esett a dinnye és az elfogyasztott sütin túl el is raktam kettőt (be volt fóliázva) a futózsákba. Falatozás közben – mivel volt WIFI – megosztottam pár fotót az otthoniakkal, hadd drukkoljanak és lássák a csodás tájat .
A folytatásban egy kb. 12 km-es szakaszon kb. 1200 m szintemelkedés következett: ekkor haladtunk az útvonal legmagasabb pontja (2863 m ?) felé. A települést követően kb. egy kilométeren át még a Pre St Didier és La Thuile közti völgy (ahol az autók is járnak, én is feltekertem bringával) melletti hegyoldalon haladtunk, majd talán 2 km-en át aszfaltúton szerpentineztünk fölfelé. Lengedezett a szél, meleg, mégis kellemes idő volt. A résztvevők többsége gyalogolt, ám mivel nem volt brutálisan meredek, többször kocogtam, illetve tempós gyaloglással előztem a néhányukat (majd fotózáskor, videózáskor volt, aki visszazárkózott). Érdekes volt, hogy talán 1800 m felett elmúlt a szellő, nem is esett jól a meleg. Az aszfaltról egy rövid szakaszra legelésző tehenek mellett vezető földútra váltottunk, amely végén az erdő előtt egy jóleső csobogónak köszönhetően frissülhettünk fel pár percre. A szomszédos házikóból a néni képes volt két üvegpoharat is kitenni a csobogóhoz; jót mosolyogtam kedvességén.
A köves-földúton haladva egy hegyoldali komoly vízesésben gyönyörködhettünk, majd nem sokkal 2000 m fölött újabb frissítőállomás: Youlaz (15:15-25). Aminkor feltűnt, hogy minden ülőhely foglalt, akkor éreztem meg, hogy bizony már jól esik leülni pár percre, bár ez – 38 km + 2741 m szintemelkedés után - nem volt szégyellni való dolog. Az „ellátás” a szokásos volt: süti, csoki, banán, aszalt gyümölcs, bár talán először itt kaptunk dinnyét. Jól is esett ám, fogyasztottam is belőle .
A fákat magunk mögött hagyva a frisítő utáni első km-en még alig emelkedő úton haladtunk, néha kocogtam is, majd a meredekebben maradt a tempós gyaloglás. Picit talán unalmasabbnak találtam ezt a szakaszt, amúgy viszont békés, háborítatlan környék volt; tetszett: csobogó patak mellett, hófoltoktól nem messze, miközben a völgy végén emelkedő hegyen egy felvonó épületét tudtam kivenni. Videókamerámmal előrezoomolva jól látszott, ahogy a távolban nálam jóval magasabban is haladnak az emberek. Kb. 2500 m magasan balra fordulva, a hegysor füves, futható ösvényén folytattuk a haladást, majd a gerinc mögül kibújva először ámulhattunk a Mont Blanc közeli látványában: tátva is maradt a szám .
Itt jegyzem meg, pár embert láttam csak a gran trail során fotózni. DNY felé a hegygerinc közelében haladva akadtak kisebb hullámzások és szebbnél-szebb kilátások. Egy alkalommal egy meredek, vadul leszakadó gerincen másztunk, az ösvény mellett azonnal a mélybe szakadt az út, mégsem kellett félni. A videózás ott sem maradt el. Egy másik alkalommal – szintén meredek, de azért nem függőleges hegyoldal felé lépegetve talán 10-15 méter hosszú meredek hófolton kellett átgyalogolni. Jól ki volt taposva, de azért elnézve a meredekségét, feltűnt, hogy ha itt rosszul lép az ember, bizony eleget csúszhat lefelé, alul sérülés is érheti. Éreztem, hogy oda kell figyelni, mégis már talán a második lépésnél megcsúsztam picit (belső lábammal); szerencsére semmi baj nem lett.
Hiába telt el több, mint két óra az előző és a következő frissítő közt, magammal vitt egy liter folyadékom gond nélkül elég volt. A túra legmagasabb pontján túl, 2800 m felett is járva, 18:08-kor érkeztem meg Mont Fortin 2758 m magasan található frissítőpontjára, épp az egyik Mont Blanc csúcs előterében .
Az elmúlt bő 11 órában 47 km-t és 3755 m szintemelkedést tettünk meg, nettó időre vetített tempóm mondjuk 5 km/ó körül lehetett (másfél óra állásidővel számolva). Hármunk magyarok közül, Józsi, illetve a célban később második legjobb nőként végző Viola is bő 2 órával előttem járt előttem. Néhány süti, aszalt gyümölcs és banán, valamint az elmaradhatatlan fotózás és egy videósnitt rögzítése után folytattam versenyem. Továbbra is a hegygerinc közelében haladtunk, ám a hullámzó, útnak köszönhetően ez többnyire futást jelentett. Itt is érdekes volt, hogy a könnyű terep ellenére eleinte kevéssé láttam másokat futni, később viszont már a többség (talán az én futásom hatására is), kocogásra váltott. A füves mezőn nem egyszer hallottam mormoták hangját, nem állhattam meg, hogy meg ne örökítsem az egyiket. A hegygerincet a csodás panorámát adó Col des Chavannes (2592 m) hágót követően hagytuk el. Itt is a verseny során többször látott, piros mezes párost „tettem” a fotóra (egyikük Laura Scapin), kellettek a színek a képre, helyes lány meg minden fotón jól mutat.
A lejtő kövesen indult, de szerencsére nem tarthatott sokáig, hiszen utána vissza kellett kapaszkodnunk a Val Veny völgy végi Col de la Seigne (2512 m) hágóba. Ezt a nyerget egyébként az UTMB ( Ultra Trail du Mont Blanc ), a legnevesebb terepfutóverseny útvonala is érinti, amely során a versenyzők DNY felől érkeznek a nyeregbe – és mint már versenyünk után néztem utána – innentől órákon át ugyanazon az úton haladnak, mint tettük mi is a Gran Trail Courmayeur verseny során.  Utólag, már Magyarországon derítettem ki, hogy talán 30 km-t is a világ legrangosabb terepfutóversenyének, az UTMB-nek az útvonalán haladtunk.

A többiek persze egyből fordultak a völgybe, én azért csak megálltam a hágótáblánál pár fotó és egy videósnitt kedvéért, majd elővettem kis útközi frissítést, hogy a remélt fél órás lejtőn, könnyed kocogás közben gondoskodjak szervezetem energiaforrásairól.
Nem voltam teljesen, aprólékosan képben az útvonal kisebb hullámzásaival, így azzal sem, hogy a hágó után nem hosszú lejtős kocogás következik. Naívan azt hittem „végre, fél órán belül az Elisabetta turistaháznál lehetek”, ezzel szemben talán 10 perc kocogás után az útvonalat jelölő zászlócskák hegynek fel irányítottak. Meglepett: „-Na, vajon hová vezet ez az út, mennyi mászás következik ?”
Először füves mezőn, majd mind kövesebb, végül már nagy sziklákon haladó útra vezették a mezőnyt: nyoma nem volt jelölt útnak, csak a zászlócskák mutatták az utat. Nem is ízlett ! Az aljáról előre nézve messze a távolban, jóval fentebb is látszottak az emberek.
A Colle delle Piramidi Calceree hágó (2622 m) másik oldalán folytatódó út sem volt barátságos, hiszen talán 1,5 km hosszan is futhatatlan, vagy nehezen futható köveken haladt. Idővel persze kiderült, hogy miért erre jelölték ki az útvonalat: az ösvény a meredek hegyoldalak alján vezetett, közelről láthattuk a Mont Blanc hegycsoport néhány csúcsát és egy-két gleccserét és mint írtam előbb: itt is a nem hivatalos világbajnokságnak, az UTMB-nek az útvonalát követtük.
A Rifugio Elisabetta turistaháznál (58,8 km + 4233 m) a szervezők kolompszóval vártak (21:05 – 23 ?). A kései idő alapján ez volt a nap során az utolsó – még sötétedés előtt elért – frissítőpont, így nem húztam tovább a zokni cserét  (az eddig viselt pár nem kevés port szívott magába). A szokás szerint fogyasztottam: aszalt gyümölcsöt is, kekszet, banánt, azt hiszem egy saját magam által vitt gélt is, valamint ivás mellett kulacsaim is megtöltöttem, azok egyikébe a 2-3 km múlva kezdődő emelkedő aljánál kevertem energiautánpótlást jelentő tápláló port, energiaforrást (Hammer Perpetuem). Ezen a ponton is találkoztam azzal a párossal , akikkel már legalább 4-5 órája kerülgettük egymást.
Pár perces köves, meredek ösvényen folytatódott még az ereszkedés kb. 2000 m-es magasságig, onnan már az alig lejtő, talán murvás kocsiúton haladtam – futottam ÉK felé. Mivel jobban esett nem a kavicsos-köves részen futni, hanem a szélső 20 cm széles betonon, egy futó mosolyogva megjegyezte: így nem ér . Hárman haladtunk együtt, ám – ha már itt is sík volt - itt is igyekeztem minél többször futni, végülis terepfutóversenyről volt szó .
Lámpagyújtás határán értem a következő, kb. 450 m szintkülönbségű kaptató kezdetéhez, futózsákomból elő is került a fejlámpa. Fölfelé – az értelemszerűen lassabb tempó miatt - elég volt a gyengébb, energiatakarékosabb fokozatra állítani, ahol – később - futni lehetett, azonnal erős fényre állítottam Silva trailrunner 2 lámpámat, ami egyébként tökéletesen segített az éj során. Teljesen jól éreztem magam, nem voltam fáradt, jól haladtam fölfelé, kiváltképp, hogy sötét lévén nem „kellett” fotózás, vagy filmezés miatt megállnom (bár egyszer videóval megörökítettem a távolban lentebb utánam haladó fénypöttyöket). A szervezők által az út mentén kitett ki zászlócskák fényvisszaverő jellel is el voltak látva, így még könnyebb volt a tájékozódás. Köszönet érte! Kb. 20 perc mászás után értem utol egy – ezek szerint picit fáradtabb, vagy emelkedőn lassabb - résztvevőt, majd a következőt már a fenti pár km hosszú sík részen.
Napokkal a verseny előtt örültem, hogy szinte telihold várható majd az éjjelünk során és klasszul megsütheti a hegyeket, ösvényeket, ám éjjelre sajnos kis mértékben befelhősödött. Egy idő után láttam, amint világosodni kezd az egyik hegygerinc mögött (jön fel a Hold), ám sajnos mindvégig megmaradt a felhőzet, sőt…. – de erről később. Picit ugyan ki lehetett venni a Mont Blanc hegytömbjének kontúrját, de fotón nem igazán látszik. A lankásabb, füves hegytetőn haladva patakzubogás hangja kísért egy darabon, nemsokára pedig el is érkezett a lámpás patakátkelés. Bár több vízben álló kőre kellett lépni, de egyáltalán nem volt rizikós; simán ment.
Ahogy futhatóvá vált az ösvény, igyekeztem is futni, a hegytetőn haladva más résztvevők fejlámpafényeit is észrevettem az előttem látható 1 km-es szakaszon. Jópofa volt így haladni, közeledni az előttem kocogóhoz / gyaloglóhoz. Végül 23:31-re érkeztem meg a Courmayeur előtti meredek lejtőt megelőző – 1955 m magasan fekvő – frissítőhöz ( Maison Vieille ). Nem volt meleg (17 fok körül), de a futás miatt – amíg ott időztem 10-12 percig – egyáltalán nem fáztam. Mint korábban írtam, kilométer pontossággal nem voltam tisztában az útvonallal, így itt is azt hittem, egyből kezdődik majd a lejtő. Tévedtem! Még 15-20 percig a hegytetőn, sífelvonó állomások környékén hullámzott az út, majd köves, poros, meredek ösvényen indult az ereszkedés. Szakaszosan kellemetlen volt ugyan, de nem tragikus. A poros, köves szakaszt erdei rész követte, aztán sípálya közelében mezőn, illetve újra erdőben kocogtunk. Ami a végére zavarni kezdett az a nagyon poros ösvény: sokat szerpentinezett az út, ráadásul rövid egyenesekkel, így amikor a kanyar előtt a poros ösvényen futva felvertem picit a port, az fordulás után épp rám, arcomra is szállt. Nem volt élmény.

Courmayeur előtt a mezőre érve két másik futót értem utol, szinte együtt kocogtunk a Dolonne-i frissítőig, illetve 75 km-es távosok esetében célig. Mint utóbb tapasztaltam, a 105 km-es távra érdemben kevesebben maradtunk.
Hajnali 1:16-ra értem a dolonne-i (courmayeuri) frissítőhöz, ami 30 km múlva (összesen tehát 105 km után) számomra is a célt jelentette. Éjszakára magammal vihettem volna Ágival odaküldött pulcsim, ám fent, 2000 m táján 23 óra után is enyhe volt az idő, táskámban ráadásul velem volt egy kabát, illetve szélmellény is, hogy lemondtam a plusz pulcsiról.
Jól esett leülni, tésztát és szendvicset is enni, de meg kell, hogy jegyezzem: ahhoz képest, hogy CÉL is volt sokaknak, lehetett volna picit bőségesebb választékú az ellátás. Pár fénykép otthoniakkal megosztása, ezzel együtt fél óra időzés után hagytam el a frissítőállomást.
A kis zászlócskák továbbra is jól jelezték az utat, így gond nélkül keltem át Courmayeur északi részén és jutottam ki a Rifugio Bertone turistaházhoz (1955 m) vezető emelkedő kezdetéhez. Az alját a csütörtök délutáni „kirándulásomról” már ismertem.
A diagram alapján tisztában voltam vele, hogy meredek kaptató áll előttem, ezért is lepett meg, hogy a nehéz rész egész hosszan váratott magára. Bezzeg pénteken egyből Saxe település végén megindult a szomszédos meredek emelkedőm. Magamban haladtam, szólt a zene a fülemben, azt hittem, hogy egészen a turistaházig így marad ez, ezért is lepett meg, amikor egy cipő ürítése miatti rövid megállásom végén alulról érkező fejlámpafényt vettem észre. „-Hát ez hogy került ide?” – gondoltam.
A Gran Trail Courmayeur elejét követően – a mezőny azon részében, ahol én haladtam (!) – talán csak egyszer fordult elő, hogy bárki is megelőzött volna emelkedőn, ezért úgy voltam vele, nem engedem, hogy megelőzzenek; „nehogy már 80 km után legyen valaki gyorsabb nálam épp emelkedőn….”, ha addig csak egy ilyen ember akadt (a mezőny ezen részén). Így kb. 1500 m-es magasságtól kezdve – épp ahonnan meredekebb lett - azt kell mondjam, hogy a mögöttem haladó tempója ösztönzött még frissebb tempóra, igyekvésre. Fél szemmel figyeltem, hogy halad. Volt, hogy csak pár lépéssel volt mögöttem, végül kis előnyre tettem szert, de a lényeg csak az volt, hogy a turistaházig, azaz emelkedőn ne előzzön meg. Hajnali 3:18-ra értem fel, az 1500m feletti szakaszon – érdekességként (több, mint 5000 m szintemelkedéssel a lábamban): 38 perc alatt tettem meg 2,06 km-t + 470 m szintemelkedést. Ez a szakasz paramétereiben nagyon hasonló a Vadálló-kövek szakaszához, ahol pl. áprilisi sok szintemelkedéses edzésemen, kb. 3000 m szintemelkedés után (bár jobbat vártam magamtól) három alkalommal 37-39 percek alatt mentem fel 2,5 km-re jutó 480 m szintemelkedésen.
Kb. 12 percet időztem, szokás szerint frissítettem (főleg aszalt gyümölcs, süti, banán), megint vettem be magammal vitt só- és ásványianyag tablettát, majd folyattam utam a következő, viszonylag szintben vezető - nappal egyébként csodásan panorámás - szakaszon. Nem sokkal a turistaház után értem oda, ahol az a kép készülhetett, amit pár héttel korábban láttam egy, Mont Blanc környéki terepfutásokról szóló cikkben: egy terepfutó-hölgy kocog épp a Grandes Jorasses gleccseres, sziklaképződményeinek előterében. Varázslatos kép! Sajnáltam, hogy semmit sem láthatok belőle élőben. Eközben ahol pár órával korábban jártunk, a Val Veny túlvégében sötétebb felhők borították az eget.
A jól futható szakaszon jól esett futnom, gyorsabban fogyasztani a kilométereket, miközben váratlanul esni kezdett az eső. Dzsekiben és esőnadrágban folytattam a haladást. Az eső szerencsére 15-20 percen belől el is állt, cipőm belül nem nedvesedett át, így száraz lábbal folytathattam a Gran Trail Courmayeur teljesítését. Mielőtt a következő emelkedőre fordultam volna, 2-3 futót értem utol és előztem meg.
Világosodni kezdett, fejlámpám lekapcsolósán gondolkodtam, mikor előbb a Rifugio Walter Bonatti turistaház, illetve az azon túl emelkedő Pas Entre Deus Sauts (2524 m) hágóhoz vezető völgybe fordultam. 240 m szintemelkedéssel később érkeztem meg a frissítőpontra. Világosban tisztán látszott a szemközti havas-gleccseres hegy, ahogy az esőt sejtető idő is nyilvánvalóvá vált. Kb. bő 10 perces energiautánpótlás után folytattam utam az eleinte kevéssé emelkedő úton, többször igyekeztem kocogni. Az út toronyegyenest haladt egy hegykatlan felé, ránézésre nem látszott, hol lehetne kijutni onnan; csak a katlan vége előtti jobbra fordulásnál jöhetett szóba, hogy arra futható / mászható lesz. Így is történt. Picit álmosodni kezdtem már, amikor megnyíltak az ég csatornái. A felhők is esőt mutattak, célszerű volt hát ismét esőöltözetbe bújni, amely a szemből fújó szél miatt is gyorsan csökkenő hőmérsékletben szerencsére a test melegét is tartotta. Csak kézfejeim fáztak. A hideg, a szemből szélben hulló eső hama felébresztett, hisz dacolnom kellett vele! A hátralevő pár órában már nem ért el az álmosság. Az első hágóig végig esett, az emelkedő is melegen tartott, miközben az eső szemből vert, fújta rám a szél. Kifejezetten kellemetlen idő lett, nem is értettem, hogy a közelemben haladó két részvevő hogyhogy rövid futónadrágban maradt. Nem tudtam elnépzelni, hogy lehet kibírni ezt a pár fokos hideget (kezem majd’ lefagyott), ezért azon vacilláltam: „-Létezne, hogy esetleg nincs náluk (vagy Courmayeur-ban letették) hosszúnadrág, noha kötelező felszerelés ?”
A hágón nem volt ellenőrzőpont (ha jól emlékszem), lejtő következett. Nem emlékszem már teljsen, de talán a következő szakaszon, a Sapin hágó előtt volt, hogy a picit sarasabbá váló úton megcsúsztam és komoly piruettet mutattam be, szerencsére kézzel meg tudtam támaszkodni, elmaradt a nagy esés. Pár perc múlva egy újabb egyensúlyvesztés megint figyelmeztetett, ekkor már hallgattam „rá”: óvatosabbra fogtam a futást. A Sapin hágó ellenőrzőpontján a lehűlt idő miatt az oda okkal kitett fűthető üvegkalitkában fogadtak a szervezők és írták fel számainkat. A frissítőig pár km kocogás állt előttünk Nyugat felé tekintve javulónak tűnt az időjárás, picit világosabb volt a felhőzet, az eső is gyengült. Meredek, kicsit köves ösvényen kocogtunk óvatosan, ám itt nem csúszott szerencsére. Kb. 10 km-rel a cél előtt sokat már nem időztem az utolsó frissítőn, a diagram alapján is úgy tűnt, innen már végig lejteni fog a célig.... „-Na meg ahogy azt Móricka elképzeli!”
Megtöltöttem kulacsaim, bekaptam pár aszalt gyümölcsöt és futottam tovább, persze itt már a célbaérési időm is motivált. Gondolkodhattam; ekkor még 9 óra előtti célbaérésért siettem (a szintidő szerint délután 13 óráig kellett célbaérni). A folytatásban az út csak akart nem kitartóan lejteni: egy ideig szintben hullámzott, akadtak kisebb emelkedők is, aztán meg... egy kb. 30-50 m szintemelkedésű nagyon meredek. Itt vált egyértelművé, hogy esélytelen 9 órára célbaérnem. Le is mondtam róla, „-Haladok, ahogy haladok, beérek, amikor beérek! ” – nagyjából így éreztem.
A meredek lejtő komoly meglepetést tartogatott: füves mezőn, erdő mentén toronyegyenest vezetett lefelé a nagyon meredek hegyoldalon; mondhatni térdgyilkos lejtő volt, ha robog az ember. Én inkább óvatosan kocogtam csak, kíméltem térdeimet, amelyek egyébként a sok órája rövidebb lépéses kocogás miatt nem rémlik, hogy fájt, vagy komolyan fájt volna. Azt kell mondjam, megúsztam fájdalmas küzdelem, kínlódás nélkül .
1500 m táján értük el az első települést, ami tulajdonképpen Courmayeur szomszéd településének széle volt. Onnan már aszfaltúton, vagy rövid ideig ösvényen vezetett az út, végig futottam. Az eső időközben néha elállt, hogy aztán újra rákezdjen. Egy ideig még gondolkodtam rajta, hogy a gyenge esőben mégis szebb lenne rövidnadrágban és dzsekiben befutni, ám a végén úgy voltam vele: „-Nem érdekel!” Végülis esős lett az utolsó rész, több órát esőöltözetben futottam, miért ne maradhgatnék abban. Kit érdekel, hogy így kevéssé vérbeli terepfutós a kinézet...
Nem az számít, hanem a sikeres teljesítés, ráadásul szép idő híján jó célbaérő fotó amúgy sem készülhetett.
Végül 9:18-kor befutottam a célba, ami körül pár ember állt csak, a célkapu mellől, ill az étkező területről alig pár ember tapsolt csak. Ez ilyen volt. 100-as teljesítéseim legbénább célbaérése ellenére mégis a Gran Trail Courmayeur az elképesztően gyönyörű táj, a Mont Blanc közelsége, az UTMB útvonalának egy részének futása és a GTC komoly nehézsége, de mégis jó arányú futhatósága miatt kedvelt rendezvény lett. Sajnos nem emlékszem, hogy menetközben hol éreztem, de legalább kétszer is egyértelmű érzés volt, hogy „bizony nehéz ez az emelkedő.... „, talán nehezebb volt ez a terepfutás, mint a korábbiak. Úgy szűrtem le, hogy talán azért, mert itt hosszan tartottak a komoly kaptatók. A Bertone turistaház felé a „versengés”, később az eső miatt nem éreztem a komoly fáradtságot, mégis a túra során párszor megállapítottam: talán ez eddig a fizikálisan legnehezebb terepversenyem (persze szintemelkedésben is).

Az érem nagyon hiányzik, sok szép verseny is van, így nem hiszem, hogy visszatérek, ám mégis szívemhez közel került terepfutás volt a Gran Trail Courmayeur.
Örök emlék ! Első alpesi 100 km feletti (és 7000 m szintes) terepfutásom volt, első alkalom, hogy az Ultra Trail du Mont Blanc útvonalán hosszabb szakaszon futottam. Már tudom, hová jövök majd vissza a legrangosabb verseny résztvevőjeként. Pár éven belül... Vajon mikor ?


Ősszel következik az Ultra Pirineu, a legendás terepfutóval, Kilian Jornet-val is a rajtnál.