Bár a csörgőórákat (azt is hoztam; el is feledkeztem, hogy a mobiltelefon is elég) 7 órára állítottuk, a szlovákok hangosabb mozgolódására már 6:55-kor felébredtünk. Bár a szlovákok is a konyhában tevékenykedtek, nem zavartatva magunkat mi is ott reggeliztünk: a fiúk tojásrántottát készítettek, én csak besegítettem. A tea sem maradt el, sőt én előtte mézet és Cetebét is bevettem. Bár kint kissé felhős volt az idő, mire megreggeliztünk, látszott, hogy vékonyodnak a felhők, sőt indulásra már a nap uralta az eget. Este FB még úgy volt vele, hogy jó lenne 9-kor elindulni, de épp azért, hogy ½ 9-kor útnak indulhassunk, ezért keltünk korábban. Nyugodt pakolászás, majd filmezés után végül tényleg csak 9-kor hagytuk el a panziót; én alul-fölül hosszúban, fölül kettőben. (Induláskor arra kértem a fiúkat, hogy ők is hozzanak útlevelet, hátha időjárás miatt inkáb alacsonyabban vezető emelkedőket választunk és a lengyel határt és a Glodowka-rétet veszük célba.) Rejtett örömmel tudtuk meg, hogy szlovák "lakótársaink" tovább is állnak; azaz estére megintcsak magunk maradunk.
Kb. 150 km-es túrára indultunk és mivel ennek legmagasabb pontja az 1670m magasan fekvő Felkai-tó, ráadásul magas hegyek között hirtelen rosszra is fordulhat az idő, nem fukarkodtam a cuccokkal. A csomagtartóra rögzített hátizsákba raktam egy tartalék vékony szabadidőnadrágot (ha eláznánk), a másik hosszú bringanadrágot, Moirát, 2 esőkabátot, esőnadrágot, pumpát és szerelőcuccot, 2 szendvicset, a váztáskába 3 csokit, sapkát, sálat, kesztyűt, előre a videokamerát, hátizsebemben pedig fényképezőt.
Túránkat ezúttal fölfelé kezdtük; enyhe köhécseléssel kezdtem a túrát; nem is örültem neki, ráadásul reggel még a Claritine-t sem találtam, így bevenni sem tudtam.
Gyönyörű napsütésben - és a szép mezős, fenyők tájon - a közepes emelkedő ellenére is öröm volt a kerekezés. Hamar kiderült, hogy emelkedőn bizony túl vagyok öltözve; a tetőre érve kissé meg is izzadtunk. Rövid gurulás után következett a Kutyadomb. Jó erőben haladtam az élen, ám a meredek rész tetejéről csinált filmsnitt miatt persze utolsóként értem az 1056m magas tetőre. Az 1,8 km hoszú kaptató második fele már kifejezetten lankás, kellemes volt. Rövid pihenő után gondolkodás nélkül vágtunk neki a lejtőnek. Attilával abban maradtunk, nyugodtan siessen, de Vernár környékén várjon meg bennünket: "a lejtő tekereg, de a vége gyors lesz!" Mivel nem figyeltünk, nem sokkal egy kamion mögött vágtunk neki a lejtőnek, így hamar utol is értük és 40 km/ó-val csak szenvedtünk mögötte. Ezúttal direkt megfigyeltem az emelkedő / lejtő meredekségét: a fölső szakasz kifejezetten lankás (40-45 km/ó), igazából a lentebbi kb. 2-3 km volt csak meredek. Vernár végén egy apró bukkanón vártuk be Barnabást. A folytatásban - váltott vezetéssel - hármasban kerekeztünk a kellemesen lejtő úton. Mivel az utat alaposan ismertem - kb. 3-4 szer jártam már rajta -, a várható dolgokról folyamatosan tájékoztattam a fiúkat: Hranovnica cigánytelepülés, a falu elejéről viszont végre megpillanthatjuk a Magas-Tátrát.
Hranovnica végén én diktáltam a kényelmes tempót; hiszen amikor először vagy rég óta újra látom a gyönyörű tájat, akkor a túrázás az első és nem a versengés. Azt akartam, hogy élvezzük a gyönyörű tájat, természetet. Beszélgetős tempóben, hárman együtt maradva tekeregtünk fel a Kvetnica 753m magas nyergébe. A kőbánya a srácokat is meglepte, ráadásul a szél fútta kőpor miatt oldalra is kellett fordulnunk, hogy ne menjen a szemünkbe. Rövid gurulás után ki is értünk az erdőből és teljes valójában megpillantottuk a Magas Tátrát; elmúlt nap után már közelről is. Gyönyörű volt; kár, hogy a villanyvezeték a képbe lógott, bár azért így is csináltam pár szép fotót, filmsnittet. Máskor augusztus elején jártunk erre; most júniusban azért több hó volt még a hegyeken.
Poprád felé, erős ellenszélben (sárvédőm zörgése jelezte a szél erősségét) én vezettem sorunkat, a városban FB pénzt akart váltani, Attila pedig a bringához egy új belsőt tervezett venni. Nem hagyhatták szó nélkül, ahogy a gyönyörű hegyek előtt a panorámába bejött a poprádi lakótelep képe. 10:35-re értünk a centrumba: "-Előző nap ilyenkor még javában otthon reggeliztünk". A főutcán az információnál érdeklődtem bringabolt ügyében; kettőt is tudtak mondani, bár végül azt hiszem egy sportboltba tértünk be belsőért. Barnabás is szétnézett a boltban és ha már klassz hátsó kistáskát és olcsón sárga mezt látott, vett is egyet-egyet (eközben mi Attilával egy-egy szendvicset meg is ettünk). A főtéren levő áruházi kis bevásárlással fejeztük be az időzést: két péksütit, egy - egy napos Besztercebányai túrámon már bevált - beigliszerűséget és egy csokit vettem (49 Sk).
Nem sokkal 12 óra előtt hagytuk el a centrumot. Emlékeim és megérzésem alapján haladtunk; a megszokott és jól ismert Nová Lesna-i út helyett ezúttal a hosszú, toronyegyenes, Stary Smokovecre kapaszkodó utat kerestem és akartam viszontlátni.
Sajnos a főút ellenére háromszor is fekvőrendőrökön kellett átzökkennünk; a házak közül kiérve szintén megérzés alapján fordultam jobbra, szembe a hegyekkel. A főúton az erős nyugati szélben alaposan nyomni kellett a pedálokat, hogy haladjunk; jól esett amikor az utat egy dombból vágták ki és mélyítették kicsit be, így ott nem nagyon ért a szél. A Tátra lankáin haladva eleinte éppen Nová Lesná irányában haladtunk; jól tudtam követni a kormánytáskámban lapuló térképen.
Derékszögő balkanyar után végre szembefordultunk a hegyekkel. Kb. 5 km-rel a város után átadtam a vezetést, bár az oldalszélben a másik mögött igazán pihenni nem nagyon lehetett. Hogy Attilát védjem a széltől, egymás mellett tekertünk, hiszen oldalról fújt. Az erdő szélén, az első házaknál vizet tölteni álltunk meg, FB pedig egy kávéval frissítete magát. Kint az étterem (pontosabban: motorest) padjain pihentünk, falatoztunk kicsit, én a mosdóban alul rövidre is vetkőztem. Odakint olyan erős volt a szél, hogy egy másik asztalról üvegpoharakat lefújva össze is törte azokat.
Az erdőben pedálozva kevesebb szél ért bennünket; gyönyörű volt ahogy szép szál fenyők között az út végén, szembe láttuk a Tátra egyik magas hegyét. A kaptató egyébként a vártnál kevésbé volt meredek; a végső kb. 10%-os meredek rész előtt hosszan kb. 7-8%-os lehetett. Hosszan hármasban tekertünk könnyed 10 km/ó körül, ám később FB-vel, saját tempónkban tekertünk fel az elágazásig (12:45). Somokvectől pici lejtésel folytatódott az út, majd síkon tekertünk, alig emelkedett csak. A hegyoldalban már kevésbé fújt a szél, de azért lassított. Talán az Attila, legutóbbi emelkedőn mutatott teljesítménye folytatódott azzal, hogy a sík, vagy szinte alig emelkedő úton is lemaradt, majd alig ért utol, mikor 22 km/ó-ról 20-ra, majd 18 km/ó-ra is visszábblassítottunk. Csodálkoztam a dolgon, hogy így elfogyott volna az ereje, vagy…?
Tatranska Polianka elején egy tábla jelezte a várva várt, Felkai-tóhoz vezető emelkedőt: "Sliezky dom 7,1 km!" Internetes forrásról, illetve térképemről tisztában voltam hogy egy parkolónál kell lekanyarodnunk. Sikerült is elsőre megtalálnunk, bár térképen is megnéztem: "-a zöld jelzéssel együtt indul az út; el sem lehet téveszteni."
Beszélgetésünk során egy 50 év körüli pár férfi tagja szólt hozzánk magyarul és pár mondatváltás után végig is beszéltük a tátrai aszfaltutakat. Jól esett, hogy immár ő is megnyugtatott, hogy aszfaltos úttal lesz dolgunk, illetve új információhoz jutottunk, mely szerint a Zöld-tavi turistaházhoz is fel lehet jutni aszfaltúton: "-Ma ezen kívül még a Poprádi-tóhoz megyünk, de talán majd holnap!"
A szállodának először rossz oldalánál próbálkoztunk, ám két perc bóklászás után sikerült megtalálni az erdőbe vezető aszfaltutat: Bringatérképem szerint 6,5 km-re 675m szintemelkedés várt ránk; picivel több, mint 10%-os meredekség! Mint elmúlt nap, ezúttal is kb. 2km-nként terveztünk - filmezés és pihenés miatt is - megállni. Ez a kaptató is egyből bekezdett: 10-12%-os meredekség mellett hamar utolsó fokozatainkban találtuk magunkat; ez nálam 30*32-t jelentett. Míg a Králova Holára többször hajtottunk 10-12 km/ó-val és csak a meredek részeken lassultunk 8-9 km/ó-ra, első napunkon csomaggal hajtottunk az utolsó hágón 6,5-7 km/ó-val, ezúttal szinte végig ilyen lassan haladtunk. Nem volt semmi! Az élen FB-vel fej-fej mellett, vagy közvetlenül egymás mögött hajtottunk. Eleinte csak az tűnt fel, hogy milyen jól nyomja; nekem kell iparkodni, hogy együtt maradjunk. Kezdetben bosszantott, hogy hova siet(ünk). Idővel nézni kezdtem a fordulatszámunkat: úgy tűnt, az ő legnagyobb áttétele hátul 30-as lehet, ezért halad gyorsabban és ezért kellett nekem 32-esben gyorsabban pörgetnem. Nem nagyon feküdt ez így nekem: 30*28-ban nem bírtam, 30*32-ben pedig FB-nél - és saját ritmusomnál - jobban kellett pörgetnem. Eléggé zárt fenyőerdőben pedáloztunk. Akadt egy-egy hajtűkanyar melyek belső ívén bizony ki is kellett állnom a feljutáshoz, ezek szerintem akár 15-18%-osak is lehettek. 2 km után eljött az idő a megálláshoz, ám mivel itt csak 9%-os lehetett, és kilátás sem volt, a megállást próbáltam még tovább húzni. Végül 500m múlva egy jobbkanyarból, a ritkább fák közül kis kilátás nyílt nyugat és észak felé egy-egy havas hegycsúcsra, az út mentén kis félreállót építettek ki; mi is megálltunk. "-Ez bizony komolyabb emelkedő, mint tegnap a Králova Holá" - egyeztünk meg Barnabással. Jól esett kifújni maguknak, pluszban még egy csokit is elfogyasztottam. Attilát ismét lefilmeztem, ahogy feltűnt, majd befordult a kanyarba. Mivel a vártnál hamarabb megérkezett, mondtam is neki: "-Attila, hogy csinálod, hogy lent, Tatranska Polianka előtt lassú tempó mellett is lemaradtál, alig zárkóztál fel, most meg a brutál emelkedőn jól tartod magad…?"
Továbbindulás után nem sokkal utunk a zubogó patak fölött kishídon ment át; Attila eleve meg is állt; jól sejtette, hogy ez is filmre kívánkozik. Hangulatos volt. Míg filmeztem egy montis húzott el fölfelé. Magasságunkat kb. 1300-1350m-re saccoltam; még 400m szint állt előttünk, fölöttünk. A továbbiakban szintén FB-vel párban diktáltuk az élen a tempót, Attila a neki megfelelő sebességgel követett bennünket. Továbbra sem esett jól, hogy nem a saját ritmusomban hajtok; alig-alig figyeltem a tájra; azzal voltam elfoglalva, hogy FB-vel tartsak. Mikor előtte tekertem, igyekeztem mindig a belső íveken menni és ha egymás mellett mentünk már annak sem örültem, ha mellette én kerültem a külső ívre. Legközelebb 2 km-rel a tó és a turistaház előtt álltunk meg, egy olyan szakaszon, ahonnan, a fák közül megint legalább egy kis kilátás nyílt a Tátra csúcsaira. Pár perc múlva, Attila kerékpárját tólva érkezett meg; orrában elpattant egy ér. Hiába próbált továbbtekerni, a vér csak tovább folyt, így jobbnak látta gyalog, erőlködés nélkül folytatni az utat. Miután megtörölte, illetve papírzsepivel bedugaszolta orrát, folytathattuk az utat.
Kb. egy kilométer múlva ritkulni kezdtek a fák, mind többet láttuk már a csúcsokat, és végül 6 km kaptató után a turistaház is feltűnt: "Képben a cél!" Utoljára álltunk meg; ezúttal a pihenő is rámfért, mert az emelkedő alattomosan, de meredeken emelkedett. Szokás szerint míg a fiúk pihentek, én filmeztem, fotóztam. Az utolsó kilométer lassan telt el; a turistaház csak lassabban "közeledett", mint jól esett volna, az emelkedő pedig hiába nem tűnt meredeknek, komoly küzdelemre kényszerültünk. Ahogy FB-vel egymás mellett tekerve 200 méterre megközelítettük már a panelépületet, azt vettem észre, hogy mind gyorsabban megyünk. Megint nem értettem ezt a versenyszellemet: "-Hova a rohanás?" - gondoltam. Túrázás során nem is emlékszem mikor versenyeztem túratársaimmal; valahogy fel sem merült. Végül kénytelen voltam egy rövid sprinttel elsőként felérni.
14:28-ra értünk fel: mérésem szerint a 6,97 km hosszú emelkedőt 47:51 alatt küzdüttük le; így az emelkedőn 8,73 km/ó-s átlagot értünk el. Miután Attila is befutott, hamar a melegebb épületbe mentünk; odakint sajnos befelhősödött. Az elmúlt nap bevált szerint fölsőtestemre vettem fel a meleg Moirát, afölé pedig két hosszút. A büfé, étterem részben Attilával megettünk egy-egy szendvicset, FB-vel pedig egy-egy teával (18 Sk) melegítettük magunkat. Attila büszkén mesélte, hogy hallotta, hogy néhány turista milyen elismerően nézett ránk, beszéltek rólunk. 15 óra tájban lassan szedelőcködtünk; várt ránk a Poprádi tó. Hogy nehogy váratlanul érhessen az idő múlása, kisebb számolást végeztem, és arra jutottam: ha legkésőbb ¾ 6 tájban elindulunk a Csorba-tótól, akkor ½ 9 - 9 környékén, azaz világosban érünk haza. Ehhez kb. 5 - ¼ 6 környékén kell a Poprádi tó felé letérni. Barna jól beöltözött; én ezúttal nem éreztem olyan hideget, így fejemen megelégedtem a Samsonman fejkedővel; fölsőtestemen pedig a Moirával és a két hosszúujjúval. (A hőmérő a ház oldalán egyébként 11 fokot mutatott.) Sort kerítettünk a "kötelező" fotókra és filmre, majd nekivágtunk a lejtőnek. Attila haladt az élen, mi FB-vel picit óvatosabban követtük; szokás szerint vigyáznom kellett a videokamerára, bár a nem túl rossz aszfaltúton ez sokkal könnyebb volt, mint elmúlt nap a Králova Holán.
Nem sokkal indulásunk után két hegyimentő-autó is útnak indult lefelé; engem kb. két kilométer után előzött meg - miután kb. felet, egyet mögöttem jött -, úgy sejtettem Attilát nem fogja utolérni. A lejtőn végig 30-40 km/ó körüli tempóval gurultam lefelé, érdekesmód itt talán kezem jobban megérezte a fékezést, mint előző nap a köveken. Sebességem csak az utolsó pár száz méteren engedtem 50 km/ó fölé. Gyorsan levetkőztünk, majd folytattuk is utunkat nyugatnak, a Csorba-tó felé.
A lankásan emelkedő úton váltott vezetéssel haladtunk, igyekeztünk együtt maradni. Az esti hazatérés kapcsán Attila elmesélte, hogy anno, egyesületében azzal szórakoztak és ösztönözték magukat gyors tekerésre, hogy direkt lámpa nélkül mentek el a 30-as úton azt hiszem Aszódig. Így hazafelé, sötétben igazán iparkodniuk kellett, hogy ne eshessen bajuk. Mivel félútig beleizzadtam Moirámba, először nem tudtam mitévő legyek; aztán megoldottam: a Moirát levettem, hadd száradjon meg - mire a Poprádi-tóhoz nem érünk - viszont a vizes mezt sem vettem vissza; testemre egyből a két hosszút vettem fel.
Szerencsére a vártnál hamarabb értünk a Poprádi-tavi leágazáshoz (16:20-27). Attila inkább lemondott az újabb kemény - bár az előzőnél gyengébbnek sejtett - emelkedőről; abban maradtunk, másfél kilométert még beteker velünk a hegyek felé, majd az onnan a Csorba-tóhoz leágazó útnál megvár bennünket. Eleinte még tanakodtunk, hogy esetleg ne küldjük-e fel a Csorba-tóhoz, megtalálnánk-e ott, végül azt mondta: megvár ott helyben, az elágazásnál. Mobiltelefonom nála hagytam. "-Mikorra jöttök vissza nagyjából?" - kérdezte. "-Legkésőbb egy óra múlva, 17:30-40 körül." - őt is meglepte, hogy az bizony nem is kis idő.
Ahogy elhagytuk, meg is fordult a fejemben: nem fog fázni ? Keskeny aszfaltos erdei úton tértünk be az erdőbe. Minősége elmaradt a Velické plesohoz vezetőtől; fél- egy kilométer után tanakodtunk is; vajon érdemes továbbzötyögni; ne döntsünk-e inkább a visszafordulás és időben, 8 órára való hazaérés mellett? "-Adjunk még neki fél kilométert…" - mondtam Barnabásnak. Aztán valahogy teltek a száz méterek; talán akkor vált hirtelen meredekké az út és a kaptatóval való küzdelem foglalt le? 1993-ban, első Tátra-túrámon jártam a Poprádi-tónál; azóta sajnos jócskán leromlott az út állapota és mint megtapasztaltuk; a meredekség sem olyan volt, mint emlékeztem. Nem először történt, hogy utólag jócskán elcsodálkoztam: akkor, pár éve hogy bírtam itt feljönni csomaggal terhelt bringával és gyengébb áttételekkel ? Pedig megtettem: "A Csorba-tótól még egy keveset fázva gurultunk, majd alig, hogy nekivágtunk a néhol 18%-os emelkedônek már izzadtunk. Végül 5km emelkedô és 100 m gurulás után 16:10-kor megérkeztünk az 1494m magasan fekvô Poprádi-tóhoz és a tó partján álló túristaházhoz. Ezzel tolás nélkül sikerült feltekernem." - írtam akkor röviden. Kb. másfél kilométer után az út szinte teljesen köves lett, néhol csak nagyon keskeny aszfaltcsík húzódott. Ismétcsak "utolért" bennünket a 6-7 km/ó-s küzdelem. Ahogy a magasságunkat számoltam, másfél-két kilométer meredek emelkedő után úgy ejtettem, nem sokat mehetünk már föl. Már lankásabb úton kis nyitott tisztásra értünk: havas hegykoszorúra nyílt kilátás. "-Mennyire más volt ennyi hóval, mint augusztusban!" Érezni lehetett, hogy a levegő is hűvösebb, ám a lehelletünk még nem látszott.
Filmezés után hiába hittem, hogy perceken belül odaérünk, kb. 1 - 1,5 km-t még néhol síkon, néhol közepes emelkedőn kellett hajtani. Tudtam, hogy a végén egy kb. 10m hosszú lejtő gurulunk le a tóhoz, ám azt nem, hogy előtte két hasonló hosszúságú 10%-ost is le kell küzdeni. 17 óra után néhány perccel értünk a Poprád tavi turistaházhoz. A hűvös miatt kíváncsian néztem meg a hőmérőt: 11 fokot mutatott. Felhős időben és egy picit szitáló esőben filmeztem körbe; a szemközti gyalogszerpentinen sikerült ráközelítenem és megmutatnom két kis hangyányi kirándulót. Mire én is betértem az épületbe, FB már meg is ivott egy forró teát. Nekem is kértünk, ám azt már a kulacsba töltöttük, mert sietnünk kellett. Bosszantott, hogy nem találtam a magammal hozott 2-3 energiadús Corny müzlissszeletet, így a boltinál valamivel drágábban vettem pár hagyományos csokit. Az édességekért és a teáért 70 Sk-t fizettem. Miután az épületben testemre vettem a meleg Moirát, újabb fotók után 17:27-kor rövid meredek emelkedőn hagytuk el a Poprádi tavat. Mondtam is FB-nek: "-Nem semmi, ½ 6-kor még itt bent vagyunk a Tátra hegyei között és estére haza is érünk!" A lejtőn óvatosan, de azért lehetőleg gyorsan ereszkedtünk; a meredek rész alján találkoztunk szembe Attilával. Elmesélte, hogy várakozás közben - a kerekét fogva - aludt is egy 1/4 órát és a szlovák turisták is nagyon kedvesek voltak vele, törődtek vele. Mi ugyan úgy gondoltuk - és mondtuk is neki, hogy a Csorba-tavat kihagyva sietünk haza, ám ő - szerencsére - ellenállt. Ha már itt vagyunk 1,5 km-re ne hagyjuk ki, ráadásul ő azért is fel akart oda menni, mert egyik szülője járt ott és most ő is elmondhatná, hogy ő pedig biciklivel jutott el oda. Az emelkedőn együtt haladva kb. 5 perc alatt felértünk a Csorba-tó külső - ismerős - parkolójába. Megérzéseimet követve tértem át egyik útról a másikra. A kis méretű és vizinövényben gazdag, de nem túl szép Új Csorba-tónál a fiúk nagyot csodálkoztak: hová megyek még tovább ? - azt hitték, hogy megérkeztünk. "-Ez még nem az!" - és kerestem tovább a megfelelő utat. Miután a fogaskerekű vasút végállomásától nem messze egy zsákutcában kötöttünk ki, a legegyszerűbbnek a síneken való átkelés tűnt. Az állomás épületének túloldalától Attila ötletére a tömeget követük, természetesen meredeken fölfelé, onnan pedig tábla is jelezte és nekem is ismerős volt már, hogy merre kell a tópartra jutni.
Ahogy e nap az elmúlt két tóparton, itt is láttunk kacsákat a tóban. Bekaptunk pár csokit, valamivel melegebb ruhába öltöztünk (én pl. alul is hosszúba bújtam), majd 18:06-kor (JÓCSKÁN KÉSŐN!) indultunk csak haza Telgártra. Mondtam is: "-Mivel 500 méterrel vagyunk magasabban szálláshelyünknél, mennyivel egyszerűbb lenne egyszerűen csak végiggurulni. Így viszont lesz részünk jó kis mászásokban, igaz abból a második - Vernár után - lesz csak küzdelmesebb!" Bár valóban későn idultunk haza, a több lejtő, mint emelkedő mellett a hátszél is mellettünk szólt: "-egy órán belül Poprádra érhetünk, onnan pedig a hátralevő 34 km-t már megtesszük 2 órán belül!" - számoltam.
Csorba-tó alatt a főútra becsatlakozva felajánlottam Attilának - a mellényem után - a másik hosszú bringás nadrágomat. Míg a táskából elővadásztam, örömmel leltem rá eltűntnek hitt három Corny müzliszeletemre; nagyon megörültem; így már nem is nagyon aggódtam az előttünk álló emelkedőktől. (Előtte is csak azért, mert éreztem, hogy megint nem saját tempóban fogok fölfelé hajtani, hanem ismét FB-vel fej-fej mellett.)
Hosszú egyenes szerpentineken 45-50 km/ó-s sebességgel, fenyőerdőben robogtunk le Tatranska Strbáig. A délelőtti sok ellenszeles kilométer után alig vártuk, hogy végre hátszélben jóformán "beguruljunk" Poprádra. Hogy az emelkedők aljáig visszanyerjem energiáimat, Attilát küldtem az élre, én pedig mögötte nyugodtan falatoztam el egymás után két Corny szeletet. Élmény volt szinte csak gurulni, lazán hajtani, miközben az enyhe lejtőn, vagy síkon 38-48 km/ó-val hagytuk magunk mögött a kilométereket. Nem sokkal Svit előtt váltottam fel Attilát, és az út bár már csak alig lejtett, sebességünk lazán 36-40 km/ó körül maradt, úgy, hogy teljesen könnyedén hajtottam. Nagyon élveztem! "Mi lenne, ha tovább élveznénk a hátszelet és meg sem állnánk Kassáig?" - vicelődtem.
Poprád előtt vezetés közben majszoltam el utolsó müzliszeletem. 18:45-kor értünk Poprádra, 38 perccel azután, hogy elhagytuk a Csorba-tavat és ¼ órával hamarabb, mint vártam. A hátszeles kerekezés útán az élen maradva, az elkerülőúton vezettem át triónkat a városon. Az ellenszél csak rövid ideig lassított - át is adtam a vezetést -, mert hamar a hegyek közé, az első emelkedőre, a Kvetnica felé fordultunk. A fiúk jó erőben és nem is laza tempóban diktálták az iramot; szinte váratlanul értünk kb. másfél kilométer emelkedő után a tetőre; Attila csak lazán: "-Háromból egy!" "-Bár ilyen egyszerű lenne a második is, mint ahogy mondod."- válaszoltam. A kanyargós lejtőn élvezettel tekeregtem, szlalomoztam lefelé: ez az útszakasz lefelé, fölfelé is élvezetes; ebbe az irányban egyébként először jártam.
Hranovnicán a fiúk megmosolyogták, amikor menetközben mobiltelefonomba ütögettem be a távolság és időadatokat. Attila is hallott róla, hogy Cipollini edzések, versenyek közben is telefonált (ilyen fotót én is láttam.). A település végétől lankás, alig emelkedő úton pedáloztunk az 1200-1400m magas hegyek közé. A Nap már nem sütött be a völgybe. Egy ideig még hármasban haladtunk; nem bántam, ha más diktálta az iramot, aztán Attila inkább saját tempója mellett maradva "elengedett" bennünket. Vernár előtt kissé kinyílt a völgy; a hegyeknek már a fölső harmadát sütötte csak a Nap. A falu elejétől ugyan néztük a házakat, hogy hol látunk embert, ahol megtöltethetnénk kulacsainkat, ám végül a kocsma volt a legbiztosabb pont. Utána, még a komoly emelkedő előtt jól esett egy kicsit a földre ülni, pihenni. Míg Attila is kifújta magát, egy rövidnadrágos félmeztelen kerékpáros társaság haladt el a hegyek felé. Nem sokkal utánuk mi is nekivágtunk utolsó komolyabb emelkedőnknek. Attila - a tájat nem ismervén és mégiscsak eddigi edzettségéhez képest igen komoly túrával a háta mögött - megint jött a szokásos kérdéseivel: hány kilométer az emelkedő és mennyi szint? Kb. 5-6 km-re saccoltam a távolságot az 1056m-es tetőig. Ahogy megkezdődött az emelkedő meredek része, a rövidnadrágos túrázók meg is álltak; talán ennyire este ez már nem hiányzott nekik. Nekünk még haza kellett mennünk.
A kezdeti, kb. 8-10%-os meredek szakaszon - ahogy FB-vel mindketten visszaváltottunk utolsó fokozatainkba egy kicsit megint morgolódtam: "-Lehet a saját tempómban fogom folytatni inkább az emelkedőt." - tényleg úntam már, hogy FB 2-vel kisebb fogszáma miatt jobban kelljen pörgetnem, ha vele akartam tartani. Persze nem lett volna "kötelező", saját döntésem volt. Egy ideig még együtt haladtunk, még ha nem is élveztem, ám kb. 1,5 - 2 km múlva a már nem olyan nagyon meredek (kb. 6-7 % lehetett - saccolom) szakaszon felváltottam. Gondoltam, keményebb izommunkával, de legalább kisebb fordulatszámmal, inkább saját ritmusomban tekerhetek; pontosabban saját ritmusomban tekerve én haladtam picit gyorsabban. Szerencsére az út nem vált meredekebbé, így már könnyedén mentünk együtt, sőt én hajtottam FB előtt. Az út meredeksége nagyon jól feküdt az áttételemhez; sőt talán a csokik energiája is elért lábaimba, így kezdtem magam jól érezni az emelkedőn. Fokozatosan, észrevétlenül gyorsultam, jöttem formába és miután már nem hallottam mögöttem FB levegővételét, pedálozását, mind inkább kezdtem erősebben hajtani, elhúzni. Bizonyítani akartam magamnak! A tekergő úton eleinte kb. 200m-rel láttam magam mögött, ám majdnem maximumot adva végül már hátranézve sem láttam. A végére már kis híján időfutamoztam, vagy mint versenyeken, úgy tekertem; mintha szökésben lettem volna. A lankásabb részen már harmadikba (30*25 v 24) is felváltottam, így már 15-18 km/ó-val is hajtottam. Végül kb. 300 méter (egy perc) előnnyel értem a tetőre. Végre megmutattam, hogy saját ritmusomban tudok én jobban is menni! A Felkai-tó és a Poprádi-tó emelkedője után szükségem volt már erre!
A kamerát gyorsan vettem is elő, és már filmeztem is a feltűnő, majd az utolsó emelkedő leküzdésének örülő Barnabást. Míg Attila befutott, a kis buckáról is körbefilmeztem. Attila feléréséről szép filmet készítettem: nagyon élveztem, ahogy messziről követtem végig utolsó száz métereit. Megint viccelődve állt meg: "-Menjünk….menjünk, mindig rátok kell várni…!" A videóra rá is mondtam, hogy Attila teljesítménye előtt igazán kalapot kellett emelnünk: miután kevés edzettséggel a lábában tartott velünk Szlovákiában, azok után harmadik nap egy ilyen túrát minden nyafogás, stb nélkül végigcsinált. Persze a hegyeket illetően FB-nek is ez volt eddigi legkeményebb túrája.
A rövid meredek lejtőre fel sem öltöztünk, utána pedig következett a könnyű, Telgárt előtti bucka, a Besnik hágó. Váltott vezetéssel diktáltuk a tempót, ezúttal végre ugyanúgy gondoltunk a felérésre: Attilával bár egymás mellett, fej-fej mellett hajtottunk, egyikünk sem sprintelt, hiszen nem is erről szólt a dolog; hanem a túrázásról. Bár Barna napközben megrótt bennünket, hogy nem vittünk magunkkal lámpát, a hágón ¾ 9-kor még egyáltalán nem volt sötét, persze ebbe belejátszott a világos égbolt is. Éppen nem lett szükség lámpákra. Búcsúzóul még a Králova Holával készítettem egy klassz snittet, hogy érezni lehessen, hogy milyen szürkületig hajtottunk.
Pontosan 21 órára értünk haza, azaz pontosan 12 órát tartott túránk, mely során 148 km alatt jó néhány komoly emelkedővel 2700m szintemelkedést küzdöttünk le. Mivel magunk főztünk (nem mentünk étterembe), nyugodtan időzhettünk a zuhanyozóban. A teavizat azonban egyből éekezésünk után fel is tettük melegedni. Attila és Barnabás közreműködésével finom vacsora készült: "zacskós" májgombócleves és egyedi kotyvasztott ízesítésű finom tészta; pasta!
Szép túrát tettünk, át sem fáztunk. Volt miért gratulálni egymásnak: ez aztán férfimunka volt! Fekvés előtt megnéztük a nap során készült filmet, majd szóba került a másnapi túra: merre ? Az én két nagyon várt emelkedőmet - a Králova Holát és a Felkai-tavat - már megjártuk, így különösebb kívánságom nem volt. (A Lengyel-túrát túlzottnak éreztem volna a fiúkkal szemben; úgy éreztem, mindhárman inkább valami nyugisabb túrára vágyunk, nem egy újabb egész napos, hosszú túrára. )
Mivel az időjósok több felhőt és esőt is ígértek, nyugati célpontok merültek fel először: Besztercebánya illetve Srdieckó és a Certovica hágó emelkedője, ám én előbbit - a város szépsége ellenére - az unalmas és hosszú völgy miatt nem ajánlottam. Végül Barnabás ideális túraötletét mindhárman elfogadtuk: ahogy e reggel is, a Kutyadombon át Hranovnicáig, onnan dombok között, buckákon át Lőcsére, majd Iglón és az 1069m magas Grajnár hágón át a Dedinky tóhoz és onnan haza. A túraötlet ideálisan közepes hossza (kb. 120km) és nehézsége (kb. 1200m szint) pontosan megfelelt a Tátra-túránkat követő napra, ráadásul korán sem kellett kelnünk, ám számolhattunk vele, hogy 6 óra tájban hazaérünk.
Adatok: TM: 6:55:00 DST: 147,85 AVS: 21,3 TR/D: 148,59
Velické tavi emelkedő: TM: 47:51 DST: 6,97 SAV: 8,73
Szintemelkedés: 2737 m

Látogatók száma: 1