|
Linkek
VENDÉGKÖNYV
 Kanári szigetek
fotóalbum!
2000-es emelkedőim
a térképen (114 + 4)!
Pireneusok 2007
MAGYAR ÉS KÜLFÖLDI BRINGÁS LINKEK azok tartalmával együtt
NAGYOBB TÚRÁK
2009 Alpok
2008 Alpok
2006 Alpok
2005 Alpok
2004 Kerékpárral a
Tour de France alpesi hágóin
2003 Kerékpárral
az Adria mentén Montenegróig
2002 Görögország
2001 Svájc - Alpok
2000 - Alpok - Adria
1999 Szlovén - horvát - osztrák
1999 Tátra, Krakkó
1998 Tátra
1998 Magas tauern
1998 Tátra túra
1996 Dolomitok
1995 Tátra túra
1993 Tátra túra
|
2009. április 19, vasárnap – 9. nap: Santa Cruz de La Palma - Barlovento – Llano Negro – Roque de los MUchachos (2426 m) – Santa Cruz de la Palma = 129,88 km + 3685 m szintemelkedés
Nap végéig megtett táv és szint: 1067,4 km + 23633 m szintemelkedés (9 nap alatt !)
Több mint 100km-es és bőven 3000m szintemelkedés feletti túrára készülvén 7:30-kor csörgött az órám. Kb. 6 óra alvás után nem csoda, hogy tovább lustálkodtam 7:45-ig. A vasárnap délelőtt nyitva levő SPAR-ban kenyeret csokit és üdítőt vettem 4,64 EUR-ért. TVnézés melletti nyugodt reggeli után 9:30-kor sikerült útnak indulnom, talán megint picit a tervezettnél később, ugyanakkor a korábbiakhoz képest egész jó időben.
E nap hátulról készültem a Roque de los Muchachos, 2426m-es csúcsára, így valóban minden méterét megismerhettem e hegyre vezető utaknak. Meg is érdemli! A korábbi túrák alapján akár nem is lenne nehéz e túra: csak ismét 0-ról 2400m-re, ám ami út a hátsó, északi leágazásig vezet, az bizony alig-alig sík: nagyrészt hullámzik. Ezt az utat első La Palmai napomon Barloventóig már megcsodálhattam, megtapasztalhattam, ám azt követően most az alsó,
parthoz közelebbit választottam. Barloventóig – mint 2 nap alatt a tapasztalatot leszűrtem – kevesebb megállást, időzést engedélyeztem; az emelkedő volt a fő program !
Jópofa volt e kis szigeten már ismerős úton, hazai pályán járni: előbb a 2 kis panorámás emelkedő, majd a hosszú egészen 430 méterre fel. Vasárnap lévén az útépítéseknél munka nem folyt, nem kellett hát lámpáknál állnom. Párszor tettem csak szünetet, egy-egy szebb kilátóhelyen, vadregényes völgyi fordulónál, ahonnan vulkanikus sziklás leszakadást, itteni jellegzetes növényeket lehetett látni.
Los Saucesnél a hőmérő 21 fokot mutatott, a falu nevéről beugrott gimis osztályfőnököm szófordulata: „-Los banditos!” A településen a SPAR ezúttal zárva volt, így nem vásároltam ? A szeles és eleinte felhős útszakasz miatt kb. 20 – 25km-es szakaszon, talán Barloventóig hosszúujjúban hajtottam. A szél ellenére nem aggódtam, a hegyi emelkedőre egyértelműen jó időt vártam…. pedig ….. ez nem is volt olyan egyértelmű – derült ki később.
A Barloventóba felvezető emelkedőn már napsütésben tekertem és ezúttal a hegységnek ezen az északi részén
sem voltak felhők, ezért is kaptam fel a fejem, amikor az úttal szemben feltűnt a hegytetőn az egyik obszervatórium: fel lehetett látni a 2000m-rel fentebbi csúcsra. Itt sem számítottam nyitva levő SPAR üzletre, ezért már a benzinkútnál bevásároltam vizet (tölteni sem tudtam volna hol) és egy kevéske csokit.
Rövid pihenő (12:18 – 30) után keresztülhajtottam a településen, majd figyelemmel kerestem a leágazást a parthoz közelebb nyugatra vezető hegyoldali útra. Noha a térkép azt jelöli főbb útnak (LP – 1) és azt, amin 2 nappal korábban tekertem csak LP – 111-nek - (igaz a táblák ráadásul nem is így írták) – mégis a főbb út ágazott le keskeny utcaként és az elvben kisebb út haladt tovább szélesebbként: ezért nem volt nehéz eltévesztenem, hiszen keresni kellett a leágazást!
Az út hamar megmutatta panorámaút jellegét, amit szerencsésen hosszan meg is tartott; persze a hullámzás sem maradt el; autók kb. negyed óránként jöttek csupán. Egy korai kilátópontnál, ahogy az erős szélben, de tűző napsütésben filmeztem, bizony a napfény ellenére lábam majdnem hogy fázott. Néhány kilométer múlva az út 1-2 km hosszan a hegyek felé kanyarodott be egy mély völgybe, ahol meg lehetett csodálni ezen vulkanikus hegyek jellegzetességeit. Egyik alkalommal a korláton kívül 2-3 fekete kecske társaságának is örülhettem.
Mivel elő is vettem fényképezőmet, videómat, egy ideig megnéztek maguknak az állatok (picit én is tartottam ám tőlük), ám végül ők ijedtek meg és kocogtak el. Hiába mondtam nekik, hogy: „-Nem bánt a bácsi!”
A harmadik, legnagyobb, sziget belseje felé tekerésnél tisztán láttam a két nappal korábbi fenti utamat, majd ismét a Roque de los Muchachos obszervatóriumait. Mivel ez az út is hullámzott, ahogy számolgattam a gurulások szintkülönbségeit, lassan közeledtem ahhoz, hogy azt mondjam: szintemelkedés szempontjából talán nincs is különbség a két út között; közel ugyanannyit hullámoznak.
Egy fél km-s alagút előtt viszonylag jó helyet találtam az út mentén, hogy megebédeljek, ott laktam jól. Ahogy jól megválasztott étkezőhelyiemnél, most sem panaszkodhattam a kilátásra: északnak az óceán és egy csodás, trópusi növények által belakott völgy, a sziget belseje felé pedig a Roque.
A folytatás már változatos meredekséggel, ám az emelkedésé volt. Egyúttal a sok szépség kiváltotta megállások, filmezések miatt megint eljutottam oda, hogy figyelmeztettem magam: „-Gábor, mérsékelten a filmezéssel, mert már igazán haladni, haladni kéne! Szalad az idő!”
Talán Lomo los Hereros néhány háza után egy balkanyarból a sziget belseje felé fordulva szép, kanári pínea fenyőerdők és kis úszó felhőcske felett tűnt fel a Roque csúcsa: „-Juhéj!!” – szakadt ki belőlem.
Annyira ideális volt a kép, hogy 10 percet sem sajnáltam, hogy videóra is vegyem elhaladásom és a bringázás közben látható képet, illetve szuper fotót készítsek a csúcs felé hajtó bringásról (rólam) és a tájról. Kezdődött az extázis! ?
És ismét csak: La isla bonita: a szép sziget! Okkal számíthattam rá, hogy ezúttal a tiszta időben talán szépen beleláthatok majd a Caldera óriáskráterbe.
Erdei, illetve napos úton 14:58-ra értem a múltkori, fenti hegyoldali út becsatlakozásához, ahonnan a Roque leágazásáig ismert úton hajthattam; egy-két hullámzással megspékelve. Mindössze 40 perccel jártam előbb, mint 2 napja a sziget kör alkalmával. Érdekes tapasztalat volt, hogy noha eddig teljesen tiszta idő volt a sziget ÉK-i csücskében, nyugat felé haladva nem tudtam elkerülni a korábban látott felhőbe való belehajtást: megint ködben kerekezhettem pár kilométert. Eközben jártam szerencsével egy talán La mata-i benzinkútnál, ahol beszereztem a csúcsra tekerés előtti utolsó vízkészleteimet.
Itt nem működik, hogy az ember csak úgy lazán nekivág 2 banánnal és 2 kulacs vízzel. Innen 1400m-rel felfelé és utána lefelé nincs vízvételi lehetőség. Itt aki ezzel vagánykodik, az kiszáradással fizet! Tovább kerekezve egy kanyarnál újabb három – ám más fajta kecskével találkoztam: „-Hát szevasztok! Vigyázzatok magatokra!” – örültem nekik.
L’lano Negrónál ködben tűnt fel egy régi szélmalom. Szakadozó ködben, felhőben érkeztem 15:50 körül a Roque (Observatorio Astrofisico) már ismert leágazásához (1130 m), ahol tábla jelezte, hogy a következő 12 km-en a meredekség időnként 15%-os.
A kormánytáskámban lapuló diagram a kaptató a leágazástól 16 km alatt küzdi le a szűk 1300 m szintkülönbséget (ez átlagosan 8%-os meredekség), ebből az első 2 km 10,3%-os, utána pedig 1-1 6,5 és 9,5%-os km kivételével végig 7-8%-os meredek.
A ködös-felhős és időnként szeles emelkedőn csupán 2 km-t kellett kapaszkodnom a felhőzet szakadozni kezdjen és beszűrődő napfénynek örülhessek. Egy hosszabb egyenesben kamerámat letéve máris megörökítettem kiállva hajtásomat háttérben a szálldosó felhőpamacsokkal és napsugarakkal. Hamarosan száz ágra sütő napfénynek és így csodás tájnak, fenyőknek, és a fák között az óceánra és az afölötti felhőrétegre nyíló kilátásnak örülhettem.
Ekkortól alig bírtam magammal: szavakba sem lehet önteni az érzést; a videó idézi vissza: az ember alig hiszi el, hogy ilyen felfoghatatlan csodásat élhet meg, láthat, érezhet. Egy alkalommal rá is mondtam a filmre: Hihetetlen, hogy bizony én, Györgyi Gábor, ott tekerek La Palmán a virágok, napsütötte pínea fenyők között és fentről nézem a felhőket. (Ráadásul autó kb. 20-25 percenként érkezett; így jóformán magam voltam csak az úton, ilyen tájon!
Persze 5 órától a szokásos és kedvelt késő délutáni fények – és a DNY-ról (azaz részben ezen oldalról) sütő napfény - is rásegítettek a panorámára; ekkor a legjobbak a kontrasztok!
Az út végig a hegy ÉNY-i oldalán tekergett felfelé, így folyamatosan hallottam a nem messze erősen fújó szelet, de a hegy egy része éppen megvédett. Ha akár csupán 30 foknyival is északabbra tekerek, bizony nagyot küzdhettem volna a légmozgással. Mivel a térképet nem néztem, időnként vártam, hogy mikor érek szeles részre, de amíg az erdő tartott, mindig megúsztam. Tetszettek a fenyők: jópofán voltak sűrűk a levelei az ágakon: süninek is neveztem.
Egy-egy kanyarban, útszakaszon a virágos fenyős táj a Tátrát is eszembe juttatta (bár a fenyők ott más fajták), de az óceánra és a felhőrétegre nyíló panoráma végül nagy különbséget tett. Alig hittem el: ahogy fentről, a csodás fenyők közül, szinte érintetlen természetből nézem a végtelenbe tűnő óceánt, vagy figyeltem a felhők részleteit: mozgásukat. Életre szóló, az életben ritkán adódó élmény volt ez! Vissza is vágyom!
Egy hasonló kanyart tettem meg uzsonnázó helyemnek is; onnan a felhős-óceános kilátást élvezve hívtam fel szüleimet – részben bejelentkezni – illetve (vicces) megkérdezni, hogy a reggel óta nyitva levő konzervmájas vajon jó lehet még délután 5-kor is ? (nem lett bajom tőle)
A felhők feletti szakaszon, azaz kb. 1300 méter felett, 2000m-ig átlagban 200 méterenként csináltam önfilmezést. Kellett ! Ez is mutatja, hogy minél többet magammal akartam vinni az élményből: sose felejtsem el ezt a szinte csodát!
Egyik filmen az élményt kifejezendő rá is mondtam: La Isla Bonita, azaz szép sziget. Minden nap ezt mutatta! Mivel többször is csinálnom kellett magamról bringán ülő fotót is, azok gyakran 4-6 percet is elvittek, mert nem egyszerű az elkészítésük. A képen úgy látszik, biztos valaki lefotózott, pedig nem !
Elárulom a trükköt: ha láttam, hogy csodás a háttér és megfelelő a hely, van hová a fényképezőt is letenni, akkor jöhetett a megvalósítás. A fényképezőt letéve beállítottam 10mp-es önkioldós fotózásra, majd a bringát megfelelő helyre tettem, hogy hamar rápattanhassak.
Miután a gombot lenyomtam, sprinttempóban rohantam a bringához, (esetenként kaptam fel) és ültem rá, - ha tudtam – tettem lábam a klipszbe, hogy úgy tűnjön normál tekerés közben lettem lefotózva. Csakhogy előfordult, hogy a 4-5. fotó sem lett jó, mert épp nem értem még oda a képre, vagy túlhaladtam, vagy épp fordulás közben kattant el a gép….. úgyhogy néha bizony sok idő elment egy-egy szuper fotó kedvéért. Ám csodásak lettek!!
Ahogy ritkultak a fák, úgy vált veszélyesebbé az önfotózás: vigyázni kellett, nehogy a leállított fényképezőt lefújja a szél az adott kőről. Kb. 2000 méteren érte ki az erdőből; így a szél is megtalált, viszont a panoráma is teljes lett: az óceán felett egyébként inkább északra volt egybefüggő a felhőzet, nyugat felé véget ért a felhősáv; ott tisztán látszott a vízfelület.
Mivel az út tekergett, a szél csak időnként késztetett nagyobb erőkifejtésre, de már közel is voltam a leágazáshoz, ahonnan meg már visszaszámolhattam a maradék kb. 3 km-t. Már jóval a felhők felett járva, fentről jobban érződött, hogy a felhőzet hogy tapad a Föld felszínhez, óceánhoz – ahogy a repülőből is tűnik.
Csak normál helyeken, a földről érezzük másnak a felhőket, de én most La Palmán jobban megértettem, hogy az is mily közel hozzátartozik a Földfelszínhez: alig kell feljebb menni és máris fentről nézhetünk le rá és élvezhetjük az örök napfényt.
A leágazástól már a csillagvizsgálók útján hajtottam; körbenézve bizony a fotón is legalább 8 csillagvizsgáló látszik, de van fent legalább 12. Ilyen nevekkel, mint Jacobus Kapteyn, Isaac Newton, Solar, W Herschel, Carlsberg, Magic, Galileo és a NOT, ahová – a csúcson mellett - én is tartottam a webkamerás fotó miatt. A rengeteg fotózás, filmezés, gyönyörködés miatt végül eléggé szoros lett, hogy a szerdai 1 9-es időponthoz képest 1 órával hamarabb felérjek. Szélmellényt felvéve megint igyekvősre kellett fognom, főleg úgy, hogy itt-ott bizony a szél erősen megfoghatott.
Gondolkodtam rajta, de végül egy megfelelő helyen a csúccsal közös – elhaladós – önfotóra is rászántam 2-3 percet. Most is percekkel korábban értem csak a csillagvizsgálóhoz, ahol a szél ellenére 1,5 percet is vártam a kezemben a Hajrá Magyarország sállal, hogy az is a webcamerás fotóra kerüljön ? Nagy valószínűséggel itt még nem járt magyar bringás!
Néhány fotó után videómat megfelelő helyre tettem, hogy pár mondat mellett én is a képen legyek, majd alaposan felöltözve mentem a csúcsra belenézni a Caldera kráterbe. Sajnos már csak kb. 25 perc volt naplementéig, így a hegykoszorú nagy része már árnyékos volt, de azért így is élvezhető volt. Szerdán az volt szép, hogy a felhőrétegből csak a csúcsok látszottak ki (kb 2000m felett), most pedig éppen az, hogy a teljes sziget fő, központi részén, gerincét a sok vulkánnal látni lehetett, persze a hegysor két oldalán most is felhők ültek a levegőben. Feljebb emelkedni nem tudtak, így megakadtak a hegyben. Szép volt!
A videón sem tudtam visszafogni magam, hogy bele ne üvöltsem a csodás táj, kép rám tett hatását.
Nyugat felé a lemenni készülő Nap sütött szépen, míg észak felé a hegyen „fészkelő” csillagvizsgálók képe (a webkamerás NOT tetejét közben ki is nyitották!) volt magával ragadó. Épp olyan szép volt, mint amely képeken én ámultam még pár hete, Magyarországon az internetet böngészve.
A viharos erejű szélben erősen kellett fognom a videókamerát is, a megfelelő önfotó pedig itt is csak kb. ötödik próbálkozásra sikerült, pedig itt már nem is tekertem. Miután úgy éreztem, hogy semmi sem maradt ki és nem maradt semmi hiányérzetem, mindössze néhány perccel 1 9 előtt, így pár perccel hamarabb, mint szerdán ismét nekivágtam a hazaútnak, melyről tudtam: gurulás után az első – emelkedős – kilométerei az ellenszélben még nehezek lesznek!
Elégedettség után hamar átfordítottam gondolataimat a sietős hazaútra. Nem ábrándozhattam tovább, hiszen fent 2200 méteren köszöntött ráma szürkület. Kb. 10 perccel jutott több a világosságból, mint 4 napja. A lejtőn ameddig lehetett lámpát nem gyújtottam, így gurultam kb. 1700 méterig. Onnan viszont már lámpával vettem a hajtűkanyarokat. Egy alkalommal a sötét erdőben haladva nem esett jól, ahogy reccsenést hallottam a kerekem alatt; ám hamar rájöttem: egy leesett tobozon gurulhattam át.
A már szokásos megbízhatósággal és közlekedéssel gond nélkül ereszkedtem (a hűs miatt megint esőnadrágot felvéve ?). Jól esett, amikor először kb. 1200 m-es magasságból megláttam a lenti fényeket, és amikor kb. 600 méteren végre kiértem az erdőből. Ezúttal nem mentem be a csőbe, hogy jobbra a város felé induló lejtőre fordulok (később az az út emelkedik még), a másikon könnyedén gurultam le Santa Cruzba, ahol utolsó La Palma-i napom hazatérésekor, búcsúzóul videóra is vettem a parti sétányon való kerekezést (22:15). Legtöbb este így érkeztem haza !
(Bizony a lejtő – eleinte lankás - kezdetétől a házig a 37 km-es lejtő 69 percig tartott !)
Ahogy reméltem is – bár az ember sosem gondolja, mennyire átütő élmények érik – feledhetetlen 5 napot töltöttem La Palmán. A sziget nyugalma, gazdag növényvilága, a természeti látnivalói, csodái engem is rabul ejtettek. Sokadszor csak ismételni tudom: a sziget valóban La Isla Bonita. Jó volna valamikor visszatérni!
Adatok: (hamarosan)
Györgyi Gábor
|
8. nap: vulkántúra Los Canariosnál
10. nap: Los Christianostól