2009. április 20, hétfő – 10. nap: Santa Cruz de La Palma - KOMP – Los Christianos – San Miguel – Granadilla – Teide fennsík (2350 m) – La Orotava = 116,08 km + 2731 m szintemelkedés
Nap végéig megtett táv és szint: 1183,48 km + 26364 m szintemelkedés
Kései fekvésemet követően kb. 5 óra alvás után 3 5-kor zajongásra ébredtem: mások is a komp miatt kezdtek készülődni. Mivel kb. negyed óra múlva az én órám is riasztott volna, rövid lustálkodás után nekiláttam én is a készülődésnek: úgysem baj, ha nem kell rohanni és nincs kicentizve minden perc. Összepakolás (talán részleges reggeli) és a bringa levitele, felmálházása után 5:37-kor indultam a hajóállomásra. 6:00-kor indult, ám azt mondták, hogy fél órával célszerű már ott lenni. Végül csak kb. 42-re értem oda, ám így is be tudtam tenni a cuccaimat az 1 EUR-s és kulccsal zárható szekrénybe.
Hajónk még sötétben és persze hűvösben indult útnak, álmos is voltam, így miután megfelelő helyet találtam, picit átlapoztam a FredOlsen reklámújságját (kiderült, hogy a La Palma – Los Christianos hajóút 126 km) majd aludni próbáltam és sikerült is. Kint időközben világosodott – néha picit felébredtem -, láttam, ahogy a nagy sebesség mellett picit vízcseppes az oldalsó üveg, néhány ember kint kabátban nézelődik; Tenerife csúcsa, a 3718m magas Teide pedig már előbújt, sőt süti a Nap. Amilyen fáradt voltam az elmúlt kemény nap és 5 óra alvás után, nem tudott lázba hozni. La Gomerában sok német turista szállt a kompra; kicsit felébredtem, majd bóbiskoltam tovább.
A komp már emelkedő napsütésben, 8:30 előtt kötött ki. Csupasz bringámmal legurultam a kompról, majd gyorsan próbáltam megtalálni
a megfelelő szekrényes gumis kisvonatot, amin cuccaim kereshettem. Kis időbe telt, de szerencsére meglett; nem úgy a telefonom. Hiába kerestem végig mindenhol: nem találtam. Próbáltam visszaemlékezni és mintha a zsebemben lett volna és talán alvás közben kicsúszott a zsebemből.
Az üzengetésnek, drukkolás-kérésnek így egy időre vége szakadt. Visszazökkentem a kb. 6-7 évvel ezelőtti időbe, amikor még mobiltelefon nélkül túráztam.
A felvágottból, dzsemből, kenyérből, sajtból álló és finom gyümölcsjoghurttal záruló reggeli után a magas gátról körbefilmeztem a belső, védett öblöt és Los Christianos környékét, majd picit a településen kerekeztem, nézelődtem és vettem egy videókazettát 7,95 EUR-ért.. Nem volt kedvem egyből továbbrohanni. Jól éreztem magam a szép óceánparton: szép sétányok, pálmasor, rövidujjas nyaralók, napozó emberek a parton és szörfösök, valamint elvétve néhány ember a vízben.
Kellemesen meleg idő volt, az ég is tiszta volt, a pálmás sétány hátterében tisztán látszott az egész hegytömb. Padra ülve el tudtam volna ott időzni, de várt a Teide fennsík és este mára sziget túlfele, La Orotava.
A településről kifelé (10:50-kor indultam útnak) épp „jókor” sikerült eltévesztenem a kihajtót, így túlmenve rá is „futottam” egy kb. 12% meredek utcára, arról hajtottam vissza a keletre, a kemping irányába is haladó útra; ezúttal persze Güiza, majd San Miguel és a Teide fennsík felé tartottam. Érdekes volt, hogy San Miguel felé – már a hegyoldalban tekerve – először láthattam tisztán a Teide csúcsát; korábban többnyire felhők takarták, ezúttal nagyon tisztán látszott az egész hegység. (La Palmán az ötből egy ilyen reggel volt, de pár óra múlva már ott sem lehetett látni a csúcsokat.)
Güazába érve Valle San Lorenzó felé kezdtem meg a kapaszkodást miután a reggeli hűs miatt felvett meleg zoknim vékonyra cseréltem.
Már nem is emlékszem, talán a forgalom miatt félúton jobbra tértem le, hogy majd a szomszédos Buzanadán át hajtsak fel a kisvárosba, ám nem tudtam mi vár rám. Ez az út torony egyenest haladt a sziget belseje, a hegyek felé; a 10%-os meredek még elment, de egy út szélén vagy lépcsőn ülő bácsi megnézett; vajon mit gondolt? „-Hát ez sem tudja, milyen utat választott !” – ezt más utóbb gondoltam, miután a kis mellékút többször is 15%-os meredek rövid rámpákon hajtott északnak.
Jól beletrafáltam! Mivel a Teidére készültem, nem láttam jó ötletnek már az elején sok erőt kiszívatni magamból, ezért amikor egy kis keresztúton – szemben a megint 14-16%-osan folytatódó úttal – lehetett, balra fordulva a szomszédos lankásabb útra tértem át. Valle San Lorenzóból a Mirador de la Centinela kilátópont (540 m) felé már normál meredekségű és nagyobb forgalmú panorámaúton pedáloztam.
Szépen vissza lehetett látni a kikötőváros illetve a közeli művelt területek felé, ugyanakkor a sziklatömböt megkerülve a hegytömb DK-i lankáit és a Teidét is tisztán láthattam.
San Miguelben a szokásos boltnál álltam meg, más ismerődként vásároltam; itt is. Árnyas padon kényelmesen eszegettem egy kicsit, mi szem-szájnak ingere: csokit, banánt, pudingot és croissont.
Lankás, néhol nagyon repedezett útszakasz vezetett Granadilla felé (pár km-n át vissza is vettem a tempóból!); itt még nem jártam, mert korábban Las Zocasból alacsonyabb rendű, de hibátlan úton hajtottam Granadillába (jobb is volt). Egy kis településen egy helyi kisgyerek kezdett versenyezni velem, nem voltam olyan kedvemben, hogy hagyjam, így hát picit rágyorsítottam. A kisvárosban (14:14) megállás nélkül fordultam az ismerős, már bejárt – jó aszfaltú, nagyrészt napos - emelkedőre Vilaflor felé. Éppen az első négy napi túrán szerezett tapasztalatok alapján választottam inkább ezt az emelkedőt,
mert ez picit lankásabb a San Miguelből indulónál. Legutóbb, épp a negyedik na, felhős, nem túl barátságos időben hajtottam fel erről Vilaflorig, a végső 5-7 km-en már ködben, felhőben.
Mivel az időt nagyon „magam elé engedtem”, faragnom kellett a hátrányomból, de mivel ez az – egyébként 5-6%-os - útszakasz nem késztet(ett) kilométerenként fotózásra videózásra, 920méter magasságig meg sem álltam. Legközelebb, 1050 méteren egy hajtűkanyarnál időztem, ahol előbb visszagurulásos önvideót csináltam, majd önfotót, a szokásos koreográfiával: beállítom a 10másodperces időzítős fényképezőt, kattintás után sprinter tempóban rohanás a lentebb letámasztott bringához, felpattanás és időben a képre hajtás. Persze itt ötödször sem lett még tökéletes a fotó, így mire elkészült a megfelelő, összesen elment vagy 10 perc.
Talán videózás közben tűnt fel – véletlenül – hogy bizony a háttérben egy sziget látszik – a felhőréteg felett: „-De hiszen az csak Gran Canaria lehet!” – magam is meglepődtem. La Gomera és La Palma után ez már a harmadik sziget volt, amit Teneriféről láttam. A Nap egyébként ragyogóan sütött, igazán jó idő volt; viszont az UV sugárzás ilyenkor 9-10-es, amikoris 10 perc alatt le lehet égni.
1200 m-en ott álltam meg enni, ahol szűk hete már párában hajtottam a teljesen csöndes erdőben; alatta hosszan napos az út! Ezúttal nagyon jól esően árnyas fenyőerdőben „hajtűkanyarogtam” párat. Kifejezetten jól esett az árnyék! Szeretem az ilyen helyeket; mélyet szippantottam a fenyőillatból; autó kb. negyed óránként érkezett. Az óceánpart és a kis vulkánok egyre messzebb látszottak már. 4-6%-os, barátian emelkedő úton érkeztem Vilaflorba, ahol ismét megszokott helyen vásároltam és ültem le picit falatozni, fagyizni (16:50-17:10).
Naívan, mit sem sejtve hajtottam tovább a kis utcácskán; csakhogy az bizony kb 10-12%-os kaptatóban végződött, majd a keresztutca szintén kb 13%-os meredek 300 méteres szakasszal vezetett vissza a Teidére vezető kocsiútra. Az elmúlt nap jó nehéz volt, és e nap málhával is már 1500 méter szintemelkedés volt a lábamban: nem hiányzott ilyen kínzás. (összehasonlításként: csomag nélkül a párás napon 1 óra 14 perc alatt értem fel Granadillából Vilaflorba, míg most málhával kb. 1:30 alatt; a falu tetejéig volt 1:39).
Ahogy már a település előtt is lehetett látni a hegyoldalon, Vilaflort több száz méter magasságon át szép fenyőerdő követte; így csodás időben, nagyon szép tájon, emelkedőn élveztem a bringázást; csak az idő ne szaladt volna. A falut követő 4 hajtűkanyaros szakasz végén rövid időre még zenét is raktam fülembe (mp3), hogy az is hajtson. A szerpentineket 8-9%-os nem jól eső kilométerek követték, itt küzdenem, néha a nyeregből kiállva tekernem is kellett; lábam időnkénti szusszanása kedvéért szisztematikusan álltam meg 100-150 méter szintemelkedésenként.
Lábaim (térdízületek és vádlim) lassan kezdték megérezni az elmúlt nap és e nap együttes hatását. :-)ól jött a Vilaflorban vett energiaital. 1850 méteren értem arra a kilátópontra, ahonnan már nem sok volt hátra a bejárt útból; első napomon itt értem ki a felhőkből és percekkel naplemente előtt itt nézhettem rá fentről a felhőkre. Most még szépen sütött a Nap, bár már 1 7 volt. Az erdő ritkulásával egyre többször éreztem komoly ellenszelet, mely bizony aggasztani kezdett.
Fejben, erőben már úgy készültem, hogy már csak néhány 100 méter kaptató áll előttem, aztán újabb 2-300m és könnyed gurulás. Mivel az ellenszél ugyanúgy erőre készteti a lábat, mint az emelkedő, még két óra ellenszél azt jelenthette, mintha még két órán át felfelé hajtanék. Nem volt elég az emelkedő, bizonyos szakaszokon a szél már így is leamortizált. Anélkül is elég lett volna, hát még így.
Mondtam is a videóra: így az embernek elmegy a kedve a bringázástól. „-Ha fönt elkap a szél a köves lávasivatagban az aztán nagyon király lesz!” – morgolódtam, aggódtam komolyan – „akkor nem tudom mit csinálok!” Ráadásul így is későre járt már.
Egy alkalommal – mert eszembe jutott – elővettem magyar zászlómat a táskából és a csomagokra rögzítettem: „-Hátha ad egy kis erőt!” Egy Parque Nacional del Teide tábla után 19:38-kor értem fel a 2170m magas első tetőpontra, az El Ratemar-ra. A kanyarból a Teide fő csúcsa még nem mutatta meg magát, de a déli krátere, a Pico Viejo és a fekete láva már jól látszott. Az óceán felé tekintve a laposabban sütő Nap már aranyhidat „fe3stett” az óceánra, ráadásul La Gomera mellett feltűnt El Hierro szigete is.
Kb. 3 km gurulással érkeztem meg a fennsík egyik elágazásához, ahonnan északnak a fekete láván át vezetett út, míg az én utam – ami számomra Amerikát idézte – hosszú egyenes úton, érdekes hegyalakzatok és még inkább egyedülálló sziklaalakzatok (Los Roques) felé tartott: pár km-t még síkon kő és néhány kaktusz, szárazságot viselő – szavannát idéző - növény között, majd kilométereken át felfelé; a 2370 méteres nyeregig. Lenyűgözött a még 1700 méterrel fölém emelkedő – naplemente sütötte - hatalmas vulkán, illetve a kősivatag, a szavannát idéző gyér növényzet és a narancsos fényekben pompázó Los Roques sziklái; alig hittem el. Megint az az érzés: bizony itt tekerek: én, Györgyi Gábor. Igaz ez, bizony! Egyáltalán nem európai volt a táj; döbbenetes élmény volt. Sajnáltam, hogy a fennsík többi részét nem láthatom világosban, ugyanakkor tudtam, hogy 2 nap múlva erre jövök majd vissza Los Christianosba.
Sajnos tekerés közben szél lassított; ami később a Los Roques környéki emelkedőn még több erőt szívott ki belőlem. Ahogy a még szinte sík, ellenszeles úton tekertem, a videóra mondott mondatok mindent elárultak: „-Ez a fennsík nagyon brutál…. Meg a szél is, hogy rohadjon meg!”
A szél is erősen fújt, a szürkület sem esett jól és a levegő is jócskán hűlt már (és egyedül voltam a környéken). Hamarosan beköszöntött a sötétség, rövid bringanadrágomban már fázni kezdtem és még mindig fölfelé kellett tekernem. Ráadásul hiába hittem, hogy csak a telefericóig emelkedik (a térképen is így tűnt korábban), az onnan még tovább kapaszkodott felfelé. Kivoltam! „-Meddig még ??” – kiabáltam a levegőbe!
A szél megint rossz kedvet okozott: útjába állt, hogy élvezhessem a túrát és egy kellemes nap végén elvette azt az élményt, amikor jó kedvvel, katarzis érezve érek fel a hosszú, egész nap „mászott” emelkedő tetejére. A széllel sem tudtam megbékélni; lent nyoma sem volt szélnek! Miért kellett ennyire megkínozni ? Egy alkalommal rövid megállás során a kormányra is rogytam és egy percre lélekben elhagytam magam: „-alig bírom már….” Már utolsó erőimet mozgósítottam, bár néha már-már villogott a műszerfalam, hogy: rögtön itt a vége. Sötét volt, fáradt voltam és az utolsó kajálás adta energiából semmi sem maradt már (sötétben kajálni már nem lehet). Ami persze lejtőn nem jelentett volna gondot, de még ellenszélben kellett fölfelé hajtanom !
Végül már lámpával világítottam, amikor egyszer csak véget ért az emelkedés... aztán mégis folytatódott pár percig (21:20-23 ?). A lejtő – még fennsíkon vezető részén sötétségben gurultam, úgy, hogy meg sem néztem hány km és mi vár rám a 2055m-en található El Portillo elágazásig, a gyorsabb lejtő kezdetéig. Sötétben, eleinte hegyekhez közel gurultam óvatosan.
El Portillónál akadt pár épület, de már gurultam is tovább; várt La Orotava, ahová 9 óra környékére ígértem magam; mobiltelefon híján pedig még jelezni sem tudtam, hogy közeledek: „-Vajon meg tudok még szállni a szálláson ?” – gondoltam.
A lejtő picit hűs volt, így pár km után jobban felöltöztem. Autók sem közlekedtek már, egymagam hasítottam a sötét erdőben. Időnként persze akadt rálátás a kivilágított hegyoldali településekre és a csaknem összeérő La Orotava és Puerto de la Cruz házaira. Már tudtam, hogy hová tartok. Alig vártam, hogy megérkezzem az első településre, ahol lesznek fények; ez volt Aquamansa kb 1100 méteren.
Homályosak az emlékek már, mindenesetre akadt egy szakasz, ahol meglehetősen rossz volt az út, azon túljutva viszont emlékszem, ahogy a már kivilágított úton 50 km/ó-val suhantam. 22:37-re értem le La Orotavába. Egy vázlatos térképem volt a városról; azt hittem az alapján talán meg is lehet találni a szállást; ehhez képest….
Ahol kikötöttem, ott egy benzinkúttól csak nagyjábólra sejtették merre lehet a keresett utca… átlósan fölfelé ! Tehát túlgurultam; éljen ? Ez hiányzik 1 11 után, amikor a szállás megtalálásban jócskán késésben vagyok. Kb. 1 km-t hajtottam felfelé a széles úton, amikor egy lánytól kértem segítséget. Mázlim volt: ugyan nehezen beszélt csak angolul, de elmondta, hogy arrafelé megy, szívesen megmutatja. Nagy szerencsém volt!
Kb. 800 métert gyalogoltunk, ám ebből kb 200+300 métert kb. 10%-os meredek utcán fölfelé: egy meredek utca föl, majd jobbra, aztán újra meredeken föl, aztán jobbra. A nehéz bringát tolva jól el is fáradtam, megizzadtam. Hosszú napnak a végén jártam már.
Örömmel érkeztem meg a szállásra, ahol viszont hiába csöngettem, senki nem nyitott ajtót. Egy mobilszám ugyan ki volt írva, de hát 3 11-kor… ráadásul mobilom sem volt már. Már abban sem voltam biztos, hogy meg tudok ott aludni megfordult a fejemben, hogy máshová kell majd bekéreckednem. Végül talán harmadik csöngetésre ajtót nyitott egy srác, akivel talán egyből magyarul szólított meg, hiszen ő már tudta a tulajtól, hogy érkezem. Hatalmas szerencsém volt! Percekig hatása alatt voltam a történteknek: már-már tovább kínlódtam volna e napom befejezése felé, amikor épp egy magyar srác nyit ajtót; mert véletlen meghallotta a csengőt. Dumáltunk kicsit, segített a lecuccolásban, elmondta a tudnivalókat, aztán szobámba vonultam vacsorázni, majd lefekvéshez készülődni. Micsoda nap volt !!! Atya világ ! hajnali hajózás, mobil telefon elvesztés, összesen 2600m szintemelkedés a fennsík tetejéig, sötétben átkelés és ereszkedés, végül pedig a szállás nehézkes megtalálása és a szerencsés bejutás….
Ez is megvolt ! Másnap végre az izgatottan várt Loro Park következett!
Adatok:
Adatok:
Idő / TM
Táv / DST
Részátl:
Szintemelk.
Átl pulzus
Max pulzus
Leág Güizától valle S Lorenzó felé
1:04:00
14
13,1
2279 m
109
151
Granadilla (653 m), 14:14
2:41:04
33,11
11,8
121
146
Vilaflor (1466 m), 16:55
4:20:26
47,72
8,8
129
145
Ratemar, 2170 m (19:38 – 43)
6:00:14
60,44
7,64
135
148
Azt hittem: a tető, de mégsem (21:16)
7:05:29
74,9
13,3
392 m
131
145
La Orotava, központ
8:28:00
kb. 114
28,4
0 m
betelt memória
betelt memória
La Orotava, szállás
8:38:26
116,08
AVS: 13,4
0 m
betelt memória
betelt memória
Összesen:
TR/D: 116,08
ODO: 1118829
Kcal = 4303 / kb. a Parador hotel magasságáig
Költség:
- videókazetta: 7,95 EUR
- San Miguel vásárlás: 3 croissont, 1 kenyérféle 2,7 EUR
- San Miguel vásárlás: víz, puding, csoki, 3 banán 2,96 EUR
- Vilaflor: ??
Kanári szigetek
9. nap: Roque Muchachos
11. nap: Loro Park,
