2009. április 22, szerda – 12. nap: La Orotava – La Matanza – La Esperanza – Las Canadas (2300 m) – El Portillo – Parador hotel (kb. 2150 m) = 85,05 km + 2797 m szintemelkedés
Nap végéig megtett táv és szint: 1362,87 km + 30686 m szintemelkedés
8:30-kor ébredtem, odakint szép kék, jó idő fogadott. A fiúk, a magyar srác (Feri ?) és az olasz srác a Teidére készülődtek egy buszos túra keretében. Mire a kinti asztalhoz ültem reggelizni, már el is mentek. Reggeli után, készülődés közepette meghúztam a fékeket, mert eléggé elkoptak már és a feljutás után málhával készültem nagy lejtőre. 10:30-kor tudtam útnak indulni. Otthon íróasztal mellett persze ezt sem így terveztem, de kellett a pihenés meg különben is nem voltam már kiéhezve 3000m szintemelkedés megdöntésére; nem akartam 7 óra előtt kelni. Az elmúlt esti hazajutás tapasztalatai szerint indultam útnak a központ felé.
Olvastam róla, hogy La Orotava talán a leghangulatosabb kisváros Tenerifén. Történelmi épületekkel szegélyezett, meredek sikátorokkal teli város. Híres a sötét színű fából pompásan kifaragott erkélyeiről és kertjeiről. Templomai, középületei is a régi idők hangulatát idézik. A város szokatlanul zöld környezetben, dús banánültetvények közepén fekszik. Az Orotava völgy megközelitőleg 60 km2 –en terül el. Termőföldben és vízben gazdag terület, ez ami ideális hely bizonyos banánfajták termesztésére. A termés egy részét exportálják.
1704-ben a város nagy részét elpusztította a földrengés. Az azonnali újjáépítésnek köszönhetően maradt fenn az óváros, ami az európai kulturális örökség részévé vált.
A város egyik nevezetessége a (Nuestra Senora de la concepcion) templom, barokk stílusú homlokzatával és bizánci kupolájával. Továbbá növényekkel övezett oázisban található a Los Realejos kastély, ami egyben a sziget kultúráját és történelmét bemutató kiállításnak ad otthont.
Szerencsémre épp a régi, hangulatos erkélyes és szép cégéres, virágos házak jellemezte központba jutottam le, ahol közben
egy helyen egy citerás is szórakoztatta a turistákat, illetve sikerült megtalálnom a híres templomot is. Jól esett nem törődni az idővel, hanem nyugodtan megnézni egy picit a házakat, örülni, hogy végre időzöm egy kulturális látnivalókban gazdag városközpontban, filmezni, fotózni eleget, ugyanakkor 1 12 is elmúlt, mire elhagytam a városközpontot. Még közel sem voltam az igazi- és hosszú emelkedő kezdetéhez.
Az esti úton hagytam el a várost és érkeztem a híres kilátóhelyre, ahonnan a Puerto de la Cruzra és a Teidére nyíló panoráma ezúttal nem tudta idézni a prospektusok képeit, minthogy a felhők alól fotózva nem is látszott a Teide. ?
Santa Ursulán sík úton haladhattam, azután emelkedett csak fokozatosan, lankásan. La Victoriában a település nevéről ugrott be egy kellemes fülbemászó dal, azt dúdolgattam: Viva la vida viva la victoria…(mint utánanéztem Dana International transzszexuális „hölgy” nyerte ezzel az 1998-as Euróvíziós dalfesztivált.) La Matanzába érve kellett ÉK felé fordulnom, hogy a hegyoldalban La Esperanzába térjek át és onnan megkezdjem majd a több órás emelkedőt a Teide fennsíkjára. Nem gondoltam, hogy a legkeményebb emelkedőkkel még jóval la Esperanza előtt találkozom. A leágazást egyből 300 m hosszú 12-13%-os emelkedő követte, de ez még mindig csak a könnyed bemelegítés volt a későbbiekhez képest.
Nem emlékszem, hogy mennyivel később, talán La Matanza utolsó házai között hajtva egyszer csak túl meredeknek tűnt a szemben folytatódó út: 15-18%-os lehetett. „-Na neee!” – és már fordultam is, hogy másik utcában próbáljak nem ilyen meredek részen feljutni. Hiába. A másik utca is ilyen volt; nem tehettem mást. Visszamentem és a szinte forgalommentes úton keresztbe szlalomozva haladtam föl és föl. Még így is alaposan fárasztó volt: keresztben hajtva lazíthattam picit, ám a kanyarodásoknál az erős fölfelé jócskán igénybe vette izmaimat, szívemet. Fárasztott.
Rövid szusszanás után újabb, tán 300 m hosszú hasonló, kb. 18%-os szakasz következett. Nagyon kemény volt még így szlalomozva is feljutni. Időnként persze megálltam, kifújtam magam, ám erősen markolni kellett a fékeket, nehogy visszaguruljak. Végre egy heggyel párhuzamosan, inkább a hegyoldalban haladó keresztútba csatlakozhattam, ám fél – 1 km múlva az is egy meredek szakaszba futott: ez már a harmadik brutális, szlalomozós emelkedő volt, de nem tehettem mást.
Végül arról már Ravelo első házai közé értem, ahol egy boltnál jól is jött a szusszanást összekötni a vásárlással. Nem sokkal később, az utca végén egy padra ülve nyögtem az elmúlt fárasztó fél órát. „-Huh, ez nagyon kemény volt! És még ezután jön a több órás emelkedő, fel 2300 méterre.” – gondolkodtam. Vádlimat alaposan megviselte ez a reggeli kezdés.
A folytatásban előfordult, hogy a településen inkább egy egyirányú utcában mentem szembe csupán 6-7%-os meredeken, mint a kijelölt úton 12%-oson. Így értem Ravelo központjába, ahonnan – egy újabb kis vásárlást követően – végre már normál meredekségű úton hajthattam La Esperanza felé.
Aqua Garciától már tényleg normális – 5-8%-os - úton emelkedtem 1000 méter magasságig – egyúttal a felhők magasságáig, illetve afölé - a hegyoldalban. A D-Tenerifei esőmentesség, száraz éghajlat után az út mentén látott sáros, nagyon vizes föld egyfelől meglepett, másfelől viszont visszaigazolta, hogy a sziget északi felén valóban gyakori az eső.
La Esperanza előtt a tetőn (1010 m) szép rálátás nyílt az e délelőtt még napsütötte, picit felhős Anaga hegységre: „-bezzeg most jó idő lenen ott tekerni, felfedezni e szép hegységet!” – csak hát vadkempingezni sem akartam, és szállásra sem terveztem 40 EUR-t (vagy többet) kiadni. Gurulással érkeztem La Esperanzába (910 m), ami az előttem álló 1400 m szintemelkedést megelőző utolsó vásárlási lehetőséget jelentette. Még vacsorára valót is itt kellett vennem, hacsak nem kalkuláltam Los Christianos-i éjjel-nappali bolttal. Előbb egy pékségben vettem 3 péksütit, majd a SPARban kenyeret, csokit és főleg vizet (14:10). Aggódtam is picit: biztosan elég lesz a két kulacsnyi + 3* fél liter víz ?
Miután kajával és vízzel jól betáraztam, mondtam is: „-Jöjjön, aminek jönnie kell!” 2-3 km-n át még kis falvak, házcsoportok között vezetett az út, a kocsiutat több helyen járda, illetve lámpasor kísérte. Ezután értem a több helyen olvasott babérerdőbe. A La Esperanzát követő babér, illetve más erdő miatt akartam erről is feltekerni a hegyre, mert nagyon szépnek írták: „-Fenyők és magas eukaliptuszok hűs árnyékában páfrányok élnek, babérfák és jegenyefenyők próbálják ismét elfoglalni az évszázadokkal ezelőtti irtásokat. A MIrador Montagna Grande 1120m-es magasságában megpillanthatjuk a szomszédos szigetet, La Palmát, majd továbbhaladva a másik oldalon Gran Canaria szigetét. A Mirador de Ortunonál tűnik elénk először a Teide télen hófödte csúcsa.”
Megfelelő, árnyas, hatalmas fenyők közti helyen – ahol le is tudtam ülni egy kőkorlátra – pihenőm alatt finom péksütit ettem. Az erdő valóban magával ragadó volt. Kb. 1100 méter környékén egy északra, La Lagunára és az Angára panorámás parkolóba érve magyar beszédre lettem figyelmes. Meg is szólítottam a házaspárt, akikről kiderült, hogy 1,5 éve már Tenerifén élnek; a hölgy éppen kisfiúkat pelenkázta. Jól esett elbeszélgetni; szívesen hallhattam a férfi tapasztalatait:
a sziget északi részét telibe kapja valamilyen áramlat, azért is sok ott az eső, míg a déli sarkánál két áramlat fut össze és képez védett, száraz részt.
Santa Cruz várost a férfi szeméttelepként emlegette; megnézésre kevéssé érdemes (ki is maradt)
A srác is megerősítette, hogy bizony itt nagy a szél, Tenerifén mindig fúj.
Bringatúrám is szóba jött, meg, hogy szeretem a hegyeket, erre mondták: Itt bizony vannak hegyek !
Szóba került még az elmúlt nap felkeresett Loro Park, melyről tőlük tudtam meg, hogy – ahogy sejtettem - a párja, a Siam Park (vízi élménypark), hiszen egyik a Thaiföldet képviselő nagyköveté, másik meg a fiáé.
Csupán fél – egy kilométerrel továbbhajtva az előzőnél is szebb kilátás nyílt az Anaga hegységre, sőt a sziget teljes északi részére, miközben egy La Lagunában felszálló repülőre fentről néztem le. A kilátóhelyről a sziget mindkét oldalán látszott az óceán.
Csodás árnyas – napos erdőben, 1450méteres szintig 4-6%-os meredek úton hajtottam tovább, azután, illetve azon a környéken lankásabb szakaszon nagyon szép volt az erdő! 1550 métertől lett meredekebb, 8-9%-os, ezen a szakaszon értem a Teide panorámás, híres Mirador Ortundóhoz, ahol kisebb motoros kompánia időzött bánatomra.
A panoráma valóban szép volt, csak a szembe sütő Nap rontott rajta picit. Alattam, kb. 1000m magasságban ért véget a felhőréteg, mely lepelszerűen terítette be az alatta elterülő tájat. Csodásan tűzött a Nap, ezért mikor az elmúlt napi esőre gondoltam, meg is jegyeztem: „-Szar lehet a felhők alatt” – és mosolyogtam. Valóban minden relatív. Mióta a Kanári szigeteken bringáztam máshogy tekintek a felhős és napos időre: 500 m magasságban – ha lent esett – akár pocsék idő is lehetett, míg odafent varázslatos időjárásnak örülhettem. Minden azon múlt, alulról, vagy felülről nézi az ember (a felhőket).
Bár már energia-utánpótlásért kiáltott a gyomrom, ideális és panorámás kajálóhelyen akartam megállni, ám az csak nem jött…. A szám meg száradt, már visszaszámoltam, és a kilométerek meg peregtek. Így végül 1500 helyett tán egészen 1750 m-ig is feljutottam, mire végre panorámás „étkezőhely” nem akadt az út mentén. A gerincen haladó útról itt éppen nyugatra lehetett lelátni. Tele hassal alig indultam tovább, 300 méter múlva pedig egy még tökéletesebb, „panorámásabb” útszakasz következett, ahol a több perces – megfelelő – önfotó és önvideó készítés sem maradhatott el, hiszen tekerésem hátterében a lenti felhőréteg és a Teide, jellegzetes vulkán alakú csúcsa látszott.
Ilyen parádés tájon tekertem. Autók nagyon ritkán jöttek csak; gyönyörködős út volt ez. Ha az út nem éppen nyílt szakaszon vezetett, akkor a fákon sejlett át a kilátás.
Végül 2000 m tájékán végre kelet felé is le lehetett tekinteni. Lent láttam azt a vulkánkrátert, amit bő hete a güimari túrámon is, illetve a Güimarból hajtott emelkedőről közelről látott krátert. 1 - 3 8 lévén a hegygerinc árnyéka percről percre nőtt; a keleti oldal egy része már árnyékba borult. Az út erre a szintre érve néha-néha hullámzott picit: jól is esett a lábaknak pihenni, ugyanakkor annyival többet kellett feltekerni. Mielőtt az obszervatóriumhoz értem két említést érdemlő hely akadt még: az egyik a réteges, kb. 4-6 méteres földfelszín, amibe belevájták az utat, illetve egy parkoló, ahol szép felhők feletti önvideózást csináltam. Az útikönyv eképp írt a nemzeti parkról:
„Aki ellátogat a nemzeti parkba, a következő látványra készüljön fel: a vidék színesen villódzó hamudombokból, fennsíkokból, szurdokokból és kőgörgetegekből álló világ, amelynek felszíne hol fényesen sima, hol olyan, mintha himlőhelyes lenne, és van ahol élesen csipkézett. A Montana Blanca magas tufakőtartalma miatt sárgás és fehér, a Montana Mostaza viszont vörösen és feketén csillog az oxidáció miatt, de láthatunk itt olyan tágas salakmezőket, mint a Lavas Negras, megdermedt lávafolyamokat, amelyek mintha a régi vulkánok kiöltött nyelvei lennének; megcsodálhatjuk a Valle de las Piedras Arrancadas sziklatömbjeit, melyeket mintha óriások szórtak volna szét, valamint a Montana Rajada magas obszidiántartalmuk miatt szétpattant fekete üvegcserepekre emlékeztető éles kőzeteit.
Noha úgy tűnik, mintha nem lenne élet e holdbéli tájon, valójában 139 növényfajta alkalmazkodott a magaslati klímához: az erős napsugárzáshoz, a jéghideg éjszakákhoz éppúgy, mint a nagy szárazsághoz. Az előforudló növények 20 százaléka kizárólag csak itt fordul elő, ilyen a piros színben pompázó , oszlopszerű virágzattal rendelkező tejdei terjőke, az apró sárga vagy fehér szirmú tejdei margaréta , a kék színű tejdei ibolya.” Az obszervatórium leágazása 2300 m-es magasságot jelentett (20:15), ahonnan egyből a 2386m-es csúcsra vezető útra fordultam. Ahogy anno a Roque de los Muchachoson, itt sem volt sok időm naplemente előtt felérni a csúcsra. Féltávnál azonban egy sorompóval leválasztott út vezetett a közeli obszervatóriumhoz; mivel a tábla is jelezte, hogy tilos a belépés és a belépőket videóra veszik, inkább a visszafordulás mellett döntöttem; kb. 2330 m magasan.
Körülményes, nehézkes önfotó után hűvös gurulás (fel is öltöztem féltávnál) következett a 2085 m magas El Portilló elágazásig és néhány épületig, ahonnan utam végre már a Teidére vivő felvonóállomás jelentette kb. 2370m magas tetőpont felé emelkedett. Vicces, de múltkor szemből hajtva tekertem e szakaszon sötétben, most pedig ÉK felől jártam ugyanígy. E kb. 10 km-es szakaszt így világosban nem láthattam.
Jól esett, kellemes meglepetés volt, hogy a kaptató erről nem volt meredek, csupán 3-5%-os. Sötétben forgattam a pedálokat, lámpát jobbára csak akkor gyújtottam, ha autó jött; azok reflektorát úgyis messziről láttam már. Fülemben szóló zene adott kis lendületet a sötétben való tekeréshez. 3 10-re értem fel a 2370m magas tetőre, amit újabb hűvös és hosszú egyenesekből álló lejtő követett. Talán a sötét és a hosszú egyenes miatt nem is éreztem a sebességet: de épp mert egyenes volt, nem fékeztem. Utóbb láttam: 66 km/ó-ig gyorsultam. A kései idő és a hűvös miatt a lejtőn el-elgondolkodtam: „-Tulajdonképpen miért ne alhatnék fent ? Miért ne lehetne megtörni azt az alapgondolatot, hogy le kell jutnom a kempingbe ?”
Ugyanis még kb. 10 perc sík szakasz, majd kb. 20 perc emelkedő és újabb óra gurulás várt volna rám; nem sokkal éjfél előtt érhettem volna le a kempingbe. Ráadásul….. igazán csak másnap értékelhettem (most lelövöm a poént), hogy mit is jelent fent ébredni 2000m felett, már reggeli fényekben a fennsíkon gyönyörködni.
A fennsíkon található neves – és drága – Parador szálló (link ) fényeit már kilométerekről látni lehetett. Miután engedtem a csábításnak és feladtam abbéli ragaszkodást, hogy mindenképp a kemping tekerjek, gondoltam: egy próba, érdeklődés nem kerül semmibe.
A szálló közeli parkoló szélében lámpafény közelébe állítottam bringám, majd benéztem a portára. Az angolul tudó szimpatikus recepciós kérésemre mutatta is, hogy mennyiért tud szobát adni. Alapban 100 EUR fölött került volna, de ahogy mondta: van egy ajánlata….. így egy kétágyas szobában aludhattam egyedül olcsóbban! Hát…. Gondolkodnom kellett. És végül: „-Miért is ne ? Miért kellene mindig úgy viselkedni, mint átlag Kelet-Európaiak, akik mindig olcsón szállnak, olcsón kajálnak, stb. Miért ne próbálhatnám ki egy éjszakára, milyen is igazán szuper környezetben és csodás tájon éjszakázni és ébredni. Néha engedni kell a drágább, de többet nyújtó élményeknek. Egyébként ilyen volt a Kanári szigeti két hetes túra ötlete is (még ha alapban fapadosan oldottam is meg.).
Kártyával fizettem, lemálháztam a bringát, majd lifttel felvittem cuccaimat a kártyával nyíló szobába, ahol persze TV-re is számíthattam, a fürdőszobában pedig hajszárítóra és 5 kis üvegcsében különböző tisztálkodó-, illetve illatszerekre. A puha ágyban éjjel melegem volt, így többször felébredtem. Nem volt jó éjszakám.
Kanári szigetek
11. nap: Loro Parque
13. nap: Teide fennsík
