2010 Ötzi + Tirol bringával kezdőoldal

2000 m feletti emelkedőlistám (frissítve: 2013.12.31. )

For english travelogue CLICK here !

1. nap: leutazás + Kühtai (2020 m) bejárás

ELŐZMÉNYEK, FELKÉSZÜLÉS, BEVEZETÉS

1993 őszén – 17 évesen – láttam először egy fél órás videóösszefoglalót az Ötztaler radmarathonról. Akkor még – első tátrai túrám után – még csak csodálkozással, elismeréssel tekintettem az eseményre, ám pár évvel később már távlati álomként felmerült bennem, hogy talán majd egyszer nagy dolog lenne teljesíteni. Akkoriban szerintem az Ötzihez még nem tették hozzá ezt a szlogent, hogy „Van egy álmom”, de már akkor is olyan győztese volt, aki következő évben a Giro d’Italián vett részt, illetve akkoriban egy jelvénnyel díszített macskakövet kaptak ajándékba a célbaérők. A 2000-es évek egyikében a Tour magazin a minden hónapra kiválasztott bringatúra ajánlójába is bekerült már az Ötzi – egyetlen marathonként – amit az embernek az életben teljesítenie kell, aztán jött a „Van egy álmom” szlogen és persze ekkorra már minden európai bringamarathonnal tisztába kerültem. 2006-ban a legnehezebb olaszt, a Granfondó Campagnolót teljesítettem (a célban – látván, hogy kormánytáskával és túrabringával vittem véghez – lejátszották a magyar himnuszt a tiszteletemre), 2009-ben a legnehezebb francia – hagyományos és nem extrém – marathont, a La Marmottét (174 km + 4900 m, de aznap 5316 m szintemelkedést) teljesítettem (célja: Alpe d’Huez), már csak az Ötzi maradt. (Svájcban a leghíresebb az andermatti Alpenbrevet, de annak leghosszabbja 7000 m szintemelkedéssel, már az extrém kategóriába tartozik.) ... / 2012-ben a Monte Grappa chellenge napján már 7241 m szintemelkedést hajtottam, majd 2014-ben a Valtellina Extreme Brevet során alvás nélkül 360 km-t és 9164 méter szintemelkedést.
Tulajdonképpen talán a 2005-ös és 2006-os két 4400-4500m szintemelkedésű bringamarathonok idején éreztem először, hogy reális esélyem lehet az Ötzire, de tudtam, ott kevesebb idő van nézelődésre, pihenésre a köztes limitidő miatt. Emiatt kerítettem sort 2009 nyarán az Ötztaler radmarathon próbatúrára, hogy kipróbáljam, kevés megállással mire lennék jó. A tapasztalatok birtokában ősszel eldöntöttem: 2010-ben itt az idő, hogy végre benevezzek és valóra váltsam ezt az álmom is.
Talán még ősszel keresett meg Berger, hogy mivel őt is érdekli, egy társával szívesen csatlakoznának az Ötzire, illetve célszerű lenen csapatban nevezni, mert úgy nagyobb az esély, hogy sok nevező közül végül a ténylegesen résztvevők közé sorsolnak. Szóltam a La Marmottén megismert magyar srácoknak, Ivány Daninak és Teszár Balázsnak, így ők lettek az öt fős csapat negyedik és ötödik tagjai.
Február hónapban lerendeztük a nevezést és – nehogy szállás nélkül maradjunk – még a sorsolás előtt szállást is foglaltunk. Izgatottan vártuk a sorsolást, mely kezdetéig 13652-en neveztek a 4500 résztvevő helyére.
A sorsoláson szerencsések voltunk, bár vannak olyan információk, hogy a pár résztvevős országokat előnyben részesítik a sok ezer nevezővel rendelkező országokkal szemben. Összesen végül mind a 17 magyar nevező a szerencsés résztvevők közé került.

Jöhetett a felkészülés:
Ami engem illet, a nyári túra mellett kiegészítő edzéseket terveztem csak az Ötztaler radmarathon miatt. A júliusra ütemezett nyári túra után már csak fenn kellett tartanom a 4-6000m szintemelkedésre képes formámat, viszont a gyorsabb hajtásra és kevesebb megállásra készülnöm kellett.
A tavasz pocsék, esős évszak volt, kétszeri megfázással…. A nem túl ideálisan induló év ellenére mégis csak-csak tudtam emelni a túrák szintemelkedéseit, ugyanakkor irigykedve figyeltem mások előbbre tartó túráit, edzettségüket. Csak vártam a jobb időre, a nyári túrára és arra, hogy: alpesi túrák után már nekem sem lesz miért szégyenkeznem, én is fel tudok majd mutatni valamit. Májusban – edzettségi állapotomhoz képest korán – került sor a Pilis összes túrára, ráadásul bringaprobléma miatt csak a 20 éves, tartalékbringámmal tudtam menni, nem csoda, hogy csak a társaság vége felé haladtam, de legalább végigmentem a 171km-es , 3135 m szintemelkedésű távon (sokan hamarabb kiszálltak) és megállapíthattam: ilyen, kevés megállásos, komoly tempójú edzések kellenének nekem, még ha kemény és fárasztó is.
Újabb időnként esős és szúnyogos időszak után különböző nehézségek ellenére csak azért is elmentem egy hétre az Alpokba tekerni. Rendszeres júniusi túratársam, Balázs nem ért rá; „- Nem érdekel, akkor is elmegyek: elszabadulni innen és végre jó időben, szúnyogoktól távol tekerni a friss levegőn, havasokban gyönyörködni és edzettségem feljebb emelni!” – gondoltam.
A 9 napból 7,5 telt kerekezéssel (össz: 993 km + 18145 m szintemelkedés), szinte végig csodás időben: még Svájcban is, ami többnyire gyakran esős ideje miatt nem tartozik a kedvenc túraterepeim közé. Összesen 10-szer tekertem 2000m fölé, ezekből 8 volt új emelkedő: Fideriser Heuberge (2000 m), Berghaus Nagens (2126 m), Dürrboden (2009 m), Maso Corto (2004 m), Kronplatz (2273 m), A Bosi hütte / Monte Piana (2205 m) és két osztrák, a végig 10%-os Hochstein (2025 m) és a kalsi völgyben is feltekertem 2000 fölé (2050 m), mégha azért 2 km-t murvás úton is kellett hajtanom. Bár a legnehezebb napomon is csak 3403 m szintemelkedést hajtottam, a sok hegyi túra jót tett edzettségemnek. Bő két hét múlva következhetett a Pireneusok, annak is legelején, Provance-ban a Mont Ventoux 4-szeri leküzdése, a kempingtől 6100m szintemelkedéssel.

A nyári nagy túrám elején sikerrel teljesítettem a Mont Ventoux ütődöttek klubjának Galerien, 4 emelkedős verzióját, ami a kempingtől 6100m szintemelkedést jelentett. A 3 hét során összesen kb. 2350 km-t és több, mint 42000m szintemelkedést küzdöttem le, meglett bringával az összes (14+11 = 25 db) pireneusi 2000-es aszfaltos út. A túra során ehhez 11-szer kellett 2000m fölé tekernem.

A Pireneusi túrát 4 héttel követte az Ötztaler radmarathon, épp olyan időtávban, amikorra – ha az ember nem tartja karban magát – az edzettség tökéletesen elolvadhat, ráadásul az a fajta vagyok, aki a nyári túrából hazaérve 2-3 hétig nem nagyon szokott tekerni. Ezúttal a 2. hétvégén 9,5 éves unokaöcsémmel már a Kékesre és Galyatetőre készültünk, amikor augusztus 10-én – 19 nappal az Ötztaler radmarathon előtt - ellopták két – igaz egyszerű – zárral lezárt túrabringámat. Nehéz volt felfogni, hogy ami reggel még ott volt, az este már nincs ott. A több, mint másfél évtizednyi túráim során belém ivódott, hogy bármi probléma adódik, azonnal a megoldáson töröm a fejem, pörög az agyam ezerrel ? Akár rossz idő érkezik, akár vonatot lekésem, vagy más. Ekkor is már 20 perccel később a bringaszerelőmet hívtam – akihez egyébként a bringát vittem volna apróbb szerelésre – hogy miként lehet a következő két hétben új túrabringát összehozni… és még edzőbringát is szerezni. Két nappal a lopás után később a megküldött opciókból kiválasztottam a bringát, egyeztettük a felszerelését, és az augusztus 20-i hétvégére – nagyon rendes volt ! – össze is rakta.
Érdekes, sorsszerű élmény volt, amikor a lopás estéjén – a rendőrségi feljelentés után – régi bringámon hazafelé tekertem véletlenül összefutottam egy bringatúrázóval; a szentendrei kerékpárút elejénél tanakodott. Megszólítottam és kiderült, hogy George-nak hívják és Skóciából érkezett; éppen 4-5 hónapos bringatúrán volt. Jót dumáltunk, majd meg is hívtam magamhoz; tudtam, milyen érzés a vadkempingezések közepette ágyban aludni, interneten infóhoz jutni, stb. Nagyon örültem a találkozásnak, tapasztalatcserének, stb. Kifejezetten feldobott és gondoltam rá: bizony ez nem lehet véletlen: éppen azon a napon ér ilyen élmény, mikor ellopták 5 éves túrabringámat, mellyel oly sok szép emléket éltem meg és legalább 80-szor tekertem 2000m fölött.
A köztes hétvégén, augusztus 14-én 9,5 éves unokaöcsémmel a 20 éves, legelső – Csepel – túrabringámon kerekeztünk Kékestetőre és Galyatetőre: legalább kicsit átmozgattam magam. Az augusztus 20-i hosszú hétvégén másfél edzőtúrát tettem: egyiket már az új túrabringán (elvégeztem közben az apróbb beállításokat, pl: kormány), a másikat az szerelő (Kivi) kölcsön-versenybringáján. Az Ötzi miatt választott, eddigiektől eltérő – áttétel jó választás volt, hiszen utolsó fogaskereke 34 helyett 32-es lett, és az alatta levőkkel együtt több választási lehetőséget adott a nehezebb emelkedőkön. A külön az Ötzire kért kerékkel volt még egy kis dolog, így az augusztus 23-án, hétfőn került a bringába.
Az Ötztaler radmarathon előtti utolsó hétvége az augusztus 20-i hosszú hétvége volt. Többször is próbáltam időfutamot menni kedvenc útvonalamon Pap-rétre. Nagy élmény volt versenybringán tekerni. Csütörtökön – klipsz nélkül - még csak ráéreztem a könnyedebb suhanásra, már akkor is jó időt mentem, aztán augusztus 20-án már klipsszel felszerelve mértem időt: az eredményen elámultam. Mindössze 10 másodperccel maradtam el 2005-ös legjobbamtól, amikor valóban csúcsformában voltam. Úgy sejtem a versenybringa minimum 1-1,5 perc előnyt jelentett, mert utóbbi években csúcsformában is 20-20,5 perces időket tudok a leágazástól a rétig (azaz a sorompók közt 17-17,5 perc). Ez az eredmény egyből erős motivációra késztetett szeptemberre vonatkozóan: meg kéne dönteni a régi legjobbjaimat mégha ez versenybringán történik is.
Augusztus 21-én került sor a bringamarathon előtti utolsó hazai edzőtúrára, melyen először próbáltam ki hosszabb távon az új bringát: hozzá kellett szoknom az új áttételekhez, be kellett állítanom pontosan a kormányállást, nyerget, stb.
Az elején az ürömi út környékén hajtottam és kínlódtam a váltóbeállításokkal, így viszont kénytelen voltam az utolsó előtti fokozattal feltekerni a 13-16%-os kaptatón (Jó teszt volt a Kühtai 15%-oshoz), majd Pap-rét felé vettem az irányt: útközben ettem kókuszrudat és müzliszeletet. Egy piros lámpán áthajtó srácot kicsit üldözőbe vettem, majd oda is szóltam neki (a KRESZ a bringásokra is vonatkozik!), nem tudom, közrejátszott-e, mindenesetre a Skanzen előtt megelőzött. Erős tempót ment, lassan üldözőbe is vettem. A sorompónál csak annyi különbség volt köztünk, hogy ő már átkelt, mikor én odaértem, ám Pap-rétig kb. 40 mp-t vert rám (hajtottam, de nem maximálisan, hisz még sok szint várt rám), viszont jól esett, hogy Visegrád felé a lejtőn bizony utolértem és a lenti sorompónál láthatta, hogy nem tud lerázni. Visszafelé az emelkedő végét nyomtam csak meg. A lenti Pap-réti leágazásnál levő padnál megebédeltem, majd vissza már a meredeken kocsiúton hajtottam fel. Legközelebb Király kúti nyereg után nyomtam meg a tetőig, bár nem maximálisan (erre is mentem már régen időfutamszerűséget, igaz, akkor Dömörkaputól; ezúttal 8:56-os időm miatt (a lábamban levő km-k, szintek után) sem panaszkodhattam.
Dobogókő felé tekerve éreztem, hogy nagyon fogyóban van energiaraktáram „tartalma”, ideje volt odafent egy újabb kajálásnak. Két bükkfa nyeregtől azért igyekeztem picit, hogy felérjek 10 percen belül. Legközelebb a Hoffmann fogadói úton gurultam le kb. 250 méterig, onnan visszaúton is úgy éreztem magam, hogy megnyomtam a meredek végét; ekkor Két bükkfa nyeregtől sikerült 8:47 percen belül a parkolóba érnem. Élveztem, hogy igazi edzőtúrázás volt e nap: többször menetközben ettem, mindössze 1000m szintenként tartottam megállós, leülős pihenőket és pár óránként akadt sietős rész, emelkedő. A túrát 168 km-rel és 3340 m szintemelkedéssel zártam és ami meglepett, hogy ennyi szintemelkedéses túrán is mindössze kb. 1 óra volt az „állásidőm” – ez valóban jó edzés volt az Ötztaler radmarathonra.

Az utolsó napok:
Hétfőn (6 nap még az Ötziig) is szokás szerint 2 óránként igyekeztem 1-1 percet az időjárás-előrejelzésekre szánni. Az angol alapúak (weatheronline, accuweather stb..) szombattól hűvösebbet, de vasárnapra, főleg déltől már naposat, de 20-22 fokot írnak csak, míg a németek (wetter.at, wetter.orf.at, wetter.info) álomszerű időjárást jeleztek előre: 27-29 fok, sok napsütés, kicsit talán fülledt, zivatar talán. Vajon melyikeknek lesz igaza ? – gondoltam. Időközben Dani jelentkezett, hogy neki nem megoldott még a leutazás, a hazaút pedig mindkettőnknek. Köremailek és telefonok után állt végül össze estére a megoldás (szerencse, hogy anno összeismerkedtünk és egy közös edzés is volt) Rajnai Gáborral és Vér Nórával): Dani betársul Bergerékhez pénteken, hazaúton ő Balázzsal jön, én Gáborékkal (mint túrázókkal).
Számomra e napi feladat volt (nem csúszhatott !), hogy a bringát elvigyem kivihez és estére új kerékkel készen álljon az útra. Munkahelyem mélygarázsában ideális bringatároló volt. Délután ülhettem és élvezhettem először a keskeny kerekű bringát: jó érzés volt azon tekerni; könnyednek tűnt. Miután picit beszélgettünk kivivel 18:30-ra értem a Délibe: éppen az orrom előtt zárt be a nemzetközi pénztár. Nosza át a Nyugatiba…”-Csak nehogy 7-kor zárjon..!” a hídon a felújítás miatt csak alig-alig lehetett haladni a keskeny sávban a gyalogosok közt…. A végén a járdán igyekeztem előre, ám mire odaértem 18:58-kor épp a lakatot tették az ajtókra. Elegem volt a magyarországi dolgokból. Végül utcai ruhámban tekertem el a Keletibe, ahol végül meglett a jegy. Közben telefonon azt is megbeszéltem, hogy Rajnai Gáborékkal jövök haza, miután leszerveztem és felajánlottam, hogy Nórával elférnek a mi appartmanunkban.

Ami az Ötzi előtti túrákat illeti, picit elbizonytalanodtam: nehogy visszaüssön, ha túl komoly túrát teszek csütörtökön – mindössze 2 nappal az Ötztaler előtt ! Ugyanis csütörtökre két 2000-essel (Idalpe és Kaunertal) legalább 3800m szintemelkedésű túra volt a terv. Az Ötzi honlapja csodás időt jelzett előre a marathonra.
Egyúttal az Ötzi honlapján jópofa, kedves szöveg jelent meg, melyet magyarra fordítva osztok most meg:

ÜDVÖZLÜNK A NAGY SZÜLINAPI PARTIN !

Az "Ötztaler" 30 éves lesz és ezáltal mindenkit meghívunk, hogy velünk ünnepeljen. Hivatalosan augusztus 22-én üt az Ötztaler szülinapi órája. 6:15-kor 154 bringás rejtolt el az innsbrucki Wilteni Bazilika elől. Minden nagyon nyugodt és kezelhető volt. Öt ország kerekesei vettek részt és egy igazi machoparti volt, mert az első nők csak egy évvel később jelentek meg a rajtnál. Most, jó 30 évvel később az egész világból évente több, mint 10.000 bringaőrült áhítozik a 4000 rajthelyre, mely online percek alatt elfogy. És időközben a nők is számottevően állnak rajthoz. Idejeiken sok férfiember is csak álmélkodik.

Hogy az "Ötztaler" ma az ami: "anyja és mintája " minden kerékpármarathonnak annak az oka elsősorban a rengeteg nemzetközi résztvevő és az önkéntesek hatalmas serege és a Szervezőbizottság elnöke, Ernst Lorenzi és Heike Klotz. Köszönet és elismerés nekik ! A 700-ból 150 áll frissítőállomásokon a finomságokkal és ad szárnyakat a rendezvénynek. EZ a tökéletes összjáték és az egyedülálló keretprogramok emeli az Ötztalert a bringamarathonok Champions Ligájába / Bajnokok Ligájába, és teszi a marathont – amire mi nagyon büszkék vagyunk – a maga nemében (az egyik?) legjobbá.

Nagyon boldog lennék, ha a mi 30-as partinkon, az Ötztalban személyesen üdvözölhetnénk Önt.
Talán már egy héttel korábban, hiszen szállodáink nagyon különleges csomagokat ajánlanak Önnek a koncentrált felkészüléshez és egy sikeres Ötztalerhez.


Két nappal később, augusztus 25-én már megmálházott bringával utaztam az ausztriai Ötz völgy külső végébe, Haimingba, hogy még a bringamarathon előtt tehessek 1-2 edzőtúrát hosszabb emelkedőkön és egyúttal gyarapítsam 2000m fölé vivő emelkedőim számát.