1. nap: leutazás + Kreuztal / val Croce (2029 m)

4 napos olasz-osztrák túra kezdőoldal

3. nap: Kühtai Diga Finstertal Hochsölden

Május 20, péntek: Vahrn – Ortisei – Passo Gardena (2121 m) – Passo Sella (2240 m) – Canazei – Pozza di Fassa – Rif. Gardeccia (1950 m) – Predazzo Tesero – Alpe di Pampeago – Zischgalm (2000 m) – Bolzano + hazatekerés Fortezzából = 175,68 km + 3848 m szint

A korábbi időjárás-előrejelzések alapján szép, napos idejű, csodás hágókban, 3 db 2000m feletti hágót tartalmazó, emelkedőkben gazdag túrára számítottam. Vártam már e napot: újra a Dolomitok 2000-es hágóin, a Grödneren és a Sellán…. Utoljára 2000-ben, illetve – a keleti felén – 2006-ben bringáztam a hegységben.
Óracsörgésre keltem, hogy időben elindulhassak, hiszen este – hazafelé – el akartam érni a Bolzanóból 21:32-kor induló vonatot. ½ 9-kor – kb. 4 kg cuccal, köztük persze esőkabáttal, esőnadrággal, kamáslival és kajával indultam útnak, Dél, Bressanone irányába. Kb. fél órát hajtottam az enyhén ereszkedő, majdnem sík völgyben, míg le nem térhettem a Gardena völgybe induló útra. Tán már egy évtizede is, hogy megfordult a fejemben, hogy - igaz, hogy jártam már a Sella körüli három 2000-es hágón (Grödner, Sella, Pordoi), ám mivel oly közel vannak egymáshoz, egyik sem jelent sok emelkedőt – egyszer jó lenne egészen a völgyből indulva, több, mint 1500m szintemelkedést hajtva feljutni a 2000-es hágókra. Így tettem.
A völgyi leágazástól (516 m) több, mint 1600m – ám többnyire kevéssé meredek - emelkedést jelentett a Passo Gardena (2121 m). Eleinte még a bolzanói völgyre, majd a Gardena völgyére láthattam rá az útról, mely 3-5%-os meredeksége miatt csak lassan gyűjt a magasság. Egészen Ortisei-ig, St Ullrich-ig nem sok maradandó szépség adódott; a település viszont szép turistaközpont; igaz utam elhúzott mellette. A hegyek felé közeledve néhol rövid időszakokra a - 2000-ben számomra mély benyomást tett, elképesztően függőleges sziklaoldalú, 3181m magas - Sassolungó mutatta magát, majd a Sella havas tömbje is egyre jobban látszott. Közben a fafaragóműhelyekről híres falvak követték egymást; meg is örökítettem egyik portékáit.
Wolkensteinben rövid pihenőt tettem (falatozás: péksüti, banán, energiaszelet), azután már az igazi hágóút kezdődött; nem volt több település. Az út a Sella tömbje közelében kezdett szerpentinezni; 1700m felett már volt mit fotózni, filmezni: hol a Sassolungóban gyönyörködtem, hol a számomra megszokottnál – május lévén – havasabb Sellában és a tekergő kocsiútban. Pár percre néhány csepp esőt is kaptam, de szerencsére más felé távozott. 1900m felett egy-egy alkalommal, megfelelő helyen videókamerám letéve már magam is lefilmeztem. Bringással még nem sokkal találkoztam. Panorámás szerpentinúton értem fel a Jerry Nilson honlapjáról ismert Kulatsch sattel (2020 m) hágócskára, mely valóban csak egy lokális hágó. Rögtön utána az út hatalmas Sella hegytömb ÉNY-i oldalán haladva a napfénytől eléggé védve vezet a hágó felé, így még az aszfaltcsík mellett is akadtak hófoltok, itt-ott hófal is. Akár a Pilisben jártam volna februárban vagy márciusban, csak hát rövidujjút viselve forgattam a pedálokat.
A sík kilométert követő második hajtűkanyarból annyira klassz panoráma nyílt vissza a Sassolungóra és a havas Sella tövi morénákra, hogy újabb fotózások, videózások következtek. Elképesztően gyönyörű képek készültek. Élveztem, hogy mennyi hó közelében tekerek. Az utolsó kilométereken már régi emlékeimre gondoltam vissza és egy évfordulóra, fontos eseményre: éppen, ez, a Passo Gardena volt életem első 2000m feletti hágója, 1996-ban, szűk 20 évesen. Persze akkor még nem tudtam talán, hogy hány meg hány követi még, és hová jutok a 2000-esek gyűjtésével... Még csak két külföldi csomagos túrán, Tátra-túrán voltam túl, de az Alpokban is az volt az első napom (bérelt kerékpáron). 15 év után tértem vissza a Grödner hágóra, amely így majd’ keretbe foglalta így a 2000m-es útjaim gyűjtését. Büszkén feszítettem Ötztaler radmarathonos mezemben.
(Meg kell jegyezni, hogy a gyűjtögetést igazán 2004-től kezdtem komolyan, hiszen 2003-ig összesen csak 18-szor kerekeztem 2000m fölé, 2004-től 2010-ig viszont 141-szer.)
Noha Ortiseiben még inkább ütemtervem előtt jártam, a sok fotózás, filmezés miatt a Grödner hágót már inkább a tervezettnél kb. fél órával később hagytam el; a Sella hágó mögött, dörgött, villámlott. Pár km gurulás után következhetett a Sella hágóra vezető, többnyire 8-9%-os meredek emelkedő. Ahogy a Grödner felől érkezik az ember és halad a Sella nyereg felé, érdekes, ahogy mind jobban előbújnak a Sassolungó második és harmadik sziklái, csúcsai: míg a Grödnerről egy hatalmas függőlegesen levágott sziklafal, a Sella felől egy háromcsúcsos csodás képződmény. A felső kilométerek már itt-ott hófoltos réteken tekergett; az utolsó kilométert pedig a filmet feldobó olasz kerekes férfiak mögött tettem meg.

VIDEÓ:

A Passo Sella (2240 m) hágóról (14:55 – 15:15) dél felé tekintve képbe került a Marmolada gleccseres hegyoldala, ám a mellette, akár 20km-en hegysort alkotó csúcsok is alaposan havasak voltak: bizony ez még nem nyári, hanem tavaszi hómennyiség. Továbbra is nagyon élveztem, hogy az általam megszokottakkal szemben mennyivel több a hó és alacsonyabban van a hóhatár, és mennyivel nagyobb a hegyeket borító hósapka. A hágó ajándékboltja – szezon előtt lévén – még nem volt nyitva. Öltözködés (polár, hosszú ujjú, hosszú nadrág, fejpánt) közben egy olasz kerekessel váltottunk pár mondatot: néha jár az Alpokba; most a Giro vonzotta a környékre. Az esélyeket illetően, egyértelműen mondta, hogy Contador a legerősebb, amúgy meg a legjobb olasznak, a Tour-ra készülő – Giro-t kihagyó – Ivan Bassot tartotta.
A lejtőn felöltözve könnyedén hagytam el a rövid bringanadrág miatt óvatoskodó, fázó olaszokat, igaz vékony nyári zoknimra a lejtő felénél én is ráhúztam a tartalékként hozott vastagat. Szoktam ilyenkor gondolni egy korábbi bringás vitapartneremre, aki lenéző megjegyzést tett a bringatúrázókra és azzal kérkedett, hogy bezzeg ők tudnak megállás nélkül tekerni 2-300km-t és menetközben zsebükből kajálni, nem kell annyi cuccot magukkal vinni. Mindig eszembe jut, hogy hogy pórul járhat (és nevetném ki) hasonló szituációkban, amikor szétfagy a hiányzó meleg öltözet miatt, mert ő nem visz magával elég cuccot.
(Szövege ellenére az Ötzit még könnyű bringával sem teljesítette és az Alpokban is többször annyi 2000-esen jártam, mint ő, aki megállás nélkül tud 200km-t hajtani. )

Nem töltött el örömmel, hogy Canazeibe leérve mindössze 14 fok volt. A lankás, szinte sík Fassa völgyben hajtottam tovább; következő emelkedőm a 10km-rel később, kb. 1355m-en leágazó, 2 nappal később Giro d’Italia hegyibefutóul szolgáló Rifugio Gardeccia (1950 m) 6 km-es időnként 13-15% meredek útja volt, ám előbb egyik faluban alaposan ennem kellett; energiaraktáram alaposan leapadt.
A völgyben haladva előrefelé egyik hegycsoporton újfent esőt láttam; ahol én pedáloztam, ott változóan felhős-napos idő volt. A Pozza di Fassa környéki leágazásnál egy-egy rendőrautó is állt, az első hajtűkanyarban embereik is figyelték, amit kellett. Az út nem teketóriázott: azonnal 13-16%-osan kezdett. Egy kisebb házcsoportnyi falunál lehetett szusszanni picit, majd sorompó zárta le a továbbhaladást; egy későbbi bringással együtt, természetesen átemeltük kerékpárjainkat és hajtottunk tovább. Előre csodás panoráma a Rosengarten itt-ott havas hegyeire, oldalt pedig már a Giro miatt kitett molinók kísérték az aszfaltot egy ideig. Frissen bitumenezett úton hajtottam kb. féltávig, onnan a régi folytatódott. Kétségtelenül lábamban volt, már kb. 2000m szintemelkedés, és a meredekség is komoly volt, mégsem éreztem, hogy úgy menne a bringa, ahogy szeretném, ezért kb. 3 km után a csomagtartón, hátizsákban levő 3 kg-nyi cuccot az út mentén elrejtettem és anélkül pedáloztam tovább az újfent 12-15%-os kaptatón. Sebességem a meredek részeken 6-7 km/ó körül mozgott. Időnként kitett asztalok, mobilWC-k is akadtak, készültek a vendéglátásra! Útközben az olasz TV, a RAI kocsijával is találkoztam. Küzdelmes emelkedő volt: „-A Zoncolan után ez sem lesz könnyű hegyibefutó!” – véltem. Az út éppen a turistaház elé fordulva, az utolsó 100 méterre vált földúttá; az igazán elképesztő kilátás elmaradt.
Nem volt miért időznöm, így kulacstöltés után fordultam is vissza; várt még a meredek Pampeago és el akartam érni a bolzanói vonatot.
A főútra fordulva kellemetlen meglepetésül szolgált, hogy a pampeagói laágazásig fél óra tekerés helyett kb. 24 km várt rám, nemhogy 18 órára nem értem oda, de még ½ 7-re sem volt esélyem. Útközben egyik kis faluban egy pékségnél 5 péksütit is vettem (hármat egyből be is tömtem). A völgyi út eleinte lejtett, jól haladtam, Predazzó után azonban szinte sík lett; küzdelmesen tartottam a 30 km/ó-s tempót. 2000 óta elfeledve a helyi trükköket, végülis az alsó, völgyi úton kötöttem ki, ahonnan a hágó előtt még a Teseróba feljutás plusz 1 km-t, 10%-os emelkedőt jelentett: így a hágóig végül 1060 m szintemelkedést kellett letudnom.
Teseróban gyorsan újabb péksütiket vettem, majd következett Alpe di Pampeago emelkedője, (és a folytatása Reiterjochig) mely a diagram szerint az első szűk 4 km-n 6-10%-os, ám azután 4 km-n át már 11-15%-os meredek. Természetesen itt is volt már Giro d’Italia hegyibefutó. 1999-ben Pantani nyerte a szakaszt, 2003-ban Simoni.
Nem elég, hogy a nap végére egy nagyon combos mászás következett, a vonat miatt úgy kalkulálhattam: ahhoz, hogy elérjem, az 1000m szintemelkedés során mindössze max. 15 percet állhatok, pihenhetek, szusszanhatok. Nem volt mese; menni kellett ! Az első 4 km-t a 6-10% közti változatos meredekség mellett letudtam, aztán szinte zárt erdei úton, jóformán panoráma nélkül következett a brutalitás. Ilyen nap végén és az évi – ehhez képest nem túl sok – edzés miatt nem okozott hiúsági kérdést, hogy ilyen nehéz nap végén az úton is keresztben halszálkázva haladjak fölfelé, ne mindig toronyegyenest. Viszont hosszan megállás nélkül. Küzdelem volt ám, 6-7 km/ó-val! Húztam, egyre csak húztam a rövid megállás helyét: még egy kicsit, na, majd 1400 m felett, inkább legyen 1450 m…. aztán: na majd az alagút bejáratánál. A küzdelmes tekerés közben időnként azt mondogattam magamnak, ami egy magyar filmből (talán katonás) rémlett: ahogy a katonák mondogatták a fájdalom ellen: „-Nem fáj! Nem fáj!” Végül kb. 1550m-en, az alagút bejáratánál álltam meg pár percre kifújni magam és bekapni egy kis energia-utánpótlást. Pampeagóból (20 óra) már látszottak sífelvonók, de a két oldali hegysor miatt kilátás nem sok. Fotózás után már hajtottam is tovább a változatlan meredek, keskeny úton, mely kb. 1850 méteren váltott át földútba. Nem is gondoltam, hogy éppen Pampeagó felől találkozom földutas szakasszal. Nagyrészt egyértelmű volt, merre vezet az út, majd az is világossá vált, hol lesz a nyereg, meddig kell feljutnom; e magasságban már körbe lehetett látni; itt-ott hófoltok is akadtak a hegyoldalon. A lassabb haladást engedő földúton, pedálozás közben néztem az órám és számolgattam: 20:22 körül érek fel. Utam valóban felvitt 2000 méterre, ahol kerekem ismét aszfaltot foghatott.
Egy táblát, rajta a turistaházat (Zischgalm) 2000m magasra jelölő térképpel filmezve esett le a tantusz, hogy bizony mégis 2000m-es aszfaltos hágóra jutottam fel: igaza lett Jerrynek. Jó tippet adott. Köszi  (Annó ő meg tőlem lelt rá a Crocette Val Bighera hágóra és talán a Colle Preitre is)
Perceket időztem csak, hamar melegbe öltöztem, hiszen már csak 1 órám volt (igaz ez a tervnek megfelelő) a bolzanói vonatig, mely 1740 méterrel lentebbről indult.
Kb. 1,5 km-t fennsíkon kerekeztem a Reiterjochig (1996 m), ahonnan itt-ott vizes, keskeny úton kellett óvatosan ereszkednem; ritkán gyorsultam 35 km/ó fölé; ráadásul kopott fékem miatt is óvatoskodnom kellett, hogy egyáltalán meg tudjak állni. Az 1800m-en fekvő Obereggenben értem főbb útra: rövid gondolkodást követően a 2km-rel hosszabb, de magasabb rendű utat választottam Novale felé. Hamar 50 km/ó fölé gyorsultam és az enyhén, alig kanyargó úton kb. 10 percen át 50-70 km/ó között suhantam. (Azt hiszem, ez lehetett életem, azaz 10-15 évnyi alpesi kerékpározás hosszabb részre (nem csak 1-2 km) számított leggyorsabb lejtőszakasza) Végre !!! Egyre nőtt az esélyem a vonatra 
Ponte Novánál csatlakoztam rá a Karerpass lejtőjére, ami már lankásabb volt, tekernem is kellett, majd kb. 5-7 km-rel a bolzanói völgy előtt esni is kezdett. Picit óvatosabban hajthattam csak, nehogy megcsússzak. Jól jöttek az alagutak is, addig sem áztam, aztán mire leértem az Iserco völgyébe, éppen el is állt. A 2000m magas Zischgalmtól 35 perc alatt leértem a főútra, 370m magasan található becsatlakozásig (!). Újabb gyors döntéssel inkább Bolzanó felé (kb. 4-5 km), mint észak felé fordultam (ahol mint utóbb kiderült, a közelebbi vasútállomáson nem is állt volna meg a vonat) és 30-35 km/ó-s tempóval robogtam a pár km-re sejtett városig. A városba történő lekanyarodást követően, a táblákat követve könnyedén megtaláltam a vasútállomást (21:19): a szerelvény érkezéséig még bőséges időm, 15 percem volt!  50 perc alatt értem le 1996 méterről a kb. 240m magasan található pályaudvarra!
Ahogy leszálltam kétkerekű járgányomról, elégedetten és örömittasan néztem szét / fel: Teseró óta az utóbbi bő 2,5 óra igazán kemény menet volt! Nagyot, emlékezeteset hajtottam! A túraadatok között a napi elégetett kcal is meglepett: 5000 fölötti érték elég ritka; ezúttal 5251 kcal lett.
A vonaton – kalauz híján még jegyet sem kellett vennem – jó ideig az utolsó 2,5 órát emésztgettem: minimális pihenővel, „összeszorított fogakkal” fel a brutális Pampeagóra, majd rendkívül gyors lejtőn le Bolzanóba.
Fortezzából könnyedén és hamar hazaértem a kempingbe, ahol nem túl bőséges alvást engedélyeztem magamnak, hiszen másnap – Ausztriába átjutás után – újabb két 2000m fölé vivő út volt a menü: Diga Finstertal, avagy a duzzasztott tó (2335 m) Kühtai fölött és Hochsölden (2080 m).

Adatok:
TM: 9:27:34 DST: 175,68 AVS: 18,5 MXS: 71




2000m feletti aszfaltos emelkedőim (összes pireneusi és alpesi):