2. nap: Passo Gardena, Sella, Alpe di Pampeago

4 napos olasz-osztrák túra kezdőoldal

4. nap: Idalpe, Belpiano / Schöneben

2011. május 21, szombat: átutazás Ausztriába, majd ott: Haiming – Kühtai – Diga Finstertal út 2190 m-ig – Kühtai (2020 m) – 1 km lejtő K-re – Kühtai – Oetz – Sölden – Hochsölden (23080 m) – Haiming = 150 km + 3041 m

Korai kelés, sátorbontás után 3/4 9-es vonattal utaztam fel a Brenner hágóra, több más kerekessel együtt. Innsbruckban volt egy kis időm átszálláskor, így bevásárolhattam a túrára, illetve előre megvettem a másnapi, Haiming és Landeck közti 30 km-es táv retúr vonatjegyét. A kalauz nélküli vonaton nem restelltem menetközben, készletemből ebédelni, hogy a bevált haimingi kempingben megejtett sátorverés (10 EUR / éj) után mielőbb nekivághassak e napi 2000-eseimnek. Fékbeállítás és egyéb apróságok miatt tervemhez képest kis késéssel (13 óra után) – és a kései hazaérés miatt elég meleg cuccal – vágtam neki túrámnak. A két célpont (Kühtai feletti duzzasztott tó és Hochsölden) közül azért előbbivel kezdtem, hogy hátha így még sikerül világossal Hochsöldenbe érnem, az onnan bő órás hazaút mehet már sötétben is – gondoltam. Fordítva viszont ha a legvégére jutna a Kühtai feletti tó, az egész lejtő biztosan sötétben történne. Ami a nehézségüket illeti: ebből a szempontból is jobbnak tűnt a csupán 6 km-n 10%-os Hochsöldent a végére hagyni, mint az 1500m szintemelkedést a maga 7-10%-os kilométereivel, köztük fél km 15%-ossal. Oetznél kánikulában tértem le balra Kühtai felé, mely emelkedőre a túloldalról eddig egyszer, Nyugat felől az elmúlt 2 évben és e nap 2011-ben, összesen már harmadszor hajtottam fel: már-már a kanyarjaira is emlékeztem. Nem siettem, igyekeztem tartalékolni, ráadásul előző napom sem volt sétagalopp és a következőt sem annak terveztem. Semmi extrát nem nyújtott már a kaptató; ám 1600m felett felsőtestemre már hosszúujjút húztam. Célpontom sejtett leágazásától 1 km-t hajtottam a völgy felé, ahol az aszfaltcsík földútban végződött. Visszatérve a hágóútra, Kühtaiba érve az erőmű tábláját és fent a hegyre épített hatalmas, havas gátat – rajta a szerpentinúttal - meglátva egyértelművé vált a dolog: ez vezet a Diga Finstertalhoz. Érdekes, hogy eddig nem maradt meg emlékezetemben a gát; annyira beleolvad a tájba. Épp tértem volna le, amikor esni kezdett az eső, ez pedig pár perc kajálással egybekötött kényszerpihenőt jelentett. Nem sokat, hiszen az idő ketyegett, e nap nem volt időm várni; eső ellenére is hajtanom kellett (ekkor még nem tudtam, de úgy tűnik, itt tavasszal kezdtem bemelegíteni a nyári túrák esős emelkedőire). A tóhoz vezető út a diagram szerint, az 1980m-es leágazástól 3km-n át 11-12%-os meredek. Szerencsére a zápor elment másfelé, így bár vizes úton, de kényelmesebben hajthattam (6-8 km/ó). Ritkán voltak csak fák, előrefelé a tó felé tekergő útban, visszafelé Kühtai környékében lehetett gyönyörködni. Tetszett! Kb. 2100 métertől itt-ott kisebb hófoltok is akadtak a környéken és az eső ismét esni kezdett. Egyre közelebb érve a gáthoz, végül 2190 méteren (a tó szintje alatt 145 méterrel) az útra és folytatására fentről annyi hó csúszott rá, hogy nem lehetett továbbhaladni és annak sem láttam értelmét, esélyét, hogy a havon bringával átsétáljak, hátha a továbbiakban járható lesz az út (16:40).
Bosszantott a dolog, mert akkor beszélhetünk teljes meghódításról, ha az ember feljut a tó szintjére, de ezért a kb. 1,2 km-ért vissza nem jövök és nem költök rá 30-40 ezer Ft-ot (vagy mégis…?. – ld júliusi olasz és svájci túrám utolsó túranapját). Valamelyes kompenzálásként visszaérés után Kühtai nyeregből a túloldalon legurultam bő 100 métert (120 m). Akárki akármit is fog kötözködni (aki persze közel ennyi helyre nem tekert fel – ismerem az ilyet.), ezt az emelkedőt is feljutásnak „számolom el”; én mindent megtettem (amúgy mint jeleztem, Kühtaira már negyedszer tekertem fel).
Feljutás után Kelet felé csodás szivárvány képződött a hágó hátterében. Esőcuccban suhantam vissza Oetzbe, ahol a 18 órás zárás előtt még éppen sikerült időben vásárolnom valami kaját a következő néhány órányi kerekezésre. Mire befejeztem az alapos vacsorát, egyre jobban esőre állt az idő az Ötz völgyében, amerre a következő 2000-es várt. Jól ismert völgyben hajtottam Délnek. Hochsölden emelkedője, de mondhatnánk akár Timmelsjochot is – ha Északról akarja megmászni az ember – olyan, hogy már az is 2 óra kerekezést jelent, hogy az ember csak az igazi kaptató tövéig eljusson, aztán visszafelé ugyanaz további bő óra. Nem is szeretem az ilyen – ráadásul unalmas – összekötőszakaszokat. Ehhez jött még ezúttal Umhausennél az eleredt eső; azonban elszántságommal semmi sem szállhatott szembe. Tudtam, hogy az eső ellenére is feltekerek Hochsöldenbe: ez is része volt azon tervemnek, hogy év végén elmondhassam: a világhálón enyém a leghosszabb (147 db-os) 2000m feletti aszfaltos emelkedőlista az Alpokban (és a Pireneusokban is) – melyekre mind fel is tekertem. Persze az öltözködés megint időt vett el, esőben nem is öröm tekerni, így végül ½ 9 is elmúlt, mire a jó ismerős Sölden végi leágazáshoz nem értem. Sölden elején egyébként picit gyengülni látszott az eső, ennek örömére meg is táltosodtam; egyszerre csak robogni kezdtem végig a településen.
Lassan ide is hazajárok már: 2005-ben itt fejeztem be kemény alpesi túrámat a 10-11%-os, 2829m magas Gletscherstrasséval, 2009-ben az Ötzi próbatúra miatt tekertem fel ide és csináltam meg a legendás hegyi kört, majd 2010-ben élesben is letekertem az Ötztaler radmarathont, és 2011-ben pedig.... (negyedszer kerékpároztam tehát Söldenben.)
A Gletscherstrasse leágazásánál fedett buszmegállóban elfogyasztottam két péksütit, hogy legyen miből feljutni, aztán ¾ 9 tájban nekivágtam Hochsöldennek. 3 km-t már 2005-ben megtapasztalt szakaszon hajtottam: 10-11%-os, vizes úton, szürkületben, kemény kühtai emelkedővel és több, mint 100km-rel a lábamban. Nem volt mit nézni; leginkább a fülemben szóló zene tette könnyebbé a küzdelmet, melyet 6,8 km/ó átlagsebesség jellemzett. Érdemit írni sem tudok róla. 3 km után már általam sem tekert aszfaltcsíkon pedáloztam; a meredekség semmit sem változott. A továbbiakban hiába reméltem, hogy majd csak látom Hochsölden házait, ám mindössze egyszer láthattam a közelben (és lent a völgyben) házcsoportokat, de az sem Hochsölden volt. 2000m fölé érve már nem sok fény maradt, hiába kémleltem fölfelé, de csak nem akart feltűnni semmi épület….. egészen közvetlenül Hochsöldenig (ahol 7 Celsius fok volt csupán). Sebességmérőm szerint a 6 km emelkedőt 53 perc alatt abszolváltam; átlagpulzusom 152 volt. A település nem sok házat jelentett; a falutáblánál megállva és körülnézve érdekes volt, hogy szemközt, a 3505m-es Zuckerhüttl környékén a magasban egy turistaház (?) fényei látszottak tisztán. Fotók és egy körbefilmezés után magamra vettem meleg ruháimat, majd óvatos fékezéssel kezdtem ereszkedni (21:50).
A vizes és 10-11%-os meredek út alaposan ette a fékbetétjeimet, nem is mertem sehol sem megengedni a kerékpárt, félvén, hogy akár csak 50 km/ó-ról sem tudok visszalassulni. POLAR-om adatai szerint 20-28 km/ó-val ereszkedtem Söldenig, ahonnan már talán eső elvonultával hajthattam Haiming felé a sötétben. Gondolataimban és a zenében elmerülve tudtam le a kb. 35 km-t. Lábamon fényvisszaverős lábperec, elöl lámpa segített, hogy látszódjak, lusta voltam feltenni a hátsó villogót. Aztán, amint a kései órában megelőzött egy rendőrautó, már álltam is meg, hogy ha megállít, viseljem ruhámon a hátsó villogót. 2 km-rel később már vártak rám és amint mutattam is, hogy már van villogóm, elengedtek: így már biztonságos; megfelelően látszódom – mondták.
Esőkabátban, esőnadrágban, kamásliban – és sötétben - hajtva éjfél tájt értem haza, hajnali 1 órakor tértem nyugovóra, másnap pedig egy 200km-es túra és az utolsó két 2000-es út, köztük a kegyetlenül meredek (3 km 15-17%), Idalpe (2317 – 2340 m) várt rám.

Adatok:
TM: 7:48:39 DST: 139,5 AVS: 18,0 MXS: 62,4 TR/D: 150 km

Szintemelkedés: 3041 m