3. nap: Kühtai, Diga Finstertal, Hochsölden

4 napos olasz-osztrák túra kezdőoldal

Emelkedőlistám (2011 májusig frissítve)

2011. május 22, vasárnap: Landeck – Ischgl (1376 m)– Idalpe (2320 m) – Ischgl – Landeck – Reschenpass (1504 m) – Rojen – Belpiano / Schöneben (2105 m) – Reschenpass- Landeck – Imst – Haiming kemping = 232,41 km + 3706 m

6 óra alvás után keltem egy terv szerint is 200km-es hegyi bringás napra. Tudtam, hogy nem lesz egyszerű, talán tudat alatt az motivált és adott erőt, nyomta el a fáradtságot, hogy tudtam: ez az utolsó; másnap utazom haza. Tiroli egész napos bringatúrámra ismét két 2000 m fölé vezető aszfaltos út maradt: az öt napos kiruccanás legnehezebbje, Idealpe (2320 m) délelőttre, a nap végére pedig az éppen olasz területen levő sífelvonó állomás, Schöneben / Belpiano (2105 m). (Nem tudom, átjön-e a leírásokból, ezért leírom: túráim, szinte sosem kényszerek; imádom az emelkedőket, a természetet, tájakat, szép panorámát, friss levegőt. Viszont mivel ráálltam a 2000m feletti aszfaltos utak begyűjtésére, célom eléréséhez fel „kell” őket keresnem, ezért e szó alkalmazása. A hegyi bringázás nem kényszer, hanem öröm számomra.)
Idalpe (2320 m) már évek óta ismert számomra, részben a salite.ch emelkedődiagram gyűjteményekből, illetve a quaeldich.de lapról; egyike a legnehezebb osztrák (és alpesi) emelkedőknek, melyet ráadásul az átlagbringás nem keres fel; ide többnyire csak e fanatikusok járnak. (Míg a quaeldich adatai szerint Izoardra, Galibier-re a tagok közül 111-256-an feltekertek már, addig az Idalpén 6-an jártunk.) Bő 7 km alatt kb. 950 m szintkülönbséget emelkedik, meredeksége a kaptató második felében 3 km-en át is 15-17%-os. Brutális ! Schöneben / Belpiano-ra (2105 m) a quaeldich.de – n leltem rá, gyakorlatilag egy eldugott keskeny – az átlagosnál talán csak picit nehezebb - aszfaltcsík, amit talán csak a helyiek és az ott síelők ismernek, térképek sem nagyon jelölik. Nem volt kérdés, hogy reggel a kegyetlen Idalpéval kell kezdenem.
A szokásos készülődés mellett reggel fékjeimet feszesebbre, erősebbre állítottam, hiszen előző este, a hochsöldeni vizes ereszkedés nagyon megfogyasztotta őket. A reggelit már meghagytam a vonatra; ami egyébként – meghirdetetten – kalauz nélküli szerelvény: érvényes jeggyel felszállást kértek az utasoktól. No az ilyen járatok nem működhetnének Magyarországon. Nem tartunk még ott, hogy aki a közösből ki akar venni, az áldozni is hajlandó legyen érte. Nálunk csak segélyeket meg nyugdíjat szeretnek kapni, akár idejekorán, ezzel szemben több százezren divatot űznek az adócsalásból, meg leszázalékolásból, anno a katonaság alóli kibúvásból. Erkölcsöt és tisztességet illetően nagyon messze vagyunk Európa fejlettebb részétől….. Nem beszélve azokról, akik semmittevés mellett inkább „leszedik” a mások által megtermelt javakat, ellopják a templomból is a padokat, mentőautóból a felszerelést. Mindez egy Európai Úniós országban, 2011-ben!
Vonatom 9 órára ért Landeckbe, ahonnan ¼ 10-kor útnak is indultam a Silvretta / Bielerhöhe hágóút völgyében Ischgl felé. A hágón 2007-ben jártam, így - noha ismerős völgyben hajtottam - meglepett, hogy csupán 1376m-ig kapaszkodok fel és onnan következik Idalpe 950m szintemelkedése. Szép kis falvakon hajtottam át; az út eleinte valamivel jobban, később kevéssé emelkedett. Mivel Déltirolban és itt Tirolban is meleg idő volt, illetve még Magyarországról láttam pár webkamerát és erős olvadás mutatkozott, igazán meglepett a tábla, mely szerint a Silvretta hágóúton még tart a téli útzár. Hm… Ilyenben sem volt még részem; május 22-e volt.
Picit hűs-napos reggel volt. ¼ 12-re értem Ischglbe, ahol az egyébként nyáron / télen komoly üdülőfaluban alig volt élet; embereket is alig láttam az utcákon, míg erre-arra hajtottam kerékpárom, hogy megleljem az Idalpéra induló utat. Épp összekészítettem mindent, bekaptam egy banánt és egy péksütit, mire a gyorsan érkező felhőből esni is kezdett. Elmúlt nappal szemben, a gyorsan mozgó felhőknek hála fél óra múlva már sütött a Nap, addig egy ideiglenesen elhagyott ház fedett része alá ülve eszegettem. Volt időm kiválasztani, mely cuccaim ne cipeljem fel a hegyre és mi az, ami szükséges lehet. 12 órakor a nedves úton megkezdtem a 7 km-es 10-17%-os meredek emelkedőt 5 napos kiruccanásom legmagasabb pontjára.
A kaptató első egyenese a diagram 10,4%-a ellenére azonnal 10-13%-osan indult; nem teketóriázott! A hajtűkanyart követően sem csökkent a meredekség. Mivel a szokásos túrázó áttételemnél – az Ötzi miatt is – nehezebb áttétel volt bringámon (28*34 helyett 28*32), így itt sem zavart, nem bántott, hogy időnként halszálkázva tekerjek, haladjak fölfelé; a lényeg: tekeréssel feljutni. Hogy őszinte legyek a diagram első km-re írt 10,4 – 11,3%-val nem erre számítottam. Úgy tűnik nem voltak pontosak az adataik. POLARom rögzített értékei szerint az első másfél km is 12,5%-os volt, benne 14-16%-os résszel is, majd ezt követte 1600 métertől 1645 méterig, egy felvonóállomásig egy km-es lankásabb rész. A nehezebb részeken visszanézve is nagyon látszott a meredekség. Nem enyhe mértékben emelkedtem a település fölé. Jól esett picit szusszanni a lankás részen.
A következő rövid 12-15%-os szakasz végi hajtűkanyarnál elágazás is volt: egyenesen tovább a Fimba völgyön át Svájcba lehet – később földúton – Svájcba hajtani, illetve fordulással Idalpére. Az utolsó pihentető pár száz méteren megkerültem az újabb felvonóállomást, majd 1690 métertől következett „az” a 3 km-es 15-17%-os meredek szakasz, időnként sípályákat keresztezve, drótkötélpálya alatt elhaladva. Gyakran halszálkázva hajtottam fölfelé, hol a falu felé, illetve a völgy túloldalára nyílt kilátás, hol pedig Idalpe irányába. A bárányfelhős idő nagyon széppé tette a mászást. Az emelkedő nehézsége, illetve a meredek részek fotós, vagy videós megörökítése miatt is persze kilométernél gyakrabban álltam meg; főleg hajtűkanyaroknál videóztam, ahol jól látszódott a meredekség. POLARom időnként 17-19%-os meredekséget is mutatott; nem is bírtam sokáig, amikor menetközben egyik kezemben kamerával hajtottam.
Időnként a nagy feladatot (feljutást) apróbb szeletekre, részcélokra bontottam: nem megállni az adott kijelölt magasságig; pl. 1900 méterig, vagy megállás nélkül túljutni az előttem pár száz méterrel látható meredekebb részen; majd azután jöhet a szusszanás. Küzdelem volt a javából ! A sípályáknak és a magasságnak köszönhetően gyakran, illetve többnyire szép kilátásban lehetett gyönyörködni, az út irányából adódóan többnyire a havas Fimba völgy felé, illetve Idalpe irányába. Kb. 2100-2150 méter magasságára érve lassan felhősebb lett az ég, de semmivel sem igyekeztem jobban; megfelelő helyen újabb önvideót csináltam a 13-15%-oson való küzdelemről. 2180 m fölé érve valamelyest enyhült a meredekség; a következő km „csupán” 13%-os volt. 14 óra után értem fel a felvonó fölső állomásához, ahonnan be tudtam azonosítani a Jerry Nilson (www.cycloclimbing.com) által felkeresett murvás hágóutat is; arrafelé vezetett egyébként feljebb még az aszfaltút is, azonban az épületeket követően 300 méterrel murvás útba váltott. Felértem  Meglett az ötödik 2000m fölé vezető út is.
Miközben felérésem örökítettem meg, illetve körbefilmeztem, akkor tűnt csak fel, hogy bizony a Fimba völgy felől már nem csupán befelhősödött, hanem egyre sötétedett is; érett az újabb eső. Igyekeznem kellett, hiszen már az elmúlt esti hochsöldeni vizes, 11%-os lejtőzéskor is nagyon óvatosan kellett ereszkednem a vízben gyorsan fogyóm fékpofák miatt, jobb volt el sem képzelni, mi lett volna a 15-17%-os kilométereken, lefelé Idalpéről. 15-25 km/ó közti sebességgel mertem csak ereszkedni, mert nagy tempóról képtelen lettem volna sebességet csökkenteni. Veszélyes lett volna. Óvatos ereszkedésem közepette, kb. 1800 méteren kezdett csepegni, azonban tovább nem romlott a helyzet. Ahogy lassan lejjebb és lejjebb értem, úgy tűnt fel, hogy a tető óta a száraz időben is a tető óta felére apadt a fékpofák vastagsága. Már-már aggódni kezdtem: „-Csak tartson ki az aljáig; legyen még hová húznom a féket.!” A késődélutánra tervezett másik emelkedő nem ígérkezett durván meredeknek, oda nem kellett extra fékerővel számolnom. ¾ 3 tájban értem vissza épségben Ischglbe, ahol fel is vettem a ház nyitott, ajtó nélküli garázsában hagyott cuccaimat.
Erős hátszélben gyorsan roboghattam Landeck felé a völgyben; mint nemsokára kiderült: ez már a vihar, zápor szele volt. Az eső előtt 9 km-re, Kapplig jutottam csak: túl gyorsan haladtam és utolértem az elvonuló esőzónát. Egy fedett buszmegálló védelmébe húzódtam és ebédeléssel ütöttem el az időt; ¾ 4-kor indultam tovább; a vizes, tócsás aszfalt miatt ideiglenesen kamásliban. Landeckben már minden száraz volt, ismét nyári öltözetre vetkőzhettem. A Reschen hágó felé fordulva kifejezetten szép, napos, bárányfelhős, kellemes időnek tűnt; úgy éreztem, hogy az esőt adni képes légtömegek elvonultak, nem lesz több csapadék.
A D – DNY felé található Reschen hágó felé az út az első 8 km-n DK felé indult, ráadásul ellenszél lassított és kedvetlenített el. A bő 30km-es lankás völgyben – ahol a főút miatt ráadásul 15 km hosszan mellékútra kényszerülnek a kerekesek - ellenszélben hajtani elég idegörlő lehet. Bosszantott a dolog, hiszen Landeck felé hajtva inkább ellenszél volt; így a Reschen hágó okkal reménykedhettem hátszélben. Gondolkodtam közben és pozitív irányba fordítottam azokat: „-Amilyen erősen fordul majd a völgy DNY-i irányból DK felé, simán lehet, hogy megfordul a szél” Bizakodtam…. És be is jött.
Az útirány fordulásával megérkezett a gyenge hátszél is. Prutzig ismerős apróbb buckákra kellett csupán felkapaszkodni, ott viszont tábla terelt le a főútról, mert a határ közeli Pfundsig a kocsiút autóúttá vált. Ezért sem szeretem ezt a völgyet. A jó, gyors haladás helyett már a szomszéd faluig letekert 3km-n is kb. 30 métert kellett feleslegesen felkapaszkodni (majd onnan legurulni), aztán Riedtől a következő bucka már 67 m emelkedést jelentett, fele ismét „értelmetlenül”. Szerencsére legalább az időjárás jónak tűnt; csupán kb. 1 óra tekerés után tűnt fel, hogy mögöttem, Prutz környékén eléggé sötétek lettek a fellegek. Hullámzó utamról kb. 50 méter szintet gurulva érkeztem meg 19 óra tájban Pfundsba, mely végén egy büfét jegyeztem meg magamnak: mivel sejtettem, hogy a hegyen el fog fogyni a kajakészletem, gondoltam visszaúton a büfé jó szolgálatot tehet majd.
Nauders felé ismerős, enyhén emelkedő úton hajtottam; a sötét felhő már közelebb volt a hátam mögött, de látszott: az Inn völgyében továbbhaladva nem fog elkapni. Naudersben, majd picit feljebb, a határállomásnál is betértem benzinkúthoz, illetve egy üzletbe energia-utánpótlást venni, de csupán csokit, müzliszeletet vehettem; és még elemet, a hátsó lámpámba. A határállomás előtti egyenes útszakaszról tűnt fel, éppen az út végében, a hegyen valamiféle épület: „-Az lehet, a Belpano, Schöneben!” – oda tartok; az e 3,5 nap túrázás utolsó 2000m fölé vezető útjának a vége.” Időközben a levegő fokozatosan lehűlt; alul-fölül hosszút húztam magamra. Sajnos este lett, és még bőven odaúton hajtottam; A Reschen hágó is még kb. 2 km-rel volt előttem, ahonnan 600m szintemelkedést jelentett Belpiano, hogy onnan több, mint 70km-t kelljen még a kempingig tekernem. Nem esett jól, de a motiváció vitt tovább….
Meglepett, hogy nincs nagy élet a határ környékén, aztán fent Resia / Reschenben sem volt. Épp picit szitálni kezdett az eső, amikor helyet kerestem, hogy hol fogyaszthatnám el vacsorámat. Egy elhagyatott házikó fedett terasza alatt a konyharuhát ölembe terítve ettem meg májkonzervemet és a maradék kenyeret.
Noha esőkabátban és kamásliban indultam útnak, 2 km-rel odébb, a tó nyugati oldalán, ahonnan felvonó indult Belpianóhoz, már vetkőzhettem is le (szerencsére). Egyébként meg az eső – és felhők – elvonultával nagyon szép fényekbe „öltöztek” a tó keleti partjának 2500-2900m magas hegyei. A tó végében viszont a majd’ 4000m magas Ortler környéke még nagyon fehér volt. Órám ¼ 9-et mutatott.
A Belpianóra vivő kaptató a quaeldich.de ismertetője szerint – nagyrészt zárt erdőben – 7-10%-os meredekséggel kapaszkodott az út 1790m magasságig, ahonnan már a hegy túlsó oldalán ereszkedett (szerencsére csak) 20 métert. A következő 2 km 2-8%-osan haladt a patak által kettészelt mezei részek Rojen néhány házáig, ahonnan aztán ismét többnyire zárt erdőben, 9-11%-os meredekséggel ért fel a 2105m magas Belpiano / Schöneben turistaházig. Az épülettől már nem, előtte nyílt csak kis kilátás. Az épületnél megejtett fotók alkalmával bizony már vakuznom volt célszerű; eléggé sötétedett már.
Eleinte meredekebb, utána lankásabb, de összességében hosszú lejtőre számítva alaposan felöltöztem. A Reschen tópartig már valamicskét lehetett látni a lejtőn (bár néha szükség volt a lámpa fényére), ám aztán már sötétben érkeztem Pfundsba, ahonnan hullámos, de tendenciájában lejtős 34 km állt előttem Landeckig és onnan még a folyó mentén kb. 27-28 km a haimingi kempingig. ½ 11 volt, nyitva volt még az odaúton megjegyzett étterem, szükség volt még energiára, betértem hát. Szendvicset kértem, nem egyszerűen, de sikerült kapnom. Elsőre azt mondta a kiszolgáló, hogy mindenük elfogyott, ám amint győzködtem, hogy kenyér és felvágott elég, egy jó nagy, felvágottal, zöldséggel és még nem tudom mivel töltött óriáskiflivel érkezett. Ideális volt: nagyon jól esett, egyből frissebbnek éreztem magam. Ez kellett, nem a kis csoki vagy müzliszeletek!
23 óra tájban hagytam el Pfundsot: kb. 2,5 óra további tekeréssel számoltam még. Nem véletlen írtam, hogy reggel is tudtam: nem egyszerű nap áll előttem (6 óra alvás után). Fülemben zeneszóval, bár hullámos, de több lejtőt, mint emelkedőt tartalmazó úton hajtottam, így végül könnyebben sikerült átvészelni a Landeckig tartó szakaszt, mint vártam. Bár az utolsó, majdnem sík 8 km-n már nagyon túl akartam lenni; ott már semmi érdekesség nem volt, legalább ötször tekertem már rajta.
Landeckben a vasútállomáson hajnali 1 óra tájban (?) picit leültem az épület mellett és falatoztam egy kicsit: további kb. 27 km várt rám a kempingig az Inn völgyében. Mire visszaültem a nyeregbe, csepegni, majd esni kezdett, így a sötétbeli tekerést ez „dobta” még fel. Így a túra végén, elégedetten nem nagyon tudott felbosszantani: sikeres 4 napot zárva elfogadtam, igaz, mi mást is tehettem volna. Kb. 10 km múltán a végig folyópartinak hitt út, a víz mentén beszűkült hegyek északi oldalán emelkedni kezdett, ám hiába vártam, hogy 1 km múlva visszatérek a folyó mellé, csak fölfelé vezetett továbbra is. Kb. 1,5 km után egyre jobban izzadtam már, mind jobban bosszantott a dolog: Meddig megyünk még fel? Pedig összességében tán 3 km is volt az emelkedő: mérgemben már azt kérdeztem az ég felé nézve: „-Hová viszel fel engem ? Az Everest a cél ?” Nem elég, hogy sötét van (bár ez nem zavar, de jobb azért világosban bringázi), nem elég, hogy esik az eső, noha folyóparti a kempingem, útközben minek felvinni az utat akár 200m-rel is a vízszint fölé ? Meg is izzadtam alaposan. Eredendően hazaútra is Landeck és Haiming közt vonatozást reméltem, hittem, így e szakaszról térképmásolatom sem volt. Nem is gondoltam, hogy fogok majd tekerni az Inn mentén, de mikor látszott, hogy nem érem el a vonatot, eleinte akkor sem aggódtam még, hiszen azt gondoltam: egyszerű ez, mint a pofon (vagy az 1*1) : végig az Inn mentén. 3 km, kb. 200m szintemelkedés után azonban már attól kezdtem tartani, nehogy kiderüljön, hogy eltévedtem és a folyóvölgyet elhagyva már esetleg valamilyen kisebb hágó felé haladok már….
A lejtő Imstbe (ez már megnyugtatott) vezetett le, időnként víztől csicsogó úton. Kisebb keresgélés után végre csak sikerült meglelnem a „haza” vezető utat, és az utolsó kilométereket – talán eső elállta után már, de vizes úton, ám jókedvűen tettem meg…… Hajnali ½ 3 tájban (?) értem vissza sátramhoz. Kíváncsian lestem meg túrám adatait: elképedve tapasztaltam, hogy az előző napi nem igazán pihenőnap (150 km és 3041 m szintemelkedés) és csupán 6 óra alvás után milyen mentem. Honnan vette a szervezet az energiákat ?
Na ja... Az elszántság! Az Alpok összes 2000m feletti aszfaltos útjának begyűjtése és az világhálón az Alpok legbővebb ilyen listájának elérése volt a célom, túlszárnyalva a legnevesebb honlapokét (quaeldich.de, salite.ch, cycloclimbing.com, tornanti.it, cyclingcols.com, stb) , melyek némelyikét – velem szemben - nem is egy ember járta végig, hanem több kellett hozzá, és jellemzően 9-10 kg-s bringákon. Ez adta a motivációt ...

Zárszó:
E három és fél napnyi túrázás maradandó élménye volt a havas Dolomitokban való kerekezés, az Alpe di Pampeago-ra való sietős, megfeszített, elszánt feljutás és a vonat elérése, a kegyetlenül meredek Idalpe és az esős emelkedők. Lelki szempontból emlékezetes volt az utolsó napi teljesítmény: magam is megleptem vele, hogy mekkora erőt tudtam meríteni (erről már írtam). És még egy dolog…. – ami csak 2011. szeptemberében jutott eszembe:
Bizony ez a rövid kis kiruccanás során tapasztalt időjárás és az arra való elszánt reagálásom, az eltántoríthatatlanság mindez kicsiny előszele, illetve pontos előzetese volt a két nyári nagyobb túrámon megélt esős 2000m feletti út gyűjtéseknek (Francia Alpok túra: 1530 km + 28989m és Svájci és Olasz Alpok túra: 2358 km + 49663 m = összesen 3888 km + 78652 m szint) (ezen 4 nappal együtt a szintemelkedés meghaladja a 90.000 métert - Az Alpokban, 2011-ben !)
E három és fél nap során Kühtai, Hochsölden esetében is esővel dacolva hajtottam 2000m fölé (illetve utolsó napon bő órát az Inn völgyében), éppúgy, ahogyan tettem azt a Francia Alpokban pl. a Col de Lombarda (2350 m) hágón, a Lautaret hágón (2058 m), a Col du Petit St Bernard hágókon (2188 m), stb… több órán át, illetve a Svájci Alpokban pl. Champillonhoz (2088 m), Alpage Mandelonhoz (2066 m), Oberlager / Bussalp (2025 m)-hoz, stb is esőben tekertem fel.
Ezen pár nap alatt még csak picit kóstoltam bele, nagyon hideg nem is volt, a francia túrán már napokon át találkoztam kisebb esőkkel, volt részem pár órás esős tekerésekben, végül a Svájci és olasz túra jelentette a csúcsot, lett e szempontból a legkeményebb: hosszan hűs, másodnaponként részben esős időjével.





2000m feletti aszfaltos emelkedőim (összes pireneusi és alpesi):