10. nap: Col du Galibier (2645 m) Plan d'Aval

2011 Francia Alpok kezdőoldal

For english travelogue CLICK here !

12. nap: Courchevel Col du Petit St Bernard

2011.06.20, hétfő: Modane - Termignon - Plan du Lac (2364 m) - Bonneval sur Arc - Col de l'Iseran (2770 m) - Val d'Isere - Le Saut (2280 m) - Tignes (2093 m) - Bourg St Maurice = 161,9 km + 3890 m szint (4578 kcal) 10 nap alatt megtett: 1219,4 km + 25669 m szintemelkedés

A Cime de la Bonette-ra (2802 m) és a Col du Galibier-ra (2645 m) való visszatérést, meghódításukat magában foglaló egy-egy nap után a túra harmadik nagyon várt, csodás napján szép, napsütéses reggelre ébredtem. Korábban az időjárás-előrejelzés szuper időjárást ígért, így emlékezetes napra készültem. Egyúttal királyszakaszra is. Királyszakasznak nevezik a kerékpáros körversenyeken a hegyekkel tűzdelt legnehezebb napot, illetve ha nem is a legnehezebb, de legnagyobb presztízsű, komoly emelkedőkkel fűszerezett szakaszát.
Elmúlt reggel picirit módosított, átstrukturált ütemtervem alapján e napra jutott a Bellecombe (2308 m), a Col de l’Iseran (2770 m) hosszú kaptatója és két kisebb Val d’Isere környékén: a bő 400m szintemelkedésű Le Saut (2240 m) és Tignes (2093 m) felkeresése. Úgy számoltam, mindenképp 3500m-nél több lesz a szintemelkedés. A négy hegyi útból, az Iseran a hágóút, a másik három egyirányú kaptató, így málha nélkül terveztem feltekerni rájuk, hiszen ugyanott tértem vissza, mint ahonnan megkezdtem őket.
Reggeli után klassz fények közepette bontottam sátrat (1/2 9 tájban), majd Modane-ban talált Casino áruházban vásároltam néhány péksütit, ugyanis pékséget nem találtam. Az Iseran hágót először 2004-ben „hódítottam meg”, majd 2009-ben - Észak felől is feljutottam rá. Emlékeztem, hogy Bonnevalig a Madeleine hágó (nem keverendő a 2000m-es Col de la Madeleine-nel) kivételével könnyű a terep, de hamar kiderült, már nem eléggé pontosak az emlékek.

Egyből Modane település végén, váratlan meredek kilométerrel kezdődött a völgy. Néhol hűs, árnyas úton haladtam ÉK felé és persze néztem fel most világossal az elmúlt este felkeresett Plan d’Aval (1948 m) és Plan d’Amont (2078 m) tavak környékére (bár csak 1990 m-ig, a tó melletti éles kanyarig, parkolóig volt aszfaltos az út, de azért továbbhajtottam, hogy itt is 2000m fölé jussak); a duzzasztógátakat sajnos nem lehetett látni. Kellemes nosztalgiaérzéssel láttam viszont a korábban Maria Theresia nevűnek írt várat. Bizony Aussois vonalában egymás közelében három vár, erődítmény is található, ezek közül is kiemelkedő a Redoute Maria Therese, mellyel szemben a dombon áll a Fort Victor Emmanuel.

Lankás, kellemes úton, erre-arra havas hegyeket és egy-két bringást is látva érkeztem Termignonba (1/2 11), ahol kutat nem találva egy étteremben kellett kulacsaim megtölteni. A térképet nem elég alaposan nézve először a település központjából gondoltam leágazni, majd rájöttem: Plan du Lac / Bellecombe útja picivel később, az első hajtűkanyarból – 1336 m magasan - ágazik le. A kitett táblák (11:13) Bellecombe parkolót 12 km-re jelölték, ami az erre a távra jutó 972 m szintemelkedés által 8,1 % átlagmeredekséget jelentett. Amint elindultam a szinte forgalommentes aszfaltúton, azonnal jobbra-balra a csomagelrejtési lehetőségeket kezdtem figyelni. Jobbról sziklafal, balról kis bokorsor mögött aláhulló hegyoldal tette lehetetlenné tervemet, ám egy kilométert sem kellett várnom és a vízmű egy épülete lapos tetején, mások számára nem látható helyre elhelyezhettem 26kg-s cuccaimból kb. 22 kg-nyit.
Néhány kilométert mezei úton, 9-11%-os átlagos (néha 13%) meredekséggel kapaszkodott felfelé az út, a völgy szembülső oldalán már ekkor feltűnt egy hóval borított csúcsú, szép hegycsúcs. A völgy kettéágazott, ám hamar kiderült, hogy az emelkedő, nem a vadabb, sziklásabb és fent havas csúcsok irányába vezet, hanem a füvesebb, békésebb völgyet „választja”. Kb. 2 km után többnyire fenyőerdőben szerpentineztem feljebb és feljebb, egy-egy hajtűkanyarban kaptam panorámát vissza az Arc völgyére, vagy szembe a havasokra. Jóformán semmi forgalommal nem találkoztam, egy autóra, meg egy iskolás kirándulócsoportra emlékszem csak. 1850-1900 m magasság körül fogyni kezdett az erdő és egyúttal a hajtűkanyar sorozatok után folytatta útját a parkoló és a tó irányába, Észak felé. A panorámás szakaszon vagy 10 percet áldoztam rá, hogy az elképesztően gyönyörű táj (3600 m-es csúcs, oldalán hómezővel) előterében szemből is, hátulról is fotózva magam klassz képeket csináljak és persze az önvideó sem maradhatott el. Egyébként is, mivel ez a hegyi út semmi számottevő emelkedőlistán nem szerepelt, célom volt, hogy az egyik legnevesebbnek ( www.quaeldich.de) én mutathassam be szövegesen, fotóimmal együtt. Eddigi több, mint 130 „darabos” 2000m feletti alpesi aszfaltos emelkedő-gyűjteményük főleg 2-3 kiemelkedő bringás srácnak köszönhető. Motivált, hogy megmutassam magam és jelezzem: van Magyarországon egy túrabringás, aki nekik is tud újat mutatni. (Egyébként még legalább öt másik emelkedővel ugyanerre készültem. Az általam feltöltött emelkedők listája:: 2012. február elejéig az Alpokat illetően már 5-6 új 2000-es utat, a Pireneusokat illetően 4 db 2000-est osztottam meg velük, melyek előtte nem szerepeltek.) Párhuzamosan azóta már a másik legnevesebb adatbázissal ( salite.ch) is megosztottam 9 db 2000 m feletti emelkedőm diagramját.
1950 m táján tűnt fel szemben, lankásabb és legelősebb hegyi részen az ott tekergő kocsiút: már sejteni lehetett merre halad tovább az aszfalt. Nemsokára, valamivel 2000 m alatt pici lejtő, illetve sík szakaszon fordult utam derékszögben másik, lankásabb, legelősebb, füves hegyoldalra: ott – immár 2000 m felett, zavartalan panorámaúton - tekergett tovább. Egy tábla jelezte: a Vanois Nemzeti park területén járok. Nagyon elvarázsolt a táj, alig fértem a bőrömbe, így nem is törődtem az idő múlásával. Úgy voltam vele: kevesebb megállással vagy behozom még délután, ha meg nem, hát nem okoz gondot este sötétben is tekerni. „-Ha már ráadásul én mutatom be a kerekeseknek ezen emelkedőt (fotóimmal, szöveggel és videóval), akkor szóba sem jöhet az idővel való spórolás.” – gondoltam. Élveztem a kerekezést; nagyon!
Videómra rá is mondtam, hogy az Alpok egyik legszebb kaptatójának tartom, amit nálam erősen befolyásol az is, hogy a forgalom mennyire zavar az élmény élvezetében. Itt pedig a csodás táj mellett semmi sem zavarta nyugalmamat. Kívánni sem lehetett volna többet.
Klassz volt visszanézni Termignonig, ami mögött Délről a hegysor szintén eléggé havas volt még.
2100 m tájékán ismét csodás videót készítettem ott tekerésemről, háttérben a hómezős heggyel. 2200 m környékén néhány hegyi kunyhó mellett vezetett utam és egy vendéglátóegység is akadt, mielőtt egy hegyszűkületből fel nem értem a 2308 m-en fekvő Bellecombe parkolóhoz (hőmérőm szerint 26 fok volt). Mivel ütemtervemen már túl voltam, örültem, hogy fordulhatok vissza, ám a parkoló végétől tovább, feljebb vezető aszfaltút alaposan meglepett. Természetesen továbbhajtottam, de az idő szűke miatt azért reméltem, hogy nem sokáig vezet már feljebb. Táblák is jelezték: autók arra már nem mehettek tovább. Az aszfaltút végül egy 2362-2364m magas nyergen, hágón ért a tetőre, ahonnan csodás panoráma nyílt Plan du Lac tóra és a mögötte friss hóval beszórtan az égbe törő, majd’ 3800 m-es La Grande Casse csúcsra. Ismét minél tökéletesebb fotóra törekedve időztem picit, majd fordulás után – 14 óra után (ütemtervemtől legalább egy óra elmaradással) - vágtam neki a panorámás lejtőnek.
Mivel éreztem is kerekemmel, hogy a nyeregből picirit már lejt az út (majdnem sík volt) , fel sem merült bennem, hogy tovább hajtsak, hiszen láthatóan kb. 2 km-en át síknak tűnt az út, utána meg lejtett már a völgy és a térkép szerint is később elfogyott az aszfalt. Később tudtam meg, hogy állítólag a Plan du Lac turistaház 3 méterrel magasabban áll, 2365 méteren. Mindazonáltal az tény: az emelkedő eddig a – sajnos névtelen - hágóig tartott. A többit nevezhetjük fennsíknak.
A lejtőn itt-ott klassz videófelvételeket is készítettem: megtehettem, hiszen autóforgalom gyakorlatilag nem volt és az aszfalt minőségére sem lehetett panasz. Csodás kaptatóval kezdtem napomat. Feledhetetlen utamról ¾ 3-ra értem vissza a csomagokhoz és kb. 3 óra tájban folytathattam a tekerést az Arc völgyében a 2770 m magas Col de l’Iseran hágó felé.
Kisebb kaptatóval kezdtem egyből, amit aztán hasonló lejtő követett, így értem a 2009-es túrámról szép emlékként megmaradt Lanslebourgba, ahol padon hátradőlve kényelmesen fogyaszthattam el ebédemet. A padról Nyugat felé nézve látszott is Bellecomba / Plan du Lac völgye: jó érzés volt, hogy míg múltkor itt hajtva fogalmam sem volt, mit rejthet az az út, most már ezt is felfedeztem. Sorra kerestem fel olyan kis völgyecskéket, amelyeket amúgy kerekesek alig-alig szoktak. Birtokába kerültem annak az ismeretnek, hogy milyen szépséget rejt. Jó érzés
Lanslevillardban már nehezen engedtem csak meg magamnak, hogy betérjek egy SPAR (Franciaországban!) üzletbe, ám hiába: péksüti nem volt, helyette csokikat vettem. A település végén komoly emelkedővel vette kezdetét a Col de la Madeleine hágóút pár km hosszú, ám meglepőmód meredek emelkedője. Nem számítottam 10%-os meredekségre; 2004-ben hajtottam ebbe az irányba, nem csoda, hogy a kis „buckára” nem emlékeztem már.
Nem élveztem a nehézséget, amit még enyhe ellenszellő is fokozott. Bosszantott az is, hogy: „-minek viszik fel ilyen magasra, hiszen a túloldalon úgyis lejteni fog egy kicsit. Végül 66 métert ereszkedett vissza. A hágóút kezdetét jelentő Bonneval előtt már csak egy falu akadt utamba, Bessans, azon kívül háborítatlan, szinte sík úton, nemzeti parkban hajtottam: balról viszontláttam az emlékezetes hatalmas vízesést a mohás, zöld hegyoldalon.
Bonnevalba érve (17 óra, 21 Celsius fok) – mivel úgy éreztem, nem maradt elég ennivalóm – a falu jobbra leágazó utcáján hiába kerestem boltot, üzletet. Végignézve kajakészletemet, hamar elfújtam az aggodalom felhőit: a kevés baguette-n túl akadt még elég tartalék müzliszelet, energiaszelet. Kulacstöltés után hamar meg is kezdtem az Col de l’Iseran (2770 m) hágóút 13km-es, átlagosan 7,3%-os emelkedőjét. Az előttem álló program miatt úgy céloztam meg, hogy 7 – ½ 8-ra felérjek a bő 1000 m magasabban található hágóra. Az első 3 km bő 8%-os volt, a völgy fölött szerpentinezett: időnként menetközben is filmezgettem, megörökítettem egy kisebb bicajos társaságot egy kanyarban forduláskor, akik mosolyogva bíztattak. Alul még inkább a település felé néz vissza az ember, aztán picit feljebb már a szembülső, illetve völgy végi havasokra téved az ember szeme. Noha ez az Alpok legmagasabb hágóútja, sem itt, sem a másik óriáson, a 2802 m magas Bonettén sincs nagy forgalom, sőt... Élvezhető a természet! E szakaszon itt a kopár táj és érdektelen hegyoldal miatt még nem igazán átlag feletti szépségű a hágóút (ráadásul felhős is volt az ég), ám 2100 m fölött, amikor befordul az út északi irányba, és hosszabban látni előre a picit változatosabb terepen kapaszkodó utat….. illetve visszanézve a videót: azon a szakaszon sem előretekintve fog meg a táj, hanem amikor Dél felé, a havas, hómezős hegyek látszanak, az tud gyönyörű lenni. Előbb még egy rövid lankás szakaszon szusszanhat az ember. E szakaszon még ami izgalmat hozhat, az az esetleges szél, ami az a patakon való átkelés után engem is aggasztott picit, de végül a nagy küzdelmeket megúsztam…. legalábbis a belátható szakaszon, 2500 m-ig.
Szerencsémre előbújt a Nap, mire az említett, panorámás szerpentinekre értem, így a havasokkal a háttérben itt születhetett meg a túra egyik legjobb képe és málhás fölfelé tekerésem egyik legjobb videója is: videókamera leállítás, visszagurulás, újra fölfelé tekerés során persze. Kiemelt nap, király szakasz lévén, az Ötztaler radmarathon mezemben hajtottam.
Az sem rossz, amikor az ember 2300 m táján épp olyan meredek úton teker, hogy az pont úgy tűnik, mintha a szemközti hómezőhöz tartana (lásd videó, ill fotó). 2004-ben, a Francia Alpok sok Tour de France emelkedőjén tett túrám során kb. 2400 méteren történt hogy – az elkerülhetetlen eső előtt – kamerámat letéve elé sétáltam és elbúcsúztam a filmtől, mondván most következik az esős tekerés 2500 m felett. A 2004-ben megélt eső, majd csodás esti fények óta mindig kíváncsian várom, milyen időjárás vár a tetőn és a túloldalon (vagy fordítva).
Ez a hágóút nem olyan legendás és kerekesek által ellepett, mint pl a Galibier, vagy Alpe d’Huez útja, de így is több bicajoshoz volt szerencsém, mint autóhoz, motorhoz. A békés táj miatt is gyakran hallani mormoták hangját, sőt feljebb filmeztem is egyet. A lankás részt 2150 m-től 2476 m-ig bizony 8-10% meredek kilométerek váltották. Időnként filmeztem, majd – ahol még sütött a Nap és szélvédett volt, pár percre a fűbe ülve falatoztam picit.
2500 m tájékán egy kilométeres lankás, alig emelkedő szakaszon, sziklaoldalban vezet át az út egy sziklaszorosig, majd onnan egy föntebbi völgybe. Átjutva a sziklaszoroson, az új völgyben az út kevéssé volt szélvédett, és eljött a küzdelem ideje. Ritkán fordul elő, hogy azt mondhassam: küzdelem volt, de erre az a szó illik. Lábamban a Plan du Lac emelkedő bő 1300 m szintkülönbségével, majd málhával újabb 1000 m szintemelkedéssel érkezett el az utolsó három, 9-10-8%-os km, érezhető ellenszélben. Igaz, volt ennél komolyabb küzdelmem is: pl. májusban az emlékezetes Alpe di Pampeago – Zischgalm 13-15%-os kilométerein, ahol alig pihenhettem, mert vonathoz igyekeztem.
Nem sok részletes emlék maradt a 2004-es déli Iseran-emelkedőről (ám az igen, hogy a cudar időben a végén már éreztem, ahogy a húsomon át is egyre mélyebbre megy a hideg), az eső miatt a tájból sem sok látszott, így most emiatt is volt érdemes filmeznem. Az utolsó kanyarok egyikében mormotát is láttam, aztán az utolsó egyenesben mind nagyobb kíváncsisággal vártam a feljutást, hogy megpillantsam a jellegzetes kő alapra épült hágótáblát. Ezen a szakaszon bizony már nem egy szemközti hegyen nálam alacsonyabban láttam a hómezőket.
Fél 8 után POLAR-om szerint 8 fokban értem fel az Alpok legmagasabb, 2770 m magas aszfaltos hágójára, immár harmadszor és persze mindháromszor málhával. A tetőponton az aszfaltra festett írás és vonal mutatta, hogy itt valamilyen versenynek a célja is volt, olvashattam: Cima Coppi. Így hívják egyébként az Olasz kerékpáros körverseny (Giro d’Italia) adott évi legmagasabb pontját. Felérve a videóra mondott mondataim meg is erősítették, hogy a szél miatt bizony nehéz emelkedőt hódítottam meg. Büszkeség oda kerékpárral feljutni, különösképp málhás bringával (az én cuccaim pl. 26 kg-t nyomtak).
Néhány fotó, majd egy kis filmezés után a ház szélvédett oldalán öltöztem melegebb ruhába; természetes, hogy a lejtőn elkélt a télisapka is a fejemen. Az északi oldal lejtője eddig mindkét korábbi alkalommal csodás kilátással ajándékozott meg és most sem volt ez másként: szuper fények közepette gurultam lefelé és filmeztem többször is, hogy átadjam másoknak is az érzést. Meg kell mondjam, szeretem az Iseran hágóút északi lejtőjét: szinte zéró a forgalom, nem olyan meredek és tekergős, hogy ne lehetne filmezni és gyönyörködni, ugyanakkor csodás a táj.
Többet írni erről nem is tudok, nem is érdemes; a videó megnézése többet ér!
2000 m alá jutva láthat rá az ember a Ponte de Calabre és a szomszédos 3300-3600m-es csúcsok havas, hómezős, gleccseres oldalára, ami alatt lejt tovább az aszfaltcsík.
Val d’Isere-ben (1840 m) csak picit álltam meg (nyitva levő bolt már nem volt); utána pár km-re következett a Lac du Chevril tó, amely mindkét oldalán egy-egy 3-500m szintemelkedésű, természetesen 2000 m fölé vezető kaptató várt rám, volt tervben. Persze itt egyáltalán nem zavart, hidegen hagyott, hogy a másodikra majd sötétben kell feljutnom, hiszen ott volt a fejemben: e kettő után már csak EGYETLEN francia 2000 m fölé vezető aszfaltos út marad csak a teljes kollekcióhoz: a másnapi Courchevel.
Néhány tóparti kilométer után megtaláltam a Le Saut-ra induló út leágazását (13 Celsius fok), amellyel szemben néhány autó számára parkoló is megadatott; a kőkorlát mögé el is rejtettem cuccaim, nem sok esélye volt, hogy este fél 9 után megálljon ott valaki és át is nézzen a kőkorláton. Kb. negyed óra alatt megszabadultam a cuccoktól és összeállt kb. 3 kg-s felszerelésem. Szép időben, napsütésben csodás lehetett volna a tó fölötti hegyoldalban tekergő út, ám délelőtt úgy voltam vele: mivel Plan du Lac amúgy is elképesztően gyönyörű volt, ráadásul útját én fogom bemutatni a világhálón a kerekeseknek ( pl. itt ), nem spóroltam az idővel, még ha este esetleg szürkületben fogok is még emelkedőzni. Így is lett végül.
Le Saut (2280 m) emelkedője 6 km hosszú, átlagosan 7,3%-os út, mely legalább félútig közvetlenül a tó melletti, fölötti hegyoldalban tekereg: az alja meredeken indult, ám néhány háznál már lankásabban folytatódott, azonban – adataim szerint - 1900m és 2150m magasság közt 8-11-12%-os meredekség jellemezte.
Az út kb. egy autó széles volt, jármű nem nagyon akadt, így néha kihajtottam az út külső szélére és onnan örökítettem meg a leszakadó hegyoldalban történő bringázást, majd a szemközt szépen látszó másik esti célpontot, a lassan lámpafénybe boruló Tignest is.
A szürkület ellenére még ¾ 10-kor is képes voltam időt szánni rá, hogy visszagurulásosan megörökítsem ottani tekerésem, háttérben lent a tóval és Tignes- sel. Kb. 2100 m magasságig még láttam is, ám az utolsó két kilométeren néha már lámpát kellett gyújtanom; csak a hegyek kontúrjait tudtam kivenni. Azt sem tudtam meddig vezet az út, csak hajtottam a sötétben, mígnem a közelben autó fényeinek mozgását véltem felfedezni. (22 órakor jártam 2130 méteren). Az aszfaltút 2280 m-en ért véget, minimális időzés után már fordultam is vissza, egyébként 10 fokot mértem: messze jobb idő volt, mint elmúlt este Plan d’Avalnál, 2000 m-en.
A lejtőn már érezhetően nem égett „ereje teljében” a lámpám és sajnos bár fölfelé itt-ott láttam köveket az aszfalton (egyet talán félre is löktem), talán elfeledkeztem róluk, illetve nem voltam elég óvatos, így nyugodt lejtőzés közepette egyszer csak… kb. 1950 méteren ráfutottam egyre: ütés a keréken, majd pssssssss... – pillanatok alatt kiment belőle a levegő. Persze kevés cuccot vittem magammal, így pótbelső sem volt nálam, állhattam neki a „világ végén”, kb. 12 fokban, sötétben, zseblámpám fényénél foltozni, 3 km-re a cuccoktól.
Fél óra legalább elment vele, ha nem több, mire elkészültem, ám kiderült, hogy nem végeztem tökéletes munkát, mert pár percenként leeresztett, így összességében többször is megálltam a lejtőn gyors pumpálásokra, hogy újabb kb. 500 métert haladhassak. Hu… kínlódás volt visszaérni a cuccokhoz (1/2 12). Mindent rendben megtaláltam, és vehettem ki ismét a kereket, de most már legalább gyorsabban ki tudtam cserélni új belsőre, ráadásul elegendő víz híján kezem is jócskán mocskos lett, ám hiába….
Éjfél körül vágtam neki a Tignes-hez vezető kb. 300 m szintemelkedésű útnak. Forgalom semmi sem volt, ám a tó gátja mentén álló néhány ház utcáin látott ember furcsán nézhetett rám: éjnek évadján fölfelé tekerek még...
Van aki úgy nevezné: hülye. Én máshogy hívom: elszánt!
Ezen a néhány kilométeres emelkedőn semmi extra sem történt: eleinte picit félve tekertem (Ugye nem lesz semmi baj már a kerékkel ?), szólt a zene a fülemben és vártam, hogy végre messziről feltűnjenek a fények. Végül ½ 1 táján megérkeztem az első házak közé, ahonnan persze feljebb, a központig akartam hajtani. Volt min elcsodálkozni: komoly síközpontnak tűnt, hiszen volt ott aluljáró, sokféle komoly szórakozási lehetőség, tán még mozi is. Bizony kisebb város volt Tignes (9 fok). A tó partjára érve (amiről a neten láttam csodás időben készült képeket – irigykedtem is) meg is fordultam, nem sokkal visszább talán turistahivatal előtt fotóztam le magam.
Cuccaimhoz visszaérvén ¼ 2 is elmúlt mire, kerékpárom felmálházva megkezdtem a főúton Bourg St Maurice-be való ereszkedést. Elemem talán nem volt, így a félig erős lámpafényem mellett kisebb óvatossággal, de főbb út lévén kőmentességet remélve gurultam: jellemzően 35-45 km/ó-s tempóval. Jó volt a lejtő; élveztem, bár - így sötétben, normál tempónál lassabban és óvatosabban - a vártnál tovább tartott, ráadásul leérve a síkra, meglepett, hogy mennyit (kb. 10 km-t) kellett még tekernem a kempingig. Na jó, a város széléig csak kb. 7-8 km-t.
Leghamarabb ½ 3-ra érkezhettem meg az ismerős Bourg St Maurice vasútállomására, hogy kiderítsem, reggel hogy megy vonat Aime-ig (tekertem már a völgyben, így az ugyanott vonatozás miatt már nincs lelkiismeretfurdalásom): sajnos az épület zárva volt, nem tudtam meg semmit. A kempingben (13 fok) halk sátorállítás, zuhanyozás, és valami vacsora után (leghamarabb 1/2 4 tájban ) a reggeli világosságig, illetve zajongásig nem sok alvásra számíthattam. Azzal tértem nyugovóra, hogy: kétségtelenül kb. 4 – max. 5 óra alvás után nagyon necces nap várhat rám úgy, hogy pihenésről szó sem lehet: Courchevelig még talán kitart az ébrenlét, utána délután - este pedig a Petit St Bernard hágón egyszerűbb a helyzet: a kényszer nagy úr. Ahhoz, hogy másnap elérjem a repülőmet, nincs más választásom, mint átkelni és Aostához minél közelebb aludni.

Emelkedőim az Alpokban, Pireneusokban és a Kanári szigeteken : (piros : 2000 m feletti / fekete: 1000 m and 2000 m közötti )