1. nap: repülés + Malaga környéke

2012 Andalúzia, Pico Veleta bringatúra kezdőoldal

3. nap: Sierra Lujar

2012.augusztus 11, szombat – 2. nap: Benajarafe – Nerja – Almunecar – Puerto Motril, kemping – Almunecar – Mirador de Cabra Montes – Almunecar – Puerto Motril = 169,27 km + 2036 m szint
Túra kezdete, Győr óta a nap végéig: 278,8 km + 3089 m szintemelkedés


A Földközi tenger partjától kb. 50 méterre, a Costa del Sol-on ébredtem, ám reggel fél 9 tájban mégsem napos, hanem még ködös arcát mutatta a tengerpart. A kemping nagyra nőtt fái is ködbe nyúltak és reggeli, majd sátorbontás után a parton megállva is jópofa volt ködöt tapasztalni: a tenger felé nézve sem lehetett messze ellátni, az úton is kb. 1 km lehetett a látótávolság, ugyanakkor a ködön, párán halványan átderengett a Nap, mégsem tudott hamar feloszlani. Mosolyogva élcelődtem is a Costa del Sol nevével: „-Hát ma inkább Costa del felhő…”.
Andalúziában augusztusban 7 óra körül pirkad és fél 8 tájban kel fel a Nap, így gondoltam, hogy hamarosan feloszlik a pára, ám nem így történt. A kemping előtti kocsiúton meglepően sok bringás járt; jellemzően kisebb csoportban hajtottak: na igen, utazási irodák, esetleg kerékpárút szervező cégek hozzák idei a túrázókat. Jó tempóban, lendületesen (26-29 km/ó) hajtottam a teljesen sík terepen. 6-7 békés tengerparti km után értem az ismertebb üdülőközpontba, Torre del Mar-ba, ahol már találkozhattam néhány fekvőrendőrrel. Ahogy egy kereszteződésben megállt, - valamire váró -bringás társaság előtt lendületesen suhantam át a körforgalmon, hallottam egyikük-másikuk hangját…. – talán mert meglepte őket, hogy málhás bringával is lehet robogni. Élveztem a haladást. A települést elhagyva két csupasz bringást is utolértem 28 km/ó körüli sebességemmel; megleptem őket.
A néhány km múlva átszelt település, Mezquitilla negatív értelemben maradt emlékezetes: kiváló példája, hogy lehet tönkre tenni egy települést az egymást érő fekvőrendőrökkel. Kb. 300 méterenként követték egymást és minimum 8 volt belőle, de talán tíz is. Idegesítő volt, hogy az ember felgyorsult egy fekvőrendőr után, alig haladhatott úgy, máris fékezhetett a következő miatt és bizony a sokadiknál már éreztem is, hogy térdízületeim sem nagyon élvezik a lassítást követő állandó gyorsulást a 3-5 km/ó-ról. Egy idő után picit ki is álltam a nyeregből, úgy kevésbé volt megterhelő. Bosszantottak a fekvőrendőrök, mert úgy tűnt, hogy a zebrák alá tették őket; azaz az úton átkelő turisták voltak az okai: „Mindent a turistákért!” Na de ennyire ?
Az egyszál-bringások persze akár át is ugrottak, mindenesetre gyorsabban jutottak keresztül a fekvőrendőrökön, így utol is ért a több km-rel korábban megelőzött csapat, amúgy viszont nem voltak gyorsabbak. Néhány km múlva azon mosolyogtam, ahogy – más társaságból - két bringás picit meccselni kezdett egymással egy alig emelkedő rövid szakaszon. A sok kerekes miatt amúgy ösztönszerűen ütötte fel fejemben a gondolat: „-Itt egyesek erősnek próbálják mutatni magukat, de vajon hegyen mit tudnának ? Vajon a hegyek közt is találkozok majd ennyi kerekessel, vagy csak itt „nagyfiúk”?” Igazából belső Andalúziára, Granada és Guadix környékére gondoltam, ám már Nerja után választ kaptam a dimbi-dombi, hullámzó terepen: sejtésem beigazolódott: a hegyekre kevesebben merészkedtek.

Egy apróbb emelkedőn, már Nerja szélén oszladozó felhők közé értem, ám a szépség igazán Nerja után „ütött”. Nerja komoly és szép üdülőhelynek tűnt sok fehér és szép appartmannal, üdülővel, virágokkal, pálmákkal, rendezett környékkel, Északra pedig többnyire kopár hegyekkel. Már a domboldali településen is előfordult, hogy fentről néztem le a felhőkre, párára. A települést elhagyva, egy dombról gurulva csodás panoráma késztetett megállásra: klassz, sziklás hegyek, autópályaviadukt, a tenger felé pedig a felhőpamacsok. Az út a hegyoldalban vezetett, időnként hullámzott és mivel jellemzően 50 és 150 m közti magasságban haladt, fentről láthattam le a felhőkre. Egy szakaszon félkörpanoráma nyílt a tengerre, pontosabban az azt borító felhőrétegre; nagyon tetszett.
Alig tudtam betelni a természeti jelenséggel: „-Senki nem mondta, hogy ilyennel is találkozhatok ! Vicces: a Kanári szigeteken 1500 m fölé kellett tekernem, hogy a felhők szintje fölé érjek, itt elég csupán 60-70 méterre.”
Egy tábla 44 km-re jelezte Motrilt (ahol kempingezni terveztem) és 157 km-re Almériát. Egy újabb autópálya-viadukt közelében tábla jelezte, hogy Granada provinciába érkeztem. Almunecar településen néhány km erejéig majdnem tengerszintre ereszkedtem, ám itt már véget értek a tenger fölötti felhők. A települést követően sem múlt a hullámzás, egyúttal tábla jelezte, hogy az autósok figyeljenek a kerekesekre.
Mivel jól haladtam, tovább húztam a tervezett rövid megállást, energiautánpótlást; élveztem a gyorsan fogyó km-ket és hogy egyre közeledek Motrilhoz, azonban Almunecar után egyre inkább úgy éreztem, lassan már „saját zsíromon” haladok; lassan-lassan elfogytak az energiatartalékok.
14 óra előtt érkeztem meg Salobrenába, ahol le is tértem a főútról, mert egy internetes kempinggyűjtemény infója alapján otthon azt jegyeztem fel, hogy a település közelében találom a Playa Granada kempinget. Hiába tekertem figyelmesen, nyoma nem volt kitáblázásnak, ám mivel elég régen ettem már, korgó gyomorral betértem egy komolyabb áruházba és alaposan bevásároltam; többek közt csábító őszibarackot is. Nem messze ettem meg: az íze (nem is volt neki) nyomába nem ért a magyar őszibaracknak. A térképet alaposan megnézve tűnt fel, hogy figyelmetlen voltam: Playa Granada tengerpart a közeli folyó, patak túloldalán található, ahol a térkép ráadásul kempinget is jelöl, igaz az már kevéssé Salobrena település volt.
Néhány km-t kellett még hajtanom és bizony Puerto Motril településen már táblákkal jelezték is, merre kell a kempinget keresni. 14:50-re érkeztem meg. Délutánra helyi túrát terveztem az Almunecarból induló, 1002 m magas, BIG listás Mirador de la Cabra Montéshez.
Visszatérve a nap elején felmerült kérdésre: a hegyoldalban haladó, dimbes-dombos, emelkedőkben (igaz, rövidek) gazdag úton már csak elvétve akadtak kerekesek. Úgy látszik, ahhoz a többségnek már nem fűlik a foga.
Bár a még otthonról történt email-váltások alapján picit tartottam tőle, hogy Andalúzia e részén lesz-e szabad hely a kempingekben, itt sem okozott gondot, sőt – mint a recepcióstól megtudtam – egy hét múlva esedékes újbóli érkezésemkor is biztosan lesz hely. Megnyugtató volt hallani. Nem volt olcsó hely; a 2 éjért 37,5 EUR-t fizettem. A közúttól nem túl messze, félig napos-árnyas sátorhelyet kaptam, de legalább találtam ottmaradt szárítókötelet, ami kifejezetten jól jött. Sátram mellől még a tengerparti sétányt is lehetett látni:”-Óh, holnap délután már úszni is fogok a tengerben!” – gondoltam.
Ebéd után 15:45 körül, már csupán kis uticsomaggal vágtam neki késő délutáni túrámnak. Direkt a parti sétányon indultam a központ felé és jól esett élvezni a pálmasort, a sós tengeri levegőt, hangulatot; a videóra hangsúlyozottan rá is mondtam: „-Ez az, nem kell mindig teljesítmény-hajhászni, rohanni! Élvezni kell a túrát!” Azt tettem.
Almunecarig a bő órája megismert, hegyoldalon hullámzó úton hamar eljutottam, onnan pedig végre következhetett egy komolyabb emelkedő. Bizony máshogy suhant alattam a cuccot alig „cipelő” kerékpár; jól esett, hogy sokkal robbanékonyabb tudtam így lenni. Az első 8 km még csak enyhén emelkedett Jetéig (109 m). A tenger közvetlen közelét elhagyva hamar megéreztem, hogy a meleg, kánikula mennyire üt; főként a kulacsaimban levő víz langyosságán. Mivel később is indultam és éreztem, hogy ennyire brutális melegben nagyon gyorsan fogy majd a folyadék, a biztonság kedvéért küldtem egy sms-t otthoni bringás társamnak, Willynek, hogy árulja el, tulajdonképpen a BIG lista szerint hol is van az emelkedő teteje. A térkép szerint ugyanis 1200m-ig emelkedett, de a diagramom viszont csak 1002m-ig jelezte. Reményeimnek megfelelő válasz érkezett: 1002 méterig kell(ett) mennem. A körülmények miatt nem is esett volna jól a kegyetlen hőségben még többet fölfelé tekerni – kifejezetten a folyadék-utánpótlási nehézségek miatt.
Érdekesség: sebességmérőm által mért hőmérsékleti adatok szerint induláskor a kempingben, árnyékban 27 fokot mértem, Almunecarban, tenger közelben még 33 fokot, ám néhány km-rel beljebb Jetében már 36 Celsius fokot és előre elárulom: este 8 óra után az 1002m magas Miradornál is 34 fok volt (a Nap laposan sütött, szerintem nemigen süthetett már a sebességmérőre).
Jete után pár kilométerrel, a 250-300 m magasan fekvő Otivar jelentette az utolsó települést a hágóút során. Kutat, csobogót nem találván, egy bisztróba tértem be kulacsot tölteni, illetve tartalék folyadékot venni. Kulacsaimba hideg vizet vásároltam, míg tartalékként 2 doboz Fantát rejtettem csomagtartóra rögzített hátizsákomba. (Utólagos megjegyzés: kicsit optimista, tapasztalatlan voltam.) A Mirador Cabra Montéshez vezető kaptató Otivartól 13 km alatt bő 700m-t – egy sík km-től eltekintve átlagosan 6-6,5% meredekséggel - emelkedve kapaszkodik fel 1002 m magas tetőpontjára. Az út a Balkánt idéző, sziklás, kopár, bozótos, elszórtan fás hegyoldalon tekergett fölfelé, panorámaútként. Kifejezetten tetszett a táj, ezt gyakran meg is jegyeztem a videózás során; lenyűgözött. Fentebbről visszanézve, a hegyoldal aljánál jól mutattak Otivar fehérre meszelt házai. A brutálisan meleg kánikulában tekintetemmel kutattam, hol lesznek árnyas szakaszok; ezen az emelkedőn szerencsére néha adódott ilyen; bezzeg másnap….
A túra után visszatekintve meg kell mondjam, sajnos kicsit párás volt a kilátás, ám egy idő után halványan így is látszott a tenger, de talán kevéssé kivehetően, mint 4 nap múlva a sokkal magasabb, 3394 m magas Pico Veleta csúcsáról. Kulacsaimban a víz gyorsan fogyott, illetve melegedett is fel: teljesen még meg nem gyógyult torkom miatt gyakran kortyoltam, hogy viszonylagosan nedvesen tartsam. Kb. 700 méter magasan egy fa árnyékában ültem le falatozni; talán a megállás környékén száraz torkom miatt heves köhögési roham jött rám; bizony jócskán innom kellett, hogy csökkentsem a száraz torkomban könnyen fellépő köhögési ingert.
Könnyedén lecsúszott a hátizsákban még viszonylag kellemes hőmérsékletűen megmaradt Fanta. Az utolsó 2 km-en már meredek sziklafal oldalában vezetett az út, egyfolytában gyönyörködtem és persze nem először készítettem ún. önvideót a klassz kilátással a háttérben. Fentről még kempingem, Puerto Motril környékét is lehetett látni. 900 m magasan örömmel pillantottam meg és meg is lepett a hegyoldalban csobog forrásvíz, ám annyi (minimum 30-40) darázs, méh lepte el, hogy féltem odamerészkedni. Volt még valamennyi folyadékom, ráadásul a tető sem volt már messze. A gyönyörködések, fotózások-filmezések miatt csak fél 9-re értem fel a Miradorhoz, ahol bizony már azon is járt az eszem, hogy: „-Jó lesz igyekezni, mert 21 óra előtt nem érek le Almunecarba, ahonnan esélyes, hogy végül már sötétben érek majd haza a kempingbe, úgy, hogy ráadásul lámpát sem hoztam magammal.” Szerencsére felsőtestemre ott volt a fényvisszaverős, láthatósági mellényhez hasonlító ám sportos kerékpáros mellényem.
Lefelé Otivarban egy étteremnél egy pillanatra még megálltam vizet venni és már robogtam is tovább a tenger felé. Érdekesség: míg fent 1002 méteren még 34 fokot mértem, leérve a tengerpartra, fél órával később már csak 26 Celsius fokot és a kempingnél is 25-öt. Sajnos nem sokkal Almunacar végén (21:30 körül) rám köszöntött a sötétség; csak a fényvisszaverős mellényem és lábamra tett prizmás lábperec miatt nem aggódtam; de azért jól jött, amikor az emelkedőkön a kapaszkodósáv miatt a forgalom nagy része távolabb suhant el tőlem. A délutáni átlagos forgalomhoz képest, este 21 óra után bizony sokkal több autó járt az úton; ez párhuzamba állítható azzal is, ahogy a tengerparti sétányokon is naplemente környékétől indul az élet és telik meg emberekkel. Hazaúton egy alkalommal megálltam fentről lefilmezni egy fényektől ragyogó tengerparti üdülőt, majd fél 11 után a sétányon lassan gurulva fejeztem be első teljes túranapomat: „-Bizony szép és hosszú nap volt, de jó, hogy előtte jól kialudtam magam!”
Esti készülődés, mosás után éjfél tájban készülődtem lefekvéshez, ám egy ideig megnehezítette dolgom, hogy egy közeli helyen (étterem, bár ?) bulizene szólt hangosan. A tengerparti üdülőhelyeken ismeretlen a 22 órás határ, hogy utána csendnek kellene lennie, több helyütt azt írták ki, hogy éjfél és reggel 8 óra között kell csendet tartani. És valóban elképesztő, ahogy akár este 22 órakor, vagy később is gyerekek szaladgálnak, játszanak a kempingben, főzöcskéznek a lakókocsiknál, akkor kezdenek vacsorázni, nevetgélnek, noha normál esetben 23 órakor már inkább az alváson kéne, hogy járjon az emberek esze. (Bár reggel csak 7 óra tájban kezd pirkadni.)
A zenebona éjfél után, legkésőbb fél 1-re meg is szűnt, ám azért elgondolkodtam: „-Holnapután reggel - hogy napkeltekor nekivághassak a Pico Veletának – hajnalban fogok kelni. Előtte nem lesz elég, ha éjfél után tudok csak elaludni. A zenebonát illetően talán segít majd, hogy már hétköznap lesz, de ha nem, akkor ki kell majd találni valamit!”

2000 m feletti, bringával meghódított emelkedőim