Györgyi Gábor :  Pico Veleta biciklitúra / bicycle tour Györgyi Gábor :  Pico Veleta Györgyi Gábor :  Pico Veleta bringatúra / bicycle tour Györgyi Gábor :  Ötztaler radmarathon - I cycled in 2010 Györgyi Gábor :  Pico Veleta kerékpártúra / bicycle tour Györgyi Gábor :  Andalúzia kerékpárral / bicycle tour Györgyi Gábor :  Puerto Ragua , Andalúzia kerékpárral / bicycle tour
Györgyi Gábor: Kerékpártúra Andalúziában 2012' : 4. nap: Puerto Motril - Durcal - Granada - MOnachil - Pico Veleta (3300 m) - vadkemping
GYÖRGYI GÁBOR
Kerékpártúra Andalúziában 2012'
4. nap: Puerto Motril - Durcal - Granada - MOnachil - Pico Veleta (3300 m) - vadkemping = 150 km + 3779 m szint
Linkjeim
Túráim:


 

VENDÉGKÖNYV


Google


WWW
gyorgyigabor.hu


Ötztaler radmarathon
fotóalbum!

Kanári szigetek
fotóalbum!





2000-es emelkedőim
a térképen!






MAGYAR ÉS KÜLFÖLDI BRINGÁS LINKEK azok tartalmával együtt




NAGYOBB TÚRÁK
2012 Alpok
Olaszo. - Svájc

2011 Svájc - Olaszo.

2011 Francia Alpok

2011 Déltirol - Tirol

2010 Piereneusok

2010 Alpok
(8 nap)


2009 Alpok

2009 Tenerife,
La Palma

2008 Alpok


Pireneusok 2007


2006 Alpok

2005 Alpok


2004 Kerékpárral a
Tour de France alpesi hágóin

2003 Kerékpárral
az Adria mentén Montenegróig

2002 Görögország

2001 Svájc - Alpok

2000 - Alpok - Adria

1999 Szlovén - horvát - osztrák

1999 Tátra, Krakkó

1998 Tátra

1998 Magas tauern

1998 Tátra túra

1996 Dolomitok

1995 Tátra túra

1993 Tátra túra

3. nap: Sierra de LUjar környéke
Pico Veleta panoráma
            2012 Andalúzia, Pico Veleta bringatúra kezdőoldal            5. nap: Granada



2012.augusztus 13, hétfő – 4. nap: Puerto Motril – Durcal - Granada – Monachil – Sierra Nevada település – Pico Veleta aszfaltút vége fölött, útlezárás (3300-3320 m) – vadkemping (kb. 1500 m) = 149,7 km + 3779 m szint (saját málhás szintrekord !)
Túra kezdete, Győr óta a nap végéig: 536,4 km + 8836 m szintemelkedés



6 óra alvás után fáradtságot és alváshiányt sem érezve, valamelyest lelkesen, vagy inkább elszántan ébredtem 6:10-kor. Még sötét volt odakint. Nagy napra készültem: már csupán amiatt is, hogy olyan magasra tekerek, amilyen magasan (3394 m) még sosem bringáztam, ráadásul ezt úgy tegyem, ahogy valószínűleg nem sokan tehették (mert annyira logikátlan), ha egyáltalán volt ilyen. 2008-ban a 2802 m magas Bonette csúcsra is Nizzából tekertem fel málhával, ami szintén nem volt szokványos, hisz túl messze van – kiváltképp málhával, ezúttal a 3394 m magas Pico Veletával készültem hasonlóra. A motivációról majd később….

A Pico Veletára (3394 m) szerintem minden ép eszű kerekes Granadából teker fel (onnan is 43 km és 2700 m szintemelkedés), talán elvétve egy-egy akadhatott, aki esetleg a tengertől, az odavezető hullámos és hosszú bevezetőutat (tengerparttól Granadáig 70 km + legalább 900 m szintemelkedés) is bevállalta. De hogy mindezt málhával…- minimális az esélye, hogy történt ilyen, hiszen valóban semmi értelme nincs: fent a csúcson úgysem alhat az ember. Így én is tulajdonképpen „azért” terveztem a csúcsra feltekerni 26 kg-s málhával, hogy (a siker után) onnan vissza is guruljak egy kempingbe. Aki nem érti a motivációt, csak egy átlag kerekes vagy ember, annak teljesen értelmetlen. Mire jó ez ? – tennék fel a kérdést. A válasz: hogy pontot tegyek a konkurálás végére és hogy az Alpok és Pireneusok 2000 m fölötti összes aszfaltos útjának bringás felkeresése után az Európában elérhető legnagyobb málhás bringás teljesítményt is véghez vigyem: feltegyem az i-re a pontot, más szóval megkoronázzam addigi teljesítményeimet.
Év elején úgy adódott, hogy szóba került az andalúziai biciklitúra, amily tervével foglalkozva, illetve csodás képeket látva hamar elvarázsolt a Pico Veleta emelkedője. Korábban egy semmi extrát nem mutató, nem is legendás, csupán magasra vezető útnak gondoltam, de a képeket látva rá kellett jönnöm: a kaptató akár az egyik örök kedvencem, a La Palmai Roque de los Muchachoson (2426 m) átélt élmények, gyönyörűségekhez hasonló is lehet, így a teljesítmény, illetve a tájképi gyönyörűségek miatt kétszeresen is vártam e napot. Az Alpok, Pireneusok minden 2000m fölé vezető útját bejárva, illetve az Ötztaler radmarathon (228 km + 5300 m szint) és Monte Grappa challenge túrakerékpáros teljesítése (aznap extrával 261 km + 7241 m szint) után úgy véltem, ez lesz az utolsó nagy bringás dobásom; már csak ez hiányzott a teljeskörűséghez. Épp megfelelő egy utolsó nagy dobásnak 

Györgyi Gábor - Málhás bringatúra : Andalúzia / Andalucia: Puerto Motril , Földközi tenger partján
Komoly és nehéz (több mint 3500 m szintemelkedés) napról lévén szó, hozzávetőleges ütemtervet is készítettem, mert így a részcélok tehették lehetővé, hogy a fő cél, az időben történő felérés is megvalósulhasson. Az elmúlt nap tapasztalt kánikula is megerősítette, hogy korán kell indulni, hogy Granadáig minél kevesebbet kelljen a tikkasztó hőségben tekernem, így – a napkeltét is figyelembe véve – fél 8-as indulással kalkuláltam, majd Granadába 12 órára terveztem érkezni (talán picirit optimista volt ez ?). Az Alhambráról híres várostól számolt 2700 m szintemelkedés nettó idővel számolva 4,5 óra mászást jelent, ezért azt gondoltam, hogy evésekkel, pihenésekkel, filmezéssel együtt is gond nélkül felérhet az ember este fél 9 – 9-re, hiszen fél 10-ig van világos. Tudtam, hogy naplemente közelében már nem lesznek erősek a fények, de a 12 napos Andalúziai bringatúra tervében két nappal később ismét szerepelt a Pico Veleta, igaz akkor már Tamással együtt, ám málha nélkül, Granadából indulva; a legjobb fényviszonyok közt.
Persze nem lett volna rossz, ha hosszabb nappal áll rendelkezésemre, ám olvastam már olyat a világhálón, hogy júliusban hó miatt nem volt még végig járható az emelkedő, így inkább júliusban az Alpokban tekertem (amikoris oda vonzott a Monte Grappa challenge) és augusztusra került az Andalúz túra.
Györgyi Gábor - Málhás bringatúra : Andalúzia / Andalucia: Motril mellett
Ébredés után sötétben, zseblámpafényél reggeliztem a sátorban, majd enyhe derengés mellett kezdtem pakolászni. Ahogy pirkadni kezdett, természetesen kíváncsian néztem ki a sátorból és örökítettem meg a halvány fényeket; odakint az utcán még égtek a lámpák; reggeli nyugalom volt még. Sátorbontás után – ahogy tettem ezt az említett, emlékezetes, 2008-as Nizza (0 m) – La Bonette (2802 m) – Jausiers napomon – utam a tengerpartra látogatással, körbefilmezéssel kezdtem: meg kellett örökíteni, hogy a hullámok mellől kezdem a napom.
Épp itt válik aktuálissá még egy dolgot megemlíteni: noha teljesítettem már a legkomolyabb klasszikus bringamarathonokat ( La Marmotte , vagy a Granfondo Campagnolo , vagy az, Ötztaler radmarathon , és végül pedig a Monte Grappa challenge napján 7241 m szintemelkedést ) mégis, mióta bringázom, számomra mindig is a túra élvezete, a természetben való gyönyörködés jelentette az első prioritást. Bár nehéz és hosszú napra készültem, ezen ezúttal sem változtattam. Ha valahol is a teljesítmény kedvéért kellene feladnom a fotózásból, filmezésből, gyönyörködésből és helyette vicsorogva kellene küzdenem, úgy érezném, mintha a karom vágnák le. El nem tudom képzelni, hogy úgy vigyek véghez valami teljesítményt, hogy az ne egy élvezetes, emlékezetes nap legyen. Ezúttal sem lehetett szó arról, hogy végigrobognék a napon, mint akit tökön rúgtak. Gyönyörű és élvezetes – ám hosszú - túranapra készültem.
Klassz volt a reggeli parti hangulat: a Nap még nem emelkedett a Sierra de Lujar (1878 m) fölé (a Lujar hegygerincén pörögtek ugyan a szélkerekek, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget.), de itt-ott már érte a tájat; mentek a locsolók és persze egy-két reggeli kocogó sem maradhatott el. El tudtam volna ott tölteni akár fél órát is. A parti, panorámás sétányon kényelmesen pedáloztam a központba, ahonnan már főbb úton tekertem Északnak, Motril irányába. Egy hétre búcsút mondtam a tengerpartnak, a Costa el Solnak.
Már ébredéskor kíváncsi voltam, hogy milyen szelet kapok; ez igazából elmúlt este lett csak aktuális, miután a délután megélénkült szél miatt kisebb küzdelemre kényszerültem hazaúton. Granadáig 70 km-t kellett hajtanom; tudtam, hogy hasonló erősségű szél akár nagyon meg is keserítheti a napomat; hiszen az az emelkedős 70 km - ellenszelet nem számítva is - több mint 4 óra tekerést jelentett.
Györgyi Gábor - Motril, sea, Granada , Pico Veleta  Andalúzia , Andalucia, profile / ascent / emelkedő
Motril felé hajtva örömmel filmeztem le hosszú árnyákomat; e nap hangulata és a motiváció is felidézte bennem a júniusban Pannonhalmán teljesített – akkor még – szintrekordomat Vilivel: napkeltétől napnyugtáig Pannonhalma emelkedőjén tekertünk föl és le (teljesítettem a dupla IRONBIG-et (50 emelkedő), éltük át a változó fényviszonyokat és végül a napot sötétben, ám sikerrel zártam. Van egy hangulata pirkadattól csillagfényig tekerni!
A kezdeti kilométereken persze még többet elmélkedtem: egy hozzám közelálló ember szavai ekkor is és a nap folyamán többször is eszembe jutottak: „Ne csak reméld, hanem higgyed, tudjad, hogy megcsinálod!” – Nem csak ezen erőt adó mondat esett jól, hanem, hogy hitt bennem és „velem” volt – mindenkinél jobban.
Györgyi Gábor - Málhás bringatúra : Andalúzia / Andalucia: Motril után néhány km-rel; a tomboló szél ezután következett!
Történhetett bármi is, jöhetett akadály a nap folyamán, afelől nem volt kétségem, hogy feljutok a Pico Veletára, az pedig kis túlzással másodlagos volt, hogy naplemente előtt, vagy már sötétben.

Hogy meg lehessen érteni e napi motivációmat, néhány mondatban az előzményekről, egy versengésbe hívásról: 2010 őszén vagy 2011 tavaszán megismert bringatúrázó ismerősömet illetően idővel kibújt a szög a zsákból és kiderült, hogy konkurálgatni akar velem, és a megfelelő tisztelet megadása nélkül (pl: kevesebb mint harmadannyi teljesítménye ellenére jelezte, miért is gondolom hogy egyedi lenne, amit véghezvittem az elmúlt évek során) szeretne idejekorán az Alpok nagy szakérőjeként mutatkozni, noha ehhez neki még sok évnyi alpesi bringatúrázás, valamint csupán az Alpokban 250.000 m szintemelkedés hiányzik. Békésen, túrázni szeretek, nézelődni, de ha valaki becsmérel, nem adja meg a tiszteletet, akkor beleállok a versengésbe, hogy helyére tegyem a dolgokat!
Mikor 2004-től kezdve nagy léptékben elkezdtem bejárni az Alpok 2000 m fölé vezető aszfaltos útjait én is elszánt lettem, de sosem más legyőzése, helyébe lépés volt a cél, hanem más alpesi legendás kerekeseket tisztelve, közéjük, a szakértők közé kerülni; bár előbb csupán az összes 2000-es hágót begyűjteni. Nyári túráim sosem mások túráitól függtek, videóimat sosem mások videói alapján vágtam, sőt igyekeztem is kerülni, hogy hasonlítson máséra; igaz alpesi videóim előtt az Alpokról kevés magyar bringás videó volt a világhálón. Kifejezetten nem veszem jó néven, amikor egyértelművé válik, hogy míg a másik igyekszik titkolni terveit, az enyémeket viszont ki akarja puhatolni (hogy ez miért lehet ez érdekes? „utolérés” szempontjából nem mindegy az illetőnek, hogy úgy gyűjtögethet, hogy én abbahagytam a 2000-esekre bringázást, vagy én is legalább hasonló intenzitással folytatom a nagy emelkedők felkeresését: évi 3-4000 km az Alpokban, Pireneusokban). Én azonban már döntöttem; elértem, amit akartam, fontosabb már a magánélet!. Ha az ember máshoz igazítja céljait, terveit, akkor csak egy utánzó; semmi több.
Kiváltképp furcsa volt és visszatetszést keltett, amikor 2011 év végéig max. 60 alpesi 2000-es út bringás felkeresésével (az Alpokban találhatóaknak a felével sem) rendelkező kerekes azt jegyzi meg, hogy : azt hitte, az Alpok neki már nem sok újat tud mutatni. Ezáltal egyúttal az én több mint dupla teljesítményem is ledegradálta. Hogy az Alpok neki nem sok új érdemi kaptatót tudna mutatni ? Több tucatnyi felkeresésre érdemeset (Kaunertal, Mont Ventoux, Nivolet, Männlichen, Oberläger, Diga Finstertal, Plan du Lac, Bettmeralp, Alpe Galm, stb.) tudnék mutatni, amiről fogalma sincs, jónéhánynak valószínűleg a nevét sem ismeri. …. Na ugorjunk !
A fenti tényezők azok, amik motiváltak arra, hogy megmutassam a követni próbáló kerékpártúrázó „kollégának”, hogy a bringatúrázóként az Alpokban és Pireneusokban elérhető legnagyobb teljesítmények után Európa legmagasabbra vezető aszfaltos útján (Pico Veleta, 3394 m) is a legnagyobb teljesítményt fogom bemutatni. Már csak az Alpokban véghezvitt eredményeim ledegradálása miatt is; hogy még tisztább kép a versengést illetően. Persze már-már magam röhögöm ki, hogy „-Még én akarok neki bizonyítani, miközben ahhoz, hogy ez felmerüljön, még több, mint 250.000-300.000 m szintemelkedést kellene az Alpokban és Pireneusokban tekernie.” Jelenleg kb. ennyi a különbség kettőnk között.

Györgyi Gábor - Málhás bringatúra / bicycle tour: Andalúzia / Andalucia: duzzasztott tó, útban Granada felé, a Sierra Nevada előterében
A nap nagy részében zenével fülemben hajtottam. Egyértelműen segít a kellemes ritmus; e túrára a korábbiakhoz képest még 2 zeneszámmal toldottam meg a korábbi gyűjteményt. Két ellenkező stílusúval: az erőt adó Josh Groban: Raise me up cíművel, illetve a jókedvre derítő, táncolásra ösztönző friss slágerrel: Michel Telo: Ai Se Eu Te Pego.
Néhány kilométer alatt megérkeztem a főúthoz, ahonnan a táblákat követve tekertem is tovább Motril mellett Granada irányába. Egy körforgalomnál épp bosszankodni kezdtem volna, mert úgy tűnt, onnan csak az autópálya vezet Granada felé, ám végül feltűnt az N323-as közút kitáblázása is. A további sík kilométerek egy sziklaszoros felé vezettek és mind közelebb érve bizony erős szél fújt szemből. Volt már hasonlóban részem, tapasztaltam, hogy szurdokokban, a levegő útjának beszűkülése milyen erős szelet okozhat, így a későbbiekre gondolva, nem aggódtam, ugyanakkor a magas sziklafalak aljában bizony erősen tépte a fákat a szél; alaposan markolni kellett ám a kerékpár kormányát. Néhány km múltán a tombolás már elmúlt. Kb. 20 km után hagytam magam mögött az elmúlt napról emlékezetes Sierra de Lujar hegytömbjét, és mutatta meg magát a Sierra Nevada hegység; egy magas gát által duzzasztott tó felé pedig megkezdődött a komolyabb emelkedő.
Emlékezve a 2008-as Nizza – Bonette (2802 m) napon belüli málhás tekerésre, tudtam, hogy előfordulhat, hogy idővel megfordul a szél (mert a tenger közeléből magashegységbe értem), ám a szurdokot elhagyva, napkelte után már 1 órával úgy tűnt, el kell fogadnom, hogy sajnos ellenszél fog kísérni Granadáig. Rövid ideig még bosszankodtam (előző nap még déli szél fújt, most meg északi – jól „kicseszett” velem!), de aztán elfogadtam: „-Elszánt vagyok; ez sem tud megállítani ! Mindegy, ha nem érnék fel naplementére, az idő tényező nem számít; ami a fontos, hogy a tengerparttól napon belül 26 kg-s málhával feltekerek Európa legmagasabb aszfaltos pontjára. A duzzasztott tó szintje fölé hajtva (az emelkedés tovább folytatódott) csodás panorámában gyönyörködhettem: visszafelé a Sierra de Lujar, előre, de mellettem a Sierra Nevada mely előtt a tó csillogott, túlszélén az autópálya viaduktján suhantak az autók, míg a két hegység között szintén a tó csillogott a fányolfelhők (!!) által szűrt napsugaraktól. A kaptatóra érve meglepőmód több kerekessel is találkoztam; nem gondoltam, hogy e főúton ekkora lesz a kétkerekűek forgalma.
Bár melegedett az idő, mivel hosszú napra (és órákon át ellenszélre) számíthattam, ameddig lehetett (az első órákban nem tűzött még a Nap), magamon hagytam a szélmellényem; tüdőm védte (a köhögés még mindig nem múlt el 100%-osan).
A Motril és Granada közti út első tetőpontja felé közeledve, feltűntek a Sierra Nevada keleti nyúlványaira épített szélkerekek, melyek bizony pörögtek. Már pusztán építésük is azt támasztotta alá, hogy e völgyben gyakori lehet a légmozgás, a szél. A táj már teljesen kopár volt, alig lehetett fákat látni. Egyfolytában volt látnivaló: néhány km-rel később, hátranézve a Lujar hegy látványának örülhettem: „De jó! Tegnap egész nap azt láttam, most meg innen is köszön nekem”.
Ahogy eltelt az első 2 óra, néha már gondoltam rá, hogy vajon mennyire kapok tikkasztó meleget a „nyakamba”, mennyi küzdelmet okoz majd. Emiatt is indultam napkeltekor. Utólag jópofa erre gondolni, hogy mennyire meg akartam úszni a kánikulai meleget, minél kevesebbet tekerni benne, miközben július 20-21-én az Alpokban (túrabeszámoló), az Alpennordseite-n (Alpok északi hegysorain) elfogadtam volna: előbbi nap alaposan megáztam, utóbbi napon pedig esőben, erős ellenszélben és 4 Celsius fokban keltem át a 2046 m-es Oberalppasson.
Ahogy a térkép is sejtette, kocsiutam néhány km erejéig elfogyott; egy körforgalomtól direktben vezették rá az autópályára és meglepőmód (??) míg 2,5 km hosszan a sztráda leállósávjában tekertem, egyszer sem dudáltak rám. A folytatásban már kiváló, szinte forgalommentes és panorámás szervízúton kapaszkodtam tovább felfelé, mígnem végre 11 órakor kb. 720 m magasan be nem tértem Talará településre, kenyeret venni, vizet tölteni (ekkor már 2 liter elfogyasztott folyadéknál tartottam) és szusszanni végre egyet. A sziesztaidőtől tartva volt szükségem végre egy boltra, mert nem sok kenyerem maradt már.
Indulás óra már 35 km-t és több mint 750 m szintemelkedést hajtottam és csupán egy-egy fotó alkalmával álltam meg. Sajnos a bevásárlás picit elhúzódott; morcosan láttam a pénztárnál előttem álló néni púposan megpakolt kosarát, mikoris – látván, hogy nem sokat vásároltam - kedvesen előreengedett. Kellemes meglepetés volt
A csobogó mellett bekaptam egy müzliszeletet, illetve energiaszeletet, majd – már rövid mezben - folytattam tovább az emelkedőt; Granadáig még kb. 30-33 km állt előttem; leghamarabb kevéssel 13 óra előtti időre számolhattam érkezésem. 2 km múlva már – időnként klassz panorámát adó – fennsíkon hajtottam (az első tető is kb. 860 m-en lehetett): előrefelé újabb szélkerekek tűntek fel; nem mind pörgött. Lehet, hogy most mosolyog a kedves olvasó, ám az adott körülmények között bizony fontos volt, hogy továbbra is marad-e még az ellenszél, vagy sem. Másfelől, Granadához közeledve egyre inkább azt gondoltam: „Kaptató már nem sok lesz, lejtő akad majd néhány rövidebb és mivel a Sierra Nevada emelkedője Dél felé vezet, ott kifejezetten jól jöhet a támogató hátszél ! Lehet, hogy jobb, ha már inkább el sem áll ? ”
Előző helyen - ha jól rémlik - nem kaptam kenyeret, ám szerencsére egy útközi településen (Durcal) a 12 órás zárás előtt akadt egy bolt, ahol ripsz-ropsz vehettem 3 baguettet: „-Ennek már elégnem kell lennie!” – így lett mind nehezebb a csomagom. 
Bár online térképen megrajzoltam a napi tervezett útvonalat, nem is jegyeztem fel, hogy a fennsík szerű részen mennyi a lejtő és utána meddig kell még újra felkapaszkodni, mindenesetre, türelmem fogyni kezdett. Azt reméltem, hogy a fennsíkon gyorsan haladhatok, és nem hiányzott több km hosszú kaptató – ahonnan viszont szép kilátás nyílt vissza a néhány km széles medencére, településeire és a távoli háttérben a Sierra de Lujarra (1878 m), míg a közelben DK felé pedig a Sierra Nevada 3100 m feletti csúcsai törtek az ég felé. Észak felé tekintve végre feltűnt egy Keletről érkező autópálya; „-Az már Granadába tart; nem lehetett mesze a város !” – gondoltam. Belső Spanyolországban tekertem: korábban ilyen éghajlatú tájhoz, vidékhez nem volt szerencsém; újdonság volt ilyen környezetben kerekezni. (2007-ben és 2010-ben a Pireneusokban tett túrám során csak hegyvidékre és tengerpartra jellemző éghajlathoz volt szerencsém.)
Györgyi Gábor - Málhás bringatúra / bicycle tour: Andalúzia / Andalucia:  Granada : útban a Földközi tenger partjától a Pico veletára / Cycling from the Mediterranean sea to Pico Veleta through Granada
Már-már úgy tűnt, hogy felérek végre; egy alkalommal egy gyalogos felüljáró előtt hegyi hajrát nyitottam – gondolván, az ott a tető -, ám a lejtő csak nem akart kezdődni. Kisebb mászás még mindig várt rám. A 2. tető szinte méterre ugyanolyan magas volt, mint az első; magasságmérőm itt már lemaradásban volt, ám kb. 860 m lehetett. Másfél órája már tűző Nap alatt tekertem és fél 1 körül járt az idő, mégsem volt elviselhetetlen a meleg; előző két nap sokkal kellemetlenebb időszakokban volt részem.
Nem sokkal azután, hogy lejteni kezdett az út, az autópályát keresztező felüljáróról megpillantottam a hegyek ölelésében, medencében fekvő Granadát (12:46): „-Yesss! Végre!” – örültem. Örömteli, feldobott fotózás, videózás után enyhén lejtős kilométereken haladtam; az út mellett egy tábla egy hágót jelölt, ráadásul jóval magasabbra (860 m), mint amit én mértem. Granada (685 m) felé ereszkedve folyamatos panoráma nyílt a Sierra Nevada hegységre; szépen, tisztán látszott minden: volt miben gyönyörködni.
A Pico Veletára, ill. az alatta épült síközponthoz két kocsiúton lehet feljutni:

  • Granada felől, az A395-ös közúton, a főúton: 43 km hosszú, mely a 35. km-ig minimális kivételtől eltekintve 6-7%-os és csak 2750 m fölött válik 7-10%-os meredekké.
  • <
  • Illetve Monachil (805 m) felől: szintén 43-44 km hosszú kaptató 1650 m táján – rövid lejtőről érkezve csatlakozik be a másik emelkedőbe, ám előtte – a Monachilt követő 6 km-en - 7-10%-os meredek, de hat alkalommal is 13-17% meredek. Ezen út első fele egy kis mellékút, minimális forgalommal.
Talán tévedésből vagy sem, tavasszal Tamás azt mondta, hogy a monachil-i a klasszikus út (bár erről nem vagyok meggyőződve, hiszen a másik út az igazán jól kiépített és a Vuelta a’Espagna mezőnyét is azon vezetik fel), ráadásul az említett elképesztően gyönyörű fotósorozat is olyan túrán készült, mely során Monachilból indultak, így én is erre készültem, noha tudtam is, hogy a falut követő kilométerek málhás bringát hajtva bizony igencsak nehezek lesznek.
Térképem alapján szerettem volna a várost minél kevésbé érinteni, viszonylag könnyen átsuhanni rajta, de ez csak részben sikerült. Utca szintű részletezettségű térképet nem vittem, amily regionális térképem volt, azt csak akkor tudtam használni, ha ki volt táblázva, amerre mennem kellett. Ha nem volt, akkor megérzéseimre is kellett hagyatkoznom. Úgy éreztem, hogy a reméltnél jobban begurultam a városközpont irányába, ám végül mégis sikerült onnan jó irányba kikecmeregnem: a remélthez képest talán 10-15 percet veszíthettem.
Alig emelkedő úton érkeztem a Monachilt megelőző Barrio de Vegába, mely házai közt, egy balkanyarban, kúttal szemközti, árnyas padon láttam hozzá ebédemhez (13:45-14:15). Falatozás közben egy közeli kertből egy bácsi saját termelésű paradicsommal lepett meg. Kellemes meglepetés volt. Eszegetés közben nem gondolkodtam az időn, illetve, hogy mennyire kellene-e igyekeznem: szerintem nem éri meg a sietéssel, idő szűke okozta stresszel tönkre tenni a napot. A kanyart rövid emelkedő követte, majd már a Monachilt megelőző sík km-en pedáloztam kb. 10 km/ó-val, amikor ismerős pattanást hallottam a hátsó kerék felől: újabb küllőtörés; ez volt a második (ha jól emlékszem). Kerekem már nyolcast leírva forgott tovább; labilisabb lett, nem beszélve arról, hogy innentől már lett okom az izgalomra: „-Ugye kibírja a tetőig ? Ugye kibírja még ezt a napot ?” A többi már nem érdekelt: ez a tengerparttól málhával meghódítandó emelkedő (Pico Veleta) volt a nagy motiváció, ezt akartam megvalósítani, az már nem érdekelt, ha esetleg utána be kell áldozni egy napot bringaszerelő miatt.
Korábbi viszonylagos jókedvem és lelkesedésem azonnal elszállt, és enyhe aggodalom fészkelte be magát a fejembe, amit persze hamar elhessegettem és csak a nap hátralevő részére gondoltam. Persze első gondolataim közt ott volt, hogy a twitteren át küldjek egy üzenetet a hazaiaknak a kellemetlen eseményről (hogy erősen drukkoljanak), ám végül elvetettem: „-Nincs értelme, hogy ők is izguljanak…! Megküzdök e teherrel magam.”
Györgyi Gábor - Pico Veleta diagram, Andalúzia , Andalucia , Motril , Granada , tengerszintről
Egy km múlva Monachil településen (805 m) érkeztem, ahol egy bisztróba tértem be tartalék vízért. Az emelkedődiagram feljebb ugyan 1600 és 2100 m körül jelölt kutat, azonban ezt nem éreztem elégnek; azt akartam, nehogy olyan helyzetbe kerüljek, hogy spórolnom kelljen az ivás mennyiségével. Sajnos fél liternyi vizet nem lehetett kapni, így 1,5 liternyit vásároltam; ezáltal pedig összesen több, mint 3 liter folyadékkal (és ezt cuccnak számolva, csaknem 28-29 kg-nyi teherrel) vágtam neki a hátra levő 2600 méter szintemelkedésnek.
Csak 15 óra tájban hagytam el a települést; ami kb. egy - másfél órás csúszást jelenthetett a hozzávetőleges ütemtervhez képest, igaz az nem számolt olyanokkal, mint a mosdó felkereséssel, vízvétellel elröppent negyed óra. Ott ugyan nem számolgattam utána, de fotóval, videóval, kajálásokkal minimum 6-6,5 órát kellett, hogy gondoljak a 2600 m szintemelkedésre.
Ahogy a diagram is jelölte, a következő 5-6 km igen meredeknek ígérkezett; szerencsére a 10%-os szakaszok sem tartottak tovább 1 km-nél, a 12-14%-os szakaszok pedig nem haladták meg a fél km-t; tulajdonképpen váltakozóan hullámzott a meredekség. Az északról lengedező, fújó szél miatt ráadásul a hőség is elviselhető volt. A táj kopár, illetve füves, bozótos volt, csak itt-ott elszórtan kísérték fák, így panorámaút lévén bárhol lehetett fotózni, filmezni. Sikerült is lefilmezni a meredeken való küzdelmem. Nem figyeltem az órát; élveztem a Veleta mászást  A fotózások, videózások pedig a meredek szakaszok közt elegendő szusszanásra adtak lehetőséget.
Visszafelé mind magasabbról tekinthettem le Granadára és persze a mögötte elnyúló messzi dombokra, hegyekre, míg előrefelé 1500 m fölött a hegyek erdőit látva arra gondoltam: „-De jó is lenne, árnyas fenyőerdőben tekerni és élvezni a fák illatát!”
Kb. 1300 méteren értem fel a gerincre, ahonnan átláthattam a Veletára kapaszkodó másik út környékére, sziklásabb terepre; előre-, fölfelé pedig messziről feltűnt a diagram által is jelölt 17%-os meredek rész. Mivel fokozatosan vált meredekebbé, tudtam, hogy itt aztán szükség lesz menetközi apróbb megállásra, pulzus-nyugtatásra. Szerencsére forgalom sem nagyon volt az úton (kb. fél óránként 1-1 autó), így nyugodtan halszálkázhattam is picit, bár emlékem szerint anélkül is kibírtam. Azért a videón is hallatszik, amikor szükségét éreztem a megállásnak, hogy pár pillanatra kifújjam magam.
A tető előtti meredeken, klassz panorámával a háttérben videót is készítettem a küzdelemről, bár ott már „csak” 12%-os volt a meredekség.
A tetőről hamar a jelölt kempinghez értem, majd az azt követő lejtőről végre feltűnt a Pico Veleta csúcsa – noha akkor még keresgélnem kellett, hogy vajon melyik lehet a Veleta (3396 m) és melyik a hegység legmagasabbja, a 3479 m magas Mulhacén. Mindenesetre egyiken sem voltak hómezők, csupán egy aprócska hófolt tűnt fel a csúcs alatt. Filmem azóta visszanézve, a csúcsra ráközelítve, jól látszott már a fölfelé tekergő kocsiút. A rövidke lejtőn erősen éreztem a két törött küllő által meggyengült hátsó kerekem ütését. Monachil óta ezeddig nem volt szerencsém lejtőhöz, sík szakaszok is alig akadtak, így 15 km/ó-nál nemigen haladtam gyorsabban, íyg fölfelé kevésbé éreztem a nyolcast. Ekkor tapasztalhattam először, milyen is lehet majd este, éjjel a lejtőzés. Egy biztossá vált: „-Nem fogom 40-50 km/ó fölé engedni gyorsulni a bringát.”
A rövid lejtős és sík szakaszt újabb igencsak meredek kilométer (kb. 10%) követte a térkép szerint is jelölt Collado del Muerto (1492 m) hágóig. A nyeregben meglepőmód semmi sem jelölte a hágó nevét; 34 Celsius fokot mértem. Túlsó oldalán már árnyas, fenyőerdei lejtőn gurulhattam kb. 1 km-t a Veletára vezető főútig; előttem pedig a nem sokkal távolabbi bozótos, elszórtan fás dombtetőn egy bikát ábrázoló alakzat állt, jelezvén, hogy a bikaviadalok földjén járok. A szárazság, valamint kánikula és árnyékmentes utak jellemezte Andalúziában igazán jól esett fenyőillatot árasztó, árnyas erdőben gurulni, majd 1 km múlva már fölfelé hajtani néhány km-t. A főút kiváló minőségű aszfalttal és széles padkával lepett meg; kerekeseknek panaszuk nem lehet; ráadásul az egész Pico Veleta emelkedő – a főúton legalábbis – egyenletesen 6-8%-os meredek. A Vuelta, a spanyol kerékpáros körverseny legutóbb 2011-ben kereste fel ezt a kaptatót ). Nemsokára – igaz ehhez visszafelé kellett fordulnom – tábla jelezte, hogy átléptem az 1500 m-es magasságot; diagramom alapján tudtam, hogy hamarosan a benzinkúthoz érek, ahol rövid falatozásra és esetleges kisebb vásárlásra készültem.
Utoljára Monachilban étkeztem, így 800 m szintemelkedés málhás leküzdése után jól jött a finom péksüti, energiaszelet; a benzinkútnál pedig két újabb energiaszeletet, valamint Powerade sportitalt vettem és vizet töltöttem. A folytatásban lépcsőzetesen emelkedő néhány km következett, akadt is útközben egy-két vendéglátó egység, épület. Panoráma: innen már ÉK, Güéjar-Sierra és sziklás völgye felé nyílt.
Kb. 1600 méteren egy hajtűkanyarhoz értem, ahonnan két irány közül is lehetett választani Sierra Nevada felé. Inkább a főutat választottam; bár már nem emlékszem, hogy esetleg már itt is azon okból, hogy a másik verziónál esedékes útközi kb. 100 m ereszkedést és így visszamászást (10-12 perc veszteség) elkerüljem. Az éles jobbkanyart követően már az erdő fölött, végig panorámaúton hajtottam; Észak felé, a Granada irányába nyíló kilátásnak lehetett örülni, a Pico Veleta csúcsa néhány km hosszan még nem látszott. 1750 métertől már nagyon vártam, hogy végre a kaptató DK felé beforduljon a csúcs felé és a sok órája gyakran látott Granada környék száraz, kopár panorámáját végre a Veleta és a Sierra Nevada lentebb kicsit erdős-zöldes, fent pedig sziklás képe váltsa fel. (Persze 2500 m fölül nemcsak fölfelé gyönyörködhetett az ember, sőt inkább ismét Észak felé, de akkor már – nem száraz növényzet által jellemzett - közeli hegyeket is lehetett látni)
Györgyi Gábor - Málhás bringatúra / bicycle tour: Andalúzia / Andalucia:  útban a Földközi tenger partjától a Pico Veleta csúcsra / Cycling from the Mediterranean sea to Pico Veleta through Granada
1800 m fölé érve, 18 óra tájban két szikla közt áthaladva bukkant elő a síközpont és a 3394-3396 m magas hegycsúcs: ezután már egészen sötétedésig ezt nézhettem, mind feljebbről, mind közelebbről. Jól ki lehetett venni, szemeztem is a csúccsal (ráközelítve még a tetején épült beton építmény is látszott) és a 2700 m körül fekvő obszervatóriummal. Lenyűgözött a panoráma; alig bírtam magammal; csodálatos volt. Nem csoda, hogy gyakran álltam meg fotózni és akár kilométereken belül újra filmezni. Nem az időtényező, hanem a gyönyörködés volt az elsődleges. Persze fejemben azért mégis számított az idő múlása, ami akkor ütközött ki, amikor többször is éppen érkező autók zavartak bele önkioldós fotózásomba, vagy letett videómmal málhás tekerésem és jómagam megörökítésébe. Ha az autó miatt kezdhettem újra az egészet és „ugrott” 1-2 perc, bosszús tudtam lenni – amúgy ugyanis nem járt túl sok autó a hegyen. Minden perc számított, de azért a fotózásokat,- filmezéseket mégsem ritkítottam.
A hegykoszorú és azok ölelésében meghúzódó, szerpentinút mentén épült síközpont teljesen a ía href=http://gyorgyigabor.hu/20110613_Lombarda.html” target=”_blank”> Col de Lombarde hágóút francia oldalát és Isola 2000 síközpontot idézte (melyen eddig négyszer kerekeztem).
18:42-kor haladtam el a 2000 m-es magasságot jelző tábla mellett (236. alkalommal tekertem e szint fölé); utam - éppen - mindkét szélen fenyőerdők kísérték. Útközben az idő múlásának hatására is kalkulálgattam felérésem idejét: a rosszabb minőségű aszfaltút kezdetéig tisztán számítva még egy órával számolhattam + étkezés és fotózás, videózás. Ekkor még úgy vártam, hogy ha ½ 10-ig világos lesz, talán 3000 m-ig láthatom még az utat és szűk ¾ órát kell majd sötétben hajtanom. 2075 méteren (29 Celsius fokot mértem – talán nem csapta be a laposan sütő napfény) elágazáshoz értem; választanom kellett: előrefelé a síközponton át, vagy pedig továbbra is erdőben, majd panorámás gerincen tekerve érni fel a két út összecsatlakozásához, kb. 2300 méterre. Úgy sejtettem, hogy a diagram szerint a másik úton lenne 100 m ereszkedésem, ezért inkább a településen át vezető mellett döntöttem; errefelé mindössze 10 m szintet adtam csak le. A házak közt szerpentinezve nem volt ám nagy élet, ám kb. 2150 méteren úgy tűnt, lesz módom vizet venni; asztalok voltak kint egy étterem előtt…. Leszálltam, ám az ajtó zárva volt. Picit aggódni kezdtem és be is villant egy pillanatra az említett Isola 2000, ahol tavaly, 2011-ben épp így jártam: hiába vártam, mégsem akadt vízvételi lehetőség, így végül egy ház előtt beszélgető párt kértem meg, akik felinvitáltak az appartmanba és úgy tudtam kulacsaim megtölteni.
Ezúttal, kb. 2200 méteren bővízű forrás kínált vízzel, majd picivel feljebb – mivel még 1200 m szintemelkedés, valamint vacsora várt rám – egy meglepőmód nyitva levő kis üzletben vettem még másfél liter vizet. Továbbra is kb. 28 kg-s málhával tartottam hát a 3396 m magas Pico Veleta csúcsára. Sierra Nevada síközpont felső harmadában, a gerinchez közeledve, kb. 2350 méteren panorámás, útszéli beton alapú korlát adódott, ami ideális ülőhelyül szolgált vacsorámhoz (19:45 – 20:05). Úgy számoltam, ezután már csak kis nassolásra lesz szükségem a csúcsig, újabb komoly étkezést már nem terveztem. Az idő szorításában úgy terveztem, hogy 20 órakor tovább is állok, de mivel elő is akartam bányászni a melegebb ruhákat, részben öltöztem is (fotón jobban mutató nadrágom vettem fel), falatozás közben tettem ezt meg: falat a számban, miközben pakolászok, turkálok a csomagban….
A síközpont végén, az utolsó házat elhagyva, a gerincre érve a meredek hegyoldalra épített, vízszintes, futópályákkal körülölelt műfüves focipályát pillantottam meg: 2450 méteren! Elképesztő volt, ám leesett a tantusz: magaslati edzőtáborok miatt építhették. Csodás, lenyűgöző panorámát nyújtó gerincen pedáloztam továbbra is 6-8%-os meredek úton; 2500 m-en ismét tábla jelezte a magasságot, ám annyira ideális helyen, hogy kiváló lehetőséget nyújtott magam tekerés közbeni lefotózására és lefilmezésére. Jól is sikerültek  - ráadásul a Nap mind narancsosabban sütött már. A videón hallani, el is gondolkodtam, hogy bizony 250 0m fölött nem olyan gyakran tekertem én sem, mint 2000 m felett, így ezt könnyebb összeszámolni és néha talán emlékezetesebbek, komoly teljesítményhez kötődnek; lássuk a korábbiakat:

  • 1998-ban, 22 éves koromben tekertem először a Grossglocknerúton, amely a különböző leágazások, visszatekerés miatt 3 alkalmat jelentett; a legmagasabb: 2569 m
  • 2001-ben, svájci túrámat a svájci-olasz határ közelében emelkedő, 2760m magas Passo dello Stelvióval koronáztam meg.
  • 2004-ben kezdődött az Alpokban tett kerékpártúráim sorozata; ekkor tekertem végig először a Francia Alpok legendás, Tour de France történelemhez tartozó hágóin, köztük 4-szer 2500m fölött: Bonette (2802 m), Col de Agnel (2744 m), Col du Galibier (2645 m) és a Col de l’Iseran (2770 m)
  • 2005-ben egyik legnehezebb alpesi túrámra került sor; arányában ekkor tekertem legtöbb napot málhával; térdem meg is érezte. Ebben az évben is jártam a Bonettén (2802 m), életemben először a legendás Passo di Gavián (2621 m), majd a Timmelsjoch (2509 m) után feljutottam az Alpok legmagasabbra vezető aszfaltos útjára, a Gletscherstrassére (2829 m)
  • Györgyi Gábor - Málhás bringatúra / bicycle tour: Andalúzia / Andalucia:  útban a Földközi tenger partjától a Pico Veleta csúcsra / Cycling from the Mediterranean sea to Pico Veleta through Granada
    2006-ban csak egy alkalom, a csodás és kis forgalmú, Colle Nivolet (2612 m) – melyet az Alpok 15 legszebb emelkedője közé sorolok és tudtommal konkurenciám itt sem járt,
  • 2007-ben noha az Alpokban is eltöltöttem pár napot és végigtekertem a Pireneusok hegyein az Atlanti óceántól a Földközi tengerig, 2500m felett nem tekertem.
  • 2008-ban újra felkerestem a kedvelt Bonettét (2802 m), ráadásul mindkét irányból; emellett a Col de Agnel / Colle Agnello (2744 m) hágón dupláztam és a túra végén málhával is feltekertem a Passo dello Stelvió hágóra (2760 m)
  • 2009-ben háromszor tekertem 2500 m fölé: először a Col de l’Iserant (2770 m) hódítottam meg, ezúttal Észak felől, majd a La Marmotte bringamaratonon a Galibier-re (2645 m) is feljutottam, végül az Ötztaler radmarathon próbatúrán a Timmelsjoch – ra (2509 m) tértem vissza.
  • 2010-ben a nyár kezdeti edzőtúrák során és a Pireneusokban sem jártam 2500m felett, így csak két alkalom adódott; az emlékezetes Ötztaler radmarathon előtt edzőtúra gyanánt, a 2750m magas Kaunertaler gletscherstrasse, majd a marathon során újra visszatértem a 2509m magas Timmelsjoch –ra; ez volt a 23. alkalom 2500m felett.
  • A 2011. év a legerősebb bringás évem volt, ami az emelkedőket, hegyeken megtett kilométereket illeti. A Francia-Alpokban a szokásosak: Bonette (2802 m), Galibier (2645 m), Col de l’Iseran (2770 m), a svájci-olasz Alpokban tett 3 hetes túra során viszont már „csak” a Gavia hágó (2621 m) kétszer.
  • 2012. júniusban,a Grossglocknerútra 14 év után tértem vissza: az oda-vissza túra miatti 3 alkalom utolsója azt jelentette, hogy összességében már 31-szer tekertem 2500 m felett.
Györgyi Gábor - Málhás bringatúra / bicycle tour: Andalúzia / Andalucia:  útban a Földközi tenger partjától a Pico Veleta csúcsra / Cycling from the Mediterranean sea to Pico Veleta through Granada
Augusztusban, e napon pedig a Pico Veletán (3396 m) került sor a 32. alkalomra, ám ezúttal nemsokára következett az első alkalom 3000 m felett. Kb. 2550 méteren sorompóval volt lezárva az út, mellette kis őrbódéval, de gond nélkül továbbhajthattam – 18 fok volt. Sajnos az aszfalt innentől rosszabb lett, lánctalpas lánctalpa által „karistolt”, illetve - hamarosan tapasztaltam – időnként akár méter – 2 méteres átmérőjű foltok hiányoztak az útból, néhol pár méter erejéig nem is igen maradt útburkolat; helyette köves úton óvatoskodhattam felfelé két törött küllőjű hátsó kerekemen. Nem tudott felbosszantani a helyzet, hiszen tudtam már egy ideje, hogy a végső néhány km-t sötétben kell megtennem; az idő már nem sürgetett. Szerencsére az obszervatóriumok leágazását elhagyva (kb. 2650 m) az aszfalt minősége picit javult. Ami a Napot illeti, hiába tűnt úgy fél 9 tájban, hogy kell még idő a horizont mögötti eltűnéséhez, sajnos meglepőmód gyorsan már a látóhatár peremén láttam. Videófilmezés közben szomorúan vettem is tudomásul: maximum még fél óra lámpa nélküli tekerést remélhettem.
Percek múlva két alaposan beöltözött spanyol montis érkezett fentről, akikkel egymást meglátva, természetesen megálltunk és váltottunk pár mondatot. Meglepte őket, hogy Motrilból jövök és ráadásul a Pico Veleta csúcsára tartok, indokként azt tudtam mondani: „Just for the fun!” – csak az öröm kedvéért.
Györgyi Gábor - Málhás bringatúra / bicycle tour: Andalúzia / Andalucia:  útban a Földközi tenger partjától a Pico Veleta csúcsra / Cycling from the Mediterranean sea to Pico Veleta through Granada
Kíváncsian kérdeztem rá arra, hogy hol ér véget az aszfalt: Nos azt mondták: az utolsó 2 km már földút, ill. köves út. Jókedvű beszélgetésünk után lefotóztuk egymást, illetve éppen még videóra is sikerült őket vennem, majd mindhárman folytattuk utunkat; ők lefelé alul ugyan rövid bringás nadrágban, ám hosszúujjas kesztyűben és a dzseki alatt polár felsőben. Hidegre számíthattam a csúcson, ám teljes málhámmal a bringán, minden ruha a rendelkezésemre állt. A srácok a Nap utolsó sugarai közepette tűntek el a szerpentinúton.
Ameddig lehetett, spóroltam a lámpába szánt új készlet elemmel, így nem gyújtottam lámpát, azonban, amíg láttam, gyorsan megejtettem a meleg ruhák táskából való előkotrását. A Nap ugyan lement, ám sajnos az nem járt együtt a szél enyhülésével. A csökkenő hőmérséklet mellett lassan-lassan egyre kellemetlenebbnek éreztem a körülményeket: sötétben, néhol kátyús aszfalton küzdeni fölfelé a már 18 foknál hidegebb, közepesen szeles időben, mely utóbbi miatt persze a hőérzet a 18 fokot sem érte el. A kellemetlen körülményt is persze máshogy ítéli meg az ember, ha csak percekről lenne szó és megint más, ha arra gondol az ember, hogy ahhoz képest még egy órányi tekerés vár rá, lassan-lassan még hidegebb időjárásban.
Néha rövid pillanatokig lelkileg volt nehéz, hiszen az ember – ahogy mondják is – a világ végén elég magányosnak érzi magát, én pedig eléggé a világ végén éreztem magam a vak sötétben, odafent 3000 m magasság környékén; szerencsére az út panorámaút jellegéből adódóan majd’ végig láthattam a mélyben Granada és Sierra Nevada síközpont fényeit, így ez is segített. Emellett még két dologból meríthettem erőt:
  • • Mondtam is magamnak: „-Gábor, nincs miért aggódnod. Könnyebb elviselni, ha arra gondolsz, hogy nem egyszer voltál már hasonló körülmények közt, és simán megoldottad. Ruha van, lámpa van, jó zene szól a füledben, akkor hol itt a probléma ?” Bizony, gondoltam is rá, hogy ezen éji tekeréshez is megfelelő önbizalmat adhatott, a 2011 nyarán, kellemetlen időben megélt rengeteg nehézség: tekertem éjjel és hidegben pl. a Splügenpass – Lai da Vons napján, vagy nem annyira hidegben, de éjjel és esőben a Lombarda hágó környékén…- a lejtőn ráadásul 2-3 km-t erős ködben és esőben… Nem véletlenül mondják: ami nem öl meg, az megerősít; hiszen van miből meríteni. Volt miből !
  • • A másik pedig a fülemben szóló dalok egyike, a „You raise me up” volt, ami mindig arra emlékeztetett, hogy drukkolnak nekem otthon és velem vannak (egy valaki biztosan! – a dal is őt juttatta eszembe. Köszönöm Neked ! ). Mintha tudnák, milyen magasan, milyen sötétben járok…. – és még én sem tudtam, milyen meredeken leszakadó hegyoldalban tekerek majd a sötétben.
2700 méteren megállapítottam, hogy még kb. 5 percig tekerhetek lámpa nélkül; utána már nem húzhatom tovább a bekapcsolását. 21:43-kor pedig (kb. 5 perccel később) a 2750 m magasságot jelző táblánál filmeztem a bringát és a panorámát: leginkább Granada fényei látszottak szépen, illetve a naplementét követő narancsos ég alja látványa. Időnként, nagyon kátyús részen persze az útminőséget is megörökítettem. A 2750 m-es táblát követően a következő részcél a magassági rekordom megdöntése volt: előbb a Bonette 2802m-es magasságának, majd az Alpok legmagasabbra vezető aszfaltos út tetőpontjának (2829 m) meghaladása. Onnan pedig már alig kevesebb, mint még egy Dobogókőnyi emelkedő szintemelkedése várt rám. Málhával és több, mint 9 óra tekerés, illetve bő 3000 m szintemelkedés leküzdése után.
Néhol picit érzékeltem, hogy az út külső oldalán eléggé meredek, leszakadós a hegyoldal, le is filmeztem. Óvatosnak kellett lennem! A csúcsot sem láttam már a sötétben, csak egy közelebbi sífelvonó-épület látszott csak; az eléggé fönt volt ám, nem sokkal lehetett a Pico Veleta alatt. Hajtottam a szeles, hideg időben a láthatatlan cél, a vak sötét csúcs felé. Jó érzéssel töltött el, hogy olyan magasan tekerek – ráadásul málhás bringával és a tengertől indulva – mint még sosem és mint nem túl sok kerekes tehette.
A szél sajnos semmit nem csitult, sőt a szél jelentette küzdelem és a hideg együttese jelentette nehézség miatt 2900 m fölött 8-10 percenként rövid megállásokat ejtettem meg. Fárasztó volt, de a megállásokkal együtt már nem volt elviselhetetlen! Utoljára (2,5 - 3 órája) 2300 m táján ettem, azonban a málhás tekerés, a szél és a hideg gyorsabban fogyasztotta energiáimat, mint nyugis, meleg időben. Gondolkodni is kezdtem, hogy meddig érdemes hajtani: érdemes végig feltekerni ? És ha murvás, köves és 10%-os lesz ?, Mivel én aszfalton hajtó bringatúrázó vagyok, van értelme azután is tovább menni a vak sötétben ? Montival az Alpokban sok helyen 3000m fölé lehet menni; az teljesen más téma, más összehasonlítás…. – gondoltam.
Idővel ráadásul a szél és hideg az amúgy sem teljesen egészséges torkomra is megtette a hatását (hallani is a videón), nem volt élvezet a tekerés, az is igaz persze, ahogy a neves mondás szól: „-Pain is temporary, pride is forever” – azaz a fájdalom időszakos, a büszkeség örök!
Talán 3100 m fölött a szeles, hideg (15-16 fok) időben már a rövid mezem fölött hosszú ujjú fölsőt, szélmellényt és fejpántot viseltem, nem sokkal később pedig a dzsekit is felvettem. Cudar idő volt. Végül hosszas habozás után döntöttem: mivel aszfalton tekerő túrázó vagyok, elég lesz az aszfaltút végéig mennem.
A hátralevő elvileg 2 km földút, murvásút már nem túrakerékpáros kategória, nem is elvárható ott 27-28 kg cuccal terhelten tekerni, különben is, ha már a konkurálás szóba jönne, hátam mögött ott van, az Alpok, Pireneusok összes 2000 m fölötti aszfaltos útjainak (listám a linken) felkeresése, és a legnagyobb ilyen tartalmú videógyűjtemény a világhálón, amit más nem mondhat el magáról. Dacból is meghagytam azt a szűk km távolságot; kifejezvén, hogy nem a Veleta a döntő a versengésben: az csupán egyetlen egy emelkedő; amellett ott van még csaknem 150 db 2000 m fölé vezető út az Alpokban, bő két tucat a Pireneusokban…. Döntésemben piciri szerepet játszott csak, hogy 2 nap múlva Tamással, málha nélkül is visszatérni terveztünk. Sötét lévén mindenképpen visszajöttem volna, de ha mégsem ez lett volna a helyzet (amit lehetetlen elképzelni), akkor persze mindenképpen továbbtekertem volna még.
Kb. 3250 méteren haladtam el a sífelvonó állomás mellett, majd el is fogyott az aszfalt: földúton, köves úton pedáloztam tovább a lámpámmal megvilágított úton. Már csak visszafordulási pontot kellett választani, ami aztán a hajtűkanyart követően adódott is: 3-4 nagy sziklatömb zárta el az utat, hogy ily módon akadályozzák meg a kocsik továbbhaladását (3300 m). Bringám letámasztottam és gondoltam, legalább az egyenes végéig felsétálok. Órámra nézve ledöbbentem: 23 óra 52 percet mutatott (egyébként meg 7-9 Celsius fok volt!!). Ami a visszautat illeti, a rossz minőségű lejtőn, szélben egy órát számoltam a sorompóig, amit követően következhetett csak gyorsabb ereszkedés: újabb egy óra a kempingig, ami már hajnali 2 órát jelent ! Hát, hosszú nap! Visszagondolva a sötétben való tekerésre, a nehéz körülmények el is feledtették velem, hogy 2 törött küllővel rendelkező kereket hajtó túrabringán pedálozok. Nem is aggódtam miattuk.
Györgyi Gábor - Málhás bringatúra / bicycle tour: Andalúzia / Andalucia:  útban a Földközi tenger partjától a Pico Veleta csúcsra / Cycling from the Mediterranean sea to Pico Veleta through Granada
2 perc alatt felsétáltam a sarki panorámáért; bizony, megérte! A kanyarból Dél – DK felé több helyütt is apró fénypötty-gyűjtemények látszottak; ám mivel azoktól a csúcs felé elszórtan akadt néhány más fényforrás is, azon túl viszont csak a nagy sötétség, így egyértelművé vált: Almeria felé El Ejido környékét illetve Motrilt is látni fentről, zárásul pedig újabb tengerparti településeket: Nerja vagy Malaga környékét. Elképesztő volt! Csak ámultam és persze filmeztem…. Bár az élmény önfeledt élvezetét erősen csorbította a hideg szél és az ezáltal néha rám törő köhögés.
Polár felsőm felvétele után nekivágtam az óvatos lejtőzésnek. Mivel kormánytáskám kormányom fölé emelkedik, mióta ezt a konstrukciót alkalmazom, sötétben levő tekerésekkor a lámpa a kormánytáska oldalsó hálós tartójából világít, ám lejtőkön kezembe szoktam venni, mert úgy a háló nem csökkenti a fényét. Így ereszkedtem kilométereken át: a féket fogó egyik kezemben ott markoltam a lámpát is és világítottam a néhol kátyús, kövessé váló utat. Alaposan elfáradt a kezem, talán kétszer meg is álltam 1-2 percre. Noha csak rövid pillanatokra merhettem felnézni és a mélyben fekvő települések fényeit nézni, ütős volt: a mélyben fekvő Granada fényei a La Palmán átéltekre, a Roque de los Muchachos (2426 m) késő esti panorámájára emlékeztettek. Egy alkalommal – mint utóbb rájöttem - egy fényes hullócsillag suhant el (lefelé) az égen sebesen: bizony megijedtem tőle!
Kerekem és elfáradt kezem miatt is nagy megkönnyebbülés volt leérni a sorompón túlra (13 fok!), a jó aszfaltra, majd nemsokára - a Sierra Nevadán át vezető szakasz néhány kilométere erejéig - kivilágított úttestre. A törött küllőket nem feledve, ám végre megengedhettem a kerékpárt: 40 km/ó-ig simán, ám 50-nél nem gyorsabbra, mert ott már kicsit imbolygott a csomag a hátsó kerék fölött. A lejtőn gondolkodtam egy ideig, hogy letérve hullámozzak kicsit a kis hegyi kemping felé (a másikat, a Güéjar-Sierra-it elvetettem), ám hosszas gondolkodás után úgy döntöttem, vadkempinggel próbálkozom az út közelében valahol. 1500 m magasság környékére érve a benzinkútnál hiába néztem alaposan körbe, jobbnak láttam nem ott sátrat verni. Nem sokkal később, 1450 m környékén lankásabb füves területen néztem körül és a hepe-hupás talaj ellenére csak-csak sikerült legalább egy sátornyi helyet találni – noha keresgélés közben már azon is gondolkodtam: nem lenne jobb, mégis a kempingben ?
½ 3 után – mérésem szerint 14 fokban (bár szerintem nem volt ennyire hideg) - tértem nyugovóra. A véghez vitt nagy teljesítmény ellenére egyáltalán nem járt az eszem a sikeren, nem éreztem semmi katarzis szerű érzést.
Másnap két – az egész kerékpártúra szempontjából is fontos - dolgom volt: bringaszerelőt keresni, valamint Tamással összefutni, hogy egy hétig együtt folytassuk a túrát.

Mint rátaláltam, málhával már más is feltekert a Veletára; valószínűleg Granadából.


2000 m feletti, bringával meghódított emelkedőim


Györgyi Gábor