8. nap: Pas de Morgins, Col de Bassachaux

2009 Alpok kezdőoldal

10. nap: Val Thorens (2340 m)

2009. június 29, hétfő – 9. nap: Montriond – Col d’Encrenaz (1433 m) – Col de la Ramaz (1559 m) – Taninges – Cluses – Col de la Colombiere (1613 m) – La Clusaz – Col de la Croix-Fry (1467 m) – Col des Aravis (1498 m) – Albertville = 139,05 km + 3151 m szintemelkedés
9. nap végéig megtett táv és szint: 1020,51 km + 23376 m szint
Hajnalban arra ébredtem, hogy fázom: összesen csak három hosszúnadrágban és hosszúujjúban tudtam továbbaludni. 7:40-kor már a csörgőóra ébresztett, hiszen hosszú menet, ám kihívást jelentő nap várt rám. Nagyon hasonlított a régióban jellemző Tour de France szakaszra, melyeken több kemény emelkedő rostálja, fárasztja a mezőnyt. Rám öt hágó várt: egyből Montriondtól a pár km-en is 10%-os BIG listás hágó, az 1433m-es Col d’Encrenaz, majd a közepén 3 km hosszan 10%-os Col de la Ramaz (1559 m). Délre, fél 1-re terveztem Clusesbe érni, ahonnan a Tour egyik helyi legendája a felső felén hosszan 9-10%-os Col de la Colombiere (1613 m) várt rám. E hágó idén is szerepelt a Tour de France programján; vártam is. A napot végül két hágócskával, az 1467m-es Col de la Croix-Fry és a 2006-ban már felkeresett Aravissal zártam. Persze azután a kempingig még további 2-3 óra tekerésre számíthattam.
A számolt kb. 3100m-es szintemelkedés miatt úgy számoltam, hogy e nap megdöntöm eddigi 3004m-es málhás szintrekordomat. Nagy napra készültem. Reggeli és sátorbontás után a tervezettnél fél órával később (ám a szokásosnál jóval hamarabb), 9:15-kor indultam útnak. Néhány km-t gurultam, haladtam csak északnak a patak mentén – Szlovákiát idéző fenyők kísérte völgyben – amikor máris letérhettem az Encrenaz hágóra.
Az 1432m-es hágóút erről, észak, Essert Romand felől 6 km-re jutó 502 m szintemelkedést, 8,4%-os átlagmeredekséget jelentett. A diagram a kaptató első és utolsó kilométerét írta 10,5, illetve 10,8%-osnak. A kis falucskáig közepesen emelkedett az út: nézelődtem, figyeltem a helyiek életét és kellemes meglepetést okozott egy falusi iskola léte: Ecole. Bizony itt nem zárják be a kis iskolákat, mint nálunk a liberálisok !
A faluból aztán megkezdődött a 10%-os emelkedő: napos, ám panorámás úton; filmeztem is a Joux Plane legendás hegy, emelkedő felé (Bár az utat nem találtam meg rajta). Talán még az az egy híres alpesi emelkedő, ami hiányzik a megmászottak listájáról. Erdőbe érve az út is könnyebb lett picit, autóval szinte nem is találkoztam: élveztem a barátságos, erdei-mezei tájat, a természet nyugalmát, friss levegőjét. Tetszettek a Morzine mögötti hegyek és láttam kis hegyi faluban faragott erkélyű, szép virágos házat. Talán 4 km-től zárt erdőben vezetett az út; így értem fel 10:42-re az első hágóra, az 1432m-es Col d’Encrenazra. A nyeregben két kis ház (egyikük vendéglátóhely) állt, előrefelé semmi eget rengető kilátás nem nyílt, viszont akadt egy kedves csobogó. Rajtam kívül még egy kerekes volt odafent, ő csupasz bringával érkezett. Jól esett a békés, háborítatlan hágón időzni, élvezni a tájat, csobogót, ugyanakkor persze kis késésben voltam, ami ilyen tájon, csodás időben nem szokott zavarni: élvezni kell a bringázást, nem végigloholni!
11 órakor kezdtem meg a remélt gyors lejtőt, amely rövid emelkedőt, majd hosszabb lankás szakaszt tartogatott. Az út fenyveseken, sziklás – legelős hegyoldalban vezetett. Úgy reméltem, hogy a Ramaz hágóúti becsatlakozásnál az emelkedő már túl lesz a 2-3 km 10%-os részen, így onnan már könnyebb lesz.
Hát épp nem így történt: jobbra, felfelé fordulva (1190 méteren) zárt erdőben egyből 10%-ossal kezdtem. Kiállva hajtottam és álltam meg egyszer magam is lefilmezni. A kaptató a Col de la Savoliere (1415m) -től vált lankásabbá, onnantól pár km-t lehetett pihenni, majd egy síközponttól még 1,5 km újabb 8,8%-os, keletre panorámás emelkedés várt rám a térkép szerint 1559m-es, de egy kitett tábla szerint 1619m-es Col de la Ramaz hágóig (12:17). Mikor itthon utánanéztem, kiderült: a legmagasabb pont, ahol a tábla is volt, 1619 méter, ám a hágó annál picit odébb van, az lehet az 1559 méter. Itt már éreztem, hogy elfogyott a reggeli adta energia, ám táskámban érdemi ennivaló nélkül várnom kellett az első komolyabb településig.
A táj erre is barátságos, legelős, panorámás, elszórtan fenyős volt: alattam le Praz de Lys síközpont, mögötte pedig a hófoltokkal díszített Aravis hegycsoport, illetve a svájci határt alkotó havas hegysor. Szép volt, eszembe is jutott: igazán tetszhet szüleimnek is, hiszen anyu a vad hegyek helyett inkább az ilyesféléket kedveli. A lejtőn ugyanarra gurultam le, amerről jöttem, csak azon túl még egy főúton előbb Taningesig gurultam jólesően 40-45 km/ó-val, majd onnan reméltem, hogy ripsz-ropsz Clusesbe érek. Otthon direkt rá is néztem a térképre, mert én is úgy sejtettem, hogy itt még egy kis bucka lesz, ám a térkép akkor mintha azt mutatta volna, hogy tévedek. Sajnos mégis az előérzet jött be.
Taningesbe leérve lassan kerekeztem a házak között, de nem találtam nyitva levő boltot, így kényelmesen továbbhajtottam. Hiába előztem meg leérkezéskor két csupasz bringást, a picirit lejtő úton csak nem akartak megelőzni. Talán arra vártak, hogy majd az emelkedőn ? A gyengén kezdődő kaptató elején aztán egyikük kilőtt... „-Bravó, de kemény itt valaki!” – gondoltam; játszotta magát a srác, utálom az ilyeneket. „-De erős, hogy egy málhás bringás mellől elsprintel.” Na mindegy… tekertem tovább. A kanyarnál, elágazásnál társával együtt valamiért megálltak, vártak, így eléjük kerültem. Saját tempómban hajtottam, - elfogyott energiám miatt - picit küzdöttem az emelkedőn; jól jött, hogy egy távolban feltűnt bringást kinézve ahhoz elkezdhettem felzárkózni. A sejtett tető felé közeledve sikerült is beérnem a fiút, amikor már normál tempóban ismét megelőzött a lenti „kemény legény.” Mivel az előbbi utolérés miatt fel voltam pörögve, ezúttal tempót váltva az árnyékául szegődtem. Bár pulzusom már előbb is 140-150-re felment, ez itt már 160 körül is járt. Végül a nyereg célegyenesében málhám miatt nem túl mozgékony bringámmal mellé jöttem (167-es pulzus), majd megelőzve odaszóltam a srácnak: „That’s all, that”s all? „ – azaz szabadon: „-Ez minden, ennyit tudsz csak?”
Valóban be voltam gőzölve a lenti előzése miatt és itt visszavágva kitört, hogy „-Ő képzeli keménynek magát, amikor 24kg-s málhás bringámmal lehajráztam?” Azzal védekezett, hogy párját kell megvárnia,… - már nem érdekelt, avagy: „jó indok sosem rossz.” A lejtőn gurulva a sprint után éreztem, hogy: kezdek formába jönni. Erősnek éreztem magam! Panorámás lejtő vezetett Cluses-ba (ejtsd: klűz), ahol – kb 480m magasan - elég meleg volt. A központba érve ott láttam pékséget, illetve szendvicset is árultak, így vásárlás után árnyas – kút közeli - padra ülve, kényelmesen hátradőlve ebédeltem meg. Nagyon ízlett, jól esett a zöldségekkel ízesített sonkás-sajtos szendvics. Szeretek így nyugodtan, klassz helyen, rohanás nélkül falatozni, feltöltődni.
Alig pár km-t kellett csak továbbtekernem, hogy Senoziersben (505 m) megkezdődjön a híres, első kategóriás Tour de France hágóút, a Col de la Colombiere (1613 m) emelkedője. A kaptató 16 km-re jutó 1108m-es szintkülönbsége (6,8% átlagmeredekség) első blikkre nem mutatja a nehézségét; ám ha elárulom, hogy az elején is 3 egymás utáni km 8%-os, majd a lankás középső szakaszt követően a végső 6,3 km pedig 9,1%-os meredekségű…
Az emelkedő eleinte – talán mert nemrég fejeztem be az ebédet – nem igazán esett jól; talán a napsütötte út is közrejátszhatott ebben. Később árnyas úton pedálozhattam, ott már jobb volt, illetve ki is tűztem egy közbenső célt: nem megállni a 900-1000m-en kezdődő lankás – sík szakaszig. Közben ráadásul épp jókor adott erőt egy feltűnt női bringás, akit megpróbálhattam utolérni. Sajnos idő előtt félreállt egy útszéli vízesésnél magát hűsíteni, alállni. A lankás szakaszon, nyitott mezemmel élveztem a szellőt, árnyas utat. Itt-ott olvadozó aszfaltú úton érkeztem Le Reposoir faluba (980 m), mely elején virágos, szép fa tábla hirdette, hogy július 22-én mássza a Tour de France a mitikus Colombiere-t. Filmezéshez készülődtem, mikor megérkezett a nemrég a vízesésnél magát hűsítő amerikai lány, akivel hamar beszédbe elegyedtünk. Kiderült, hogy túratársai, fiúk a környéken edzenek, és láss csodát, - mint én - ők is éppen a La Marmottéra, igaz őket kísérőautó követi. No comment.
Miután felajánlotta és le is fotózott a lány, elbúcsúztunk; igaz, mondta: lehet, hogy társasi hamar felveszik a kocsiba. Az egyik ház oldalában finom, hideg vízből teletöltöttem kulacsaimat, majd szép hegyekkel a háttérben megkezdtem a 9-10%-os kilométereket. Épp még házak között tekertem, amikor máris rámköszönt a lány: autóból kínált (volna) vízzel. Kb. 2 km hosszan házak, tanyák között nevezett a napsütte út, egy alkalommal önkioldós fotóval meg is örökítettem felfelé tekerésem. A módszer a szokásos: beállítom óvatosan az apró fényképezőt, majd gombnyomás után rohanás a bringához, hogy már rajta ülve, tekerés közben készüljön a kép. Kb. 1200 méteren – a házakat elhagyva - pillantottam meg a hosszan a hegyoldalban vezető út végén a hágót és egy rajta álló épületet. Gondoltam is előre: „-Juj de jó lesz majd a hágón üdítővel, vagy fagyival megajándékoznin magam.”
A táj is, de az út is hasonlított valamelyest az Aubisque hágóra. Egyébként nem volt annyira tragikus a meredekség; ilyennel nincs gondom. Egy-egy alkalommal klassz önfotót és videót is csináltam, majd 1400m tájékán – magas sziklafalnak köszönhető – árnyas részen, út menti kőre ülve láttam hozzá egy kisebb evészetnek. A hágó előtt 1 km-rel újabb klassz filmet csináltam fölfelé tekerésemről, miután egy csupasz bringás is fáradtan, kínlódva tette meg az utolsó kilométert. 17:35-re értem fel a Colombiere hágóra, mely e nap 3. BIG listát emelkedőjét jelentette, málhával.
Ajándékvásárlás után egy kinti, panorámás asztalnál nyaltam el egy fagyit, majd ahogy visszaballagtam bringámhoz, azt láttam: egy idősebb bácsi nézegette a hágók matricáit a vázon, miközben az előző bringással beszélgetett. Büszkén sétáltam a kerékpáromhoz: „-Igen, ezekre mind feltekertem… - és még mennyivel többre.” – mondhattam volna. Bár nem jelentett extrát a málhás Colombiere mászás, a bácsi elismerően tekintett erre a teljesítményre is. Kétségtelen: nem biztos, hogy lassabb voltam, mint a csupasz bringás srác. Kérdezték feljutási időmet: pihenéssel 3:15 perc – csodálkoztak ezen is, pedig ez szokásos, laza, pihenős tekerés volt. Szóba került még bringám málhás súlya (38 kg); a bácsi nem is nagyon tudta megemelni a bringát.
Végül a beszélgetésnek (már amennyire az volt, hiszen nem értettük egymás nyelvét, noha angolul próbálkoztam) véget kellett vetnem, mert bizony – nem figyelvén – elszaladt az idő: még a Croix-Fry (1467m) és az Aravis (1498m) hágó állt előttem sötétedésig, utána pedig lejtő és sík tekerés Albertville-ig, esetleg Moutiersig.
18:05-kor tudtam nekivágni a Tour-ról is ismert lejtőnek Le Grand Bornand felé. A Tour résztvevői 1-2 héttel utánam jártak erre: a királyszakaszon ez volt az utolsó hágójuk, Le Grand Bornandban a cél várta őket. A kisváros elején sebességem ellenére fél szemmel láttam az egyik délelőtti amerikai srácot: itt szálltak meg vajon ? A lejtő végén szép kilátás nyílt az Aravis hegycsoportra: 2300-2600m-es csúcsaikkal igazi kirándulóvidéknek tűntek. St Jeanba érve kellemes meglepetésre épp megpillantottam egy útszéli pékséget és egy élelmiszerboltot is, ahol pillanatok alatt be tudtam vásárolni a hátralevő kilométerekre, illetve vacsorára: banánt, almát, péksütit, stb. Ezzel sem ment sok idő.
La Clusaz felé már 2006-ról ismerős úton (http://www.gyorgyigabor.hu/20060802_ALP_annecy_aravis.php ) hajtottam. Felkapott kisváros, ám most építkezés miatt épp az üzletekkel teli főutcáról tereltek el. A 6%-os emelkedőn 2-3km-en át füves mezőn épült kertes házak, tanyák mellett egészen kb. 1210m-ig tekertem; ott ágazott le utam az Aravisénál is csendesebb Croix-Fry hágóra. A kezdeti kilométerek csodás fények közepette szép kilátást nyújtottak La Clusaz és a Colombiere felé, közben pedig hallhattam a tehénkolompolást, tehénbőgést. A végső kilométerek erdőben vezettek az 1467m-es hágóra, ahol szép virágos, parkos vendéglátóhely állt és DNY-ra nyíló panoráma fogadott (20:15-20). Béke és csend honolt a tájon; ez is olyan hely, ahol az ember el tudja képzelni, hogy eltöltsön 4-6 napot kellemes esti sétákkal, reggeli indulásokkal. Nagyon szépen alakult eddig ez a nap; minden percét élveztem.
Visszagurulás után még bő 5 km állt előttem az Aravis hágóig, ám ez 2006-ról már ismerős volt: most is lapos napfény mellett tekeregtem a mezőn haladó szerpentinen. Szép hegyek határolják a hágót, forgalom már szinte nem volt, a hágóról is elvonultak a napot ot töltő vendéglátók. Csak motorosokkal találkoztam, amikor már a hágón egy-egy gyors naplementés fotót készítettem (21:12-22), illetve – az este és a lejtő miatt - meleg ruhába bújtam.
„-Szenzációs napban volt részem: minden úgy sikerült, ahogy szerettem volna, nem fáradtam el, az utolsó emelkedőre is feljutottam világossal (bár terv szerint legalább egy órával hamarabb szerettem volna felérni.) Ezek annyira feldobtak, hogy ekkor már az sem érdekelt, ha még pár órát sötétben kell tekernem, noha úgy véltem: megelégszem, ha eljutok Albertville-ig.” Az ember ilyenkor annyira fel van dobva, annyi pluszt adtak a szépségek, emlékek és a teljesítmény, hogy ami utána jön, azt észre sem veszi; az már nem számít. Szeretem az ilyen tökéletes napokat, mint volt pl. 2008-ban a Mont Ventoux 3-szori megmászása, illetve a Mortirolós nap Mauróval.
A lejtő tekergéssel hamar leadta a szintet, így utána 6 km-en át síkon hajthattam egy patak mentén, enyhébb szurdokvölgyben. A főútra épp világossal értem le, de célszerű volt elővenni a lámpákat. 2006-os utunkkal szemben most Megeve és Chamonix (és Svájc) helyett ellenkező irányban, dél, Albertville, majd a magas hegyek felé fordítottam a kormányt. Akkor a fordított irányban haladtunk, és Alpe d’Hueztől jöttünk, ahová most – több nap alatt – tartottam. A következő útszakasz kellemesen indult: ideális sebességgel, 40 – 45 km/ó-val haladhattam a lejtőn, mígnem... tábla jelezte, hogy útlezárás miatt kerülőútra kell térnem. A tábla mellett kitett különböző tárgyakkal, sorompóval, kőtömbbel le is zárták az utat, de egy könnyebb műanyag alakzatot odébb téve tovább tudtam menni. A térkép alapján a kerülőút picivel a másik mellett, de valamivel fentebb, nem közvetlenül a patak mentén vezetett; nekem pedig nem volt kedvem még este is megint emelkedőre menni. Nem az erőm múlt: amikor az ember fejben túlvan a nap utolsó emelkedőjén és már csak gurulna, síkon tekerne alvásig, akkor váratlanul emelkedő és ezzel járó időveszteség nem nagyon hiányzik.
A lezárt úton – szürkület és sötétség határán tekertem-gurultam kb. 33-40 km/ó-val (és adtam le tán 150m szintet, mígnem kb. 3 km után magas drótkerítés és embernyi betontömbök állták utamat: lezárt építési terület volt. A visszatekeréshez – emelkedőn, sötétben, ellenkező irányban – sem volt kedvem, így rövid helyzetfelmérés után vállaltam: átkelek valahogy. Először a bringáról lepakoltam, majd miután a cuccokat feltettem a 2m magas betontömre, a kerítésen átmászva a túloldalon szépen lepakoltam őket. A folytatásban jött a bringa: fel a betontömbre, majd átmászás után le a betontömbről. Kb. 15-17 perc alatt végeztem. Végre gurulhattam: „-Hogy miken nem kell átjutnom! De ez is meglett, végre klassz gurulás és nyugodt tekerés …” – gondoltam. (Természetesen az olvasóknak nem ajánlom a hasonló cselekedeteket!)
Miután alagútépítési terület mellett is elhajtottam – sötétben és lámpával - 3-4 km múlva újabb kerítés állta utamat, ám itt betontömb híján nehezebb dolgom akadt: nem volt mire feltenni a bringát, a kerítés viszont magas volt. Hiába állt a túloldalon egy autó, amiben fény is égett, ráadásul egyik embere kint is járt egy ideig, szólításomra, kérésemre a füle botját sem mozdította. Sejtettem, hogy azt gondolhatja: „-Haverom, edd meg, amit főztél!” Igaza volt, így inkább gondolkodtam, majd próbálkoztam: „-Meg fogom oldani!” Szerencsére végül oldalt a kerítés és a sziklafal között akadt rés, hely, ahol ha nem is egyszerűen, de át tudtam passzírozni a csomagokat és a bringát.
Ezután szerencsére nem akadt több akadály; gond nélkül gurulhattam, tekerhettem tovább Uginébe. Egyúttal komoly tanulságot kellett levonnom: „-Ez bizony necces volt! Nem sokon múlt, hogy nem kellett újra visszatekernem, visszamásznom. Összességében ráadásul talán még több időt is vesztettem, mintha a hullámzóbb másik utat választom.”
Uginétől Albertville felé fordultam, amerre hol mellékúton, hol bringaúton pedáloztam. Végül Albertville-lel is szerencsém lett, amikor éppen a kerékpárút mellett, a drótkerítés túloldalán sátrakat és lakókocsit láttam: a bringaút mellett bizony kempingre leltem! Éjfélkor!
Sátorállítás, majd asztalnál elfogyasztott vacsora után hajnali 1 órakor tértem nyugovóra. Visszaidézhettem az órákkal korábban gondoltakat: „-Akárhogy is végződik az este, nem változtathat azon, hogy csodás, feledhetetlen vonulós napban volt részem igazán barátságos és szép tájon, legendás hágókon.” Így történt.
Egyébiránt a nap során – ahogy számítani lehetett rá – megdöntöttem eddigi málhás napi szintrekordomat, mely ezután 3151 méter (ha nem 9:15-kor indulok és sík szakaszt nem tartalmazó utat választok, vígan lehetett volna 3600-3700m is.) Ez még csak az első volt nyári rekorddöntéseim sorában.


Györgyi Gábor